III.kötet - 4.fejezet - Perhaps beginning to emerge

Sziasztok! 

Kedves Olvasók! :) Igen, jelzem élek és nem tűntem el teljesen. Megérkeztem egy hatalmas csúszással a következő fejezettel, amely bevallom, kissé nagy gondot okozott hatalmas időhiány miatt. Mivel nyári szünet következik, így sokkal több időm lesz majd, tehát ami azt illeti, ebben az évben véget ér majd a blog. Bár nem akarok túlságosan előre szaladni. Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett kommenteket és pipákat! :) Aztán, van egy dolog, amit végképp nem értek. Egy olvasó, általában akkor iratkozik fel, egy blogra, ha kedveli azt, vagy megtetszett neki az. Akkor kérdezem én: Figyelem! Senki ne vegye magára, de szerintem mindenki megkérdezné ezt a helyemben, so: 167-en voltunk, ez a szám lecsökkent 163-ra. Komolyan azért iratkozik le valaki, mert pár hétig nem volt rész? A blog lehet, hogy a kedvence, de csak azért iratkozik le róla, mert nincs egy kis ideig friss fejezet? Miért? Sosem voltam olyan, hogy erre a dologra nagyon rámenjek, de ez nagyon feldühített, hogy 4 olvasó, mindössze ezért távozott. Na mindegy, elnézést a kibukásomért, és tudom, hogy ez csak az én rohadt hibám. De... mindegy. Most itt vagyok, és hamarosan hozom a folytatást. 

Arra kérek mindenkit, hogy pipáljatok! És jól esne pár komment is, ha van időtök. Köszönöm. 

Jó olvasást!

Cher Brooks

Cher Brooks

Talán megártott nekem valami. Lehet, hogy az a hosszú repülőút nem tett túl sok pozitív dolgot a szervezetemmel. Igen, legközelebb biztosan odafigyelek, hogy mielőtt valahová el szeretnék utazni, mindenképpen meg kell néznem, hogy mégis mennyi ideig tart majd az a bizonyos út. Hiszen úgy tűnik, már hallucinálok is. Az egyik pillanatban ott van, a másikban nincs. Nem sokon múlott, hogy a paradicsomokkal teli szatyor ki ne hulljon erőtlen kezeimből. Maximálisan össze voltam zavarodva, s egyáltalán nem hittem el, hogy megtörténhet: Újból egy városban vagyok Harry Styles-al? Nem mertem hinni a szemem által létrehozott képnek, éppen ezért azok hatalmasra tágultak, s az állam szinte majd’ leesett a döbbenettől. De még mindig, mozdulni sem bírtam. Pár pillanat telhetett el, a fejemet ösztönösen rázogattam, s pislogtam sorozatosan, s még Shelby szavaira sem voltam méltó odafigyelni. Mikor végre megfordult a srác, s rájöttem, hogy az egész esemény, amely mindössze három perc leforgása alatt történhetett, mindössze illúzió volt.

- Na, jó! Mi van veled, te lány? – zökkentett ki véglegesen az aprócska sokkból a mellettem álldogáló fiú, majd elvette tőlem, s a kosárba helyezte a zöldségeket. Beletúrtam a hajamba, s egy furcsa grimaszt vágtam akaratlanul.

- Csak épp azt hittem arra a srácra – mutattam az említett személy felé – hogy… - mély levegőt vettem, majd…

- Hogy? – sürgetett.

- Hogy az exem – fújtam ki a bent tartott levegőt, majd kissé beesett vállal kezdtünk megindulni a kasszák felé. Talán jót virult magában, nem tudom. Az arckifejezéséről semmit sem voltam képes leolvasni. Bár nem is nagyon foglalkoztam ezzel. Emlékeztettem magamat a taxis srác – már nem emlékszem a nevére-, szavaira: Csak légy laza! Engedd el magad!

- Hát’, én nem tudom mi történt köztetek, de rendesen lefagytál – húzta fel egyik szemöldökét – de ha adhatok egy tanácsot… - köszörülte meg a torkát, majd folytatta:

- Ez egy elég nagy ország, sőt, a város sem a legkisebb. Rengeteg nemzetiség lakja, millió turista fordul meg az utcákon naponta, tehát jobb lesz beletörődnöd a gondolatba, hogy összefuthatsz akár percenként is az exed, vagy éppen a barátaid hasonmásaival – kacsintott rám, majd felém nyújtotta a kosarat. Tulajdonképpen van némi igazság a szavaiban. Elvégre, miért, és hogyan is kerülne Harry épp ide, Philadelphiába?

- Most mit csináljak vele? – böktem ujammal a felém tartott kosár felé, majd érdekesen néztem a srácra. Ha már nála van, akkor, amíg én a gondolatmenetemet végigpörgetem az agyamban, ő egyszerűen kipakolhatott volna a szalagra belőle mindent. Jellemző.

- Szerintem pakolj ki belőle, már ha meg kívánod venni ezeket a dolgokat – vonta meg a vállát, a próbálta adni a laza és macsó énjét, de azonnal leesett, hogy mire megy ki a játék.

- Hát persze – vettem el a kezéből, majd egyesével kezdtem rakosgatni az élelmiszereket a futószalagra. Mindegyik után hallatszódott az-az ominózus csipogás, amely már annyira megszokottá vált a fülemnek, pedig nem is volt valami tartalmas a vásárlásunk.

Miután fizettem – elvégre az én cuccaim, még csak el sem várhattam volna, sőt egyébként el sem fogadtam volna, ha Jason szerette volna átvállalni a költségeket, bár miért is tette volna – két kisebb fajta, nem éppen nehéz, barna zacskókkal sétáltunk ki a boltból. Azért nem bírta ki, hogy ne tegyen pár piszkálódó megjegyzést. Mostani esetben a külsőmre. Jó, hogy őszinte legyek, egészen pontosan az izmaimra. Amik szerinte nem is léteznek, de mindegy. Nagyjából sikerült ugyan annyi idő alatt visszaérnünk a hotelbe, amennyi idő alatt a boltba vezető utat megtettük. Közben végig szórakoztunk, hiszen jókat nevettem egyes poénjain, s piszkálódásain, melyeket sokszor mások felé, párszor pedig felém intézett. Nem beszélve a hatalmas öniróniájáról. És bár az elején úgy véltem, a haverjával együtt ők egy egoista duó, akiknek kell egy pia meg egy lány egy-egy éjszakára, és meg is van a tökéletes boldogság. Nos, persze most nem arra céloztam, hogy Jason maga a jófiú. Amit leírtam, körülbelül a háromnegyede még ennyi ismertség után is tisztán látszik, s valós. Ahogy visszaértünk a célunkhoz, a liftből kilépve a teletömött zacskókkal egyensúlyoztunk, kissé talán túl hangosan. Az idősek ezt viháncolásnak nevezik, mi pedig szimplán jókedvnek és boldogságnak. Bár részemről talán ez csak pillanatnyi öröm. És szeretném, ha épp az ilyen pillanatnyi örömöknek is élhetnék. Úgy értem, nem szeretnék folyton a múlton rágódni, mert az egy centivel sem visz előrébb. Nekem pedig ugyebár, a legfontosabb, és legfőbb célom az, hogy haladjak, s minél előrébb juthassak. Hogy megismerjem végre önmagamat, hogy ki is vagyok én valójában. Nem szeretnék a múltban ragadni. Csakis a jelennek kell élni, aprólékosan számítani a jövőre, és úgy alakítani a helyzeteket, hogy abból később minden szempontból csakis pozitívan jöhessek ki. Igen, ezt kell tennem.

- Köszönöm, hogy segítettél – álltam meg a folyosó közepén, s fél kézzel próbáltam a kulcsomat a megfelelő irányban megfogni, hogy biztosan beletaláljak majd a zárba vele.

- Ugyan. Örömmel tettem. Legalább addig is jókat nevetgéltem az ügyetlenkedéseden a kasszánál. Mint például mikor a negyvenet hetvennek értetted. Az halálos volt – emlékezett vissza, majd elterült egy hülye mosoly az arcán.

- Ez is csak felem fordulhat elő, gondolom – forgattam a szememet, majd elkértem tőle a másik tasakot, így az egyik kezem tele volt, míg a másikban mindössze a kulcs díszelgett.

- Csupán meg kell szoknod ezt a beszédstílust – mosolyodott el lazán, majd úgy éreztem ideje indulni, ha nem szeretném a földről felszedegetni a kaját.

- Ja, szóval… - pörgettem az agyamat – izé, én most megyek, még van pár dolgom – bólintottam.

- Persze. Aztán jelezz nekünk, ha mégis meggondolnád magadat az estével kapcsolatban – kacsintott, s közben elkezdett hátrálni – szóba jöhet egy kis vizes parti? – húzódott kaján vigyorra a szája.

- Nincs fürdőruhám! – cukkoltam hangosan és nevetve, valamint csücsörítve. Fogalmam sem volt róla, hogy miért tettem, de mókás volt.

- Az sosem gond! A ruha mennyisége ilyen hőségben alapból is kevés, a bikini pedig alapból is felesleges, hisz’ úgyis lekerül a csajokról… előbb vagy utóbb – röhögött, majd a kulcsát kereste a farzsebében.

- Utóbb, Shelby, utóbb! – ismételtem szavait, majd figyeltem, ahogy a fejét rázva mosolyog, majd a kezét fenntartva integet, s végül eltűnik a szobájukban. Én is hasonlóképpen teszek, majd mikor kibújtattam a lábaimat a cipőmből, az élelmiszerekkel teli kis zsákokat a konyába cipeltem, ott pedig az asztal tetejére helyeztem őket. Mikor leraktam, nagyot nyújtóztam, s ennek következtében pár csontom hallhatóan roppant is, illetve megfigyeltem, hogy el is gémberedett pár végtagom. Többnyire a nyakam is.

Rövid idő alatt a helyére illesztettem a vásárolt termékeket, majd úgy döntöttem, hogy minél előbb meg kell ismernem a várost, ha a továbbiakban szeretnék itt kezdeni bármit is. Mivel már az idő délután fele tarthatott, és nem nyárias idő van, jóval inkább őszi és téli évszakok következnek lassan – amely mellesleg remélem, minél hamarabb eltelik, hiszen gyűlölöm a hideget. Rosszul érzem magam abban a százrétegnyi öltözetben, és kellemetlen, mikor minden percben csak az orrfújást, illetve köhögést lehet hallani bizonyos helyeken. Bár jómagam általában nyáron náthás, mintsem a jeges idők alatt – ezért hamarabb szökkent le a Nap az égről, így lassan már a csillagok fényességét lehet majd csodálni. Arra szerettem volna célozni, hogy a mai nap gyorsan eltelt, így már nem igen megyek sehová. A következő nap körbejárom majd a várost, és keresek egy helyet, ahol átmenetileg dolgozhatok, és valami keresethez juthatok, amit mindenképpen kézbe adnak egyelőre. Valami csendes és átlagos kis munkahelyre lesz szükségem.

Miután teljesen végeztem a teendőimmel, és a szekrénybe is elrendezgettem a ruháimat, tényleg valóssá vált, hogy bikinit sem hoztam – célozva ezzel a Shelbyvel való beszélgetésemre nemrég – így még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg részt vegyek velük valamiféle bulin. A két srác többnyire bulis életmódot élnek, ha lehet így fogalmazni. Jason egy rámenősebb srác, míg Evannak jutott a kicsit visszafogottabb szerep, de azért rá is felfigyelnek a csajok és egyáltalán nem fogja vissza magát, ha arról van szó. Vagyis, náluk, mikor nem arról van szó? Felesleges, ezt sosem lehet megérteni. Éppen a kezeim közé akadt a pizsamám, ezért azt külön le is terítettem az ágyra, hiszen úgy terveztem, hogy lassan elindulok fürdeni, hogy később nyugovóra térjek. Azért, hiányzott már ez a fajta semmittevés, meg a nagyjából jó kedv, hogy ne izguljak folyton. De tényleg, semmi gond nincs a szingli élettel. Legalábbis én egyelőre, és eddig, tökéletesen megvagyok. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy vajon mi lesz, ha letelik ez a pár nap, és nekem itt kell hagynom a szállást. Úgy vélem szép játék lesz, de van egy-két olyan érzésem, amelyek azt súgják, hogy izgalmas dolgok történnek még velem ebben a pár napban. Érdekes, szomorú és felemelő. Talán meg is fogok lepődni valamin. Tényleg, nem is gondoltam még rá, hogy esetleg egyszer el is lehetne akár mennem egy javasasszonyhoz. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, sem a varázsgömbökben, a csodálatos kristályokban, melyeknek a szorongatása a szerencsét vonzza be, sem pedig a tenyéren elhelyezkedő vonalakból való jövőkép megtippelésében. Viszont van pár olyan ember, és ismerősöm, akiknek ez felettébb bevált, de azért van pár félelmem. Vajon akarom tudni előre, hogy mi és hogyan fog megtörténni? Akarok tudni előre olyan eseményeket, amelyről valójában nem is szerettem volna, hiszen csak szomorúvá tesz, hogy tudok róla, de még nem történt meg. Na meg a pénz. A másik oldala a dolgoknak. Hogy semmi sincs ingyen. Bár, kitudja. Egyszer még erre is sor kerülhet. Mikor úgy éreztem teljesen elkészültem az apró feladataimmal, a pizsamámat ott hagytam az ágy szélén, én pedig a kezeim közé vettem az újságot, amelyet egyébként az ajtóm mellett találtam az asztalon. Úgy gondoltam behozom, hátha találok benne valami érdekeset, és bár elolvastam Philly összes politikai, társadalmi és gazdasági helyzetének híreit, semmi sem keltette fel igazán a figyelmemet. Találtam pár programajánlót, bár kimozdulni sem szeretnék egyelőre, annyira. Az állásajánlatok között böngésztem, de többnyire csak felszolgálót, takarítót, szobalányt, könyvelőt, tolmácsot, építészt és tanácsadót kerestek. Lehet, hogy el kellene látogatnom a szobalány melóra, bár nem tudom mennyi gusztusom volna mások maradékait, és gusztustalan dolgait eltakarítani a szobából. Felszolgáló? Hmm, talán. Talán a holnap majd eldönti. Lehetséges, hogy papírra vetem a lehetőségeket, majd kihúzok egy cetlit a kalapból, és máris megvan, hogy mi lesz az első állomásom. Remélem a kezem jól fog dönteni.

Úgy fél kilenc felé járhatott az idő, mikor úgy döntöttem, hogy elindulok tusolni. A ruháimat lehámoztam magamról, és éppen mikor a kabin ajtaját elhúztam, meghallottam, hogy a csengő éles hangja tölti be a teret. Kifújtam lassan a levegőt, majd egy nagyobb fajta, fehér törülközőt teljes egészében magamra csavartam, a hajamba pedig beletúrtam, hogy semmiképpen se lóghasson a szemembe egy tincs se. Már egészen megnőtt, lehet, hogy a stílusomon is változtatni kellene. Lehet, hogy egy fodrászüzletet is meg kellene látogatnom hamarosan. Csak ügyesen, mezítláb egy szál törülközőben ráérősen átsétáltam a szobán és a folyosón, mialatt már kétszer is megijesztett a csengő zenéje. Elfordítottam a kulcsot a zárba, majd résnyire kinyitottam az ajtót. Mikor megláttam, hogy Jason áll az ajtóban, kissé kellemetlenül éreztem magamat. Nem messze tőle Evan ácsorgott a falnak támaszkodva.

- Hát ti? – kérdeztem meglepődve, s magamon egyre inkább húzogatva azt az átkozott törülközőt.

- Hát mi? – kerekedett el a szeme a velem szemben álló srácnak. Bólintottam.

- Arra gondoltunk, talán rákérdezünk, hogy esetleg meggondoltad-e magad és jössz-e a beígért esti szórakozásra… - gondolkozott el, majd észrevettem, ahogy végignéz rajtam.

- Ezt most inkább kihagynám, srácok – mosolyogtam halványan, s kissé talán fáradtan.

- Pedig jó buli lesz – helyeselt Grigori a távolból.

- A helyzet az, hogy… - kerestem a szavakat – épp most készültem fürdeni, aztán pihenni szeretnék, hiszen holnap munkát akarok találni, és kipihentnek kellene látszanom – túrtam bele a hajamba, melynek most egészen selymes tapintása lett. Evan csillogó szemekkel mért végig folyamatosan, s már kezdtem egyre távolodni tőlük.

- De azért nektek jó szórakozást – intettem.

- Hé, hé, hé! Milyen munka?

- Shelby nemár’! Majd holnap átjössz és dumáltok, de le fogjuk késni a lényeget. Húzzunk már – állította le Evan a barátját, amelyet őszintén szólva nem nagyon bántam, hiszen alig ismerem őket és a testemet is alig takarja valami.

- Oké – legyintett – akkor hát jó éjt! – intett, majd leléptek. Mikor eltűntek a liftben, magamra zártam az ajtót, s visszatértem kis hajlékomba. A tus alá lépve átforrósítottam a testem minden szegletét, majd miután végeztem egy röpke fél óra alatt, átöltöztem és befeküdtem az ágyba. Immár tisztán és frissen, bár kissé álmosan. Nem akartam tovább fent maradni, értelmét sem láttam sokat, így leoltottam a lámpákat a két komódon, s lehunytam a szemeimet. Nem gondolkoztam semmin, csupán izgatottan vártam a holnapot.

Valamiért szörnyű fejfájással ébredtem, amely egyáltalán nem volt túl kellemes. Az idő nyolc körül járt, majd rögtön eszembe jutott, hogy nincs sok idő heverészni, hiszen öt napra kértem a szállást, amiből maradt három. Egyszóval ma találnom kell valamit, amivel rövid időn belül némi pénzt kereshetek, és ha úgy adódna, akkor még meghosszabbíthatnám az ittlétem időtartamát pár nappal. Jut eszembe, az este mindössze félálomban lehettem, de tisztán hallottam, hogy a két srác megérkezik. Úgy értem hangosan nevetgéltek és nem is egyedül voltak. Biztosan másnaposak, vagyis még bőven alhatnak. A fejemet fogva, s grimaszokat vágva keltem ki az ágyból, majd sétáltam azonnal a konyhába. Ha jól emlékeztem, valahová a kis szekrénybe, a hűtő mellé tehettem a gyógyszereket. Mihelyst megtaláltam őket, azonnal a kezeim közé pattintottam egy fájdalomcsillapítót, s egy kis vízzel le is nyeltem azt. Talán a front miatt ébredhettem ilyen kellemetlen érzésekkel. Elvégre nyár vége van, sőt, mi több, hamarosan a tél ajtaján kopogtatunk, de Phillyben én még nem érzem ennek túlzottan a hatását. Remélem, nem úgy történik majd minden, hogy egyik pillanatról a másikra két méter hó zuhatag ömlik a nyakunkba… Azért az tényleg furcsa lenne.

Miután a fürdőszobai teendőimet elvégeztem, öltözékemnek egy fekete nadrágot, illetve egy fehér topot, valamint egy rózsaszín pulcsit választottam. A konyhában készítettem magamnak tükörtojást, hogy a hagyományokat azért ne veszítsem el, majd miután úgy éreztem készen vagyok, a lábamat egy szintén fekete saruba bújtattam, majd a vállamra kaptam a táskámat, és a kezemben a telefonommal kiléptem az ajtón. Bezártam azt, végül tíz óra körül járhattam. A lifttel a földszintet céloztam meg, így egy röpke utazás után megpillantottam a recepciót, illetve a hall-t és egyéb más szállodai helységeket. Szemeim rátaláltak egy ismerős személyre, akit nem láttam túl sűrűn, mindössze egyszer, de nem volt bátorságom hozzá, hogy én reagáljak, így hát köszönni is elfelejtetem. Próbáltam elbújtatni a fejem a hajammal, természetesen sikertelenül, sőt a túlzott telefonba bújás sem volt hatalmas előrelépés. Az illető észrevett, így meg is szólított:

- Ó! Szia Brooks, már azt hittem nem is látlak többet – fordult felém a srác nagy mosollyal, amelyet próbáltam viszonozni.

- Bocsánat, de… - húztam el a számat. Az igazság az volt, hogy nem igazán emlékeztem rá.

- Tényleg! – csapott játékosan a homlokára – miért is ismernél meg. Elvégre nem is tudod, ki vagyok – rázta a fejét – Derek, Derek Wilton – nyújtotta a kezét felém, melyet több hatalmas tetoválás ékesített. – Tudod, a taxis srác, aki elhozott téged idáig – húzta fel a szemöldökét.

- Igazán? Emlékszem rád! – ráztam meg a felém nyújtott végtagját.

- Mit keresel itt? – mosolyodtam el halványan, s mialatt válaszolt, volt időm jobban végigmérni a fiút. Valóban, ez tényleg ő. Az illata cigaretta és valamiféle parfüm keveredésének egyvelege. Elmegy, bár nem túl kellemes. Az ember, ha ránéz, azonnal lerí róla, hogy amerikai.

- Arra gondoltam, mivel délutános vagyok, megmutathatnám neked a környéket. Csakhogy ne tévedj el folyton, tudod – nevetett, s közben a zsebébe nyúlt.

- Nos, ez egész jó ötlet, de… - várjunk csak. Konkrétan egy teljesen ismeretlen emberrel beszélgetek, akivel mindössze egyszer találkoztam életem során, most pedig ideállít és… be akarja járni velem a környéket? – tudod, ma munkát szeretnék találni valahol és ez a nap nem éppen ideális a számomra – húztam el a számat.

- Hé, nem vagyok emberrabló, sem szervkereskedő és semmi ilyesmi. Csupán nem volt ma semmi dolgom, amúgy is unatkoztam, rád pedig emlékeztem, szóval… segíthetnék is akár – vonta meg a vállát, majd a pultnak támaszkodott. Félszemmel figyeltem, ahogy az abban szorgoskodó dolgozók fél füllel nyomon követik a párbeszédünket, így hát egy bólintással jeleztem, hogy rendben, benne vagyok, csak menjünk, mert zavaró a környezet. Felbátorodtam, s karon ragadtam, majd elkezdtem húzni kifelé az épületből. Mikor kiértünk elengedtem a karját, majd az órámra néztem.

- Oké, szóval. Meddig vagy szabad? – kérdeztem hunyorogva, ugyanis épp Nappal szemben sikerült megállnom.

- Van két és fél óránk. Segítek neked, s közben megismered a várost – felelte lazán, mire bólintottam.

- Hogy céltudatosan haladjunk – nyúlt a zsebébe – sorold fel, hogy mik azok az állások, ami egyelőre érdekel – majd kihúzott egy dobozt, s abból egy cigit.

- Kérsz? – nyújtotta felém a dobozt.

- Nem, kösz – fintorogtam. Elrakta a kis tárgyat, majd meggyújtotta a szájából kilógó kis fehér szálat, majd felém fordult.

- Tehát?

- Talán pultos, vagy szobalány, vagy valami segéd, esetleg pincér – soroltam.

- Szobalánynak nem lennél jó, ahhoz túl különc vagy és lányos. Segéd? Mi az? Baromság. Pincérnek sem bírlak túlságosan elképzelni, gyengének tűnik hozzá a karod. Pultos. Hát, próbáljuk meg. Gyere – biccentett fejével az egyik irányba. Kikerekedett szemekkel álltam, s vártam. Különc? Túl lányos? Gyengének tűnik a karom?

- Hogy mi? – kérdeztem, bár ez inkább afféle érzelem kinyilvánítás volt. Elnevette magát.

- Érdekes lány vagy te, Brooks – rázta a fejét mosolyogva, majd rám fújta a füstöt.

Talán egy órája járkáltunk a hatalmas betontornyok között, és hallgattuk a rohanó emberek zaját, a türelmetlen sofőrök dudálását és csípős káromkodásaikat. Gazdagodtam közben pár ismerettel, hiszen megtudtam, hogy igen is van ebben a városban piac, ami elég érdekes. Mármint, maga a hely elég érdekes. Friss zöldségeket, gyümölcsöket, húsokat, virágokat, kézműves termékeket és házi készítésű sajtokat is árulnak. A legtöbb friss áru az amish farmeroktól származik. Szóval lesz hová sétálnom élelmiszerekért. Ráadásul az árak is egész elfogadhatóak voltak. Rengeteg tudományos és képzőművészeti múzeumot láttunk kívülről, amelyek többnyire hatalmasak és gyönyörűek voltak. Valamint, amely szerintem a kedvenc helyemmé vált, a Love park, amely pár képről is ismert lehet néhány ember számára, mint például nekem is. A park közepén található egy hatalmas szökőkút, melyben egy szobor ágaskodik LOVE szót formálva. Gyönyörű, központi és csodálatos hely! Az utcákon rengeteg ember sétált, a padokon nem csak idős emberek ültek, és ahogy figyeltem mindent, ami mellettem, előttem vagy felettem elhaladt, ráébredtem, hogy teljesen más itt minden, mint Londonban volt. Én nekem ez hiányzott. Nem tudnám pontosan körülírni mi az, ami itt van, de érezni a hely varázsát, s van itt valami furcsaság. Volt pár hely, ahol úgy éreztem, mintha jártam volna már ott valaha. Talán az előző életemben? Meglehet, elvégre bármi megtörténhet. Viszont munka ügyben nem sok jót tudhatok magaménak. Nem egy, és nem kettő helyre néztünk be, de az egyikben vagy nem kerestek munkást, vagy nem volt elég higiénikus a hely, vagy az első hónapban nem is járt semmiféle járulék, esetleg olyan volt az egész, hogy fizikai erőm nem lett volna csinálni. Tehát a mai délelőtt így telt. Az egyik szemem ismét sír, a másik nevet. Azért boldog, mert megismertem a környéket, tudok végre tájékozódni, gazdagodott a tudásom, s szomorú vagyok kissé azért, mert három nap maradt, én pedig pénz nélkül és hamarosan lakás nélkül, nem szeretnék az utcára kerülni. Ha ma nem, holnap mindenképp találni kell valamit. Talán a délután folyamán valamiféle állás ajánlatot is fel kellene adnom az interneten. Ugyanis munkát találni, baromi nehéz meló. Főleg így, hogy egyik pillanatról a másikra Londonból idáig repültem pár probléma miatt. Tényleg, vajon mi lehet most a többiekkel? Mit csinálhatnak? Mi van Harryvel? Niall hogy van? Lehet, hogy próbáltam az utóbbi napokban visszafojtani a róluk szóló érzéseimet, s gondolataimat, de az igazság az, hogy azért érdekelne, hogy mi történik velük. Gondolatmenetemből Derek szakított ki.

- Hát, akkor asszem’ én most megyek. Mindjárt kezdődik a munkaidőm – sétáltunk vissza a hotelhez. Végülis két és fél óra alatt egész jól bejártuk a városnak bizonyos részét. A fiú elmosolyodott, majd hátrált. Egy sárga kocsihoz lépett. A szemem elkerekedett.

- Ugye csak viccelsz, hogy neked végig itt állt a kocsid, de mi gyalog tettük meg ezt a rengeteg kilométert! – esett le az állam. Már késő volt, nem bírta visszatartani: kirobbant belőle a nevetés, én pedig fájdalmasan a lábaimra néztem. Elvégre egy saru, nem éppen kellemes választás, ha valaki mérföldeket szeretne benne sétálgatni. Hozzáteszem, nem éppen lassú, kellemes tempóban.

- Hé! Ezt egyszer kellett végigjárnod, utána úgyis fizetni fogsz nekem mindig a taxiért – rázkódott a válla folyamatosan a nevetéstől, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Na, jó, tényleg mennem kell, lány – mosolyodott el féloldalasan, s közben beletúrt a hajába.

- Rendben. Akkor, majd gondolom, találkozunk – bólintottam.

- Persze – szállt be a kocsijába – addig is gyűjtsd a pénzed, bébi – kacsintott, majd intett és várt egy üres sort, majd a sárga taxi elindult, s pár pillanat múlva már egészen apróvá vált. Milyen kedves! Nyílván arra célzott, hogy gyűjtsek, ha valamiből ki akarom fizetni majd neki azt a rengeteg zsetont, amit a fuvarért fog elkérni. Bár, lehet, meg kellene fogadnom a tanácsát. Lehet, hogy két nap és az utcán találom magamat. Azt pedig végképp nem szeretném, hogy lássa, hogy nem sikerült. Valamiért úgy érzem, hogy a bensőm arra ösztönöz, hogy igen is meg kell mutatnom azt, hogy erős vagyok és egyedül is sikerülni fog. Ez a srác pedig erre csak ösztönöz. Talán kezd kialakulni, hogy ki is az a Cher Brooks valójában?