III.kötet - 11.fejezet - Mine and yours

Sziasztok Drágáim! :)

Mindenek előtt meg kell említenem, hogy ez a 100. bejegyzés a blogon! :) Ráadásul milyen bejegyzés... Elég forró lesz a hangulat ebben a fejezetben, remélem tetszeni fog nektek. Hamarabb szándékoztam hozni ezt a részt, de egyszer nincs kedve írni az embernek, aztán pedig hirtleen jön valami erő a természetből, és 2 óra alatt megtud írni egy 3 ezer szavaz fejezetet. Hát nem csodás?:') Szeretném megköszönni az olvasóimat, Titeket, hogy nézitek a blogot és olvastok, a pipákat, a kommenteket, mindent. :) Amúgy ez 2015 első bejegyzése itt? Remek! :) Én imádtam írni, remélem Ti is épp ekkora szeretettel fogjátok majd olvasni! :) 

Jó olvasást!

Cher Brooks

<3

Harry Styles

"Nem tudom, hogy mi vár még ránk az életben, de az biztos, hogy ha ezer évig élünk is, az én utolsó tiszta gondolatom te leszel, a tiéd pedig én! Mert mi összetartozunk, bármi történt is."

Két nap és nyolc óra. Ennyi időn keresztül őrlődött bennem mindaz, ami a bálon történt, s mindaz, amely szavak kibukfenceztek ajkaim közül. Nem értettem, hogyan művelhettem ilyesmit. Utólag megbántam, amit tettem, és piszkosul megalázottnak éreztem magam, miután Brooks elküldött a francba, szép szavakkal pedig bemutatott. Aztán még jött az-az idióta gyerek, aki azt képzelte magáról, hogy baromi sok esélye van nála, csak mert van rajta ötven tetoválás, amely megjegyzem, mind valamely halálos szimbolikát foglalt magába, illetve az a goromba bűz, amelyet a dohány okozott. – Bocsi, Zayn. Tehát nem értettem, hogyan is süllyedhettünk idáig. A bulinak számomra vége lett azzal, hogy ők elmentek. Már nem okozott túl nagy vágyakat bennem az a szőke ribanc sem, pedig az elején még tényleg meg is dugtam volna ott helyben. A gondolataim az alkoholtól telítettek még a mai napig, ha visszagondolok arra, ami ott történt.

A hazaút a szállásig fárasztó volt, nem értettem miért volt hosszabb hazaérni, mint elmenni itthonról. Valamint nekem úgy rémlett, hogy csak ketten voltunk, tehát nem tudtam semmivel sem összekötni azt, hogy mit keresett reggel egy fekete hajú, fehér bőrű, vékony lány a lábaim között, akiről először azt hittem halott, aztán rá jöttem, hogy csupán be van állva, de mélyen hittem benne, hogy nem feküdtem le vele. Nem feküdhettem le vele. Két nap elteltével azonban volt időm átgondolni mit is szeretnék, na meg azt is meguntam, hogy Zayn beszólásait hallgassam arról, hogy mekkora idióta vagyok. Tudtam én is. Nem kell rá folyton emlékeztetni.

Aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy a hatalmas hotel előtt állok, s hirtelen megjelent – persze csak a képzeleteimben – a vállamon a jól ismert ördög és társa, az angyal. Míg a lift felé lépkedtem, folyamatosan cikáztak az elmémben különös mondataik, de arról sem feledkezhettem meg, hogy a szívem hevesen kalapált minden egyes lépés megtételével. Nem tudtam eldönteni, hogy a kedvem jó vagy rossz, vagy, hogy visszaforduljak-e vagy ne. Aztán megérkeztem, és bár ügyetlenségemből kifolyólag majdnem összeütköztem egy pincérrel, akitől nem győztem hevesen elnézést kérni. Ezt egyébként nem tettem volna meg normális esetben. Persze nem arról van szó, hogy udvariatlan volnék.

Végül hosszú perceknek tűnő másodpercek alatt megérkeztem a célpontomhoz. Még végighallgattam egy hosszú civódást a vállamon ülő két rosszaság szájából, végül ráuntam, így rátenyereltem a csengőre. Egy percig abban bíztam, hogy nem volt elég hangos, és elfuthatok. De talán az bizonytalanságot tükrözött volna. Így hát maradtam. Rövid idő elteltével – mely megjegyzem elég volt ahhoz, hogy leizzadjak, a tenyerem perzselővé váljon, a hajam pedig teljesen begöndörödjön a feszültségtől – hallottam, ahogy a zár kattant, a rés pedig egyre növekedett az ajtón. Majd kinyílt. Ő pedig ott állt. Előttem. Újra.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte, s látszólag ő is épp annyira meg volt lepődve azon, hogy ott állok, mint én azon, hogy ő feltette nekem ezt a kérdést. De mit is vártam? Azok után, hogy leribancoztam, úgy vélem nem is lehetett sok jóra számítanom.

- Nos, én… - kezdtem, de elakadt a szavam. Beletúrtam a hajamba, s hirtelen kiment minden olyan gondolat a fejemből, amelyet akkor találtam ki, mikor még erre tartottam.

- Először is szeretnék bocsánatot kérni – kezdtem el végre – szeretném, ha meg tudnánk beszélni – folytattam, s levittem a hangsúlyt, hogy végre ő is megszólaljon.

- Beszélni? Harry! Beszélni? – mondta egyre növelve a hangerőt és a hangsúlyokat – Mégis fi a francról akarsz beszélni? – kérdezte, és talán igaza volt. Lehet, hogy tényleg semmi keresni valóm nincs itt többé.

- Nézd, nem mehetnénk be? Kényelmesebb körülmények között talán jobb lenne… - kérdeztem kedvesen, hátha ez nyert ügy, és ott talán nyugodtabb körülménynek között beszélhetnénk. Egyébként én sem tudtam pontosan, hogy mi is az, amit mondani szerettem volna. Előre tudtam, hogy bármi is lesz belőle, túl elhamarkodottan fog megtörténni.

- Nem, Harry. Felesleges – rázta a fejét ellentmondóan – Már felesleges – fájdalmas volt belenézni csillogó szemeibe, de ezekből a fényes csillogásokból tudtam, hogy igen is szeretné, hogy bemenjek és, hogy megbeszéljük. Úgyhogy taktikát váltottam.

- Értem, akkor én… - vakartam meg egy laza mozdulattal a tarkómat, mintha csak zavarba lennék – megyek… - majd bűnbánóan elfordultam, s lomha léptekkel indultam meg a lift felé.

-  Szia – intettem egy hamis, nem éppen őszinte mosollyal vegyítve, majd vártam a csodát. Vagy bejön a rejtett, titkos férfiérzésem, vagy nem, és akkor örök életemben bánhatom ezt a percet. Úgy félúton kezdtem tényleg elhinni, hogy egy barom vagyok, és hogy csak én képzelek többet ebbe a dologba. Aztán megszólalt. A szívem egy dobbanást kihagyott, a verejtékem pedig leomlott rólam egy egész darabban.

- Harry! – kiáltotta erőtlenül a nevemet, de én mégis hallottam. Azzal a lendülettel visszafordultam, s ránéztem. Egy másodpercig mély levegőt, vett, haját hátratúrta, majd kitárta az ajtót. Enyhe mosoly kúszott arcomra, majd zsebre vágott kézzel visszasétáltam hozzá, mielőtt meggondolhatta volna magát. Levettem a kabátomat, s felakasztottam a fogasra, valamint a cipőimet is lehúztam, majd zokniban követtem őt a szobába.

- Mióta élsz itt? – a kérdésem csöppet sem tűnt természetesnek, szorongva éreztem magamat, pedig már annyi mindenen keresztülmentünk.

- Pár hete, talán egy hónapja – felelt, majd behozott kétpohárnyi gőzölgő italt, s letette az asztalra. A szobája fehér volt, hatalmas ablakokkal, hatalmas ággyal, amelyen mellesleg ő ült, én pedig vele szemben a szürke, s elegáns fotelban. Minden illet hozzá, minden modern volt, ám bár mégis egyszerű és otthonos.

- Hogy érzed magad? – tettem fel egy újabb kérdést, melyre egyébként érdekelt a válasza. Na meg amúgy is minden érdekelt, amely hang az ő száján kijöhet.

- Komolyan erről szeretnél beszélni? – nézett rám komolyan, s közben a térdeit felhúzta, majd az ölébe vette a meleg, s fehér poharat, hogy fölmelegíthesse magát. Ahogyan ott ült, legszívesebben én magam melegítettem volna fel őt, de ezzel azonnal elárultam volna magamat. De ő mégis megragadta a lényeget.

- Tudod, fura, hogy most itt vagy – gondolkozott el.

- Szeretnék bocsánatot kérni, Brooks. Mint mondtam – közöltem vele kedvesen, majd fészkelődni kezdtem. Valahogy nem volt túl kényelmes ez a szék számomra – Sajnálom azt, amit mondtam ott a bálban… Meg ezt az egész Nialles ügyet, hogy verekedtünk érted, hogy elüldöztünk, hogy megcsaltalak, hogy… szóval, hogy ez az egész úgy egyáltalán megtörténhetett.

- A verekedés miatt nem tőlem kell bocsánatot kérned – rázta a fejét, s igaza volt.

- Én már nem szeretnék visszamenni – közöltem lassan, közben a fejemet rázva.

- Én sem.

- Nézd, Brooke én… Próbáltam elmenekülni Londonból egy új kezdet reményében, aztán megtudtam, hogy te is itt vagy… és, úgy gondoltam, hogy ez nem lehet véletlen. Nem lehet véletlen, hogy mi újból találkoztunk – folyamatosan a hajamban turkálva daráltam le neki a mondanivalómat, s meghökkent arcát meg kellett volna örökíteni. Vajon azért bámult így rám, mert meglepődött, vagy, mert ő is ugyan így érez? Én hogyan érzek?

- Mit akarsz mondani, Harry? – kérdezte hatalmas szemekkel – É-én nem értelek Téged… egyszer akarsz, egyszer nem, aztán annyi ember előtt megalázol, verekedsz, egyedül hagysz, konkrétan nem is érdekellek, majd újra megjelensz itt és most ezeket mondod nekem… - rázta a fejét, s keserves tekintete még egyszer sem találkozott az enyémekkel. Látszólag próbálta kerülni, hogy ütközzön szemeink világa.

- Mindig is tudtam, hogy mit akarok – álltam fel, s lassan odasétáltam hozzá. Ennek hatására ő kissé jobban összebújt, mintha megijedt volna, vagy tartott volna attól, hogy bántani akarom. Még a teáját is letette az asztalra.

- De nem csinálhatod ezt velem, Harry! Nem játszhatsz velem a végsőkig! Nem jelenhetsz meg csak úgy itt, nem! – hunyta le szemeit, s talán azt képzelte, mindez csak egy álom. Talán itt volt az ideje, hogy felébredjen. Hogy én felébresszem.

- Adj még egy esélyt, Brooks – térdeltem le az ágya mellé, mire ő elhúzódott onnan, s felállt, majd az ablakhoz sétált, s a fehér gyengéd függönynek nekidörgölőzve, akár egy macska, igyekezett elbújni előlem. Nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy újra elmenjen. Nem akartam annyiban hagyni ezt az egészet, már úgyis nyilvánossá vált, hogy miért jöttem ide. Feltápászkodtam az ágy mellől, s odasétáltam mellé. Míg ő nézte az ablakon lecsorgó vízcseppeket, én igyekeztem a háta mögött maradni. Tudtam, hogy érezte a leheletem, s nem húzódott el. Most akkor ki az, aki játszik? Lassan, de biztosan nyúltam az egyik kezéért, melyet vonakodva, de engedett. Így hát kezét az enyémben tartottam, s füléhez fordultam.

- Adnál még egy esélyt ennek a baromnak, Brooks? – suttogtam, s éreztem, ahogyan kirázza a hideg. Kirántotta kezeit az enyémek közül, majd a nevemet halkan kiejtve szembefordult velem.

- Mond, te nem így érzel? – kérdeztem megfogva újból a kezeit.

- Harry, én…

- Hazudsz, ha azt mondod, hogy már nem akarod azt, mint ami régen volt! – közöltem vele, majd elengedtem a kezeit. Ekkor elértem, hogy a szemeimbe nézzen.

- Nem akarom azt, ami régen volt – rázta heves a fejét. Egy perc néma csend állt be a szobában közöttünk. Csupán néztem a szemeit, s hallottam, ahogyan halkan beszűrődött az eső csöpögésének hangja. Teljesen leblokkoltam.

- Nem akarom újra, ami régen volt. Én mást akarok. Jobbat, kitartóbbat, szebbet és erősebbet! – halvány mosoly jelent meg ajkain.

- Szeretlek – mondtam azonnal ki, ami az első és legfontosabb szó volt a gondolataim halmazában. Szemei – ha lehet – még nagyobbra nyíltak, és kíváncsian figyeltek engem.

- Brooke, én, szeretlek. Nem túlzok, ha azt mondom, nem bírok élni nélküled. Egy senki vagyok, mióta nem vagyunk együtt – ráztam meg a fejem, majd folytattam.

- És már tudom, hogy akarlak. Mindig is akartalak – mondtam halkan, majd lassan elengedtem kezeit újból, s arcára vezettem jobb kezem. Hüvelykujjammal végigsimítottam rózsaszín ajkain, s egyre közeledtem felé. Meg akartam csókolni. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megcsókolhassam azokat a gyönyörű ajkait. Szinte éreztem, hogy nem érti a helyzetet, s még mindig nem fogta fel, hogy mindez a valóság. Valóságosan átéltem én is, ahogy egyre hevesebben kezdett dobogni a szíve, s a lélegzetvétele is egyre szaporább lett. Mikor már csak egy hajszál fért volna be az ajkaink közé, ő hirtelen elhúzódott, s elmosolyodva megszólalt.

- Én is akarlak téged – nem kellett több, én is elmosolyodtam, s megcsókoltam. Éreztem, ahogy karjait körbefonja a nyakam körül, én pedig testem minden szegletét hozzápréseltem, hogy tetőtől talpig megbizonyosodjak róla, ez valós. Karjaimmal megemeltem a derekánál fogva, mire lábait összekulcsolta a csípőmön. Az ágya felé sétáltam vele, majd óvatosan lefektettem őt arra. Nem volt szándékomban, hogy lefeküdjek vele. Vagyis, az igazság az volt, hogy legszívesebben megtettem volna, de nem akartam elrontani a pillanatot. Inkább csak örömet akartam szerezni mind a kettőnknek. És ahogy tapasztaltam, ez nem volt ellenére. Lassan teste felé gördültem, s közénk egy papírlap sem fért volna be igazán. Lábait összekulcsolta a derekamon, így vonva testemet minél közelebb magához. Ez igazán kényes pozíció volt, hiszen nem akartam, hogy a számításaim meghiúsuljanak. Míg én a nyakát csókolgattam, a kezei a pólóm szélénél foglalták el méltó helyüket, s próbálkozott benyúlni alá, végül a hátamba kapaszkodott karmaival. Csípőjével lágyan ringatózott, ez pedig engem is felizgatott. Lehúzta rólam a pólómat, én pedig ugyan így cselekedtem. Egyszerű, fekete melltartója jelent meg előttem, s már csak ez is, hogy újból láthattam melleit, egy plusz löketet adott a folytatásra. Csókokkal halmoztam el felsőtestének minden szegletét, s közben én is élveztem, ahogyan ő ennek hangot is mer adni. Sóhajtásai hangosak voltak, s egyből tudtam, hogy már biztosan nem fázik. Bőrünk olyan forró volt már most, hogy egy cigaretta is képes lett volna meggyulladni, ha hozzánk ér. Éreztem, hogy fordítani akar a pozíciónkon, így engedtem neki, így ő került felülre, amelynek örültem is, meg nem is. Ugyanis a csípőmre ült, s közben mozgatta is magát, így a boxerem kezdett szűkössé válni. Ráhajolt a felsőtestemre, közben kezeimet a fenekére csúsztattam, s belemarkoltam. Szüntelenül mocorgott, amelyet nem bírtam már sokáig, így megemeltem kissé, így valamivel feljebb került rajtam. Így talán még jobb helyzetbe került, amelynek normális esetben örültem is volna. most viszont féltem, hogy ha lefekszem vele, akkor elveszítem a gyors tempó miatt. Egy nyögés szakadt ki belőlem, mikor sokadjára is egy bizonyos ponton ért férfiasságomhoz, s a halk nyögéseim nekem sem szűntek meg az állandó nyakcsókok miatt. Egy apró fájdalmat éreztem a bőrömön, s azonnal tudtam, hogy mi az. A nyakamat szívogatta, akár egy éhes cica, és nem érdekelt, hogy az másnap látszani fog. Fordítottam a helyzetünkön, s újból én kerültem felülre. Lehúztam róla hosszú nadrágját, s combjai közé férkőztem. Sötét bugyija még kapu volt előttem, de nem szándékoztam levenni róla. Kezeimmel lágyan szétfeszítettem combjait, s meleg puszikat hagytam a belső combjának minden kis területére. Alhasa egyre jobban emelkedett és süllyedt, s a libabőrök is egyre inkább látszódtak fehér bőrén. Mutatóujjammal lehúztam pár centire a sötét anyagot, ami zavart rajta, legfőbb pontján is hagytam egy meleg csókot. Kezeivel lenyúlt hozzám, s a hajamba kapaszkodott.

- Harry …

- Hmm?

- Cs-csak ne kínozz, kérlek – nyögte halkan.

- Mire gondolsz? – hatalmas mosolyomat próbáltam elbújtatni előle.

- Vedd le rólam azt a szart és csináld tovább – majd megfogta a kezemet, s letépte vele magáról a fekete anyagot. Fejemet megfogta, s közelebb húzta magához, én pedig éppen kinyújtottam a nyelvemet, amikor megcsörrent a telefonom a farzsebemben.

Pedig már minden olyan jól alakult…

- Fel ne vedd, Harry – nyögte halkan. De mikor két perc után sem maradt abba a csörgetés, mindössze egy puszit nyomtam nőiességére, s dühösen emeltem a fülemhez a telefont, azonban akkorra már letette a hívó. A készüléket eldobtam az ágy másik oldalára, s mire visszanéztem az előttem fekvő szépségre, addigra a lábai összezárva hevertek előttem.

- Erről beszéltem – húzta vissza a pólóját magára.

- Muszáj volt felvennem, még azóta is csörögne…

- Lehet jobb is így – mondta – jobb, hogy nem történt semmi.

- Mi? Szerinted ez semmi volt? – kérdeztem kikerekedett szemekkel az előbbi dologra utalva.

- Hát, valami biztosan elromolhatott benned… tudod, odalenn. Ha ennyire sem indultál be – mosolyát visszafojtva állt fel, mire vettem a célzást, s én is felálltam. Kezénél fogva visszarántottam, majd a falhoz préselve adtam egy csókot a nyakára. Éreztetni akartam vele, hogy mennyire beindított, ezért férfiasságomat erősen nekinyomtam, s élveztem, ahogyan nyögött egyet. Egy csókban forrtak össze ajkaink, s nyelvemmel az övét kerestem, s boldog voltam mikor megtaláltam. Levegőhiány miatt muszáj volt elválnunk.

- Aludj nálam ma este – kérte, majd átölelt.

- Rendben – feleltem, s próbáltam arra összpontosítottam, hogy mennyire szerencsés vagyok. Na meg persze, hogy mennyire hálás vagyok Zaynnek, amiért nyaggatott, hogy jöjjek el ide, és kérjek bocsánatot.

Ez a csoda már az enyém, és nem szándékozom elengedni többé.