III.kötet - 11.fejezet - Mine and yours

Sziasztok Drágáim! :)

Mindenek előtt meg kell említenem, hogy ez a 100. bejegyzés a blogon! :) Ráadásul milyen bejegyzés... Elég forró lesz a hangulat ebben a fejezetben, remélem tetszeni fog nektek. Hamarabb szándékoztam hozni ezt a részt, de egyszer nincs kedve írni az embernek, aztán pedig hirtleen jön valami erő a természetből, és 2 óra alatt megtud írni egy 3 ezer szavaz fejezetet. Hát nem csodás?:') Szeretném megköszönni az olvasóimat, Titeket, hogy nézitek a blogot és olvastok, a pipákat, a kommenteket, mindent. :) Amúgy ez 2015 első bejegyzése itt? Remek! :) Én imádtam írni, remélem Ti is épp ekkora szeretettel fogjátok majd olvasni! :) 

Jó olvasást!

Cher Brooks

<3

Harry Styles

"Nem tudom, hogy mi vár még ránk az életben, de az biztos, hogy ha ezer évig élünk is, az én utolsó tiszta gondolatom te leszel, a tiéd pedig én! Mert mi összetartozunk, bármi történt is."

Két nap és nyolc óra. Ennyi időn keresztül őrlődött bennem mindaz, ami a bálon történt, s mindaz, amely szavak kibukfenceztek ajkaim közül. Nem értettem, hogyan művelhettem ilyesmit. Utólag megbántam, amit tettem, és piszkosul megalázottnak éreztem magam, miután Brooks elküldött a francba, szép szavakkal pedig bemutatott. Aztán még jött az-az idióta gyerek, aki azt képzelte magáról, hogy baromi sok esélye van nála, csak mert van rajta ötven tetoválás, amely megjegyzem, mind valamely halálos szimbolikát foglalt magába, illetve az a goromba bűz, amelyet a dohány okozott. – Bocsi, Zayn. Tehát nem értettem, hogyan is süllyedhettünk idáig. A bulinak számomra vége lett azzal, hogy ők elmentek. Már nem okozott túl nagy vágyakat bennem az a szőke ribanc sem, pedig az elején még tényleg meg is dugtam volna ott helyben. A gondolataim az alkoholtól telítettek még a mai napig, ha visszagondolok arra, ami ott történt.

A hazaút a szállásig fárasztó volt, nem értettem miért volt hosszabb hazaérni, mint elmenni itthonról. Valamint nekem úgy rémlett, hogy csak ketten voltunk, tehát nem tudtam semmivel sem összekötni azt, hogy mit keresett reggel egy fekete hajú, fehér bőrű, vékony lány a lábaim között, akiről először azt hittem halott, aztán rá jöttem, hogy csupán be van állva, de mélyen hittem benne, hogy nem feküdtem le vele. Nem feküdhettem le vele. Két nap elteltével azonban volt időm átgondolni mit is szeretnék, na meg azt is meguntam, hogy Zayn beszólásait hallgassam arról, hogy mekkora idióta vagyok. Tudtam én is. Nem kell rá folyton emlékeztetni.

Aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy a hatalmas hotel előtt állok, s hirtelen megjelent – persze csak a képzeleteimben – a vállamon a jól ismert ördög és társa, az angyal. Míg a lift felé lépkedtem, folyamatosan cikáztak az elmémben különös mondataik, de arról sem feledkezhettem meg, hogy a szívem hevesen kalapált minden egyes lépés megtételével. Nem tudtam eldönteni, hogy a kedvem jó vagy rossz, vagy, hogy visszaforduljak-e vagy ne. Aztán megérkeztem, és bár ügyetlenségemből kifolyólag majdnem összeütköztem egy pincérrel, akitől nem győztem hevesen elnézést kérni. Ezt egyébként nem tettem volna meg normális esetben. Persze nem arról van szó, hogy udvariatlan volnék.

Végül hosszú perceknek tűnő másodpercek alatt megérkeztem a célpontomhoz. Még végighallgattam egy hosszú civódást a vállamon ülő két rosszaság szájából, végül ráuntam, így rátenyereltem a csengőre. Egy percig abban bíztam, hogy nem volt elég hangos, és elfuthatok. De talán az bizonytalanságot tükrözött volna. Így hát maradtam. Rövid idő elteltével – mely megjegyzem elég volt ahhoz, hogy leizzadjak, a tenyerem perzselővé váljon, a hajam pedig teljesen begöndörödjön a feszültségtől – hallottam, ahogy a zár kattant, a rés pedig egyre növekedett az ajtón. Majd kinyílt. Ő pedig ott állt. Előttem. Újra.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte, s látszólag ő is épp annyira meg volt lepődve azon, hogy ott állok, mint én azon, hogy ő feltette nekem ezt a kérdést. De mit is vártam? Azok után, hogy leribancoztam, úgy vélem nem is lehetett sok jóra számítanom.

- Nos, én… - kezdtem, de elakadt a szavam. Beletúrtam a hajamba, s hirtelen kiment minden olyan gondolat a fejemből, amelyet akkor találtam ki, mikor még erre tartottam.

- Először is szeretnék bocsánatot kérni – kezdtem el végre – szeretném, ha meg tudnánk beszélni – folytattam, s levittem a hangsúlyt, hogy végre ő is megszólaljon.

- Beszélni? Harry! Beszélni? – mondta egyre növelve a hangerőt és a hangsúlyokat – Mégis fi a francról akarsz beszélni? – kérdezte, és talán igaza volt. Lehet, hogy tényleg semmi keresni valóm nincs itt többé.

- Nézd, nem mehetnénk be? Kényelmesebb körülmények között talán jobb lenne… - kérdeztem kedvesen, hátha ez nyert ügy, és ott talán nyugodtabb körülménynek között beszélhetnénk. Egyébként én sem tudtam pontosan, hogy mi is az, amit mondani szerettem volna. Előre tudtam, hogy bármi is lesz belőle, túl elhamarkodottan fog megtörténni.

- Nem, Harry. Felesleges – rázta a fejét ellentmondóan – Már felesleges – fájdalmas volt belenézni csillogó szemeibe, de ezekből a fényes csillogásokból tudtam, hogy igen is szeretné, hogy bemenjek és, hogy megbeszéljük. Úgyhogy taktikát váltottam.

- Értem, akkor én… - vakartam meg egy laza mozdulattal a tarkómat, mintha csak zavarba lennék – megyek… - majd bűnbánóan elfordultam, s lomha léptekkel indultam meg a lift felé.

-  Szia – intettem egy hamis, nem éppen őszinte mosollyal vegyítve, majd vártam a csodát. Vagy bejön a rejtett, titkos férfiérzésem, vagy nem, és akkor örök életemben bánhatom ezt a percet. Úgy félúton kezdtem tényleg elhinni, hogy egy barom vagyok, és hogy csak én képzelek többet ebbe a dologba. Aztán megszólalt. A szívem egy dobbanást kihagyott, a verejtékem pedig leomlott rólam egy egész darabban.

- Harry! – kiáltotta erőtlenül a nevemet, de én mégis hallottam. Azzal a lendülettel visszafordultam, s ránéztem. Egy másodpercig mély levegőt, vett, haját hátratúrta, majd kitárta az ajtót. Enyhe mosoly kúszott arcomra, majd zsebre vágott kézzel visszasétáltam hozzá, mielőtt meggondolhatta volna magát. Levettem a kabátomat, s felakasztottam a fogasra, valamint a cipőimet is lehúztam, majd zokniban követtem őt a szobába.

- Mióta élsz itt? – a kérdésem csöppet sem tűnt természetesnek, szorongva éreztem magamat, pedig már annyi mindenen keresztülmentünk.

- Pár hete, talán egy hónapja – felelt, majd behozott kétpohárnyi gőzölgő italt, s letette az asztalra. A szobája fehér volt, hatalmas ablakokkal, hatalmas ággyal, amelyen mellesleg ő ült, én pedig vele szemben a szürke, s elegáns fotelban. Minden illet hozzá, minden modern volt, ám bár mégis egyszerű és otthonos.

- Hogy érzed magad? – tettem fel egy újabb kérdést, melyre egyébként érdekelt a válasza. Na meg amúgy is minden érdekelt, amely hang az ő száján kijöhet.

- Komolyan erről szeretnél beszélni? – nézett rám komolyan, s közben a térdeit felhúzta, majd az ölébe vette a meleg, s fehér poharat, hogy fölmelegíthesse magát. Ahogyan ott ült, legszívesebben én magam melegítettem volna fel őt, de ezzel azonnal elárultam volna magamat. De ő mégis megragadta a lényeget.

- Tudod, fura, hogy most itt vagy – gondolkozott el.

- Szeretnék bocsánatot kérni, Brooks. Mint mondtam – közöltem vele kedvesen, majd fészkelődni kezdtem. Valahogy nem volt túl kényelmes ez a szék számomra – Sajnálom azt, amit mondtam ott a bálban… Meg ezt az egész Nialles ügyet, hogy verekedtünk érted, hogy elüldöztünk, hogy megcsaltalak, hogy… szóval, hogy ez az egész úgy egyáltalán megtörténhetett.

- A verekedés miatt nem tőlem kell bocsánatot kérned – rázta a fejét, s igaza volt.

- Én már nem szeretnék visszamenni – közöltem lassan, közben a fejemet rázva.

- Én sem.

- Nézd, Brooke én… Próbáltam elmenekülni Londonból egy új kezdet reményében, aztán megtudtam, hogy te is itt vagy… és, úgy gondoltam, hogy ez nem lehet véletlen. Nem lehet véletlen, hogy mi újból találkoztunk – folyamatosan a hajamban turkálva daráltam le neki a mondanivalómat, s meghökkent arcát meg kellett volna örökíteni. Vajon azért bámult így rám, mert meglepődött, vagy, mert ő is ugyan így érez? Én hogyan érzek?

- Mit akarsz mondani, Harry? – kérdezte hatalmas szemekkel – É-én nem értelek Téged… egyszer akarsz, egyszer nem, aztán annyi ember előtt megalázol, verekedsz, egyedül hagysz, konkrétan nem is érdekellek, majd újra megjelensz itt és most ezeket mondod nekem… - rázta a fejét, s keserves tekintete még egyszer sem találkozott az enyémekkel. Látszólag próbálta kerülni, hogy ütközzön szemeink világa.

- Mindig is tudtam, hogy mit akarok – álltam fel, s lassan odasétáltam hozzá. Ennek hatására ő kissé jobban összebújt, mintha megijedt volna, vagy tartott volna attól, hogy bántani akarom. Még a teáját is letette az asztalra.

- De nem csinálhatod ezt velem, Harry! Nem játszhatsz velem a végsőkig! Nem jelenhetsz meg csak úgy itt, nem! – hunyta le szemeit, s talán azt képzelte, mindez csak egy álom. Talán itt volt az ideje, hogy felébredjen. Hogy én felébresszem.

- Adj még egy esélyt, Brooks – térdeltem le az ágya mellé, mire ő elhúzódott onnan, s felállt, majd az ablakhoz sétált, s a fehér gyengéd függönynek nekidörgölőzve, akár egy macska, igyekezett elbújni előlem. Nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy újra elmenjen. Nem akartam annyiban hagyni ezt az egészet, már úgyis nyilvánossá vált, hogy miért jöttem ide. Feltápászkodtam az ágy mellől, s odasétáltam mellé. Míg ő nézte az ablakon lecsorgó vízcseppeket, én igyekeztem a háta mögött maradni. Tudtam, hogy érezte a leheletem, s nem húzódott el. Most akkor ki az, aki játszik? Lassan, de biztosan nyúltam az egyik kezéért, melyet vonakodva, de engedett. Így hát kezét az enyémben tartottam, s füléhez fordultam.

- Adnál még egy esélyt ennek a baromnak, Brooks? – suttogtam, s éreztem, ahogyan kirázza a hideg. Kirántotta kezeit az enyémek közül, majd a nevemet halkan kiejtve szembefordult velem.

- Mond, te nem így érzel? – kérdeztem megfogva újból a kezeit.

- Harry, én…

- Hazudsz, ha azt mondod, hogy már nem akarod azt, mint ami régen volt! – közöltem vele, majd elengedtem a kezeit. Ekkor elértem, hogy a szemeimbe nézzen.

- Nem akarom azt, ami régen volt – rázta heves a fejét. Egy perc néma csend állt be a szobában közöttünk. Csupán néztem a szemeit, s hallottam, ahogyan halkan beszűrődött az eső csöpögésének hangja. Teljesen leblokkoltam.

- Nem akarom újra, ami régen volt. Én mást akarok. Jobbat, kitartóbbat, szebbet és erősebbet! – halvány mosoly jelent meg ajkain.

- Szeretlek – mondtam azonnal ki, ami az első és legfontosabb szó volt a gondolataim halmazában. Szemei – ha lehet – még nagyobbra nyíltak, és kíváncsian figyeltek engem.

- Brooke, én, szeretlek. Nem túlzok, ha azt mondom, nem bírok élni nélküled. Egy senki vagyok, mióta nem vagyunk együtt – ráztam meg a fejem, majd folytattam.

- És már tudom, hogy akarlak. Mindig is akartalak – mondtam halkan, majd lassan elengedtem kezeit újból, s arcára vezettem jobb kezem. Hüvelykujjammal végigsimítottam rózsaszín ajkain, s egyre közeledtem felé. Meg akartam csókolni. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megcsókolhassam azokat a gyönyörű ajkait. Szinte éreztem, hogy nem érti a helyzetet, s még mindig nem fogta fel, hogy mindez a valóság. Valóságosan átéltem én is, ahogy egyre hevesebben kezdett dobogni a szíve, s a lélegzetvétele is egyre szaporább lett. Mikor már csak egy hajszál fért volna be az ajkaink közé, ő hirtelen elhúzódott, s elmosolyodva megszólalt.

- Én is akarlak téged – nem kellett több, én is elmosolyodtam, s megcsókoltam. Éreztem, ahogy karjait körbefonja a nyakam körül, én pedig testem minden szegletét hozzápréseltem, hogy tetőtől talpig megbizonyosodjak róla, ez valós. Karjaimmal megemeltem a derekánál fogva, mire lábait összekulcsolta a csípőmön. Az ágya felé sétáltam vele, majd óvatosan lefektettem őt arra. Nem volt szándékomban, hogy lefeküdjek vele. Vagyis, az igazság az volt, hogy legszívesebben megtettem volna, de nem akartam elrontani a pillanatot. Inkább csak örömet akartam szerezni mind a kettőnknek. És ahogy tapasztaltam, ez nem volt ellenére. Lassan teste felé gördültem, s közénk egy papírlap sem fért volna be igazán. Lábait összekulcsolta a derekamon, így vonva testemet minél közelebb magához. Ez igazán kényes pozíció volt, hiszen nem akartam, hogy a számításaim meghiúsuljanak. Míg én a nyakát csókolgattam, a kezei a pólóm szélénél foglalták el méltó helyüket, s próbálkozott benyúlni alá, végül a hátamba kapaszkodott karmaival. Csípőjével lágyan ringatózott, ez pedig engem is felizgatott. Lehúzta rólam a pólómat, én pedig ugyan így cselekedtem. Egyszerű, fekete melltartója jelent meg előttem, s már csak ez is, hogy újból láthattam melleit, egy plusz löketet adott a folytatásra. Csókokkal halmoztam el felsőtestének minden szegletét, s közben én is élveztem, ahogyan ő ennek hangot is mer adni. Sóhajtásai hangosak voltak, s egyből tudtam, hogy már biztosan nem fázik. Bőrünk olyan forró volt már most, hogy egy cigaretta is képes lett volna meggyulladni, ha hozzánk ér. Éreztem, hogy fordítani akar a pozíciónkon, így engedtem neki, így ő került felülre, amelynek örültem is, meg nem is. Ugyanis a csípőmre ült, s közben mozgatta is magát, így a boxerem kezdett szűkössé válni. Ráhajolt a felsőtestemre, közben kezeimet a fenekére csúsztattam, s belemarkoltam. Szüntelenül mocorgott, amelyet nem bírtam már sokáig, így megemeltem kissé, így valamivel feljebb került rajtam. Így talán még jobb helyzetbe került, amelynek normális esetben örültem is volna. most viszont féltem, hogy ha lefekszem vele, akkor elveszítem a gyors tempó miatt. Egy nyögés szakadt ki belőlem, mikor sokadjára is egy bizonyos ponton ért férfiasságomhoz, s a halk nyögéseim nekem sem szűntek meg az állandó nyakcsókok miatt. Egy apró fájdalmat éreztem a bőrömön, s azonnal tudtam, hogy mi az. A nyakamat szívogatta, akár egy éhes cica, és nem érdekelt, hogy az másnap látszani fog. Fordítottam a helyzetünkön, s újból én kerültem felülre. Lehúztam róla hosszú nadrágját, s combjai közé férkőztem. Sötét bugyija még kapu volt előttem, de nem szándékoztam levenni róla. Kezeimmel lágyan szétfeszítettem combjait, s meleg puszikat hagytam a belső combjának minden kis területére. Alhasa egyre jobban emelkedett és süllyedt, s a libabőrök is egyre inkább látszódtak fehér bőrén. Mutatóujjammal lehúztam pár centire a sötét anyagot, ami zavart rajta, legfőbb pontján is hagytam egy meleg csókot. Kezeivel lenyúlt hozzám, s a hajamba kapaszkodott.

- Harry …

- Hmm?

- Cs-csak ne kínozz, kérlek – nyögte halkan.

- Mire gondolsz? – hatalmas mosolyomat próbáltam elbújtatni előle.

- Vedd le rólam azt a szart és csináld tovább – majd megfogta a kezemet, s letépte vele magáról a fekete anyagot. Fejemet megfogta, s közelebb húzta magához, én pedig éppen kinyújtottam a nyelvemet, amikor megcsörrent a telefonom a farzsebemben.

Pedig már minden olyan jól alakult…

- Fel ne vedd, Harry – nyögte halkan. De mikor két perc után sem maradt abba a csörgetés, mindössze egy puszit nyomtam nőiességére, s dühösen emeltem a fülemhez a telefont, azonban akkorra már letette a hívó. A készüléket eldobtam az ágy másik oldalára, s mire visszanéztem az előttem fekvő szépségre, addigra a lábai összezárva hevertek előttem.

- Erről beszéltem – húzta vissza a pólóját magára.

- Muszáj volt felvennem, még azóta is csörögne…

- Lehet jobb is így – mondta – jobb, hogy nem történt semmi.

- Mi? Szerinted ez semmi volt? – kérdeztem kikerekedett szemekkel az előbbi dologra utalva.

- Hát, valami biztosan elromolhatott benned… tudod, odalenn. Ha ennyire sem indultál be – mosolyát visszafojtva állt fel, mire vettem a célzást, s én is felálltam. Kezénél fogva visszarántottam, majd a falhoz préselve adtam egy csókot a nyakára. Éreztetni akartam vele, hogy mennyire beindított, ezért férfiasságomat erősen nekinyomtam, s élveztem, ahogyan nyögött egyet. Egy csókban forrtak össze ajkaink, s nyelvemmel az övét kerestem, s boldog voltam mikor megtaláltam. Levegőhiány miatt muszáj volt elválnunk.

- Aludj nálam ma este – kérte, majd átölelt.

- Rendben – feleltem, s próbáltam arra összpontosítottam, hogy mennyire szerencsés vagyok. Na meg persze, hogy mennyire hálás vagyok Zaynnek, amiért nyaggatott, hogy jöjjek el ide, és kérjek bocsánatot.

Ez a csoda már az enyém, és nem szándékozom elengedni többé.

III.kötet - 10.fejezet - Naughty dreams

Sziasztok Drága Olvasóim! :)

Meg is érkeztem a folytatással, ahogyan ígértem, bár igaz, picit a késői órákban. Talán kissé unalmas lehet a rész egyesek számára, de ilyen is kell, hiszen köztudott, hogy ebben a  blogban azok a részek, amelyek kissé lazább hangvételűek, annak a végén mindig van egy kis csattanó! :) Ahogyan most is, szóval várom a találgatásokat, hogy vajon ki lehet majd az a bizonyos vendég! :) Apropó, a design hogy tetszik Nektek? :) Igyekeztem kicsit komolyan irányba terelni a dolgokat a külsőt illetően. Remélem sikerült.

u.i.: 10 days until Christmas!

Jó olvasást!

Hamarosan jelentkezem!

Cher Brooks

<3

Mint mondtam, nehéz a beletörődés.

Számomra legalábbis rettenetesen. Így mikor reggel az ablakon kopogó vízcseppek felébresztettek, már akkor eldöntöttem, hogy egy darabig nem fogok kimozdulni a házból. Semmi értelme nincsen. El kell tudni fogadnom, hogy kármennyire is szerettem volna, számomra nem jött be az új élet elkezdése… Szóval a tanulság az, hogy soha nem szabad felkészületlenül nekivágni valaminek, ami új. Az évek során rájöttem, hogy reménykedni is felesleges. Az élethez határozottan kellene hozzáállni. Mondom ezt én, aki a leginkább labilis életéről híres. Az élet furcsa fintora, hmm…

Az ágyamban heverészve messziről figyeltem a tegnap este maradványait, s legfőbb mocskát, s szennyét. A kezeim közé húztam azokat a bizonyos képeket, s egy valós utolsó pillantást vetettem rájuk, mielőtt megsemmisíttettem volna őket. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan létezhet ennyire nagy hátsószándékú ember ezen a Földön. És még milyenek lehetnek… Az elején még ment a szépítés, a gyönyörű csábító szövegek, meg hogy semmi gond nem lesz. A képekre rá sem bírtam tovább nézni, egy dühös mozdulattal eldobtam őket a kezeim közül, s így azok szétszóródtak a föld valamely pontjain. Az első könnycsepp forróságát megéreztem hirtelen a hideg arcbőrömön, mely egészen lefolyt ajkaimig, s így megérezhettem annak enyhén sós nedűjét. Az elsőt követte még úgy harminc, s a tüdőm majd kiszakadt a helyéről minden egyes pillanatban, amikor csak belegondoltam, hogy mi is történt velem. Abban a percben azt kívántam, bárcsak ne létezne Mexikó, hiszen akkor nem szerepelt volna a turné dátumai között az a város. Az a hely, ahol tulajdonképpen minden elkezdődött. Bárcsak otthon maradtam volna! Bárcsak Londonban lehetnék, bent az örökölt házamban, egy macskával. Nem lenne semmi problémám, csak egy exként élhetnék és dolgozhatnék egy kellemes csendes kis munkahelyen. Mindez még meg is történt volna, ha nem szúrom el. Én megtettem.

A nap folyamán nem voltam hajlandó kikelni az ágyból, mindössze annyi időre, amíg elcsoszogtam a konyháig, s begyűjtöttem egy tálcára mindenféle harapnivalót. Tulajdonképpen csak gyors-kaja, gyümölcs és nassolni-való, valamint rengeteg csoki került a szervezetembe, így estére valószínűleg egy felsőfokú édesség mérgezést szenvedhettem. Talán a vércukorszintem is megnőtt egy kicsit. A laptopomon megnéztem a legújabb filmeket, s végre volt időm elolvasni a legfrissebb híreket. Például, megnéztem az időjárás jelentést, miszerint még egy hétig ilyen időjárást tudhat magánénak Philadelphia. Ha egy kissé elvontabbá teszem ezt a tényt, akkor nagyjából ez azt jelenti, hogy még egy újabb hétig kell elviselni az élet mély pontját, és aztán következik majd valami jó és új. Nem tudom, miért tulajdonítok az esőnek és a viharos időjárásnak efféle negatív jelzőket és ismereteket, de ez eddig valahogyan mégis bevált.

Jut eszembe, talán már hallucinálok is. Éppen egy banánt majszoltam egy sorozat részei között, mikor meghallottam a csengő éktelenkedő zaját. Először nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, na meg valljuk be nem is szerettem volna senkivel sem találkozni ilyen állapotban. Az is megfordult a fejemben egy kósza gondolat erejéig, hogy… mi lenne, ha szépen, csendben és lassan, egyedül hazautaznék. Igaz, pár hete még azt gondoltam, talán ez az én igazi, s valós otthonom. Erre most visszakívánkozom oda, ahonnan olyannyira menni akartam. Már magamra sem ismerek. Bárcsak vége lenne ennek a szörnyű rémálomnak!

Aztán hallottam, hogy a csengő egy újabb ricsajjal zengette körül a szobát. Ezután két érdekes és félénk, talán bátortalan kopogás követte az éles hangot. Kezdtem egyre inkább félni egyedül a félhomállyal körülvett szobában, s már az is megfordult a fejemben, hogy talán az elrablók jöttek értem vissza. Bár arról fogalmam sem volt, hogy vajon honnan is tudhatták volna meg a hollétemet. Hiszen be sem vagyok jelentve, még jelenleg is csak átutazó a státuszom. Hisz semmi sincs még, ami ide kötne.

Lassan elnyomott az álom, hiszen a napom túlnyomórészt semmittevésből állt, így délután a mennydörgések hallgatása, s a gyönyörű tiszta fehér falak egyfajta szorongó érzést biztosítottak számomra. Ráadásul hideg is volt, de nem volt kedvem betakarózni. Rettenetes érzés volt az, ahogyan így elhanyagoltam magamat.

Álmodtam. Kezdjük azzal, hogy nagyon régen álmodtam.

Szép volt, s két főszereplő volt. Az egyik én voltam, a másik pedig Harry Stíles. Éppen egy tengerparton tengettük az óráinkat, s élveztük egymást, s egymás társaságát. A forró homokban Harry szinte meztelen testtel feküdt, egyetlen ruhadarab, a fürdő alsója takarta el a csodás vágyát. Egyetlen takarója volt még, avagy az aranyló homok, mely tapintása lágy és kellemes volt. Egyszerűen átélhetetlen látvány volt, ahogyan a testét folyton csapkodta ütemesen a hullámok ringatózása. Beszéltünk mind a ketten, de nem értettem magunkat. Én mellette feküdtem, s bámultam őt, ő pedig ugyan így tett. Hirtelen a hátamra fordultam, s túl naggyá lett a csend körülöttem. Érdekes pillantásokat vettettem magam köré, s nem találtam Harryt sehol. Vajon hová tűnhetett? Kiáltoztam, de egyszerűen nem hallottam magamat. Sikolyaim nem találtak kiutat, s elveszett némasággá alakultak. Egyszer csak elsötétült minden, majd az álomból egy hatalmas férfi sikoly ébresztett fel.

Levegőért kapkodva ültem fel az ágyamban, s azonnal felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen lévő lámpát. Izzadság cseppjeimet a kézfejemmel töröltem le, s hangos lélegzetvételeimet csillapítani próbáltam. Hogy válhat egy ilyen szépen kezdődő álom, ennyire félelmetesség és szörnyűvé? Mintha nem is mi lettünk volna.

Mikorra sikerült lenyugodnom, egy villámlás fénye és csattanós hangja kizökkentett, s tekintetem azonnal a fény irányába szegült. Jobbnak láttam inkább elaludni, hogy véget vessek ennek a napnak. Attól függetlenül, hogy még csak a kora esti órákban jártunk. Ha mostantól minden napom így telik majd, akkor inkább a halált választom. Igen, még mindig jobb, mint ami most van. Halál… Érdekes gondolat…

2 nappal később

Két nap telt el, és rájöttem, a lehető legrosszabb gondolat a halál volna. Két nap telt el, s tudtam mit kell tennem. Ez igazán hosszú idő. Ez alatt a telefonom bővelkedett számtalan nem fogadott hívásban, s nem is érdekelt, hogy ki volt a tárcsázó. Jobb ötletnek tűnt lenémítani a készüléket, s csendben összeszedni magamat a földről. Elkezdtem odabent tornázni, és olvasni. Egy hónapot adtam magamnak. Ez idő alatt kell találnom magamnak munkát, illetve ha nem sikerül, a b terv válik valóra, miszerint hazautazom. Így bárhogyan is alakul, valahogy biztosan történni fognak körülöttem az események.

És bár a pénzem még volt egy kevés, repülőjegyre legalábbis mindenképp, azért el kellett kezdene spórolni, s ami a legfontosabb, ki kellett mozdulnom a házból. Elég szörnyű lett volna, ha itt poshadok még egy hétig… így hát eldöntöttem, hogy az utolsó pénzköltésem lesz a mai napon egy kiadós reggeli a hotel étterméből. Így rendeltem is magamnak egy kevés rántottát, zöldségsalátát, pirítóst és friss narancslét, hogy mindenképp jókedvűen folytassam a napot. És bár próbáltam kerülni a témát, azért mégis szóba kell hoznom Dereket is. Tudom, hogy hívott és keresett is, de csak aznap este. És mivel azt kértem tőle, hogy szeretnék egyedül lenni, így megértem, amiért nem akar velem további kapcsolatban állni semmiféle formában. Hiszen mégiscsak egy idegen volnék számára, nemde? Ő meg egy szexi, amerikai srác, tele önbizalommal és életerővel. Miért foglalkozzon egy olyan lánnyal, aki mindezeknek a teljes ellentéte? Egyszóval teljesen megértem őt.

Úgy döntöttem, míg a pincér megérkezik a rendelésemmel, addig próbálok magamnak egy normális külsőt varázsolni. Egyszóval megmostam a fogaimat, kifésültem a két nap gubancait a hajamból, s eltüntettem a sötét karikákat a szemeim alól. Épp egy ruhát próbáltam választani, mikor csengettek. Őrülten csúsztam át a folyosón az ajtóig, hiszen már éheztem egy kis friss ételre.

- Jó reggelt! – köszöntött a pincérnő egy halvány mosollyal – Öné a lesz a rántotta, a saláta és a narancslé? – kérdezte sorjában az ételekre mutogatva.

- Ó, igen. Már nagyon vártam! – viszonoztam a kedves gesztusát, majd átadta nekem a tálcát.

- Jó étvágyat és további szép napot! A számla a tányér alatt található – közölte, majd elbúcsúzott, én pedig bezártam az ajtót. Még éreztem, hogy a rántotta forró volt, így gondoltam, amíg az kihűl, én átöltözök. Egy fekete melltartóra a hűvös idő miatt egy rózsaszín, bő hosszú ujjú felsőt húztam, valamint egy melegítőnadrágot és fekete zoknit húztam a lábaimra.

Amint leültem az asztalhoz, azonnal kezeim közé fogtam a villát, s egy hatalmas adagot a számba lapátoltam az ízletes tojásból. Egy ideje már jóízűen faaltoztam, mikor újból csöngettek. A narancslével a kezemben a hang irányába indultam, s közben megtöröltem a számat egy szalvétával. Gondoltam, biztosan csak elfelejtettek valamit, így mikor az ajtón a zárakat kinyitottam, a mosoly azonnal lehervadt a számról, s számban tartott kortyot pedig majdhogynem a látogatóm arcába köptem. Még jó, hogy volt egy kis polc mellettem, amire le tudtam rakni a poharat, amely majdhogynem a földön landolt az illető látván. Egy mély levegőt kellett vennem, mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Te meg mit keresel itt?

Újabb információk!

Sziasztok Kedves Olvasók! :)

Íme egy újabb bejegyzés tele információval! De, először is! Hogy vagytok?:) Szeretném megköszönni ezt a rengeteg feliratkozót, illetve nézőt, meg olvasót, meg mindent, ami itt zajlik. Sajnos több hét telt el az előző rész óta, ez csupán az iskola miatt van, és amiatt hogy hamarosan nyelvvizsgázom, így eléggé(nagyon) sokat kell tanulnom, főleg angolt. De pánikra semmi ok, ugyanis a részek tartalma meg van, már csak meg kellene írni azokat. Így hát! Ha minden jól megy, szeretnék hozni egy részt a hétvégén, illetve egy részt csak úgy, amolyan karácsonyi ajándékként. Nektek! :)

Nem mellesleg! Megérkezett a fejlécem, amelyet én már láthattam, és szerintem csodálatos lett, nekem nagyon tetszik, remélem Ti is így vélekedtek majd róla! :) Emiatt lehet, hogy a hétvégén nem lesz elérhető a blog addig, így a rész is csak vasárnap este kerülhet majd fel. :)

Hamarosan jelentkezem! 

Cher Brooks

<3

III.kötet - 9.fejezet - Prove it!

Sziasztok Drága Olvasók! :) 

Megérkeztem az újabb fejezettel, amelyben már hosszasabban szerepel a másik bűntárs, Harry Styles is. Szeretném megköszönni a 169 olvasót, az előző részhez kapott értékeléseket és kommentárokat, valamint azt a megannyi oldalmegjelenítést! :) Igyekszem mihamarabb hozni a folytatást, addig is pipálgassatok, és mindenkinek további szép hetet kívánok! <3 

Jó olvasást!
Cher Brooks

"Ha mindent hátrahagyva elindulok, az bátorság, vagy csak menekülés? Vagy inkább az a bátrabb, ha maradok, szembenézek a dolgokkal és megpróbálok változtatni rajtuk?"

Cher Brooks

Egy hosszú, s elnyújtott pillanatig mindössze bámultunk mindketten egymásra, s ez egy külső szemlélőnek csupán bambulást tükrözhetett, mi viszont egészen másképp érzékeltük ezt az egészet. Na, jó, legalábbis én igen. Egyikünk sem mozdult, csak álltunk egy helyben, közöttünk talán csak pár méter távolság lehetett, de az emberek mindenfelé nyüzsögtek körülöttünk. A varázsos pillanat mindössze pár pillanat erejéig vitt el bennünket, furcsa érzés volt újra tapasztalni ezt a jelenséget. Azonnal tudtam, hogy ő az, nem kellett felesleges elméleteket gyártanom. Biztos voltam benne, hogy ő is felismert, de mikor Derek megjelent mellettem, kezében egy fémtálcányi apró süteménnyel, azonnal véget vetett a pillanatnak.

- Egész jó a kaja! – tolta az orrom alá az édességeket – Hmm? – majd harapott bele jóízűen az egyik puncsos muffinba. Egy apró mosolyt küldtem felé, majd azonnal visszaemeltem a tekintetem Stylesra, aki egy gúnyos mosolyt eresztett el, tekintete pedig ravaszul csillogott. Szájához emelt egy teli poharat, majd belekortyolt a finomnak tűnő, almalé színű italba, amely minden bizonnyal az alkohol valamely fajtája lehetett.

- Mi az? Mit bámulsz ennyire? – zökkentett ki a képből Derek, mire felé fordultam.

- Tudod, tényleg az ex-pasimmal töltötted azt a napot a múltkor – közöltem elgondolkodva, majd a fiú is abba az irányba nézett, merre nemrégen én bámultam oly sokáig. Pár pillanat elteltével megszólalt.

- Szóval ő lenne az – kezdte sejtelmes hangnemben – elég nagy nőcsábász lehet – mondta teli szájjal, ugyanis közben egy percre sem szakadt el az édes finomságoktól.

- Sokan ezt gondolják első látásra – legyintettem – nem igazán van ez így – közöltem, s közben én is elvettem egy csokis muffint a tálcáról. Időközben elkezdődött a műsor a tánctéren, így rájuk fordítottam a figyelmemet.

- És te miért sajnálod ennyire ezt az embert? Ő látszólag már nagyon is túllépett rajtad – szólt közömbösen, s közben egy italt elvéve egy felénk sétáló lánykától. Nem értettem Dereknek ezt a fajta stílusát, s hogy miért beszél így. Próbáltam nem foglalkozni vele, de egyre több aberrált kifejezés hangzott el a szájából, így nem tudtam szó nélkül hagyni.

- Befejeznéd? – kértem hangosan a zene hangereje miatt a fiút, aki nevetve megvonta a vállát.

- Persze, nézd! – tudtam, hogy nem teljesen van magánál, hiszen nem művelt volna ilyesmit Wilton. Egyszerűen túl ment egy bizonyos határon. Aztán tettetett dühvel megráztam a fejem, majd egy újbóli pillantást vetettem Harryre. Ezúttal sajnos tényleg hiba volt. Egy szőke hajú, tipikus szépség topogott mellette, akinek egyik kezével folyamatosan a fenekét markolta. A lány pedig hozzáfordulva, s akár egy párzási időszakában lévő macska, úgy dörgölőzött Stylesnak mindenfelől. Talán eltévesztették a házszámot? Kikerekedett szemekkel, s azt hiszem túlságosan is döbbenten figyeltem, ahogy ezt ők egy ilyen eseményen megmerik tenni, ráadásul ennyire nyilvános módon. Azért itt túlnyomórészt idősebb emberek is tartózkodtak, bár ebből is sikerült leszűrnöm, hogy sem Harry sem pedig a lány agyába nem szorult egy cseppnyi értelem sem. Ahogyan a lány nem megcsókolta, hanem konkrétan lesmárolta Stylest, az külön produkció lehetett. Több nyelvet soha az életben nem akarok látni!

- Ebből elég! – fakadtam ki, s talán jogtalanul. De miért is? Hiba volt ide eljönni. Én annyira éreztem, hogy az-az eső nem volt véletlen! Hogy késtünk, hogy Dereknek akadt egy kis gondja, hogy nem ment minden zökkenőmentesen.

- Én most azonnal eltűnök innen! – közöltem a mellettem álló fiúval, aki éppen akkor ragadta meg finoman a csuklómat, mikor egy nagy lendülettel éppen a kijárat felé igyekeztem. Miért kellett volna tovább maradnom? Peter sem érkezett meg az általa említett mappával, én pedig amúgy is untam ezt az ünnepélyt. Azt pedig végképp nem akartam végignézni, ahogy néhány kulturálatlan viselkedés megrontja az estét. 

- Itt kell maradnod – közölte szárazon, s enyhén kihangsúlyozva a „kell” szócskát – Legalább azért, hogy magadnak bebizonyítsd, hogy kibaszottul nem érdekel már téged ez az ember. Ha most elmész, látni fogja, hogy megint ő győzött, és hogy még mindig az ujja köré csavarhat egyetlen pillantásával is – folytatta Derek, s magam is meglepődtem, milyen bölcs lett hirtelen. De hogy őszinte legyek, jól beszélt. Igazat mondott.

- De miért kéne bármit is bizonygatnom? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, sértetlenül álltam előtte. Közben még mindig a csuklómnál fogva tartott maga előtt.

- Már miért lenne? – kérdeztem vissza, mire megrázta a fejét, s elmosolyodott. Úgy tűnt, szeretne még valamit hozzáfűzni a dologhoz, de tekintete elsiklott egy pillanatra. A gondolataimban emlegetett szamár jelent meg mellettünk.

- Itt is volnék. Kitűnők lettek a képeid, édesem – melegnek tűnő mosollyal próbált invitálni minket egy üres helyre, ahol végre mindannyian szemügyre vehetjük a fotókat, s míg ő azzal volt elfoglalva, hogy szabad részleghez jussunk, és az öltözékén időztem el. Fehér nadrág és fehér öltöny, zselézett haj, s kissé fakó bőr, arcán pedig enyhe borosta húzódott végig. Ahogy végre én is körülnéztem, az egész hely zsúfoltságig megtelt, s haladásunk közben folyton lökdösődtek az emberek, a lábamat pedig már nem is éreztem, mire megérkeztünk egy kellemesnek mondható helyre. Magamban imádkoztam, s csak a tudatalattim tudhatta, hogy miért. Egy üvegasztal köré gyűltünk, amely meg volt kék neonfényekkel világítva, s rajta, gondolom az előző társaságnak az ott hagyott italai. Kis fehér műbőrülések vették körül az asztalt, melyeknek kényelmes háttámlájuk is volt. A két fiú között ültem én, Peter a jobbomon tartózkodott. Aki mellesleg ki tudja honnan, de valamiféle szeszt tartott a kezében, s monoton mozgással adagolta nekünk.

- Akkor hát, igyunk a képekre, s rád! – emelte magasba a poharát, s mielőtt bárkivel koccinthatott volna, lehúzta a kis üvegpohárban lötykölődő folyadékot. A mosoly lehervadt az arcomról, ahogy a fejem egy pár fokkal elmozdult. Talán az egész a sors műve, s az élet tényleg engem büntet. Természetesen Harry, a lány és társaságuk foglalt helyet a mellettünk lévő asztalnál. Méghozzá elég közel hozzánk. A tréfa – legalábbis szerintem – az volt az egészben, hogy Harry pont olyan szögben ült, hogy mindent látott és mindent hallhatott a beszélgetéseinkből.

- Nézzük – szólaltam meg kíváncsian, majd végre a kezeim közé kaphattam a piros mappát. Csak ennyit szerettem volna. És már végre nincs is több okom a maradásra. Mielőtt az ujjaim önálló utakra indultak volna, hogy felnyissák az első oldalt, Peter zavaróan közel húzódott hozzám.

- Nem tudod, mit veszítettél bébi! Velem nem baszhat ki senki – súgta a fülembe, de csak úgy, hogy én mindenképp halhassam, majd meleg tenyerét a belső combomra helyezte, s végigsimított rajta – főleg nem Te! - Ennél undorítóbb nem is lehetett volna ez az ember! Hirtelen felindulásból löktem arrébb a testét, s mintha meg sem lepődött volna. Színpadiasan leporolta magát, majd rám kacsintott, s egy szivart meggyújtva tovább indult.

- Ez hihetetlen! – csaptam le az asztalra a kis könyvet. Ugyan olyan lendülettel nyitottam ki az első oldalt, amelyen szó szerint elakadt a lélegzetem. Derekre néztem, aki szintén komoly arcot vágott, így tudtam, hogy ez tényleg nem csak valamiféle vicc. Sietve tovább lapoztam, abban bízva, hogy az eredeti képek valahol ott lapulnak az utolsó oldalakon. Nem így történt.

- Na, jó – sűrűn kezdtem venni a lélegzetemet, éreztem, hogy a szívem egyre ütemesebben kezd dobogni, s bizony nem a szerelemtől. Sokkal inkább az undortól, a félelemtől és a gazemberségtől.

Legszívesebben ordítottam volna, és kicsináltam volna ezt az embert. A képeket teljes mértékben eltorzította, hamis tárgyakkal illette és… felesleges részletezni, az egész úgy nézett ki, mint egy Playboy magazin. Nem mintha nézegettem volna valaha azokat, de az ember azonnal rájön, mi lehet bennük.

Értetlenül álltam a helyzet előtt, sosem kerültem még ilyen szituációba.

- Most mi lesz? – kérdeztem jóval inkább magamtól, mint a mellettem ülő fiútól.

- Még, hogy ismered ezt az embert! – förmedtem rá.

- Az én hibám, hogy ezt tette a kicseszett képekkel? – kérdezett ugyan olyan hangnemben.

- Azt mondtad semmi gond nem lehet, hát kösz! Most megtörtént! Hiba volt ide eljönnöm, és hiba volt, hogy megismertelek! – téptem ki a kezei közül a mappát, majd felálltam az asztaltól.

- Most hová mész? – kiáltotta utánam. Hirtelen fordultam vissza a hangja irányába, mire egy felszolgáló lánynak ütköztem, így az ő tálcájának tartalma és az én mappámé is a földön kötöttek ki. Túl dühös voltam ahhoz, hogy elnézést kérjek, és sokkal inkább aggasztott az, hogy a képek mindenfelé elszóródtak.Az csöppet sem érdekelt, hogy pár ember a jelenet hatására felénk kapta a tekintetét.

- Várj, segítek – szólt Derek a semmiből, majd a hóna alá csapta a képeket.

- Inkább hagyd, eleget segítettél – legyintettem le, majd mikor felálltam a földről, egy gúnyosan nevető szempárral akadt össze a tekintetem. Ez lehetetlen.

- Mi van Brooks, újabban ez a mesterséged? – mutatta felém Styles az utolsó hiányzó képet, mely szintén egy férfimagazin címlapjára való volna. Egyszerre történt, hogy míg az egyik kezemmel a képet téptem ki a kezei közül, addig a másik az arcán csattant. Rögtön odakapta kezét az égő területre, mire megfordultam, s azonnal a kijárat felé vettem az irányt. Tudtam, hogy még mindig engem, s az utánam loholó Dereket figyeli, így bemutattam neki, csak, hogy érezze a törődésemet.

- Várj már meg! – kiáltott később Wilton, amint kiértünk a helyszínről, ahol az utcán már csupán pár dohányzó kósza lélek sétálgatott.

- Azt hiszem, én most haza megyek… - ráztam a fejem tehetetlenül, s közben a kezeim között heverő mocsokra céloztam. Tisztában voltam vele, hogy undok voltam ezzel a sráccal, pedig ő tényleg csak jót akart nekem.

- Esetleg elkísérjelek? – kérdezte óvatosan, majd elbambultam a mellettünk elhaladó kocsi hangjának tisztaságán. Az eső sem esett már, talán ez volt az egyetlen pozitívum az egész nap folyamán.

- Ne – ráztam a fejem bőszen – a napokban szeretnék egy kicsit egyedül lenni, hogy átgondoljam a történteket. Ezekkel pedig nem tudom mi lesz – közöltem halkan, majd úgy döntöttem, ideje indulni.

- Kösz mindent – féloldalas, nem túl őszinte mosoly kúszott ajkaimra, majd egy bánatos pillantás következtében megfordultam, s a haza vezető út irányába indultam. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem tudtam, az merre is van. Nem tudtam már, hogy mit nevezzek az otthonomnak, hiszen bárhová is kerültem, folyton történt valami felejthetetlenül rossz. A távolból még halkan hallottam, ahogyan Derek még azt suttogta, hogy „szívesen”. Tudtam, hogy nem fog utánam rohanni, hiszen ő nem az a típus, és soha nem is lesz az. Nem is kell annak lennie.

Majd pár nap múlva.

Talán.

~~~

Éjjel két óra körül estem be a bejárati ajtó küszöbén hulla fáradtan, vizesen és büdösen. Nem hittem volna, hogy ennyire pocsékul végződik majd az este. Mindent hátrahagyva, és teljesen besötétítve a házat, fehérneműben az ágyon fekve azon gondolkodtam, hogy hiába változok én magam, ha körülöttem mindig, minden ugyan olyan marad. Talán el kellene fogadni a dolgokat úgy ahogy, vannak, s nem időt pocsékolni annak a megváltoztatásán. Sajnos a sorscsapások felett nincs hatalmunk.

El kell fogadni, hogy vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni.Még akkor is, ha nehéz a beletörődés.