Decision

Sziasztok! /Olvassátok el ezt az előrészt is, mert lenne pár fontos infóm számotokra:)/

Így az elejére, egy kis helyzet jelentés és egyéb dolgok:) Nagyon hálás vagyok, az eddigi 54 darab szavazatért, amiből úgy látom, szeretnétek második kötetet. Ha így haladunk, lesz is - de azért továbbra is várom a szavazatokat, mert ebből azt is látom, hogy kik azok, akik olvassák!- DE! Ellenben, van 47 rendszeres amiért néha az egyik szemem sír, a másik nevet. Mégpedig, örülök meg minden, ha olvassátok a történetem, de nem látok visszajelzést arról, hogy milyen az éppen friss rész. Ha nem túl nagy kérés, szeretném, ha írnátok pár hozzászólást mostantól a részekhez, mert ha nem tudom, hogy milyen egy-egy rész, akkor előbb-utóbb abba hagyom a blogot. Épp ezért, hoztam nektek chatbox-ot is, ahová szintén írhattok bármit, ha úgy kényelmesebb. Ja' és, mint látjátok változott kicsit a style, és még fog is, mert szeretném ha ezen a téren is elnyerné tetszéseteket a blog. És akkor a közérdekű2: Hamarosan lezárul az első kötet -körülbelül, olyan három-öt rész múlva- és utána várható a másik kötet, de az még picit mesze van. Egyenlőre ennyi, nem is beszélek tovább.Jöjjön a 45.!

"Senki sem szikla, hogy ne lehessen neki ártani. Mindenkinek van egy gyenge pontja."♪

 Cher Brooks

Igazából nem is tudom miért, de kezd bűntudatom lenni. Persze, még, hogy nem tudom miért. Jó vicc. Nem… még viccnek is rossz. Azt hiszem nem tudom, egyszerűen nem bírom tovább titkolni. Nem mintha ez annyira titkos dolog lenne, de talán ezért érzem azt a fura érzést, ami a hatalmába kerít. Így éreztem akkor is, mikor Harrynek egy bizonyos vágyát kellett volna kielégíteni. De hé! Miről is beszélek? Érzések... 

Mikor ujjaival gyengéden lehúzta bordó ruhám cipzárját, kirázott a hideg -persze, jó értelemben- s ezt, ahogy megérezte éreztem ahogy halványan elmosolyodik. Leengedte vállamon a ruhát, s helyére egy csókot hagyott. Mikorra teljesen lehúzta rólam a ruhát, úgy gondoltam őt is meg kellene szabadítani a ruháitól, ezért megfordultam, majd mikor lehúztam pólóját, szemeimet börtönbe zárta sötéten csillogó zöld szeme. Talán túl sokáig nézhettük egymást, pontosabban nézhettem őt, mert valahogy másképp reagált, mint vártam.

-Miden rendben? - kérdezte halvány mosollyal.

-Ja, persze.Minden rendben... csak...- már hogy lenne minden rendben? Semmi sincs rendben. Mivel mondatomat nem tudtam befejezni, sem valami találó szót találni, helyette lesütöttem egy pillanatra szememet, majd megcsókoltam. Innentől nem volt megállás. Végre róla is lekerült a nadrág, majd megengedtük a vizet a kádba, ami rövid időn belül egy gőzölgő oázissá vált. Megszabadultunk, jobban mondva megszabadítottuk egymást a további zavaró fehérneműinktől, majd ölébe vett és elmerültünk a kád kellemesen meleg vízében. Szerencsére nem zavart minket a lámpa erős fénye, hisz csak egy halványan égő gyertya fénye töltötte be a szobát. Gondolom Hazz gyújtotta meg, még mielőtt be nem jött volna. Harry kezei lágyan hátradöntöttek a kádban, majd ajkai nyakamra tévedtek és azt kezdte csókolgatni, s később gyengéden szívogatni is. Torkomból egy elégedett sóhaj szállt ki, mely mosolygásra késztette. Kezeimet hátára simítottam, s ott időztettem. Mellkasa szorosan enyémhez simult, s ekkor megelégeltem a csókokat. Kezemmel vállánál fogva én döntöttem hátra a kádban, s én feküdtem rá, majd én kezdtem csókolni. Talán ilyen szenvedélyesen, még sosem csináltuk. Hmm... ennyit a fürdésről, bár nem is bánom, hisz ez sokkal jobb program. Sajnos, az a fura érzés ismét visszatért, s nem hagyott nyugodni és ismét piszkálta a lelki ismeretem. Nem bírtam tovább. 

-Harry valamit el kell mondanom. - bukott ki belőlem. Sajnos, vagy nem sajnos nem tudtam folytatni, mert fenekemnél fogva megemelt, majd kiszállt a kádból, s a háló felé vette az irányt. Letett az ágyra, majd fölém gördült, s szenvedélyesen csókolni kezdett, ismét. Egyre lejjebb haladt, s már medence csontomnál járt, mikor fölhúztam magamhoz, s fordítottam a helyzeten. Végig csókoltam mellkasán, s mikor úgy tűnt, vége a kis játékunknak, s készül az újabb játékra, egy mély levegőt vettem és lehunyt szemmel kibukott belőlem.

-Harry! -tört elő belőlem talán kicsit hangosan. Ahogy kimondtam, ő kissé összerezzent, majd arcomat kezdte kémlelni.

-Harry ez most nem fog menni.- lihegtem, majd a takarót magamra húzva ültem föl, s hajamat is kisöpörtem a szememből. 

-Mi a baj? Valamit... rosszul csináltam? 

-Nem... csak... -kezdtem.- Harry én ezt már nem bírom tovább. - álltam föl. 

-Mégis mit? 

-Amikor szó nélkül elrohantam a házból, Eleanortól... akkor az... okkal volt. A kórházba kellett mennem. Mert... mert... - csuklott el a hangom. Kész, ennyi, megtörtem.

-Mert kiderült, hogy az apám meg fog halni. - törtek ki belőlem az első könnycseppek.

-Mi? Mégis miért? - állt föl ő is, majd átkarolt. Mélyen mellkasába fúrtam fejem, s ott zokogtam tovább. Úgy tűnik, nem tudom ezt úgy kezelni, ahogy akartam. Pedig erős akartam maradni. Hát... nem sikerült. 

-Kiderült, legalábbis számomra, hogy leukémiás, és ezzel az a legnagyobb baj, hogy titkolta... Előttem. -ültem le az ágy szélére.

-És ez nem gyógyítható?- kérdezte elhaló hangon.

-Sajnos, nem. Már a végső stádiumban van, azt hiszem. De hogy lehet, hogy ennyi éven át nem látszódott rajta? - És ekkor bevillant.Vajon ezért nem voltak szinte soha otthon?

-De tudod, beszélgettünk a szüleinkről, hogy bemutatnánk egymást nekik... Arra gondoltam, hogy...Szeretném ha holnap bemennénk együtt a kórházba és megismerne téged. - húzódott mosolyra a szám.

-Persze, bemegyünk. És... melletted leszek, ne félj! - ölelt magához.

-Nem félek, ha velem vagy. -suttogtam, majd bemásztam az ágyra, s magamra húztam Őt is és megcsókoltam. Megszabadítottam magamat a takaró fogságából,  így elértem azt, hogy semmi ne legyen közöttünk. Majd egy utolsó hosszú csókot nyomva szájára megfordultam, s kezét derekamra helyezve, egymáshoz bújva aludtunk el.    

Egy újabb nap, egy újabb reggel. Rég keltem már öl ilyen boldogan a tegnap történtekhez képest. Kezemet Harry karjára simítottam, mely még mindig ugyan ott; a derekamon pihent. Nem igazán akartam fölébreszteni, ezért óvatosan kibújtam öleléséből, s kimásztam az ágyból. Gyorsan magamra kaptam halványlila köntösömet, majd halkan lementem a nappaliba. Még senki nem volt ébren, legalábbis én nem hallottam semmi neszt sem a konyha, sem a fürdőszoba felől. Odasétáltam a szekrényhez, melyen a fiúk határidő naplója pihent. Hajamba túrtam, majd föllapoztam a kis könyvet, s a jelen dátumot kerestem. 
Még Paul javasolta, hogy legyen itthon egy ilyen kis könyv, hogy ne neki keljen állandóan hívogatni a srácokat. - nem mintha nem hívná- Rendben, akkor a kórházi látogatást, mindenképpen délelőttre kell időzíteni, hisz egy fotózás és rengetek interjú várt rájuk. Visszatettem a helyére a szürke kis könyvet, majd a konyhába indultam valami reggelit készíteni. Épp a hűtőben kotorásztam, mikor valaki megszólalt hátulról.
-Jó reggelt! - ijedtemben azonnal megfordultam, s a szívemre helyeztem a kezemet.
-Jó ég, Niall. Te mit keresel itt? 
-Hmm... inkább Te mit keresel itt. Nem bírsz aludni? - kérdezte italát kortyolgatva. 
-Csak most keltem. Éhes vagyok. - motyogtam, majd valami kaját kerestem a hűtőben.- Niall baby, mond hogy nem faltál föl mindent. - nevettem.
-Hát... ami azt illeti... Egyébként láttad már a mai újságot? - kérdezte témát terelve. Ekkor nekem is eszembe jutott; Tegnap a nyilvánosság előtt megcsókolt Harry. Igen, gondoltam, hogy címlapon leszünk, sőt, hogy minden velünk lesz tele. - No, persze nem önzőségből, de tudom, mikor még nagy fan voltam, hogy állandóan volt valami hír a fiúkról, akkor ez a csók ís úgy robban be a köz tudatba, ahogy az, mikor a srácok leforgatták első videoklipjüket.- 
-Nem... miért? - kérdeztem vissza úgy, mintha nem tudnám miről is lenne szó.
-Csak mert még én sem.. De most el kell mennem, találkozom valakivel. Ha valami van, hívjatok. - kacsintott, majd fölvette kabátját és baseball sapkáját és már el is ment. Vajon hová mehet Niall ilyen korán? Talán szerelmes, vagy valami más... nem kombináltam tovább, visszamentem az emeletre, így a reggeli készítő project kilőve. Harrey már a telefonját babrálta, mikor beértem.
-Jó reggelt - tette le a kis éjjeli szerényre a készüléket, majd hozzám fordult, s egy elhúzott csókkal köszöntött. 
-Szia -mosolyogtam, majd be bújtam mellé az ágyba.
-Nem gondoltad meg magad? - törte meg a csendet. 
-Mivel kapcsolatban? - kérdeztem vissza határozottan.
-Tudod... biztos, hogy szeretnéd ha meg ismerne apukád? - tért rá a lényegre.
-Igen - adtam egy szavas választ egy nagy bólintás kíséretében. Legalábbis csak akartam talán, hogy határozottnak tűnjek, de kezdtem félni a gondolattól, hogy mi lesz, mikor meglát minket, s elgondolkodtatott az is, hogy talán elküld a francba... 

Harry Styles

A tenyerem izzad, remegek, s rázom a lábam; ideges vagyok. Milyen jó megállapítás! Ha most valaki látna, márpedig látnak is, biztos azt gondolnák elment az eszem. De hisz' ki ne lenne ideges, ha épp a leendő apósát ismerné meg? Szerintem mindenki... Bár szerintem Brooke nálam jobban izgul, hisz megbeszéltük, hogy először Ő megy be hozzá, majd behív és bemutatkozom. Már tíz-tizenöt perce ülhettem kint a folyosón a széken és várva a pillanatot, vajon mikor nyílik az ajtó és lépek be a... de épp nyitódott az ajtó és kilépett rajta Brooke, s nyugtatóan magához ölelt. 

-Nyugi már, Harry. Nem lesz semmi baj, kedvelni fog, hidd el! -súgta szavakat a fülembe, majd adott egy utolsó csókot, s behúzott a kórterembe.

-Apa, bemutatom a barátomat, Harryt. Harry Stylest. -mutatott be az ágyban fekvő ránk mosolygó édesapjának. Na, most rajtad a sor, Harry!

-Khm.. Jó napot, Mr.Brooks! - nyújtottam felé kezemet egy köhögés közepette.

-Ugyan! Nem vagyok én olyan öreg, inkább tegeződjünk.-mosolygott kedvesen.- szólíts csak Bob-nak.-folytatta.

-Rendben, akkor... szia Bob- nevettem halkan. Talán nem kellett volna? Beállt köztünk a csönd, ami már-már kezdett kínossá válni, ahogy mi állunk az ágy felett, s egymást kémleljük. Végül a csönd megtörője Bob volt.

-Tudom, hogy ez most olyan hivatalosan fog hangzani, de... tulajdonképpen mik a céljaid a lányommal? -invitált beszélgetésbe, majd kissé föltámaszkodott, s kihúzta a széket az ágya mellé, mely közvetlenül a mellete levő asztalnak volt döntve. Fél szemmel rápillantottam a már ülő Brooke-ra, ki egyet forgatott a szemén-de nem látványosan-, majd én is leültem, s egy torok köszörülés után próbáltam válaszolni az előbb föltett kérdésre.

-Hosszútávra szeretnénk tervezni. Már a Cher is úgy gondolja.-eresztettem el egy halván mosolyt barátnőm felé, aki erre bátorítóan összekulcsolta kezünket. Így utólag már rájöttem, nem is kellett volna az első "nagy találkozástól" félni.

-És hogyan is találkoztatok?- jött a következő kérdés.

-Hát ez kissé bonyolult... - nevetett fel Brooke.

-Engem azért érdekelne. - mosolygott végre Bob is. Ez azt jelentené, hogy kedvel?

-Amikor Mexicoba utaztunk Lilyvel... Tudod a koncert miatt, nos akkor találkoztunk és beszélgettünk. Aztán elmentünk a tengerpartra. - mondta lesütött szemmel és beszorított ajkakkal. Tudtam, hogy elfogja nevetni magát, de meg kellett menteni a helyzetet. Most, vagy elbukunk, vagy normálisan végig csináljuk még ezt a kis időt. Bár szerintem itt fogjuk elnevetni az egészet, s elvesztve a dolog hitelességét. 

-És ott mit csináltatok? - kerekedtek ki apja szemei. Bár szerintem egy hülye is kiszúrta volna, hogy valamit nem mondunk el. Éppen csak azt a kis mindent eldöntő momentumot hagytuk ki a történetből, ami megváltoztatta az életünket. Végül is nem nagy baj..áhh... 

Brooke épp kezdett volna magyarázkodni, mikor Bob nevetve megszólalt.

-Jól van, hagylak titeket, hisz ez a ti dolgotok, csak tudni szerettem volna egypár dolgot. Viszont most Cher. Szeretnélek valamire megkérni. - szerintem arra célzott, hogy négy szemközt akarják megbeszélni a dolgokat, így jobbnak láttam, ha kimegyek, de Kedvesem visszahúzott.

-Harry. Nincs előtted semmi titkom. Maradj itt...- bólintottam, majd visszaültem.

-Szóval... Mivel tudjuk, hogy én már nem sokáig leszek az élők sorában, szeretném, ha úgymond, teljesítenél még valamit számomra.

-Kérlek, ne mondd ezt -suttogta Cher el-elhaló hangon.

-Szeretném, ha kibékülnél anyáddal, mert ezt én már nem tehetem meg. Menj utána és rendezzétek a dolgokat. Csak ezt szeretném, és akkor boldog leszek.

-Hogy érted azt, hogy menjek utána? -megdöbbentünk. Immár mindketten.

-Úgy látom nehéz békülés lesz ez, ha még az elutazásáról sem értesített. - vágott Bob egy grimaszt.

-Hát ezt nem hiszem el. Itt hagyott? Megint...megint itt hagyott. - egyre halkult el Brooke hangja, majd egy könnycsepp csúszott ki szeméből. Erre dühösen felállt és járkálni kezdett.

-Tudod, nem az bánt, hogy elment. Nem! Az bánt, hogy ilyen állapotban hagyott itt Téged! Egyáltalán hová ment? - kelt ki magából. Rövid hallgatás után, Bob felelt.

-New Yorkba.

-Mi? Mi a francért ment egy puccos nagyvárosba? London nem volt elég neki? New York...hisz' nem is ismer ott senkit! Vagy... igen? - sajnos a választ nem tudtuk meg, mert egy nővérke rontott be, s küldött ki minket egy gyors búcsúzás után. 

Itthon. Már javában ment a szokásos sürgés-forgás a Direction házban, mikorra hazaértünk. Mindenki -azaz Paul és a srácok- a nappaliban futkosott fel-alá a közelgő interjúk miatt. Nem értem miért csinálnak ekkora ügyet belőle.

-Sajnálom, hogy gy kellett megismerkednetek. -bújt hozzám Brooke. 

-Ugyan! Én örülök, hogy megismerhettem.

-Igazából, ő ellenezte a legjobban az ide költözésem, de ahhoz képest elég jó fej volt.- nézett föl rám. A köztünk lévő pár miliméter távolságot egy csókkal akartam leszűkíteni és pont a gyönyör megtestesített pillanatában ugrott közénk Louis. 

-Héhé! Nehogy most nyál cseréljetek! Azonnal indulunk! -röhögött bele az arcunkba. Morcosan megfogtam Brooke kezét, majd fölsiettem vele az emeletre. Kikaptam a szekrényből egy fekete baseball sapkát, majd megigazítottam hajamat, s fölhelyeztem rá az említett fekete darabot.

-Óvatosabb is lehetnél a sapkákkal - húzódott közelebb arcomhoz Cher, majd játszadozni kezdett.

-Miért is? - bár sejtettem mire céloz, azért tőle akartam hallani.

-Tudod, a rajongók szerint, ha sapkát veszel föl, az azt jelenti, hogy előző este...-húzta le hátulról sapkám, majd egy csókért hajolt közelebb. Lágyan megemeltem, majd közelebb vontam testét magamhoz.

 -Folytasd.-motyogtam, majd újra megcsókoltam.

-Hogy előző este igencsak jó éjszakád volt. 

-Pedig nem is feküdtünk le..- folytattam.

-Még nem, de az interjús tud várni és va...-sajnos félbeszakított, majd kiugrott ölemből.

-Harry!-nevetett. Siess, mert tényleg elkésel. - mosolygott.     

 Cher Brooks

 

Érdekes, nem? Olyan, mintha a sors megismételné önmagát. Nemrégen még én hagytam ott a szüleimet a szerelmemért , most pedig anyám -s majd apám- hagyott itt. Épp ezért is nem mentem el a srácokkal a délutáni interjúkra; Át kell gondolnom, de úgy komolyan, hogyan is tovább. Vagyis... Ha jól értem, akkor most irány New York?

        

Say..What?

Sziasztok!

Ez a rész jelentős lesz a következőkben! Ha annyira figyelmesek vagytok, talán sejthetitek, hogy mi fog történni, de azért még csak ne gondolkodjatok. Annyit el árulok, hogy lesz egy hatalmas fordulat még a végén-nem a fejezetnek!-remélem meg leplek titeket! :)Úgyhogy nehezen, de itt van a 44.! Jó olvasást hozzá!
 

“Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz; ha megkapod, amit nem akarsz, szenvedsz; sőt ha pontosan azt kapod meg , amit akarsz, akkor is szenvedsz, mert nem tarthatod meg örökké.”

Harry Styles

Igazából nem is tudom, mit mondhatnék. Melyik a rosszabb? Ha a barátnőd valahol talán épp most roskad össze egyedül, vagy az, hogy az interjúkon és a fotózásokon benned tomboló érzelmeket nem mutathatod ki. Egyszóval mindehhez föl kell venni az álarcot, hogy még csak véletlenül se sejthesse senki, hogy van valami gond ott belül. Olyan ez, mint bohócnak lenni. Az ő mosolyuk sem igazi. Hisz’ csak fölfestették, hogy ne lássa senki, hogy szomorú. Igen. Én is így „vészeltem” át, vagyis még most is az eddigi öt fotózást és három interjút. Még van hátra hat interjú és egy fotózás. Hogy őszinte legyek, nem is tudom, mi bajom van. Végül is most nem is vesztünk össze, sem a szakítás szélén sem állunk, de érzem. Érzem, hogy valami fog történni, ami megváltoztatja az életünk egy részét. Ha a srácokét nem is, az enyémet biztosan és Brookét is. Érzem, tudom, hogy köze van Brook eltűnésének ehhez a rém álomhoz. De miért? Mégis mi fog történni? És mikor?

-Harry! Jól vagy? – zavart meg Liam hangja, s szemeim előtt lóbálódzó keze.

-Ja..igen, persze.- feleltem zavartan, bár én sem gondoltam komolyan a válaszomat.

-Akkor gondolom az sem zavar téged, hogy most indulunk az egyik koncertre Los Angelesbe.

-Hogy mi? Nem, dehogy! Az nem lehet! – pattantak ki szemeim a hír hallatán.

-Harry, tudom, hogy nincs minden rendben. De hé! Azért a munkára figyelj oda. – vetett szemrehányást Louis. Kösz haver, tőled nem vártam volna.

-De..

-Nincs de. Ha ide koncentrálnál, akkor tudhatnád, hogy nem megyünk most sem az Angyalok városába, sem pedig koncertezni! –folytatta immár hangosabban Lou.

-Rendben. Nem tudom és nem is akarom megérteni, hogy mi bajotok van. Egyszerűen csak baj, ha fáj, és szarul érzem magam amiatt, hogy nem tudom, hol van Cher? –tettem fel az utolsó kérdést inkább magamnak, mintsem Lounak. Vártam egy kis hatás szünetet, majd fölálltam a székről és a fotó stúdióból igyekeztem kifelé, hogy elhagyjam a helységet mind addig, amíg valaki vissza nem húzott hátulról. 
-Azzal, ha most lelépsz, nem oldasz meg semmit.
-Eleanor...kérlek, most had tegyem azt am.. 
-Tíz perc és kezdés! - zavarta meg egy hang beszélgetésünket. Egy sóhajtás után lehorgasztottam fejemet, majd visszaindultam a többiekhez. Gondolom már számotokra is nevetséges, amit művelek és lehet, hogy tényleg nincs semmi ok az aggodalomra? Rendben, akkor nem veszem figyelembe az eltűnést. Akkor mostantól csak optimistán! Élvezem a fotózást és majd este, mikor hazajön Cher, boldogan fekszünk be az ágyba.

 Cher Brooks

Egyszerűen utálom ezt a helyet. Nincs jobb szó rá, nem lehet jobban kifejezni. Ezek a világoszöld falak, a hideg székek és az a bizonyos „kórházi illat”, amit inkább mondanék szagnak.  Eltekintve minden mellékes apróságtól, szerintem mindenki akkor a irtózik a kórháztól leginkább, ha a család tagja, vagy éppen a legjobb barátja a „páciens”. Igen, én is megtapasztaltam ezt az érzést, főleg akkor izgultam leginkább, amikor az a fehér köpenyes alak felénk tartott. Remélem Jó hírrel. 

-Önök Mr.Brooks hozzátartozói? - kérdezte semleges hanggal az orvos.

-Igen, kérem mondja, hogy nincs semmi gond. - végül is, mi lehetne a haláltól nagyobb gond? gratulálok Cher, megint jót mondtál. 

-Nos...van egy rossz és egy jó hírem is a számukra. Már ha mondhatom így. - kezdte az orvos, majd megköszörülte a torkát, és folytatta. Khmm. Vagyis folytatta volna, ha anyám nem szól közbe.

-Doktor úr, csak annyit mondjon, hogy van-e remény. - mi? Mi folyik itt? Milyen remény? 

-Mr. Brooks túl van az élet veszélyen, de sajnos azt kell, hogy mondjam...Pár hét. - ekkor tudatosult is bennem pontosan, hogy mi is történik. Ha valaki nem értené, bár egészen pontosan én sem értem : Az apám meg fog halni. Te jó ég, még leírni is fáj és még csak el sem hiszem. Fejemet a tenyerembe mélyesztve ültem le a hozzám legközelebb lévő ülő alkalmatosságra és gondolkodni kezdtem. 

-Bemehetnék hozzá?- néztem föl a nálam jóval magasabb, fekete hajú, középkorú borostás orvosra. Először alsó ajkát beharapva válaszolt: 

-Sajnos még nincs látogatható állapotban. Talán majd holnap, de addig is nyugodtan menjenek haza. Pihenjék ki magukat. Nem lenne javasolt most itt maradni. -  eresztett el egy lágy mosolyt az orvos.

-Nekem most mennem kell, vigyázzanak magukra, viszlát! - köszönt el, majd otthagyva minket, el is tűnt a másik folyosón lévő kavalkádban. Miért? Miért pont velünk, velem történik ilyesmi? Na jó, azért másnak sem kívánnám soha ezt az érzést. De bármennyire is törtem a fejem, még most sem tudtam rájönni, miért is titkolhatta a betegségét apa. De az még inkább foglalkoztatott, hogy mióta? Hisz ha már csak hetei vannak hátra, akkor már elég súlyos fázisban lehet. 

-Most örülsz, mi? - vetettem oda az éppen falnak támaszkodó anyámnak, majd a kérdésre fölkapta fejét, és épp válaszolni akart volna, mikor folytattam.- Ugyan már, ne nézz hülyének! Hisz igen rég' tudok róla, hogy nem éppen fényes a házasságotok. És tulajdonképpen miért is vagy itt? Ja, a végére már csak formalitásból is ide jössz. De tudod mit? Igazad van! Én is sajnálom, hogy már nem lehetünk boldogok, de nem bánom. Ha te nem is, én biztos, hogy a végsőkig az apám mellett maradok, nem úgy, mint te! -keltem ki magamból. De hisz most csak az igazságot mondtam el. Hisz ha apa nincs többé, akkor minden mindegy.

-Cher...én...én...

-Ne is mondj semmit, hisz nem is tudsz. Látod? -suttogtam. - Ezt tetted.

Talán négy órát tölthettem apám kórterme előtt. Miután anyával összevesztünk -ismét- ő elment. Jellemző. Talán rádöbbent ő is az igazságra? A nővérek már kínálgattak engem vízzel, sőt javasolták, hogy menjek haza, de én tiltakoztam. Ideje lenne elgondolkodnom végre nekem is azon, hogy egyáltalán Én mit keresek itt? Igaz, van öt jó barátom, akikre mindig számíthatok. Van egy fiúm, akit szeretek és ő is engem. És van egy barátnőm, akivel szintén számíthatunk egymásra, de talán ez is csak érdek kapcsolat. Nem tudom, miért látom a rosszat, szinte minden jóban, de mostanában mindig elkap egy fura érzés. Viccesen hangzik, de olyan érdekes, szinte mindenki "irtódik" ki mellőlem. Vázolom: Kezdődött az egész Nicole-val, aztán Ann, Lilly, most pedig Apa. Furcsa az élet, nemde? Na jó, Cher! Szállj le erről a vonatról és gyere vissza az életbe! Kezdjük azzal, hogy be kell látnom, tényleg semmi értelme tovább várakoznom, hisz az altatásból csak holnapra, maximum estére ébredhet föl, ezért valahogy haza kellene jutnom. 

Eleanor Calder

Az egész napomat a srácokkal és Louis-val töltöttem. Este még adnak egy koncertet, aztán vége a napnak. Holnap én kerülök sorra. Nekem lesz egy fotózásom, de csak mellék állásban modellkedem, úgyhogy nem leszek ott egész nap.Épp a srácok arcán lévő komorságnak a rejtélyeit figyeltem, mikor megcsörrent a telefonom. Eléggé elbambulhattam, hisz' megrémültem egy kicsit a hirtelen jött zenétől. Te jó ég! Cher az! 

-Szia Brook! Jól vagy? Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? - bombáztam meg egyből a kérdéseimmel. 

-El, figyelj. Ezt most túl hosszú lenne elmondanom. Csak...kérlek gyere ide. Gyere a kórházba. - mondta lágy hangon, de azért éreztem, hogy valami nem stimmel.

-A kórházba? Min..

-Shhh! Halkabban! Ja, és Harrynek semmi képpen ne mondd meg, hogy hol vagyok. Nem szeretném, ha aggódna, vagy épp otthagyna mindent. 

-Rendben. Akkor indulok. - tettem le a telefont, majd átgondoltam a dolgokat. Szóval, Brook kórházban van, de szerintem nem vele történt valami baj, hisz akkor azt hallani lehetett volna a hangján. Menjek a kórházba úgy, hogy ne tudja meg sem Harry se a többi srác? Képtelenség. Eleanor! Találj már ki valamit! 

-Srácok, mindjárt jövök! - nagyszerű, ettől jobbat nem is mondhattam volna.

-Hová mész? - kérdezte Lou,aki épp tüsszentett egyet a sminkestől.

-Öm...Meglepetés! - nevettem el magam, majd távoztam az épületből. Hívtam egy taxit, majd öt perc várakozás után meg is jelent előttem a fekete autó. 

Megérkeztem, de hová kell mennem? Fogalmam sincs miért, de elindultam az első emeletre, majd megláttam az egyik folyosón Chert. Na igen, ez a női megérzés, vagy mi. A folyosón, csak az én magassarkúm kopogása hallattszódott, mire Brook egyből odakapta a fejét. 

-Siettem, ahogy tudtam. - állt fel, s ölelt meg. 

-Mi történt? Egyáltalán miért vagy itt? Köze van ennek a délelőtti elrohanáshoz? Hé..te, sírtál? - válasz helyett csak megfogta a karom, és az egyik kórterem ablakához vezetett. Bent, egy férfi feküdt gépekre kötve, s gondolom még altatásban lehetett. 

-Az apám -kezdte. Hirtelen a szám elé kaptam a tenyerem.- Pár hete van hátra. Talán annyi sem. - folytatta ellágyuló hangon. 

-Most már mindent értek. - öleltem magamhoz. Nem sok mindent lehet ilyenkor mondani. Néha a hallgatás is segítség. Én épp ezt teszem.

-Tudom, hogy a szüleimmel nem volt jó a iszonyom, hisz mindig veszekedtünk..de...de azért ez.- kezdte megtörten. Elcsitítottam, hogy inkább ne beszéljen róla, ha nem akar, de folytatta.

-Nem! Én...nem akarok összetörni. Ki akarom használni ezt a kis időt, amit még vele tölthetek. Nem akarok szomorkodni. Persze, megmarad még az a kis félsz, hogy elmegy, de most még akármennyire is nehéz lesz, nem szeretnék romokban heverni. Kérlek,menjünk el, és...  - mondta, sőt..inkább bizonyította magának, majd fölállt és megtörölte szemét, majd fölhúzott engem is. 

-Várj. Ez mind..szép és jó, hogy így állsz a dolgokhoz, de... - de hát hiába mondtam, már szinte a kórház bejáratánál jártunk.

-Ez nagy meglepetés lesz.- mondtam magam elé, majd beszálltam Cher után a lekapott taxiba.

-És ha már ennyire pozitív vagy..Harrynek hogyan mondod el? - szökött ki belőlem a kérdés.

-Még nem tudom. De most beszéljünk másról...Nem karom azt a tudatot, hogy az apám meg fog halni!- hát rendben, ő akarta...

-Jó. Este lesz a srácoknak egy fellépésük. Fotósok, Tv, sztárok..tudod. Eljössz? Vagy még nem akartok ketten mutatkozni Hazzal?

-Még szép! Bulizzunk! - Meglepődtem Cher viselkedésén. Egy normális ember ilyen esetben, most ott szomorkodna az ágy mellett..nem pedig, bulizna!? Megráztam a fejemet, majd folytattam az ablakon való bámészkodást.

-Hölgyeim, megérkeztünk!- hallatszott a sofőr hangja. Kiszálltunk, majd a stúdió felé vettük az irányt. A srácok még itt vannak, remélem. 

 Harry Styles

-Rendben srácok, mára végeztünk! - végre! Már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a fotózásnak. Épp az öltözőnk felé sétáltunk, amikor belépett az ajtón El, és Cher. Azonnal odasiettem hozzájuk, é első dolgom volt megölelni Kedvesemet.

-Cher! Mi történt? Mégis hol voltál? -fogtam meg arcát kezemmel.

-Otthon szeretném elmondani, rendben? - eresztett el egy lágy mosolyt. Éreztem, hogy valami van a mosoly mögött..

-Nem tudom, hogy mondta-e El, de ma lesz egy fellépésünk egy rendezvényen. Sok fontos ember lesz ott. Tele lesz a hely újságírókkal. Szeretném, ha együtt jelennénk meg. 

-Tudok róla, és ha ezt szeretnéd, rendben. Végül is, mi rossz történhet? -Hmm..túl könnyen beleegyezett. Megkíséreltem egy csókot, majd elindultunk a srácokhoz az öltözőbe.

-Akkor mindent megbeszéltünk? - vetődött az ajtóba Lou. 

-Igen.- bólogotatott hevesen El és Brook. Erre Zayn És Liam egy "na persze" nézést váltottak feléjük. 

-Szóval..a feladatunk: mire ti hazajöttök, legyünk kész és már indulunk is. - ismételték már vagy hatodjára a "szabályt".

-Pontosan. Na csók, drágáim! - köszönt el Lou, majd bevágtattunk Paul kocsijába és már indultunk is az első interjú helyszínére. 

 Cher Brooks

Miután a srácok elmentek, Eleanorral nekikezdtünk készülődni. Egészen pontosan két óránk van mindenre. Mindketten elfoglaltuk a fürdőszobákat -természetese ő a Lou-jét én pedig Hazzáét- majd miután én kész lettem, a szekrénybe ástam magamat, valami normális ruha után kutatva. Persze, egy olyan ruha után, ami különleges, de mégis egyszerű. Hát ezt jól megfogalmaztam, de a lényeg érthető. Egy bordó ruha mellett döntöttem, amely a combom közepéig ért, s ezt egy fekete dupla öv díszítette. Hozzá, egy fekete telitalpú magassarkút, fekete köves fülbevalót, s egy szintén fekete blézert, ha netán hűvös lenne. Az öltözködés után, áttértem a sminkemre. Egy egyszerű halvány pirosas árnyalat, semmi több, hozzá szempilla spirál és kész is. A hajamat hátul összefogtam a fejem tetejére ló farokba egy fekete haj gumival, majd még az időbe épp beleért; kifestettem a körmömet. Nem igazán szoktam festegetni, hisz úgy is lekopik, és nem is tetszik annyira. Most egy egyszerű halvány pinket kentem rá. Pontosan másfél óra alatt lettem készen. Eleanorral egyszerre léptünk ki a srácok szobáiból, s azonnal egymás ruháját kezdtük bűvölni tekintetünkkel. 

A fiúk is mindjárt itt lesznek. Na igen, Végszóra.

-Megjöttünk! - kiabált Lou, majd észre véve, hogy itt állunk mellette, elnevette magát, majd egy csókot váltott kedvesével. 

-Gyönyörű vagy. - suttogta Harry, majd derekamnál fogva közelebb húzott magához, és...

-Indulás, ha nem akarunk elkésni! - rontott be Paul.

-Mindig rosszkor. - rázta fejét barátom, majd engem előre engedve léptünk ki az ajtón.

Az estén, többek között találkoztunk Rihannával, Taylor Swiftel, Adele-vel, Katy Perryvel és még sok más hírességgel. Az est fény pontja mégis az volt -legalábbis szerintem- amikor épp mi léptünk be a terembe, és az össze kamera felénk zúdult.Na eddig semmi meglepő, na de nálam kicsapta a biztosítékot, mikor Harry megcsókolt a nyilvánosság előtt. Igen, Ott minden újságíró és paparazzo előtt. Még mindig a fejemben zsong, mikor Niall odasúgta nekem a csók után: "Ebből címlap sztori lesz!" 

 

A koncert fergeteges volt, és rettentő jó volt a hangulat. És attól függetlenül, hogy az est folyamán, szinte minden újságíró és tv-s közvetítős Harryt kérdezgette, minden jól ment. Mikor hazaértünk, mindenki hullafáradtan vonszolta föl magát az emeletre.

-Végre nyugalom - ölelt át hátulról Hazz.Szembe fordultam vele, majd egy csókot loptam.

-Fürödjünk! - mosolyogtam, majd besétáltam a fürdőbe, s épp készültem levenni a ruhámat, mikor Harry visszatartott.

-Majd én. Úgy sokkal izgalmasabb. -húzódott kaján mosolyra a szája.