II.kötet - 24.fejezet - I know what it can do

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy csupán 2 hét elteltével hoztam meg az új részt, de nem tehettem mást. És az igazságot is mondjuk ki: már nincs akkora érdeklődés a blog iránt. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy ez lesz az utolsó, azaz az évadzáró fejezet, s csupán rajtatok, Olvasókon múlik, hogy megírja-e a 3.évadot, mely 25 fejezetből állna. A terveim már nagyjából megvannak, a döntést pedig a Ti kezetekbe adom! Ezúton is szeretném megköszönni a 142 feliratkozót, amely egy hatalmas szám, sosem gondoltam volna, hogy valaha is ennyi lesz. Szeretném elmondani, hogy megnyílt az új, közös blogom szerecsendioval, melynek a linkjét itt találhatjátok: Unforgettable Christmass break Valamint, szerkesztőként mostmár a Dare to Dream blogon is elérhettek. És akkor így végezetül, szeretnélek megkérni Titeket, hogy: Mindenki, aki végigkövette az eseményeket, hagyjon nekem egy pár soros kommentet, melyben kifejti a véleményét. Nagyon megköszönném, hiszen sokat jelent. 

Kellemes Ünnepeket! <3

                                                                                                xoxo

                                                                                                   Cher Brooks

Cher Brooks

Magunkat emésztve, érzelmeket visszafojtva, teljesen felőrölve, össze-vissza kínlódva tekergetjük a szívünket. Fáj, az biztos, de inkább ártunk neki, mert a másik nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy mit érzel, hogy mire vágysz, hogy mennyire szeretnéd őt közelebb tudni magadhoz, hogy mit meg nem tennél érte, hogy mennyivel másabb lennél, ha ő lenne. De nincs. Közben meg ő ugyanezt éli át. Remegve, rettegve zárja be a szívét előtted és adja oda másnak, közben pedig csak rád vágyik, de nem kockáztat. Miért is tenné, hisz te sem mondasz semmit.

Nem mondunk semmit, csak szavak nélkül rohanunk egymás elől és önmagunktól a Föld különböző pontjaira. Mindannyian félünk, még ha nem is tudjuk pontosan megnevezni azt, hogy mitől, de mégis félünk. Félünk, hogy elveszítünk valamit, esetleg valakit. De nincs olyan, hogy talán. Dönteni tudni kell. Mégpedig igennel, vagy nemmel kell. A szerelemben nincs olyan, hogy középút. Mindig muszáj egyenesnek lenni. Nem lehet vacillálni, nem lehet húzni-vonni a dolgokat. Szeretni kell. Viszont tudni kell elengedni. Tudni kell, hogy valaminek mikor van vége. Nekünk talán most. És azért talán, mert nem tudom biztosan. Tehát ellentmondtam az előbbi gondolataimnak. Pedig rettentően fáj. Fáj, hogy eljöttem, s itt hagytam. Itt hagytam Őt. Őt, akit két éve szüntelenül szeretek. De hazudtam neki. Mindenkinek hazudtam. Talán bocsánatos bűn, talán nem. De ilyen volt a mi szerelmünk. Csupán csak reménykedem benne, hogy még találkozunk, s lesz közös jövőnk és életünk. Miért? Mert akarom. De most el kellett jönnöm. Haza kellett jönnöm. Én abban hiszek, hogy akiknek együtt kell lenniük, azok együtt is lesznek, mert hát… a szerelmes szív olyan, mint az iránytű... a mutató sosem téved. Nem számít az sem, ha az üveglap eltörik, sőt még az sem, ha a mutató kiesik a szerkezetből, hiszen bárhogy legyen is, a kis tű rendületlenül a sarkcsillag felé fog fordulni. Tehát bárhogy is történjen, hiszem, hogy minden úgy fog történni, ahogy annak lennie kell.

A nappalimban ülve szőttem eme elmélkedéseimet, s úgy éreztem, nagyon egyedül vagyok. A körülöttem lévő embereket nagyon megbántottam. Miután megtörtént a Harryvel való veszekedésem, a kórtermemben azonnal összepakoltam, s másnap már haza is jöhettem. Minden fontos papírt összeszedtem, s aláírtam, majd felszálltam a negyvenötös buszra, mely egészen az utcánk elejéig fuvarozott engem. Nos, azóta eltelt három nap, én pedig arra az elhatározásra jutottam, hogy anyámnak és Nicolenak adom apám házát, én pedig elutazom Londonból. De ezúttal véglegesen. Nem tudom még pontosan, hogy hová, csak azt, hogy az országból mindenképpen el, s ha kell, Európát is elhagyom. Átgondolva mindent, ami idáig történt, mégsem tehetem azt, hogy tiszta lappal indítok az anyám és a testvérem előtt. A történteket nem tudom elfelejteni bármennyire is akarom. Jó viszonyt fogok velük ápolni és már ma átadom nekik a kulcsokat. Lily és Ann mindig is hiányozni fog, de úgy érzem, a mi barátságunk nem bírta ki ezt az elmúlt egy évet, s bár tudom most már mindennek az okát, és miértjét, nem érzem azt, hogy továbbra is legjobb barátok tudnánk maradni. Vagy legalábbis újból. Eleanor azt hiszem az egyik legjobb ember, akit ismerek, de nem szeretnék tőle sem érzékeny búcsút venni. Tehát az lesz a legjobb, ha már ma elkezdek munkát keresni, s úgy egyáltalán; Mindent elölről akarok kezdeni. Volt egy törés az életemben, akkor megfogadtam, hogy minden más lesz. De ami most történt velünk, szinte két hónapon keresztül, azt nem lehet könnyen feldolgozni. Azon nem lehet könnyen túltenni magadat. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha az a golyó, engem talál el és én is ott maradok velük. Holtan.

A laptopommal ültem a kandalló melletti fotelben, s csupán reménykedni tudtam, hogy találok magamnak valamit. Innentől az egész létemet a sorsra bíztam, az ő kezébe adtam mindent. Bár nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha elrohanok a problémák elől, de… De már meguntam, hogy állandóan történik valami, valami rossz, ami negatív irányba sodorja az életemet. Meguntam ezt az állandó toporzékolást, az állandó gondolkozást, és ezt az állandó nyavalygást. Szeretnék egyszer végre gondolatmenetek nélkül fölébredni, s csupán boldognak lenni. Hiszen ez minden vágyam: Boldognak lenni. Végre, valakivel, valahol. Az idő talán dél körül járhatott, az időjárás pedig elég borongós volt, a nap most nem tűzött, jóval inkább esőre állt. Az ég felhős volt, s az utcában sem járkált annyi autós. Éppen pizzát rendeltem, s már a vége felé jártam, mikor kinéztem éppen a konyha ablakán, s egy hatalmas fekete, sötétített ablakú terepjáró haladt el a ház előtt. Gyorsan elköszöntem a sráctól, majd ledobtam a telefont a pultra. Az ajtóhoz rohantam s a kulcsot elfordítottam a zárban, végül a kis láncot is rögzítettem. Elhúztam a függönyöket, hogy úgy tűnjön, mintha senki sem élne ebben a házban. A villanyt leoltottam a nappaliban, majd előkerestem egy nagy konyhakést az egyik konyhai fiókból, s beálltam az ajtó mellé közvetlen. Tudtam, hogy nincs vége. Meggyőződésem, hogy hiányzik még valami. Visszajöttek volna értem? Bárhogy is: Ma sor kerül az utolsó végleges összecsapásra. 

Niall Horan

Valamit tennem kellett. Legjobb barátként kellett segítő kezet nyújtanom a barátomnak még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel egy kicsit önmagam ellen is dolgozok. De hát mi mást tehettem volna? Jól tudtam, hogy ugyan az a célunk, s hogy ebből a versenyből én csak vesztesként jöhetek ki. Viszont meglennének a módszereim, s képes lennék gonosz lenni, megadhatnám magamnak a győzelem édes ízét, s megharaphatnám a cél kéjes ízét, akárcsak egy dühös méh, mely kiszívja a virágport egy vörös rózsa porzójából. Pontosan, olyan voltam, akár egy szerelmes, és szeretetre szomjazó méh, aki csak arra vár, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom, hogy lecsaphasson az áldozatára, egy tűzpiros rózsára, akár egy tulipánra, vagy ezen esetben Cher Brooksra. Egyébként egyik szavammal ütöm a másikat: Az egyik pillanatban azt akarom, hogy Stylesnak minden jó legyen és összejöjjön, a másikban pedig az a célom, hogy enyém legyen a főnyeremény, s elvigyem a jokert és minden jót ami vele jár. Megtehetném…

- Harry! – kiáltottam utána, ahogy kiértünk a kórház épületéből. Egy filmes jelenetet képzeltem el, miszerint együtt sétálunk le a hatalmas lépcsőkön, majd hirtelen megállunk, s becsukott szemmel egy mélyet szippantunk a friss oxigénnel teli levegőből, természetesen a Nap felé fordulva. Csak egy volt a baj: Nem egy filmben voltunk, nem voltak hatalmas lépcsők, a levegő szmogos volt, a Napot pedig a sötét, s szürke felhők tökéletesen elbújtatták a szemeink elől. Csak egy nedves aszfalt, őrült lakosság, Harry és én.

- Igen? – fordult vissza, mintha csak szívességet tenne, s oldalán a lógó táskával, s összekuszálódott, ujjaival hátrafésült hajjal úgy nézett ki, akár egy motoros srác, s elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett ebben a négy napban, hogy idáig jutott. Kétség kívül, Brooke eltűnése felkavarta. S hogy miért nem hiszek neki? Mert látom, hogy szereti.

- Tudod… - kezdtem, s közben elkaptam róla a tekintetem, s ránéztem pár pillanatra a rohanó városra, a buszokra, a rohanó emberekre, s úgy általában; mindenre. Érdeke volt, ahogyan ott álltunk elszigetelve a zajtól, s a mocsoktól – Á, mindegy. Kössz, hogy átadtad a lehetőséget – legyintettem, majd én is elindultam, s a hátamra dobva a táskát, elindultam az útnak az ellentétes oldalán, s természetesen egy másik irányba. Haza. Szinte éreztem, ahogyan Harry csak áll az út közepén, s emésztgeti mindazt, amit mondtam neki, de ez volt az igazság. Egyszerűen elviselhetetlen az, ahogyan viselkedik. Tekintete szinte hatalmas, égető lyukat vájt a hátamba, de eszem ágában sem volt megfordulni. Akkor talán elárulom önmagamat. Ezután pedig csak egy dolog vezérelt. Eljutni és megszerezni. Megszerezni valamit, ami később a boldogságot fogja okozni. Az pedig csak egy kérdés a több száz közül, hogy ki számára.

Úgy egy órát sétáltam, mire hazaértem, s egyáltalán ki tudtam kerülni a fontosabb, s jellegzetes emlékműveket és szórakozóhelyeket, nehogy észrevegyen valaki, hiszen most nem voltam olyan állapotban, hogy bárkivel is kedvesen tudjak viselkedni. Ez az egy óra nem volt elég, hogy lenyugodjak, s tisztán tudjak gondolkozni. Mikor beértem az utcába, ahol a házam felépült, volt egy olyan érzésem, hogy fogok egy rossz döntést hozni. Csak azt nem tudtam, hogy mikor, és mivel kapcsolatban. És említettem, hogy van egy célom… annak az elérése érdekében, még másfél órába telt, mire elindultam hozzá. Letusoltam, s kiélveztem, hogy végre megszabadultam a büdös kórházi víztől, s végre a saját törülközőmmel száríthattam meg minden egyes porcikámat. Zavart voltam, ideges és mérges. Meztelenül sétáltam át a szobámig, hiszen nem volt itthon senki, aki láthatott volna, majd kivettem az egyik szekrény fiókjából egy fekete boxert, s miután azt fölvettem, magamra húztam egy szintén fekete farmert, s elgondolkodtam, hogy ez így elég gyászos hangulatot idéz elő. De hát nem is volt ok a boldogságra. Egy ideje nincs is. Mióta? Úgy… két-három, talán négy hónapja. Előkerestem a gardróbból egy világos rövid ujjút, s egy Pull&Bear pulcsit, majd leoltottam a villanyokat, s a kocsi kulcsomat az ujjamon forgatva elindultam bentről a garázs felé. A Range Rover ugyanúgy a helyén állt, érintetlenül és tisztán. A távirányítóval felnyitottam a kaput, majd kiálltam, s azzal a mozdulattal ismét megnyomtam azt az ominózus kis fekete gombot a távirányítón. Az érzékelő jelzett, a kapu pedig elkezdett lefelé tolódni.  Megvártam, míg teljesen le nem ér, majd rátapostam a gázra, s a megengedett sebességkorlátokon belül maradtam, végül teljesen elhagytam az utcánkat, s a számomra jól ismert utca felé haladtam. Hogy csillapodjanak az idegeim, nyugtatásképp bekapcsoltam a rádiót, s fölcsendült benne egy Eminem szám, melyet Rihannával közösen írtak. Milyen ironikus… a dal leírja az érzéseimet, s az élethelyzetünket. Teljesen, mintha csak rólunk mintázták volna, s így jöhetett létre a szövege. Bár nyár közepe, s inkább már a végéhez közeledtünk, teljesen olyan idő volt, mint ősszel, s a felhők is bármelyik pillanatban megajándékozhatták a város lakóit egy kis csapadékkal. A dugók és forgalmi várakozások miatt körülbelül húsz perc alatt megérkeztem a célpontomhoz, s úgy éreztem, a mai nap folyamán, - jobban mondva a délután folyamán – még történni fog valami. Valami nagy és fontos. Többször is elhajtottam a ház előtt, s volt egy olyan érzésem, mintha valaki a nyomomban volna, vagy követne engem. Végül nem foglalkoztam semmivel, egyszerűen leparkoltam a ház garázsfelhajtóján parkoltam le a kocsimat, s mikor kiszálltam, nyújtózkodtam egyet, s az ajtóhoz sétáltam. Nem haboztam, s nem is gondolkodtam semmiféle szövegen, hogy vajon mit is mondjak. Hülyeség előre eltervezni az ilyesféle dolgokat. Azonnal becsöngettem. Hallottam, ahogy a csengő odabent is megszólal, de semmiféle mozgolódást nem érzékeltem. Bal kezemmel nekitámaszkodtam az ajtófélfának, s vártam. Megpróbáltam a kilincset, mint utolsó reményt, de az sem engedett be a házba. Végül csöngettem még egyet, s megszólaltam.

- Brooke! Nyisd ki kérlek! – túrtam bele a hajamba, s kezdtem dühös lenni. Talán elkéstem? De mégis hová mehetett? Nem bolyonghatok a város utcáin, abban reménykedve, hogy rátalálok, hiszen a település hatalmas, és talán egy százalék esélyem volna rá. Végül feladtam, s eszembe jutott még egy utolsó lehetséges hely. A kocsim felé indultam éppen, mikor meghallottam, hogy valaki motoszkál az ajtón, majd az végül kinyitódik. Hirtelen visszanéztem, s megláttam bent Brookeot egy hatalmas konyhakés társaságában. Csak állt ott bent, haja lágy, természetes hullámokban omlott a mellére. Gyönyörű volt.

- Jobb, ha nem tudom, miért van a kezedben az a kés? – kérdésem talán ironikusan volt morbid, vagy fordítva, de egy féloldalas gúnyos mosoly jelent meg arcán, majd fejét leeresztette.

- Azt hittem vissza jöttek – nézett rám furcsán, mire leesett, hogy mit is akart mondani.

- Már nem jönnek vissza - ráztam a fejem, majd szembe fordultam vele, s félelmetes volt, hogy mekkora távolság van köztünk. Túl közel áll hozzám, s mégis túl távolinak érzem őt.

- Miért jöttél ide? – kérdezte az ajkait harapdálva, s zavartnak tűnt.

- Előbb talán bemehetnék? – fogalmam sem volt róla, hogy mi fog következni az elkövetkezendő pár percben, vagy akár húsz percben, de megmertem kockáztatni ezt a kérdést. Hatalmas meglepetésemre kitárta a kelleténél is jobban az ajtót, s mialatt én besétáltam a házba, vállammal direkt hozzáértem az övéhez, csak, hogy láthassam a reakcióját. Miközben haladtam el mellette, éreztem, ahogy tekintetével követi a mozdulatomat, s talán még be is hunyta szemeit. A különleges pillanatot az ajtó csapódása szakította félbe, s zárta is le rögtön.

- Szóval? Miért vagy itt? – sétált a falhoz, s zavart, hogy a kést még mindig a kezében szorongatta. Pár lépéssel könnyedén a közelébe férkőztem, s óvatosan megpróbáltam kihúzni kezéből a kést, közben végig tartva vele a szemkontaktust, mire ellökött magától, a kést pedig eldobta a földre, pontosan mellém, s éreztem benne a dühöt, a fájdalmat, s talán egy kis szeretetet is. Végig úgy voltam vele, hogy hazudik. Hazudik önmagának, nekem és mindenki másnak. A szobája felé rohant, s követtem őt én is, ugyanis túlságosan kíváncsi voltam. A bőröndjét rángatta le a szekrénye tetejéről, s vágta ki annak az ajtaját, majd dühösen dobálta bele a fogasról a különböző méretű, anyagú és színű ruhadarabokat.

- Miért mész el, Brooke? Miért futsz el? Miért nem oldod meg a problémákat? – csúszott ki a számon hirtelen, amit gondoltam, s egyáltalán nem értettem magamat. Valami feltörni készült belülről, s úgy éreztem el kell vetnem Liam tanácsát, és minden pozitív érvemet, hogy miért nem helyes, amit tenni akarok. Érzem, hogy nem lenne szabad, de a vágy és a szerelem most már túlságosan túlemelkedett a tudatomon. Már képtelen voltam uralkodni a testem felett. Túlságosan zavart az állandó semmittevés, a nyavalygás és minden, ami a rosszindulatú dolgokkal kapcsolatos. Tenni akartam végre valamit, ami végre pontot tehet az i-re és lezárhatja ezt az egész ügyet. Talán túl kevés volnék én hozzá? Majd meglátjuk.

ZENE

- Mert nem vagyok képes dönteni – suttogta, s talán most vallotta be magának, s ezzel együtt nekem is, az igazságot. Sietős léptekkel indultam meg felé, s talán egy centi maradt közöttünk, mikor dühösen kirántottam a kezéből a ruhákat, s eldobtam azt valahova a szoba sarkába, a lányt megfogtam a vállánál fogva, s bal kezemmel beletúrtam hajába, mely ettől összekuszálódott, s megcsókoltam. Kezeimet fenekéhez csúsztattam, majd mérgesen fölemeltem őt. Lábaival körbefonta a derekamat, s idegesen csókolt. Jobb kezével szinte már kihúzta a helyéről a hajhagymáimat, de nem foglalkoztam vele. Azt akartam, hogy fájjon. Neki és nekem is. Elindultam vele a nappaliba, s dühösen egy falnak szorítottam fogvatartott testét, mire egy könnycsepp csúszott le tökéletes arcán, mire elengedte derekamat, s mellkasomnál fogva hátra lökött, s magam is meglepődtem az erősségén. Folyamatosan lökdösött hátra, szemeiből szüntelen folyt patakként a sós nedv. Egy újabb lökés után megfogtam csuklóit, s dühösen szorítottam azokat, majd újból megcsókoltam, mire körmeit végighúzta erősen a nyakamon, így belenyögtem a fájdalmas csókba. Lehúzta rólam a pulcsimat, így feltűnt a rövid ujjú felsőm, melyet még a szobámban kaptam sietősen magamra.

- Húzz el innen – köpte az arcomba a szavakat, mire magához vont, s ráharapott az alsó ajkamra, s jóval inkább éreztem azt, hogy ez könyörgés volt, mint kérés. Nyelvem az övével harcolt folyton, s most már tényleg nem értettem semmit.

- Csak ne menj el, kérlek – toltam el magamtól zavartan, s megálltam tőle úgy két méterre. Míg ő mögöttem állt, én az ajtó felé néztem, s lehajtott fejjel vártam, hogy mit fog reagálni.

- Miért? – suttogta hangosan, mire oldalra fordítottam a fejemet, s úgy emeltem följebb azt.

- Mert Szeretlek – közöltem fájdalmasan, mire éreztem, hogy megfagy a helységben a levegő. Nem fordultam felé továbbra sem, mert nem akartam látni az arcát. Akkor félő, hogy elmegyek. Pár pillanat elteltével hangos szitkozódásra kaptuk fel mindketten a fejünket, de a hang egyáltalán nem volt ismerős. Sietősen kinéztem az ablakon, de a helyemről nem mozdultam. Nem láttam semmi figyelemreméltót, ezért sandán hátranéztem Brookera. Ő továbbra is csak állt ott, engem nézett, s a könnycseppek még mindig égetően csúszdáztak orcáin. Az ajtó felől kopogást hallottam, s csöngettek is, közben pedig megszólalt az idegenünk.

- Brooke! – a hang túlságosan ismerős volt, Cher szemei kikerekedtek, s csupán reménykedni tudtam. Mint mindig.

- Ne nyisd ki – ráztam a fejem, mire a lány elindult, s mikor mellém ért, a csuklójánál fogva visszahúztam, s így elértem, hogy velem szemben álljon. Szorosan magamhoz vontam, mire hüvelykujjammal letöröltem a könnyeket, de ellökte kezemet magáról, s az ismerős, rekedtes hang felé vitték lábai. Az ajtót kinyitotta, s szemei közben lehunyva pihentek. Az ajtóban megjelent Harry, valami parfümtől bűzölögve, - s igen, még én is éreztem – s teljesen friss kinézettel. Ő is sötét ruhákat viselt.

- Brooke, vé… - nos, igen. Először csak a lányt vette észre, s csupán később, hogy az sír, a földön pedig egy kés van elterülve. A tekintetét kapkodta köztem és Brooke között, s el sem tudtam képzelni, hogy mi jön most. Talán szétver, mint már pár alkalommal. A nyakán egye jobban látszott az idegességében kidülledő ütőere, majd bevágta az ajtót, s elindult felém. Nem foglalkoztatott már semmi, ha ő ezt akarja, akkor a szerelmem láttára halok meg. Tudom mire képes. De ha kell, addig fogok érte harcolni, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni.  

II.kötet - 23.fejezet - Why?

Kedves Olvasók! 

Nos, pár hét kihagyás után, most ismét visszatértem, s hoztam Nektek az új részt. Ami egyébként az én személyes kedvencem, s remek gondolatok szerepelnek benne a három főszereplőnktől. :) Köszönöm a 138 feliratkozót, a 119 ezer megjelenítést, s a véleményeket is. Nézzetek be a díjak menüpontba is. Valamint, ebben a hónapban fogom befejezni a kötetet. Lehet, hogy csak 24 fejezetes lesz, azaz még egyet hozok, és vége. A kérdésem pedig annyi volna, hogy érdekelne-e Titeket a 3.kötet? Rajtatok múlik minden:) 

With Love, 

Cher Brooks

Cher Brooks

„Bár az igazság felszabadíthat, az nem jelenti azt, hogy nem fáj.”

Nem tudom igazán, hogy mi is történt velem. És tulajdonképpen egy ostoba, hülye és érzéstelen nőszemély vagyok. Igen, pontosan. Ha lehet ilyet mondani, abban az egy- másfél órában mindenem megvolt, amit csak akarhattam. Mármint, nem ilyesmire gondolok, mint amiket általában szokás ilyenkor mondani, mint például: gyémántok, pénz, fény, csillogás, dögös pasi, limuzin, hatalmas villa. Dehogy… Megvolt számomra a szerelem, vagyis, a Szerelmem, de én hibáztam, így azt hiszem, újból elveszítettem. És rájöttem, hogy az igazság fáj. Fizikailag is.

Nem véletlenül ráztam meg a fejemet többször, s nem véletlen történt, hogy párszor a nevét suttogtam. Vagy éppen nem az övét. De ezt természetesen csak magamban. Valahol tudat alatt éreztem, hogy nem kellene hozzá bemennem, de mégis megtettem. Tudtam, hogy nem lenne szabad azonnal az ágyában kikötnünk, főleg, hogy egy kórházban voltunk. Én már az elején éreztem magamban, hogy valami történni fog, s hogy csalódás lesz a vége. Az egy másik kérdés, hogy melyikünk részéről. Az enyémről mindenképp, az övéről pedig talán. Hiszen fél év telt el, és az alatt a fél év alatt, nemhogy nem találkoztunk, vagy jöttünk össze társaságban, de folyamatosan elveszített engem, és én is őt, s most, mikor újból kaphatnánk az alkalmon, valami megint közénk áll. Valami? Inkább valaki. Valaki cselekedetei, szavai, s létezése.

Minden érintése, s csókja, valamint szava, eszembe juttatta, a Niallel töltött ominózus délutánt. Mikor tökéletes testével fölém mászott, eszembe jutott, mikor Niall ugyan ezt tette. Mikor eltűnt Hazza felsőtestét takaró póló, s megpillantottam a tetoválásokat, azonnal bevillant az emlékkép, ahogyan Niall tetoválástól mentes teste rám tapadt. Mialatt csókolt, Niall ajkainak íze lopakodott be újból a tudatomba, s a vágy már-már kezdett olyannyira szétáramlani a testemben, akár egy fedő nélkül hagyott parfümös üveg gáz-részecskéi. Olyan gyorsan, ahogyan az illat fertőzi meg egy szoba levegőjét. Természetesen ügyelve arra, hogy minden részében lehessen érezni, s semmilyen folt se maradjon ki. Olyan profin, akár egy festő, és olyan gyorsan, akár egy vízesés.

- Várj, Harry – túrtam hátra jobb kezemmel a szemembe lógó tincseimet, melyek többnyire akadályoztak a látásban.                       

- Ez most nem fog menni – ráztam a fejem, s próbáltam kerülni a tekintetét. Tudtam, hogy értetlen arcot vág, valamint végig simít a szegycsontján. Tudtam, hogy bizonyos helyzetekben mit csinál. Ismertem, mint a rossz pénzt, s ezt ő is jól tudta. Kapcsolatunk arany-korában lehetőségünk volt egymást kiismerni, minden értelemben és minden téren.

- Mi a baj? – kérdezte halk, mély, és rekedtes hangon. Imádtam a hangját. Mindegy, hogy reggel, délután, vagy este volt. A hangja mindig ugyan olyan felismerhető, és tökéletes volt. Mégis, mikor a helyzet komollyá vált, vagy éppen csak fontos dolog történt, akkor valami megváltozott a hangjában. És azt imádtam.

- Nem tudom… - hazudtam. A nap folyamán, immár sokadjára. És ismét kinek? Neki. Hiszen jól tudtam, hogy mi is a bajom, valami, mégis arra késztetett, hogy ő ezt ne tudja meg.

- Bízol bennem? – fordított maga felé arcom, s követelte a puszta tekintete, hogy nézzek rá. Mikor íriszeink ütköztek, hirtelen szétnyíltak az ajkaim, s erősen próbálkoztam, hogy ne tűnjek bambának, vagy hülyének, holott a kérdésére akkor is tudtam volna válaszolni, ha álmomból költöttek volna fel.

Egyszerűen csak nem ment.

Aztán elengedte puha kezével az államat, majd lustán teste mellé lógatta őket, s szemeivel az ajtó felé nézett. Jól tudtam, hogy éppen mire gondol.

- Csak nem érzem jól magam – feleltem lemondón, majd már időközben felöltözve, felálltam az ágyról, s fölvettem magamra a köntösömet is.

- Most elmész?

- Azt hiszem…

A szemeimet folyamatosan lesütve tartottam, hiszen nagyon kínosnak véltem a helyzetet. Kezeimmel a félhomályban a kilincs után tapogatóztam, majd mikor megfogtam, lenyomtam azt, s hirtelen meghallottam, ahogy Harry morog magában valamit. Úgy éreztem muszáj maradnom még. Ha az az idő csak pár perc, akkor is.

- Nem gondolod, hogy ez az egész nevetséges?

- Mi? Mire gondolsz? – kérdeztem megállva, s rá figyelve.

- Kérlek! Csak ne szólj közbe. Most ne! – felelte idegesen, s közben a szemöldökét ráncolva.

Furcsán bólintottam.

- Tudod… soha nem lennék képes kiabálni egy nővel sem. Főleg nem megütni egy lányt… Téged pedig még csak lelkileg sem tudnálak bántalmazni, de egyszer mindennek vége. A türelem véges. Az érzések pedig sokszor bántóak is tudnak lenni. És a személyek is. Tudod, van pár dolog és tett, amiről úgy véled, én nem tudok. És, nyilvánvaló, hogy vak sem vagyok. De, mondd. Miért bántasz engem? Miért? Én állandóan csak azon agyalok, hogy vajon hogyan tehetném tökéletessé az életünket, a kettőnk kapcsolatát, az életedet. Hogyan okozhatnék örömet neked… és nem kérem, hogy legyen ezért hála, mert önzetlenül teszem, de kibaszottul rosszul esik, hogy mindig másra gondolsz. Másra? Állandóan Horan-ra gondolsz, és ezt most meguntam. Vége, Brooke. Vége… Én eddig bírtam. Most már tényleg döntsd el, hogy mit akarsz, mert ez így nem fog menni. Nem akarok mással osztozni rajtad! Nem lehetsz egyszerre két szív tolvaja. Vagy én, vagy ő, Brooke. Döntsd el végre. De ha mégis őt választanád… - ált fel az ágyról, s közelebb sétált hozzám. Egészen közel jött hozzám, s testét konkrétan az enyémhez préselte, s tulajdonképpen egy papírlapot sem lehetett volna beilleszteni közénk. Éreztem minden testrészét, s majd ahogyan jobb kezét az államhoz simította.

- Akkor ne gyere többet hozzám vissza. Ne érj hozzám, ne köszönj, töröld ki a számomat, ne gondolj a csókjaim ízére, ne képzeld magadat az ölelésem melegségébe, ne gondolj rám, felejtsd el a testemet, a beszélgetéseinket. Egyszerűen, csak felejts el. Ha nem döntesz, akkor inkább mondj le rólam – suttogta hangosan, s mély, rekedtes hangon, mire hirtelen elhúzódott, s porcikái is eltávolodtak testem részeitől. Szavai hatására könnyek gyűltek a szememben, s nem tudtam mire gondoljak. Túlságosan összezavarodtam. Nem tudtam mit higgyek. Én úgy tudtam szeret, s talán most is, s úgy emlékszem, mióta eljöttem New York hoteljéből, s felszálltam arra az ominózus gépre, majd otthagytam őt, nos… Ő azóta nem felet el, s csak rám gondol. Tudom, hogy ez csak ultimátum volna. Tudom, hogy igaza van. Hiszen mindig igaza van. Az igazság pedig fájdalmas. Sőt, sokszor van úgy, hogy rossz hallani, vagy egyáltalán nem is akarunk róla tudni. Fáj.

Úgy éreztem, hogy sírnom kell, de ezt előtte nem mertem kiengedni. Nem akartam gyengének tűnni. Nem akartam, hogy lássa: sírok. Nem akartam előtte megízlelni azokat a jellegzetes ízű, sós nedveket.

- Csak dönts, Brooke. Vagy felejts el – mondta hangosan, mire dühösen lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam azt, s sietősen kiléptem rajta, majd bevágtam azt erősen magam után. Utálom, hogy mindenki csupán a döntésre kényszerít. Utálom, hogy folyton előjönnek a múltbéli hibáim, s ha azok, akkor éppen nem csattantak rajtam akkorát, akár egy ostor a ló hátsóján, majd most jön sorra mindegyik. Tudom, hogy hülye voltam. Bevallom. De ha már mindenki másnak hazudtam, akkor legalább magammal szemben legyek őszinte. Pedig tudom, mit akarok. Vagyis, amit akarok, az az, hogy elhúzzak innen a francba. Jól tudom, hogy a problémák elől nem menekülni kell, vagy megfutamodni előlük, hanem minél hamarabb megoldani, de Harry is megmondta. Döntsek, vagy felejtsem el. És ha nem tudok dönteni? Ha el kellene őt felejtenem, akkor megszűnnék létezni. Vagy csak nem kellene annyit agyalnom? Ha valakit szeretünk, tegyünk érte. Hát jó. Beszélnem kell Niallel. Nem bírom tovább. Azt hiszem, feladom. A játéknak vége.

…4 nap múlva…

Niall Horan

Mindössze négy nap telt el azóta a bizonyos veszekedés óta Brooke és Harry között. Hogy én azt honnan tudom? Nos, egyrészt egyáltalán nem lehet aludni valamiért ezen a kórházi ágyon, másrészt álmatlanság gyötör, harmadrészt pedig elég hangosan diskuráltak. Fogalmam sincs mi történt, hiszen nem hallgatóztam, ebből pedig az is következik, hogy nem tudom mi lehetett a vita tárgya. Csupán Styles öblös, mély és ideges hangját hallottam, valamint ahogy Brooke becsapja a kórterem ajtaját, végül ellohol a termek előtt. Az árnyéka az én szobámba is beszűrődött, s hallottam valamiféle szipogást is. Tehát sírt is.

Mióta lezajlott ez az esemény, nem nagyon láttam a folyosón a lányt, ami miatt fogalmam sincs, hogy miért pont nekem, de valamiféle bűntudatot éreztem belül. Nem tudom miért, vagy, hogy mitől. Mégis fájt. Egyébként nem tudom, hogy esténként jártak-e egymásnál, de különösebben nem is foglalkoztam velük. Legyenek boldogok. Megfogadtam, hogy nem leszek féltékeny, és nem fogom ismét szétszedni a kapcsolatukat. Örülök, hogy Styles-nak sikerült. Egyszer talán nekem is fog. Majd egyszer…

A mai nap mialatt elérte az idő a nyolc órát, jöttek az orvosok vizitelni, vagyis felmérték az állapotomat, és miegyebet, és szerencsére már nem kell semmilyen infúziót vagy antibiotikumot szednem. A nap folyamán akár haza is mehetnék, és velem együtt tulajdonképpen mindenki. Egyébként Brooke anyja és nővére, valamint Liam is teljesen felépült és ők is teljesen egészségesek lettek. Jól tudom, hogy Harry állapota is tökéletes, de hozzá ne mentem be. Kissé eltávolodtunk az utóbbi időben egymástól… Talán a mi kapcsolatunk is hasonló, mint az övé Brooke-al. Amikor éppen jól kijövünk egymással, akkor pont mindig történik valami, ami bebizonyítja, hogy miért nem kellett volna ezt tennünk. Fogalmam sincs róla, hogy lesz-e köztünk már jó viszony, de én örülnék neki. Egyrészt azért, mert a barátom, s nem akarom elveszíteni, másrészt pedig a One Direction, mint banda is megkövetelné. Hogy őszinte legyek, nem tudom mi lesz a zenekarral. Szeretném, ha nem esnénk szét, s nem érne még véget a karrierünk, de nagyon úgy tűnik, hogy vége. Bár a szerződések köteleznek, azért én kinézem Harryből, hogy képes lenne a kocsijával elhajtani a managementhez és felbolygatni a dolgozókat, majd ellopni a papírokat, s azokat széttépni, majd elégetni. Nos, igen. Eléggé érdekes dolgok jutnak eszembe. Élének a fantáziám. De tudom, hogy képes lenne rá. Ahogyan arra is, hogy mindent, ami fontos volt egykor neki, azt eldobja csak azért, mert éppen rossz passzban van. Képes rossz döntéseket hozni. Mellesleg sokszor igaza van.

Már Eleanor, Zayn és Louis sem jön be hozzánk, csak ha hívjuk őket, hogy épp sétálunk ki a kórházból, mert szándékunkban áll hazamenni.

Éppen a pólómat húztam át a fejemen, s vettem fel rá egy fekete pulcsit, s fésültem le a hajamat a homlokomra, miközben a gondolataim átjárták elmém minden egyes kis apró zugát, s hirtelen ötletként rájöttem, hogy én nem akarok senkitől sem haragban elválni. Természetesen Hazzára gondoltam. Képes lenne rá, hogy hazautazik, vagy, hogy itt hagyja egy hiba miatt akár az egész kontinenst is, éppen ezért miután körbe néztem a termemben, hogy mit felejtettem el bepakolni, összehúztam a kisebb fajta sporttáskámat, majd a telefonomat a zsebembe csúsztattam, megemeltem a ruhákkal bepakolt táskát, lenyomtad a kilincset, s elköszöntem magamban a kórtermemtől. Hát, nem történt túl sok esemény a termemben, mint ahogyan némelyik nyálas-romantikus filmben, de azért jó volt. Az utam, egyenesen a velem szemben lévő szobához vezetett, ahol történetesen Mr. Styles élt, s az ő átmenetei otthonában, minden bizonnyal érdekesebb és fontosabb dolgok történtek. Mielőtt benyitottam volna hozzá, ránéztem az ablakára, de a reluxa le volt engedve, így bekopogtam, de mivel nem érkezett válasz, ezért pusztán benyitottam. Éppen a már bevetett ágya szélén ült, kezében a jellegzetes fekete Iphone-jával, s azt nyomkodta. Gondolom Twitterezett. A helység teljesen letisztult volt, pont, mint az otthoni szobája. A ruhái már összecsomagolva ültek a sötét táskájában, az ablaka pedig tárva nyitva volt. Tehát szellőztetett is.

- Nem mondtam, hogy szabad – emelte rám a tekintetét, de nem véltem fölfedezni a tekintetében dühöt. Inkább csak csalódottságot. Csak…

- Ugyan, Harry… - sóhajtottam, majd leültem mellé.

- Minek jöttél? A szemedet kint is forgathatod – nyomta ki a telefonját, majd elrakta azt, s felém fordította a fejét.

- Igazából beszélgetni, meg… bocsánatot kérni. Tudod, nekem nem számít annyit a becsületem most, de úgy tűnik, ez most már nem fog megtörténni… - emeltem föl az egyik szemöldökömet, mire furcsán kezdett vizslatni.

- Bocsánatot kérni? – állt fel – Bocsánatot kérni? – temette arcát tenyerébe. Tökéletesen ráláttam az ujján elhelyezkedő fémes gyűrűre, s a karján helyet kapó, rózsát ábrázoló tetoválásra.

- Igen – bólintottam – De már mindegy. Egyáltalán hol van Brooke? Szívesebben köszönnék el tőle – váltottam át én is egy nem túl kedves hangnemre. És igazából el is ment a kedvem mindentől. Bőven elég Brooketól elbúcsúznom, mielőtt távozom.

- Mint látod, itt nincs – vonta meg a vállát, s azt hiszem kapcsolt, vagy eszébe jutott valami.

- Mi az, hogy hol van? Nincs veled? Nem nálad aludt? – kérdezte folyamatosan, s úgy tűnt, szorong, s nem érzi jól magát. Hmm…

- Mint látod, nincs – utánoztam ironikusságát, mire egy gúnyt formált az arca – De miért is lenne velem? Világosan megmondta, hogy Téged szeret. A te csajod, nem tudom, mit keresne az én ágyamban – És akkor kapcsoltam. Az a veszekedés minden bizonnyal a kettőjük kapcsolatáról szólhatott, s nem éppen pozitív tartalmú volt. Hirtelen néztünk egymásra, s mintha csak a tudatalattink összhangba került volna. Talán szavak nélkül kommunikáltunk. Nem tudom, de megértettük egymást. A testem fölkényszerült állni, s nagyon kikívánkozott belőlem valami. Valami csúnya…

- Mi a faszt műveltél, Styles?! – szegeztem neki indulatosan a kérdésemet, mire kicsit megingott, s összeráncolta a szemöldökét. Sóhajtott egyet, majd lemondón megrázta a fejét.

- Átjött, és beszéltünk. Jobban mondva majdnem lefeküdtünk, de ez nem történt meg, mert folyamatosan Rád gondolt! Érted? Rád! Rád! Miközben én csókoltam, folyamatosan téged képzelt a helyemre! Mialatt én öleltem át, állandóan a te hülye érzéseid jártak a fejében! Én pedig csak elmondtam neki, hogy döntse, el mit akar, gondolja át a dolgokat, aztán ha ennyi szenvedés után én mégsem kellek neki, akkor felejtsen el, és többet ne is gondoljon rám – mondta, mire egy idő után homlokon csaptam magamat, lehúztam az arcomon a tenyeremet, akár egy ablaktisztító kar a kocsi szélvédőjét.

- Te nem vagy normális! – suttogtam.

- Hé! Állj le! Ha nem keresett engem négy napon keresztül, akkor én azt úgy értelmezem, hogy veled van!

- Te ezt tényleg nem fogod fel? Egyébként már teljesen nevetséges ez az egész. Olyan, mintha csak két játékszer volnánk, ő pedig a kislány, aki nem tud választani a két tárgy közül! Itt már talán nem is érzésekről van szó – mondtam elképedten, s nekidőltem a falnak, pontosan Harry mellé. Csupán néztem ki a fejemből, s magam is meglepődtem az előbb kimondott szavaimon. A nyitott ablakon néztem ki, s figyeltem, ahogyan a madarak szállnak, s boldogan csiripelnek. Szeretnék én is ilyen gondtalan, és szabad lenni. Egyszer csak valami bűzt éreztem, mire a srác irányába kaptam a fejem, s megpillantottam, ahogy mutató- és hüvelykujja közt fog egy füstölgő cigarettát, s azt emeli a szájához. Nem csak ezen a cselekedetén lepődtem meg, hanem azon is, hogy nem köhög, miután beleszív a kis csőbe.

Harry dohányzik?

- Ne nézz így, nem csinálom folyton, csak ha ideges vagyok – mondta lefelé nézve. Őszintén szólva, elég furán nézhettünk ki ott a félhomályban a falnak dőlve, cigarettafüstbe burkolózva, s gondolatainkba merülve. Aztán felém nyújtotta a bal kezét, s talán gondolkodás nélkül nyúltam felé, majd beleszívtam én is, és meglepő, de nem kezdtem el köhögni. Talán Isteni csoda, hogy nem kapcsolt be semmiféle tűz- vagy füstjelző.

- Harry…

- Igen?

- Bazdmeg.

- Mivan?

- Brooke…

- Nem basztam meg…

- Nem úgy értem – ráztam a fejem.

- Azt mondtad menjen el… Négy nap telt el. Szerinted hova juthatott el ennyi idő alatt? – fordultam felé mire megállt a szájában a dohány, s elkezdett köhögni, mire elnyomta a cigit, s kidobta azt az ablakon.

- Nem izgat? – kérdeztem, de erre már nem felelt. Csupán leült az ágyra, s engem kémlelt. Nem tudom mi ütött belé. Körülbelül húsz percig viselkedett normálisan. Most ismét bunkó.

- Harry!

- Most mit kellene mondanom szerinted? Ha szeretett volna, akkor nem megy el. Ha szeretek valakit, akkor nem kezdek gondolkozni, hanem minden áron azon vagyok, hogy megtartsam a szerelmét, és soha ne szakítsunk. Erre mit csinált? Rám baszta az ajtót, és elhúzott innen. Mi mást is tehetett volna? Hisz mindig is elmenekült a problémák elől. Taylor miatt is elment New Yorkból, most meg miattad ment el. Mondtam neki, hogy ha nem dönt, akkor engem felejtsen el. Ennyi – vonta meg a vállát, majd újból felállt, s a táskájához lépett, amit megfogott, majd kikerült engem.

- Most hová mész?

- Haza.

- És mi lesz Brooke-al? Mi lesz velünk? Mi lesz az életeddel, Harry? Mi lesz a bandával?

- Minden megy ugyan úgy tovább, csak én éppen most fogok életmódot váltani.

- Megváltoztál. És ez nem te vagy. Tudom, hogy szereted Őt. Tudom, hogy ezt meg fogod bánni – közöltem vele, mire nem érdekeltek a további szavai, felkaptam én is a táskámat, majd még előtte távoztam a helységből, majd leadtam a papírjaim, végül kiléptem a kórházból. Meg fogom keresni Brooke-ot. Beszélnem kell vele. Szeretem, de nem érdekel. Most már csak azért is elmondom neki, hogy mi a helyzet.

Harryt pedig valahogyan megmentem. De mitől is? Nos, csupán csak önmagától.

II.kötet - 22.fejezet - The time doesn't solve anything

Sziasztok!:)

Megérkeztem a folytatással, ami szerintem elég jól sikerült, és leginkább Brooke és Harry gondolatairól, s tetteiről szól. Tartalmaz izgalmakat,  valamint trágár kifejezéseket és 18+as tartalmat. Köszönöm szépen a 133 feliratkozót, és a több, mint 114ezer+ os nézettséget! :) Hihetetlenek vagytok! Köszönöm az előző részhez kapott értékeléseket, viszont ehhez a fejezethez egy kissé többet szeretné kapni, hiszen rendesen izgulok amiatt, hogy elnyeri-e a tetszéseteket.  Ölel Titeket, Cher Brooks 

 

Cher Brooks

                                                                

A hazugság  elől nem lehet elmenekülni. Vagy talán így jobb. Egy rövid ideig sikerülhet, de aztán, mikor nem várod, újból kivirágzik, s ekkor már nem tűnik olyan engedelmesnek, mint abban a pillanatban, mikor elmesélted, kitaláltad. S valójában ez történt velem is. Hazudtam. Hazudtam magamnak, és Harrynek is. Fogalmam sincs, hogy miért tettem, de ennek a mocsoknak az érzése, már úgy áramlik szét a testemben, akárcsak valami szennyezés a tengerekben, s óceánokban, ami aztán elpusztítja a halakat, valamint a benne élő állatokat. Így, ezáltal engem is.

Mikor megpillantottam a két gyönyörű szempárt a megfordulásom alkalmával, valami újból rabul ejtett. De nem hiszem, hogy a szerelem. Nem éreztem égő vágyat iránta, csupán valami megmozdult bennem valahol, és ez egy információt adott az agyamnak, miszerint föl kell állnom, s elhagynom a helységet. Nem bírt a bensőm tovább a teremben maradni. Mintha a mozdulataimat valaki irányította volna. Pedig mennyire meg akartam csókolni! Miközben beszél, s rózsaszín ajkai mozognak, valami elkap, ami arra kényszerít, hogy kapjam el azokat az enyémekkel, s sose engedjem őket szabad útjukra. Hihetetlen az, amit művel azokkal az ajkakkal. Mesés és varázslatos. Ahogy beharapja őket, s ahogy működik velük. Emellett ott van az a gyönyörű zöld szempár, amely olyan, akár egy börtön, s rácsai olyan erősek, hogy egy oroszlán sem lenne képes kitörni közülük. De, hogy őszinte legyek, én egyáltalán nem vagyok oroszlán, de ha az volnék, sem próbálnák szabadulni arról a helyről.

Még nem voltam biztos benne, hogy visszamegyek hozzá. A következő tíz perc történéseiben sem voltam biztos. Amennyire csak lehetett, olyan sürgősen húztam el azt a bizonyos csíkot, s még csak vissza sem néztem az ablakon. Az csak megnehezítette volna. Viszont tudom, hogy ez nem volt szép dolog. Egyáltalán. Hiszen az utóbbi egy hónap... A helyzet megkövetelné, hogy minden időmet vele töltsem, de én mégsem ezt teszem. Én inkább csak őrlődöm, s tudom, hogy hatalmasat fogok zuhanni. Mert tudom, hogy ez a helyzet nem jó.

- Niall, beszélhetnénk? – álltam oda mellé, s próbáltam erősen a tudtára adni, hogy most valami fontos dolog következne. A reakciója viszont meglepett.

- Hé, itt vannak a barátaim és családom is. Talán majd máskor – vonta meg a vállát, s tovább folytatta a beszélgetését az anyjával. Enyhén éreztem magamat kínosan. A helységben volt mindenki, aki számított, s fontos volt. Egy pillanatra átfutott pár dolog és kérdés az agyamon. Nekem mi történt az anyámmal? Mikor hozzák ki az agyturkásztól, s beszélhetek vele én is? Mi van Nicole-al? Miért viselkedik így Niall? Talán a látottak miatt? Féltékeny volna? De hiszen már nem szeret. Nem szerethet… Vagy mégis? Mikor lesz vége ennek az egész bizonytalanságnak?

- Rendben – suttogtam, s jóval inkább magamnak mondhattam, mint neki, hiszen jóízűen nevetett tovább a szüleivel. És ahogy észrevettem már rég nem a kórházi öltözék volt rajta. Minden bizonnyal hoztak be neki ruhákat és egyéb fontos tárgyakat, amire szüksége lehet. Körbenéztem társaságon, s teljesen úgy tűnt, mintha semmi gondjuk nem lenne, és semmi gondok, adóságuk, problémájuk, megoldatlan ügyük. Közben pedig rám szakadt millió dolog, ami lassan felemészt. És a végén még kiderül, hogy én vagyok a telhetetlen, miközben nem tudom eldönteni kit, szeressek. Vagyis, tulajdonképpen tudom. De akkor miért nem vagyok képes dönteni? Egy szerelmi háromszög helyzet van kifejlődve.

Lehajtott fejjel indultam el a saját folyosómra, s próbáltam azért imádkozni, hogy egy nővér se vegye észre, hogy egy kis időre eltűntem a termemből, mert akkor végem. Még jó, hogy a műszerek nem kezdtek el sípolni, s különböző idegesítő és félelemkeltő hangokat kiadni. Mikor befordultam a folyosón, egyszer csak összeütköztem egy alakkal, s föl sem mertem nézni, csupán elmotyogtam egy „Elnézést” féleséget, majd mentem tovább, de úgy hiszem megfordult, vagy ő nem is ment tovább, mert megéreztem a kezeit a csuklómon, mely gyengéden megfogott, s maga felé húzva szorított. Kissé megrémültem.

- Zayn? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Tulajdonképpen költői kérdés volt. Nem értettem mit keres itt. Malik mostanában furcsán viselkedik.

- Jól vagy? – szorított össze enyhén szemeit, s fürkészően nézte arcomat. Nem tudtam, hogy hogyan is válaszoljak neki. Nem akartam újból egy hazugságot kreálni.

- P-persze – motyogtam, s szerintem egyáltalán nem meggyőzően. Mégis mit mondhattam volna? El kellene sorolnom az összes bánatot, mely a szívemet éri? El kellene mesélnem mindent, ami ma Harryvel és Niallel történt? Valószínű.

- Miért hazudsz nekem? – von kérdőre,  ha nem ismerném, akár még el is hinném, hogy magára vette. De tudom ki ő, s tudom mi volt köztünk. Talán ezért is viselkedek vele így. Bár megbeszéltünk akkor mindent, én mégsem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje beszélgetnem vele a két srác nekem adott csókjairól, s az érzéseimről. Vagy mégis?

- Én csak… - kezdtem el magyarázkodni, de azt hiszem, elakadt a szavam. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Letargikus pillantást vetettem rá, s bár az egész helyzet az volt, úgy éreztem, lehet, hogy mesélnem kellene neki. Talán tud mondani valami olyat, amiről nekem eddig nem volt fogalmam, s talán tisztábban láthatok tőle.

- Figyellek. Figyelem a mozdulataidat, s az arcodat. A szemed sok mindent elárul rólad és az érzéseidről. Én pedig úgy olvasok belőlük, akár egy könyvből, mely épp nyitva áll a pulton – bökött fejével a folyosó végén lévő orvosi pultra, majd folytatta – Brooke, miért félsz tőlem? Mond el mi bánt. Talán, tudok segíteni. Vagy ha nem, a lelked legalább könnyebb lesz egy kicsit – beszélt hozzám egyre halkabban, s mivel elég közel voltam hozzá, hogy érezzem leheletét, megcsapott a cigaretta szaga, mely odora égette az orromat, de nem bántam. Nem volt zavaró. Kellemes volt, hiszen keveredett még valami parfümmel, így egészen édes illata volt. Jobban mondva férfias, de ez részletkérdés. Pár másodpercre lehunytam a szemeim, s eszembe jutott, ahogy Harry magához von, s megcsókol. A felismerés végigsöpört rajtam, ezért kipattantak a szemeim, s körül sem nézve elmondtam Zaynnek, hogy tulajdonképpen mi is nyom engem belülről olyan erővel, hogy mindjárt széttörök, s felrobbanok, akár a föld a földrengés következtében, vagy akár egy mikróban éppen forgó étel, mely már túl sok ideje van a forró, s hullámos környezetben, akárcsak én.

A fiú pár percig csupán némán ált, s figyelt, talán nem is engem vagy rám. Csak nézett ki a fejéből, s figyelte az elsuhanó embereket, vagy talán nem is tudta tudat alatt hová tenni az én percek alatt elhadart szövegemet. Kezdtem megbánni, hogy tulajdonképpen én is nyitott könyvé változtam újra, de most már mindent kiolvasott belőlem, s talán épp most csukott össze, simított végig a fedelén, s tett fel egy bizonyos fapolcra, majd sétált el előle, nyugtázva magában, hogy igen, végre ezzel is végzett. De itt nem ez történt. Úgy gondoltam, valami olyasmit fog mondani, akár egy kocsis Malik, úgy értem, valami rossz szót, esetleg olyasmit, hogy „Nagy szarban vagy” de nem mondta ki. Még akkor sem, ha ezt gondolta.

- Hülyeségnek tartom ezt az egészet. Szerintem egyáltalán nincs megírva a sorsod előre! Úgy alakul az életed, ahogyan te alakítod, nem úgy, ahogyan az meg van írva. Nem vagy normális, ha vársz az időre, ami állítólag mindent megold majd egyszer. Az idő nem fog megoldani semmit, soha. Legalábbis a te helyzeteden nem hogy javít, inkább erősebbé teszi a fájdalmat. És ne csak benned! Csak képzeld magad az ő helyükbe. Tulajdonképpen azt várják mindketten, hogy felelj nekik. Csak egy szót akarnak hallani, az istenért! Egy nevet, Brooke! Egy, nevet. Nem húzhatod ezt örökké. Tudom, hogy ki az, akit szeretsz. Tudom, hogy igazából ki felé, hú, a szíved. Ne azt válaszd, akivel jó a szex, vagy a testiség. Azt válaszd, akit szeretsz. De ma döntsd el. Itt nincs olyan, hogy határidő. Nem. Ezt ma kell eldöntened fejben, aztán pedig beszélsz velük. Vele. És érzem, hogy ennek az egésznek vége, mármint amiben élünk, s belecsöppentünk… Mert, ennek vége lesz azzal, ha most döntesz, és furcsának tartom, hogy tavaly júniusban megismertünk, és most pont te fogsz véget vetni mindennek, azért be kell vallanom valamit így a végére. Vagy… talán majd ezt megtudod máskor. Talán szóban, talán egy levélben. De megtudod – bólintott, majd adott egy puszit a homlokomra, azután pedig elment. Visszament a többiekhez. Én pedig csak álltam ott, egyedül, a forgatagban, a pilláim alatt pedig úgy éreztem gyülekeznek a könnyek, akár egy hatalmas, s pusztító vihar előtt a sötét felhők. Megfordultam, s újból elindultam az eredeti célom felé, majd berontottam a kórtermembe, s az ajtót nyugodtan becsuktam magam után, a reluxát leengedtem, hogy ne láthasson be senki, majd az ablakhoz sétáltam. Egyáltalán nem akartam tombolni, vagy hisztisen sírni és kiabálni. Csak magányra volt szükségem. Egy kis egyedüllétre, s, hogy átgondoljam Zayn mondatainak a lényegét. És sírni akartam. Ahhoz volt kedvem. De csak szolidan. Elengedni azokat a fránya sós cseppeket, s kiüríteni a lelkem minden egyes cseppjét. Tisztán akartam látni. Kinyitottam az ablakot, s annak a belső párkányára támaszkodtam, tekintetemmel pedig minél messzebb akartam látni. A kilátásom a kórház gyönyörű kertjére nyílt, melyben sok-sok barna pad, sétáló betegek és a felügyelő nővéreik, beszélgető orvosok, s éppen látogatásban lévő rokonok kaptak helyet. A távolban láttam – bár ehhez nem kellett túlságosan messzire nézni – ahogy gyülekeznek a sötét fellegek, s, hogy hamaron elázik majd az egész város. Pár villám jelensége megjelent a távolabbi részeken, melynek csupán a fényét lehetett látni, a hangját nem hallhattam, hiszen jóval messzebb járhatott. Talán pár városnyival arrébb, vagy valahol egy mezőn. Igazából szeretem a vihart. Szerintem sokkal inkább illik a mostani személyiségemhez, ahhoz, aki vagyok, mint mondjuk egy napsütéses időjárás, tele mosolygással és vidámsággal. Persze, remélem, hogy egyszer ez az egész megfordul, s talán majd új életet kezdhetek egy új helyen, új emberekkel, egyet kivéve, de erre nem látok jelenleg sok esélyt. A szél egyre inkább kezdett fújni, s kicsit megborzongtam a fuvallat miatt, így bezártam az ablakot, a sötétítő függönyt pedig elhúztam, így átvette a sötétség és a melankólia a vezetést, s az uralkodó szerepet a szobában. Lefeküdtem az ágyra, nem takaróztam be, csupán az oldalamra fordultam az ajtó irányába, s ismét elengedtem a folyton előtörő könnycseppjeimet. Halkan szipogtam, s végig hallottam Malik szavait a fejemben folyamatosan, akárcsak valami visszhangot egy alagútban, mely egy boldog kisgyermektől származik, s éppen kiáltott egy hatalmasat a végtelenbe. „Az idő nem fog megoldani semmit, soha”, „Nem húzhatod ezt örökké”, „Ne azt válaszd, akivel jó a szex, vagy a testiség”. Hogy őszinte legyek, ez, azért még csak meg sem fordult a fejemben, hogy azért válasszam mondjuk Niallt, mert jól csókol. Vagy Harryt azért, mert jó vele a szex. Vagy Horant azért, mert olyan jó a karjaiban lenni. Esetleg Stylest azért, mert mikor vele vagyok, akkor a csillagok közé röpít. Vagy… mondjuk, pont ezt kellene figyelembe vennem? Lehet. Valószínű. Viszont, olyan érzésem van, mint valaki itt ülne velem, és sugallná azt az ominózus nevet. Tulajdonképpen, olyan helyzet ez, mint mikor valakinek odaadnak egy borítékot, amiben benne van az életének a legnagyobb balszerencséje, vagy legrosszabb tette, vagy válasza, amit majd meg fog tenni, vagy ki fog mondani. Ő pedig nem meri megnézni, mert fél attól, hogy mit lel a sorok között. Nos, bárhogy is alakuljon, azt hiszem, sosem fogom elfelejteni mindezt.

Harry Styles

Talán aludtam egy, két, vagy talán három órát. Arra viszont egyáltalán nem emlékeztem, hogy mennyi volt az idő, mikor leragadtak a szemeim, csupán arra, hogy járt bent Zayn, Eleanor, anya, valamint Gemma is. Igazából mindenkivel beszéltem pár mondatnyit, vagy volt, akivel többet is talán. Jó volt újból látnom a srácokat, és Eleanort is, valamint örültem, hogy újból tudtam őszintén, és igazán beszélgetni anyával, ami hatására egy kicsit feltöltődtem energiával, akárcsak egy fényképezőgép, amelybe éppen új elemet tettek, s így újból úgy működhet, mint régen. Jó volt, hogy nevethettem, és komolytalankodhattam egy kis időt Gemmával, valamint, hogy mesélhettem neki Brookeról. Hiszen ők még nem ismerik igazán, de szeretném, ha ez megváltozna. Hallottam pár jó szót az orvosaimtól, miszerint szépen gyógyul a sebhelyem, és vigyázzak, valamint ne csináljak semmit, ami nagy erőfeszítéssel jár. Természeten fizikailag. Csupán az volt számomra feltűnő, és el kell, mondjam, zavart is, hogy Niall, bár rengetegszer haladt el a termem előtt, egyszer sem nézett be az üvegen hozzám, esetleg köszönt volna be, vagy valami hasonló. Kétségbeesett voltam, hiszen általában megérzem előre a dolgokat, nekem pedig volt egy rossz előérzetem. Brooke-al kapcsolatban is. Tudom, hogy nem kellett volna elengednem, s újból magára hagynom. Hiszen mindig akkor történt eddig valami baj, mikor hagytam, hogy minden az ő akarata szerint érvényesüljön, s menjen a saját feje után. Hogy így fogalmazzak. Szeretem őt, és nem bírnám elviselni, ha történne vele valami, ismételten.

Ezért szinte már tehetetlenségemben mászkáltam folyton az ablakomhoz, hogy szellőztessek, valamint, csak, hogy láthassak valami életet. A termemből csupán a mosdóba jártam ki, s próbáltam nem megkeresni a termét. Nem akartam sem tolakodó lenni, hiszen azt sem tudom, hogy köztünk akkor most mi is van pontosan. Együtt vagyunk? Vagy csak benézett hozzám? De hiszen megcsókolt. Nem is egyszer. És nem is akárhogyan.

Már odakint sötét volt, s vihar tombolt, mikor Gemmáék és a srácok itt hagytak minket. Reménykedtem benne, hogy baj nélkül hazaérnek, s a vihar nem okoz gondot a közlekedésben, valamint, hogy nem akadnak be valami dugóba a város szívében. Az ég párszor megdörrent, a szobámat a villámok fénye megvilágította párszor, valamint fel volt oltva egy kisebb lámpa az ágyam melletti szekrény tetején. Úgy gondoltam, most már fölösleges reménykedni, hiszen sem Brooke, sem Niall nem jön be hozzám, ezért leginkább aludnom kellene, bár ehhez egyáltalán nem volt kedvem. Emellett idegesített, hogy folyton az enyémeken éreztem Brooke ajkainak ízét, s szinte bizsergett utána minden porcikám. igyekeztem kiverni a fejemből, de lehetetlenné tette számomra a folyton bevillanó képkockák sokasága, amelyek, akárcsak egy film a mozivásznon, szintén egy történetet mutattak be szemeimnek, s ezzel még meg is nehezítette a bennem rejlő és kitörni készülő vágyamat.

A telefonomat nyomkodtam, miközben a kisebb sporttáskára pillantottam, melyet még anya tette le a kis szekrény melletti székre. Gondoltam egyet, s felálltam, majd kiszedtem belőle egy tiszta alsógatyát, s egy fekete rövid ujjú felsőt, majd azokat az ágyra dobtam, s kibújtam az eredeti „kórházi beteg” ruhámból, így meztelenül álltam az ágy előtt. Aludhattam volna meztelenül, de azért az mégis kicsit érdekes lenne, ha például a reggeli viziten lehámozzák rólam a takarót, és találnak egy meztelen Harry Stylest a paplan alatt… Kicsit abszurd szituáció lenne… Miután végül átöltöztem, s igazgattam magamon a boxert, egy halk kopogást hallottam meg, mire nem is volt időm felelni, hiszen az ajtó kinyílt, s belépett rajta a lány, aki körül gondolataim egész milliói forogtak.

Bezárta maga mögött az ajtót, s mikor rám nézett, kissé megilletődött volt. Valószínűleg hasonló dolgokra gondolhattunk. Ő talán arra, hogy nem éppen tegnap látott engem egy pólóban és egy szál boxerben, én pedig arra, hogy mennyire dögös a szürkületben, és hogy… nem felejtett el.

- Hát eljöttél… - mondtam halkan, rekedtes hangon, amelytől látszólag libabőrös lett. Élvezem, ahogyan kihozhatom ezt belőle. Bólintott, majd úgy tűnt, nagyon agyal valamin.

- Látom kaptál Harrys ruhákat – mosolyodott el, majd a táska felé sétált. Kissé mintha valami letelepedett volna a helységre… Nem éppen volt megszokott a hangulat. Mintha feszengett volna.

- Te találkoztál már… - kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem a mondatot.

- Nem, még nem. A pszichiátrián kezelik őket. Sokkos állapotba kerültek – nyelt egyet, majd kiemelt a táskából egy sötét pólót, majd felém mutatta.

- Elkérhetem estére?

- Persze – mosolyodtam el féloldalasan, majd a tekintetemmel figyeltem minden további mozdulatát. Hosszú, a sötétben szinte már fekete haját kezével hátrafésülte, köntösét levette, majd a rajta lévő egybe ruhának alját elkezdte felfelé húzni, s lassan fölfedte előttem bájait. Levette azt az irritáló kórházi göncöt, majd a szekrény tetejére dobta, s azt kívántam, bárcsak maradna abban a világos, s egyszerű fehérneműiben. Mikor kezébe fogta az általam adott pólót, kíváncsian a szemembe nézett, mire enyhe mosolyt küldtem felé, s erre ő áthúzta fején a pólót, majd közelebb lépett hozzám.

- Nem fázol? – kérdeztem, hiszen csak egy póló volt rajta, amely maximum a combja tetejéig ért. Elbűvölően nézett ki.

- Kissé – nézett el oldalra, mire odaléptem hozzá, s kezeimet derekára simítottam, majd gyengéden magamhoz húztam, s így egész testünk összeért. Tenyerem rásimult a fenekére, miközben magamhoz húzva megcsókoltam. Először csak lazán ízlelgettem ajkait, majd később nyelvem bejutásért esedezett, akárcsak egy… nem. Erre nincs hasonlat. A tökéletesre nincs hasonlat. Nyelveink őrült táncot jártak, s ajkai folyamatosan fogva tartották az enyémeket. Ebből a rabságból sosem akartam megszabadulni. Kezeit édesen a nyakam köré fűzte, mint valami bilincset, melyet többé nem lehet elszakítani. egyik kezével beletúrt a hajamba, míg a másik a tarkómon pihent, s körmei ott játszadoztak a bőrömön. Egy ötlet vezérelt, s fenekénél fogva megemeltem, mire lábait ösztönösen derekam köré fűzte, s férfiasságomat enyhén zavarta, hogy testének bizonyos pontja folyton hozzámér. Persze kellemes értelemben. Ennek az érzésnek a hatására ő is elengedett egy elégedett sóhajt, mire apró mosolyra húzódott a szám. Megindultam vele az ágyam felé, majd óvatosan letettem őt rá, vigyázva a karjára, s az enyémre is. Az ágy közepén helyezkedett el, én pedig fölé másztam, s nyakát kezdtem csókolgatni. Némely helyen aprókat szívogattam, s közben végig az oldalát simogattam a jobb kezemmel.

- Harry… - suttogta, mire ránéztem, s megpillantottam csillogó fekete szemeit. Azt hiszem a vágy fényét vehettem észre benne. Ráültem derekára, amiért kicsit mocorogni kezdett, majd kissé felült, már amennyire tudott, s lehúzta rólam a pólómat, amely valahol a földön landolt. Tekintete elidőzött testemen, s végighúzta ujjait minden tetoválásomon. Érintésétől kirázott a hideg, s azt akartam, bárcsak megkaphatnám most azonnal. Lemásztam róla, amiért lángoló tekintettel jutalmazott, majd fordítottam a helyzeten: Én feküdtem rá az ágyra, s őt ültettem rá a derekamra. Felsőjéből óvatosan kibújtattam, majd hagytam, hogy felsőtestével végigfeküdjön az enyémen, így tökéletesen el tudott ő is helyezkedni rajtam. Lassan, szinte kínzóan lassan csókolta végig a mellkasomat, valamint nyakamat, s a fülem mögötti részeket. Ajkaival játszadozott, s szinte alig ért hozzá, de rögtön utánuk kaptam, s közben fenekére simítottam kezeimet, majd kissé megemeltem, így visszakerült az ágyékomra. Aprókat mozdult rajtam, s kikerekedett a szemem mikor egy különleges mozdulata szinte szárnyakkal ajándékozott meg, s elröpülhettem velük a mennyekbe. Fejem hátrabicsaklott, s elég szűkösnek éreztem magamat odalent. Miközben ő folyamatosan engem kényeztetett különböző mozdulatokkal, s csókokkal, én kezeimmel a melltartójának kapcsát kerestem hátul, melyet szinte azonnal sikerült kioldoznom, s meg is szabadítottam az utolsó előtti ruhadarabjától is őt. Sosem szégyellte előttem a testét, ő sosem volt olyan, aki takargatni akarta volna magát. A világos, krémszínű melltartó leesett az ágy mellé, és bár ez egy kórháznak a kórterme volt, mégis úgy volt berendezve, akár egy hálószoba, csak éppen nem volt szőnyeg, sem pedig sok szekrény. Jobb kezemmel a melléhez értem, s visszafordítottam a helyzetünket, hiszen jobb az én pozíciómból kényeztetni egymást. Tehát ő került ismét alulra, így tökéletesen körbe tudtam csókolni mellét, s annak bimbóját is megcsókolhattam. Szexi nyögések hagyták el a száját, s közben éreztem, hogy én is egyre keményebbé válok. Meg akartam szabadítani mindkettőnket a fölösleges fehér neműktől, de nem voltam biztos abban, hogy akarja-e, vagy csupán egy kis játékra van szüksége. Tény, hogy mindkettőnknek hiányzott a másik, s Úgy is égen voltunk már együtt. Mármint olyan értelemben. Talán öt hónapja. Már nem is emlékszem pontosan. A napok szinte csigalassúsággal teltek, mialatt nem volt velem, és a koncertek sem dobták fel túlzottan a hangulatomat.

- Brooke, a-azt hiszem, nem bírom sokáig… - közöltem vele, mire egy félmosoly jelent meg arcán, s ujjammat beleakasztottam világos színű bugyijának szélébe, s gyilkos lassúsággal húztam lefelé, míg végül teljesen fel nem fedte előttem báját, s dobtam végül azt a ruhadarabot is az ágy egy pontjára. Ujjaimmal játszadoztam féltett területén, s azt hiszem, ilyet mi, még sosem csináltunk.

- Szűk vagy, így nem fog menni. Engedd el magad, édes – utasítottam kedvesen, mire aprót bólintott, s úgy tűnt, hallgatott rám. Két ujjammal simogattam, s ficánkolását érezvén rájöttem, hogy tetszik neki, amit csinálok. Végül belévezettem őket, s azt hiszem, egy kisebb sikoly el is hagyta a száját. Nos, kórház ide vagy oda, az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Közben csókokkal borítottam be alhasát, s ujjaimat folyamatosan mozgattam benne. El akartam vinni a csúcsra. Aztán mikor úgy gondolta itt az idő, kihúztam a két ujjamat, mire fölhúzott magához, s megcsókolt. Egyik ujjamat megnyaltam, mire elkerekedtek a szemei, s furcsán pillantott rám.

- Harry… - suttogta halkan, majd újból magához húzott egy csókra. Kedvem lett volna megcsókolni őt ott alul, de nem tettem meg ezt a lépést. Nem itt akartam, hogy megtörténjen. Fölé hajoltam, s újból végigcsókoltam testét, egészen az alhasáig. Elképzeltem, hogy milyen dolgokat tennék legszívesebben vele, de el kellett kergetnem ezeket a mocskos gondolataimat. Hiszen az ő érdekei is fontosak.

- Mikor fejünk egy síkban volt, homlokomat övének döntöttem, mire ő karjait körém fonta, s nagyokat pislogott. Fáradtnak tűnt. A hosszú percek alatt, többször is lehunyta szemeit, s olyan volt, mintha képzelődne, mert egyszer meg is rázta a fejét.

- Jól vagy? – kérdeztem összeszorított szemekkel, s valamiért félelem töltött el. Válasz helyett, csupán megrázta a fejét, azaz nemleges választ adott, végül kissé letolt magáról, majd a takaró után kutakodott a kezével.

Úgy éreztem, mintha titkolna valamit, vagy mintha volna a háttérben valami, ami nem stimmel. Nagyon nem éreztem őszintének.