II.kötet - 23.fejezet - Why?

Kedves Olvasók! 

Nos, pár hét kihagyás után, most ismét visszatértem, s hoztam Nektek az új részt. Ami egyébként az én személyes kedvencem, s remek gondolatok szerepelnek benne a három főszereplőnktől. :) Köszönöm a 138 feliratkozót, a 119 ezer megjelenítést, s a véleményeket is. Nézzetek be a díjak menüpontba is. Valamint, ebben a hónapban fogom befejezni a kötetet. Lehet, hogy csak 24 fejezetes lesz, azaz még egyet hozok, és vége. A kérdésem pedig annyi volna, hogy érdekelne-e Titeket a 3.kötet? Rajtatok múlik minden:) 

With Love, 

Cher Brooks

Cher Brooks

„Bár az igazság felszabadíthat, az nem jelenti azt, hogy nem fáj.”

Nem tudom igazán, hogy mi is történt velem. És tulajdonképpen egy ostoba, hülye és érzéstelen nőszemély vagyok. Igen, pontosan. Ha lehet ilyet mondani, abban az egy- másfél órában mindenem megvolt, amit csak akarhattam. Mármint, nem ilyesmire gondolok, mint amiket általában szokás ilyenkor mondani, mint például: gyémántok, pénz, fény, csillogás, dögös pasi, limuzin, hatalmas villa. Dehogy… Megvolt számomra a szerelem, vagyis, a Szerelmem, de én hibáztam, így azt hiszem, újból elveszítettem. És rájöttem, hogy az igazság fáj. Fizikailag is.

Nem véletlenül ráztam meg a fejemet többször, s nem véletlen történt, hogy párszor a nevét suttogtam. Vagy éppen nem az övét. De ezt természetesen csak magamban. Valahol tudat alatt éreztem, hogy nem kellene hozzá bemennem, de mégis megtettem. Tudtam, hogy nem lenne szabad azonnal az ágyában kikötnünk, főleg, hogy egy kórházban voltunk. Én már az elején éreztem magamban, hogy valami történni fog, s hogy csalódás lesz a vége. Az egy másik kérdés, hogy melyikünk részéről. Az enyémről mindenképp, az övéről pedig talán. Hiszen fél év telt el, és az alatt a fél év alatt, nemhogy nem találkoztunk, vagy jöttünk össze társaságban, de folyamatosan elveszített engem, és én is őt, s most, mikor újból kaphatnánk az alkalmon, valami megint közénk áll. Valami? Inkább valaki. Valaki cselekedetei, szavai, s létezése.

Minden érintése, s csókja, valamint szava, eszembe juttatta, a Niallel töltött ominózus délutánt. Mikor tökéletes testével fölém mászott, eszembe jutott, mikor Niall ugyan ezt tette. Mikor eltűnt Hazza felsőtestét takaró póló, s megpillantottam a tetoválásokat, azonnal bevillant az emlékkép, ahogyan Niall tetoválástól mentes teste rám tapadt. Mialatt csókolt, Niall ajkainak íze lopakodott be újból a tudatomba, s a vágy már-már kezdett olyannyira szétáramlani a testemben, akár egy fedő nélkül hagyott parfümös üveg gáz-részecskéi. Olyan gyorsan, ahogyan az illat fertőzi meg egy szoba levegőjét. Természetesen ügyelve arra, hogy minden részében lehessen érezni, s semmilyen folt se maradjon ki. Olyan profin, akár egy festő, és olyan gyorsan, akár egy vízesés.

- Várj, Harry – túrtam hátra jobb kezemmel a szemembe lógó tincseimet, melyek többnyire akadályoztak a látásban.                       

- Ez most nem fog menni – ráztam a fejem, s próbáltam kerülni a tekintetét. Tudtam, hogy értetlen arcot vág, valamint végig simít a szegycsontján. Tudtam, hogy bizonyos helyzetekben mit csinál. Ismertem, mint a rossz pénzt, s ezt ő is jól tudta. Kapcsolatunk arany-korában lehetőségünk volt egymást kiismerni, minden értelemben és minden téren.

- Mi a baj? – kérdezte halk, mély, és rekedtes hangon. Imádtam a hangját. Mindegy, hogy reggel, délután, vagy este volt. A hangja mindig ugyan olyan felismerhető, és tökéletes volt. Mégis, mikor a helyzet komollyá vált, vagy éppen csak fontos dolog történt, akkor valami megváltozott a hangjában. És azt imádtam.

- Nem tudom… - hazudtam. A nap folyamán, immár sokadjára. És ismét kinek? Neki. Hiszen jól tudtam, hogy mi is a bajom, valami, mégis arra késztetett, hogy ő ezt ne tudja meg.

- Bízol bennem? – fordított maga felé arcom, s követelte a puszta tekintete, hogy nézzek rá. Mikor íriszeink ütköztek, hirtelen szétnyíltak az ajkaim, s erősen próbálkoztam, hogy ne tűnjek bambának, vagy hülyének, holott a kérdésére akkor is tudtam volna válaszolni, ha álmomból költöttek volna fel.

Egyszerűen csak nem ment.

Aztán elengedte puha kezével az államat, majd lustán teste mellé lógatta őket, s szemeivel az ajtó felé nézett. Jól tudtam, hogy éppen mire gondol.

- Csak nem érzem jól magam – feleltem lemondón, majd már időközben felöltözve, felálltam az ágyról, s fölvettem magamra a köntösömet is.

- Most elmész?

- Azt hiszem…

A szemeimet folyamatosan lesütve tartottam, hiszen nagyon kínosnak véltem a helyzetet. Kezeimmel a félhomályban a kilincs után tapogatóztam, majd mikor megfogtam, lenyomtam azt, s hirtelen meghallottam, ahogy Harry morog magában valamit. Úgy éreztem muszáj maradnom még. Ha az az idő csak pár perc, akkor is.

- Nem gondolod, hogy ez az egész nevetséges?

- Mi? Mire gondolsz? – kérdeztem megállva, s rá figyelve.

- Kérlek! Csak ne szólj közbe. Most ne! – felelte idegesen, s közben a szemöldökét ráncolva.

Furcsán bólintottam.

- Tudod… soha nem lennék képes kiabálni egy nővel sem. Főleg nem megütni egy lányt… Téged pedig még csak lelkileg sem tudnálak bántalmazni, de egyszer mindennek vége. A türelem véges. Az érzések pedig sokszor bántóak is tudnak lenni. És a személyek is. Tudod, van pár dolog és tett, amiről úgy véled, én nem tudok. És, nyilvánvaló, hogy vak sem vagyok. De, mondd. Miért bántasz engem? Miért? Én állandóan csak azon agyalok, hogy vajon hogyan tehetném tökéletessé az életünket, a kettőnk kapcsolatát, az életedet. Hogyan okozhatnék örömet neked… és nem kérem, hogy legyen ezért hála, mert önzetlenül teszem, de kibaszottul rosszul esik, hogy mindig másra gondolsz. Másra? Állandóan Horan-ra gondolsz, és ezt most meguntam. Vége, Brooke. Vége… Én eddig bírtam. Most már tényleg döntsd el, hogy mit akarsz, mert ez így nem fog menni. Nem akarok mással osztozni rajtad! Nem lehetsz egyszerre két szív tolvaja. Vagy én, vagy ő, Brooke. Döntsd el végre. De ha mégis őt választanád… - ált fel az ágyról, s közelebb sétált hozzám. Egészen közel jött hozzám, s testét konkrétan az enyémhez préselte, s tulajdonképpen egy papírlapot sem lehetett volna beilleszteni közénk. Éreztem minden testrészét, s majd ahogyan jobb kezét az államhoz simította.

- Akkor ne gyere többet hozzám vissza. Ne érj hozzám, ne köszönj, töröld ki a számomat, ne gondolj a csókjaim ízére, ne képzeld magadat az ölelésem melegségébe, ne gondolj rám, felejtsd el a testemet, a beszélgetéseinket. Egyszerűen, csak felejts el. Ha nem döntesz, akkor inkább mondj le rólam – suttogta hangosan, s mély, rekedtes hangon, mire hirtelen elhúzódott, s porcikái is eltávolodtak testem részeitől. Szavai hatására könnyek gyűltek a szememben, s nem tudtam mire gondoljak. Túlságosan összezavarodtam. Nem tudtam mit higgyek. Én úgy tudtam szeret, s talán most is, s úgy emlékszem, mióta eljöttem New York hoteljéből, s felszálltam arra az ominózus gépre, majd otthagytam őt, nos… Ő azóta nem felet el, s csak rám gondol. Tudom, hogy ez csak ultimátum volna. Tudom, hogy igaza van. Hiszen mindig igaza van. Az igazság pedig fájdalmas. Sőt, sokszor van úgy, hogy rossz hallani, vagy egyáltalán nem is akarunk róla tudni. Fáj.

Úgy éreztem, hogy sírnom kell, de ezt előtte nem mertem kiengedni. Nem akartam gyengének tűnni. Nem akartam, hogy lássa: sírok. Nem akartam előtte megízlelni azokat a jellegzetes ízű, sós nedveket.

- Csak dönts, Brooke. Vagy felejts el – mondta hangosan, mire dühösen lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam azt, s sietősen kiléptem rajta, majd bevágtam azt erősen magam után. Utálom, hogy mindenki csupán a döntésre kényszerít. Utálom, hogy folyton előjönnek a múltbéli hibáim, s ha azok, akkor éppen nem csattantak rajtam akkorát, akár egy ostor a ló hátsóján, majd most jön sorra mindegyik. Tudom, hogy hülye voltam. Bevallom. De ha már mindenki másnak hazudtam, akkor legalább magammal szemben legyek őszinte. Pedig tudom, mit akarok. Vagyis, amit akarok, az az, hogy elhúzzak innen a francba. Jól tudom, hogy a problémák elől nem menekülni kell, vagy megfutamodni előlük, hanem minél hamarabb megoldani, de Harry is megmondta. Döntsek, vagy felejtsem el. És ha nem tudok dönteni? Ha el kellene őt felejtenem, akkor megszűnnék létezni. Vagy csak nem kellene annyit agyalnom? Ha valakit szeretünk, tegyünk érte. Hát jó. Beszélnem kell Niallel. Nem bírom tovább. Azt hiszem, feladom. A játéknak vége.

…4 nap múlva…

Niall Horan

Mindössze négy nap telt el azóta a bizonyos veszekedés óta Brooke és Harry között. Hogy én azt honnan tudom? Nos, egyrészt egyáltalán nem lehet aludni valamiért ezen a kórházi ágyon, másrészt álmatlanság gyötör, harmadrészt pedig elég hangosan diskuráltak. Fogalmam sincs mi történt, hiszen nem hallgatóztam, ebből pedig az is következik, hogy nem tudom mi lehetett a vita tárgya. Csupán Styles öblös, mély és ideges hangját hallottam, valamint ahogy Brooke becsapja a kórterem ajtaját, végül ellohol a termek előtt. Az árnyéka az én szobámba is beszűrődött, s hallottam valamiféle szipogást is. Tehát sírt is.

Mióta lezajlott ez az esemény, nem nagyon láttam a folyosón a lányt, ami miatt fogalmam sincs, hogy miért pont nekem, de valamiféle bűntudatot éreztem belül. Nem tudom miért, vagy, hogy mitől. Mégis fájt. Egyébként nem tudom, hogy esténként jártak-e egymásnál, de különösebben nem is foglalkoztam velük. Legyenek boldogok. Megfogadtam, hogy nem leszek féltékeny, és nem fogom ismét szétszedni a kapcsolatukat. Örülök, hogy Styles-nak sikerült. Egyszer talán nekem is fog. Majd egyszer…

A mai nap mialatt elérte az idő a nyolc órát, jöttek az orvosok vizitelni, vagyis felmérték az állapotomat, és miegyebet, és szerencsére már nem kell semmilyen infúziót vagy antibiotikumot szednem. A nap folyamán akár haza is mehetnék, és velem együtt tulajdonképpen mindenki. Egyébként Brooke anyja és nővére, valamint Liam is teljesen felépült és ők is teljesen egészségesek lettek. Jól tudom, hogy Harry állapota is tökéletes, de hozzá ne mentem be. Kissé eltávolodtunk az utóbbi időben egymástól… Talán a mi kapcsolatunk is hasonló, mint az övé Brooke-al. Amikor éppen jól kijövünk egymással, akkor pont mindig történik valami, ami bebizonyítja, hogy miért nem kellett volna ezt tennünk. Fogalmam sincs róla, hogy lesz-e köztünk már jó viszony, de én örülnék neki. Egyrészt azért, mert a barátom, s nem akarom elveszíteni, másrészt pedig a One Direction, mint banda is megkövetelné. Hogy őszinte legyek, nem tudom mi lesz a zenekarral. Szeretném, ha nem esnénk szét, s nem érne még véget a karrierünk, de nagyon úgy tűnik, hogy vége. Bár a szerződések köteleznek, azért én kinézem Harryből, hogy képes lenne a kocsijával elhajtani a managementhez és felbolygatni a dolgozókat, majd ellopni a papírokat, s azokat széttépni, majd elégetni. Nos, igen. Eléggé érdekes dolgok jutnak eszembe. Élének a fantáziám. De tudom, hogy képes lenne rá. Ahogyan arra is, hogy mindent, ami fontos volt egykor neki, azt eldobja csak azért, mert éppen rossz passzban van. Képes rossz döntéseket hozni. Mellesleg sokszor igaza van.

Már Eleanor, Zayn és Louis sem jön be hozzánk, csak ha hívjuk őket, hogy épp sétálunk ki a kórházból, mert szándékunkban áll hazamenni.

Éppen a pólómat húztam át a fejemen, s vettem fel rá egy fekete pulcsit, s fésültem le a hajamat a homlokomra, miközben a gondolataim átjárták elmém minden egyes kis apró zugát, s hirtelen ötletként rájöttem, hogy én nem akarok senkitől sem haragban elválni. Természetesen Hazzára gondoltam. Képes lenne rá, hogy hazautazik, vagy, hogy itt hagyja egy hiba miatt akár az egész kontinenst is, éppen ezért miután körbe néztem a termemben, hogy mit felejtettem el bepakolni, összehúztam a kisebb fajta sporttáskámat, majd a telefonomat a zsebembe csúsztattam, megemeltem a ruhákkal bepakolt táskát, lenyomtad a kilincset, s elköszöntem magamban a kórtermemtől. Hát, nem történt túl sok esemény a termemben, mint ahogyan némelyik nyálas-romantikus filmben, de azért jó volt. Az utam, egyenesen a velem szemben lévő szobához vezetett, ahol történetesen Mr. Styles élt, s az ő átmenetei otthonában, minden bizonnyal érdekesebb és fontosabb dolgok történtek. Mielőtt benyitottam volna hozzá, ránéztem az ablakára, de a reluxa le volt engedve, így bekopogtam, de mivel nem érkezett válasz, ezért pusztán benyitottam. Éppen a már bevetett ágya szélén ült, kezében a jellegzetes fekete Iphone-jával, s azt nyomkodta. Gondolom Twitterezett. A helység teljesen letisztult volt, pont, mint az otthoni szobája. A ruhái már összecsomagolva ültek a sötét táskájában, az ablaka pedig tárva nyitva volt. Tehát szellőztetett is.

- Nem mondtam, hogy szabad – emelte rám a tekintetét, de nem véltem fölfedezni a tekintetében dühöt. Inkább csak csalódottságot. Csak…

- Ugyan, Harry… - sóhajtottam, majd leültem mellé.

- Minek jöttél? A szemedet kint is forgathatod – nyomta ki a telefonját, majd elrakta azt, s felém fordította a fejét.

- Igazából beszélgetni, meg… bocsánatot kérni. Tudod, nekem nem számít annyit a becsületem most, de úgy tűnik, ez most már nem fog megtörténni… - emeltem föl az egyik szemöldökömet, mire furcsán kezdett vizslatni.

- Bocsánatot kérni? – állt fel – Bocsánatot kérni? – temette arcát tenyerébe. Tökéletesen ráláttam az ujján elhelyezkedő fémes gyűrűre, s a karján helyet kapó, rózsát ábrázoló tetoválásra.

- Igen – bólintottam – De már mindegy. Egyáltalán hol van Brooke? Szívesebben köszönnék el tőle – váltottam át én is egy nem túl kedves hangnemre. És igazából el is ment a kedvem mindentől. Bőven elég Brooketól elbúcsúznom, mielőtt távozom.

- Mint látod, itt nincs – vonta meg a vállát, s azt hiszem kapcsolt, vagy eszébe jutott valami.

- Mi az, hogy hol van? Nincs veled? Nem nálad aludt? – kérdezte folyamatosan, s úgy tűnt, szorong, s nem érzi jól magát. Hmm…

- Mint látod, nincs – utánoztam ironikusságát, mire egy gúnyt formált az arca – De miért is lenne velem? Világosan megmondta, hogy Téged szeret. A te csajod, nem tudom, mit keresne az én ágyamban – És akkor kapcsoltam. Az a veszekedés minden bizonnyal a kettőjük kapcsolatáról szólhatott, s nem éppen pozitív tartalmú volt. Hirtelen néztünk egymásra, s mintha csak a tudatalattink összhangba került volna. Talán szavak nélkül kommunikáltunk. Nem tudom, de megértettük egymást. A testem fölkényszerült állni, s nagyon kikívánkozott belőlem valami. Valami csúnya…

- Mi a faszt műveltél, Styles?! – szegeztem neki indulatosan a kérdésemet, mire kicsit megingott, s összeráncolta a szemöldökét. Sóhajtott egyet, majd lemondón megrázta a fejét.

- Átjött, és beszéltünk. Jobban mondva majdnem lefeküdtünk, de ez nem történt meg, mert folyamatosan Rád gondolt! Érted? Rád! Rád! Miközben én csókoltam, folyamatosan téged képzelt a helyemre! Mialatt én öleltem át, állandóan a te hülye érzéseid jártak a fejében! Én pedig csak elmondtam neki, hogy döntse, el mit akar, gondolja át a dolgokat, aztán ha ennyi szenvedés után én mégsem kellek neki, akkor felejtsen el, és többet ne is gondoljon rám – mondta, mire egy idő után homlokon csaptam magamat, lehúztam az arcomon a tenyeremet, akár egy ablaktisztító kar a kocsi szélvédőjét.

- Te nem vagy normális! – suttogtam.

- Hé! Állj le! Ha nem keresett engem négy napon keresztül, akkor én azt úgy értelmezem, hogy veled van!

- Te ezt tényleg nem fogod fel? Egyébként már teljesen nevetséges ez az egész. Olyan, mintha csak két játékszer volnánk, ő pedig a kislány, aki nem tud választani a két tárgy közül! Itt már talán nem is érzésekről van szó – mondtam elképedten, s nekidőltem a falnak, pontosan Harry mellé. Csupán néztem ki a fejemből, s magam is meglepődtem az előbb kimondott szavaimon. A nyitott ablakon néztem ki, s figyeltem, ahogyan a madarak szállnak, s boldogan csiripelnek. Szeretnék én is ilyen gondtalan, és szabad lenni. Egyszer csak valami bűzt éreztem, mire a srác irányába kaptam a fejem, s megpillantottam, ahogy mutató- és hüvelykujja közt fog egy füstölgő cigarettát, s azt emeli a szájához. Nem csak ezen a cselekedetén lepődtem meg, hanem azon is, hogy nem köhög, miután beleszív a kis csőbe.

Harry dohányzik?

- Ne nézz így, nem csinálom folyton, csak ha ideges vagyok – mondta lefelé nézve. Őszintén szólva, elég furán nézhettünk ki ott a félhomályban a falnak dőlve, cigarettafüstbe burkolózva, s gondolatainkba merülve. Aztán felém nyújtotta a bal kezét, s talán gondolkodás nélkül nyúltam felé, majd beleszívtam én is, és meglepő, de nem kezdtem el köhögni. Talán Isteni csoda, hogy nem kapcsolt be semmiféle tűz- vagy füstjelző.

- Harry…

- Igen?

- Bazdmeg.

- Mivan?

- Brooke…

- Nem basztam meg…

- Nem úgy értem – ráztam a fejem.

- Azt mondtad menjen el… Négy nap telt el. Szerinted hova juthatott el ennyi idő alatt? – fordultam felé mire megállt a szájában a dohány, s elkezdett köhögni, mire elnyomta a cigit, s kidobta azt az ablakon.

- Nem izgat? – kérdeztem, de erre már nem felelt. Csupán leült az ágyra, s engem kémlelt. Nem tudom mi ütött belé. Körülbelül húsz percig viselkedett normálisan. Most ismét bunkó.

- Harry!

- Most mit kellene mondanom szerinted? Ha szeretett volna, akkor nem megy el. Ha szeretek valakit, akkor nem kezdek gondolkozni, hanem minden áron azon vagyok, hogy megtartsam a szerelmét, és soha ne szakítsunk. Erre mit csinált? Rám baszta az ajtót, és elhúzott innen. Mi mást is tehetett volna? Hisz mindig is elmenekült a problémák elől. Taylor miatt is elment New Yorkból, most meg miattad ment el. Mondtam neki, hogy ha nem dönt, akkor engem felejtsen el. Ennyi – vonta meg a vállát, majd újból felállt, s a táskájához lépett, amit megfogott, majd kikerült engem.

- Most hová mész?

- Haza.

- És mi lesz Brooke-al? Mi lesz velünk? Mi lesz az életeddel, Harry? Mi lesz a bandával?

- Minden megy ugyan úgy tovább, csak én éppen most fogok életmódot váltani.

- Megváltoztál. És ez nem te vagy. Tudom, hogy szereted Őt. Tudom, hogy ezt meg fogod bánni – közöltem vele, mire nem érdekeltek a további szavai, felkaptam én is a táskámat, majd még előtte távoztam a helységből, majd leadtam a papírjaim, végül kiléptem a kórházból. Meg fogom keresni Brooke-ot. Beszélnem kell vele. Szeretem, de nem érdekel. Most már csak azért is elmondom neki, hogy mi a helyzet.

Harryt pedig valahogyan megmentem. De mitől is? Nos, csupán csak önmagától.