II.kötet - 24.fejezet - I know what it can do

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy csupán 2 hét elteltével hoztam meg az új részt, de nem tehettem mást. És az igazságot is mondjuk ki: már nincs akkora érdeklődés a blog iránt. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy ez lesz az utolsó, azaz az évadzáró fejezet, s csupán rajtatok, Olvasókon múlik, hogy megírja-e a 3.évadot, mely 25 fejezetből állna. A terveim már nagyjából megvannak, a döntést pedig a Ti kezetekbe adom! Ezúton is szeretném megköszönni a 142 feliratkozót, amely egy hatalmas szám, sosem gondoltam volna, hogy valaha is ennyi lesz. Szeretném elmondani, hogy megnyílt az új, közös blogom szerecsendioval, melynek a linkjét itt találhatjátok: Unforgettable Christmass break Valamint, szerkesztőként mostmár a Dare to Dream blogon is elérhettek. És akkor így végezetül, szeretnélek megkérni Titeket, hogy: Mindenki, aki végigkövette az eseményeket, hagyjon nekem egy pár soros kommentet, melyben kifejti a véleményét. Nagyon megköszönném, hiszen sokat jelent. 

Kellemes Ünnepeket! <3

                                                                                                xoxo

                                                                                                   Cher Brooks

Cher Brooks

Magunkat emésztve, érzelmeket visszafojtva, teljesen felőrölve, össze-vissza kínlódva tekergetjük a szívünket. Fáj, az biztos, de inkább ártunk neki, mert a másik nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy mit érzel, hogy mire vágysz, hogy mennyire szeretnéd őt közelebb tudni magadhoz, hogy mit meg nem tennél érte, hogy mennyivel másabb lennél, ha ő lenne. De nincs. Közben meg ő ugyanezt éli át. Remegve, rettegve zárja be a szívét előtted és adja oda másnak, közben pedig csak rád vágyik, de nem kockáztat. Miért is tenné, hisz te sem mondasz semmit.

Nem mondunk semmit, csak szavak nélkül rohanunk egymás elől és önmagunktól a Föld különböző pontjaira. Mindannyian félünk, még ha nem is tudjuk pontosan megnevezni azt, hogy mitől, de mégis félünk. Félünk, hogy elveszítünk valamit, esetleg valakit. De nincs olyan, hogy talán. Dönteni tudni kell. Mégpedig igennel, vagy nemmel kell. A szerelemben nincs olyan, hogy középút. Mindig muszáj egyenesnek lenni. Nem lehet vacillálni, nem lehet húzni-vonni a dolgokat. Szeretni kell. Viszont tudni kell elengedni. Tudni kell, hogy valaminek mikor van vége. Nekünk talán most. És azért talán, mert nem tudom biztosan. Tehát ellentmondtam az előbbi gondolataimnak. Pedig rettentően fáj. Fáj, hogy eljöttem, s itt hagytam. Itt hagytam Őt. Őt, akit két éve szüntelenül szeretek. De hazudtam neki. Mindenkinek hazudtam. Talán bocsánatos bűn, talán nem. De ilyen volt a mi szerelmünk. Csupán csak reménykedem benne, hogy még találkozunk, s lesz közös jövőnk és életünk. Miért? Mert akarom. De most el kellett jönnöm. Haza kellett jönnöm. Én abban hiszek, hogy akiknek együtt kell lenniük, azok együtt is lesznek, mert hát… a szerelmes szív olyan, mint az iránytű... a mutató sosem téved. Nem számít az sem, ha az üveglap eltörik, sőt még az sem, ha a mutató kiesik a szerkezetből, hiszen bárhogy legyen is, a kis tű rendületlenül a sarkcsillag felé fog fordulni. Tehát bárhogy is történjen, hiszem, hogy minden úgy fog történni, ahogy annak lennie kell.

A nappalimban ülve szőttem eme elmélkedéseimet, s úgy éreztem, nagyon egyedül vagyok. A körülöttem lévő embereket nagyon megbántottam. Miután megtörtént a Harryvel való veszekedésem, a kórtermemben azonnal összepakoltam, s másnap már haza is jöhettem. Minden fontos papírt összeszedtem, s aláírtam, majd felszálltam a negyvenötös buszra, mely egészen az utcánk elejéig fuvarozott engem. Nos, azóta eltelt három nap, én pedig arra az elhatározásra jutottam, hogy anyámnak és Nicolenak adom apám házát, én pedig elutazom Londonból. De ezúttal véglegesen. Nem tudom még pontosan, hogy hová, csak azt, hogy az országból mindenképpen el, s ha kell, Európát is elhagyom. Átgondolva mindent, ami idáig történt, mégsem tehetem azt, hogy tiszta lappal indítok az anyám és a testvérem előtt. A történteket nem tudom elfelejteni bármennyire is akarom. Jó viszonyt fogok velük ápolni és már ma átadom nekik a kulcsokat. Lily és Ann mindig is hiányozni fog, de úgy érzem, a mi barátságunk nem bírta ki ezt az elmúlt egy évet, s bár tudom most már mindennek az okát, és miértjét, nem érzem azt, hogy továbbra is legjobb barátok tudnánk maradni. Vagy legalábbis újból. Eleanor azt hiszem az egyik legjobb ember, akit ismerek, de nem szeretnék tőle sem érzékeny búcsút venni. Tehát az lesz a legjobb, ha már ma elkezdek munkát keresni, s úgy egyáltalán; Mindent elölről akarok kezdeni. Volt egy törés az életemben, akkor megfogadtam, hogy minden más lesz. De ami most történt velünk, szinte két hónapon keresztül, azt nem lehet könnyen feldolgozni. Azon nem lehet könnyen túltenni magadat. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha az a golyó, engem talál el és én is ott maradok velük. Holtan.

A laptopommal ültem a kandalló melletti fotelben, s csupán reménykedni tudtam, hogy találok magamnak valamit. Innentől az egész létemet a sorsra bíztam, az ő kezébe adtam mindent. Bár nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha elrohanok a problémák elől, de… De már meguntam, hogy állandóan történik valami, valami rossz, ami negatív irányba sodorja az életemet. Meguntam ezt az állandó toporzékolást, az állandó gondolkozást, és ezt az állandó nyavalygást. Szeretnék egyszer végre gondolatmenetek nélkül fölébredni, s csupán boldognak lenni. Hiszen ez minden vágyam: Boldognak lenni. Végre, valakivel, valahol. Az idő talán dél körül járhatott, az időjárás pedig elég borongós volt, a nap most nem tűzött, jóval inkább esőre állt. Az ég felhős volt, s az utcában sem járkált annyi autós. Éppen pizzát rendeltem, s már a vége felé jártam, mikor kinéztem éppen a konyha ablakán, s egy hatalmas fekete, sötétített ablakú terepjáró haladt el a ház előtt. Gyorsan elköszöntem a sráctól, majd ledobtam a telefont a pultra. Az ajtóhoz rohantam s a kulcsot elfordítottam a zárban, végül a kis láncot is rögzítettem. Elhúztam a függönyöket, hogy úgy tűnjön, mintha senki sem élne ebben a házban. A villanyt leoltottam a nappaliban, majd előkerestem egy nagy konyhakést az egyik konyhai fiókból, s beálltam az ajtó mellé közvetlen. Tudtam, hogy nincs vége. Meggyőződésem, hogy hiányzik még valami. Visszajöttek volna értem? Bárhogy is: Ma sor kerül az utolsó végleges összecsapásra. 

Niall Horan

Valamit tennem kellett. Legjobb barátként kellett segítő kezet nyújtanom a barátomnak még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel egy kicsit önmagam ellen is dolgozok. De hát mi mást tehettem volna? Jól tudtam, hogy ugyan az a célunk, s hogy ebből a versenyből én csak vesztesként jöhetek ki. Viszont meglennének a módszereim, s képes lennék gonosz lenni, megadhatnám magamnak a győzelem édes ízét, s megharaphatnám a cél kéjes ízét, akárcsak egy dühös méh, mely kiszívja a virágport egy vörös rózsa porzójából. Pontosan, olyan voltam, akár egy szerelmes, és szeretetre szomjazó méh, aki csak arra vár, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom, hogy lecsaphasson az áldozatára, egy tűzpiros rózsára, akár egy tulipánra, vagy ezen esetben Cher Brooksra. Egyébként egyik szavammal ütöm a másikat: Az egyik pillanatban azt akarom, hogy Stylesnak minden jó legyen és összejöjjön, a másikban pedig az a célom, hogy enyém legyen a főnyeremény, s elvigyem a jokert és minden jót ami vele jár. Megtehetném…

- Harry! – kiáltottam utána, ahogy kiértünk a kórház épületéből. Egy filmes jelenetet képzeltem el, miszerint együtt sétálunk le a hatalmas lépcsőkön, majd hirtelen megállunk, s becsukott szemmel egy mélyet szippantunk a friss oxigénnel teli levegőből, természetesen a Nap felé fordulva. Csak egy volt a baj: Nem egy filmben voltunk, nem voltak hatalmas lépcsők, a levegő szmogos volt, a Napot pedig a sötét, s szürke felhők tökéletesen elbújtatták a szemeink elől. Csak egy nedves aszfalt, őrült lakosság, Harry és én.

- Igen? – fordult vissza, mintha csak szívességet tenne, s oldalán a lógó táskával, s összekuszálódott, ujjaival hátrafésült hajjal úgy nézett ki, akár egy motoros srác, s elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett ebben a négy napban, hogy idáig jutott. Kétség kívül, Brooke eltűnése felkavarta. S hogy miért nem hiszek neki? Mert látom, hogy szereti.

- Tudod… - kezdtem, s közben elkaptam róla a tekintetem, s ránéztem pár pillanatra a rohanó városra, a buszokra, a rohanó emberekre, s úgy általában; mindenre. Érdeke volt, ahogyan ott álltunk elszigetelve a zajtól, s a mocsoktól – Á, mindegy. Kössz, hogy átadtad a lehetőséget – legyintettem, majd én is elindultam, s a hátamra dobva a táskát, elindultam az útnak az ellentétes oldalán, s természetesen egy másik irányba. Haza. Szinte éreztem, ahogyan Harry csak áll az út közepén, s emésztgeti mindazt, amit mondtam neki, de ez volt az igazság. Egyszerűen elviselhetetlen az, ahogyan viselkedik. Tekintete szinte hatalmas, égető lyukat vájt a hátamba, de eszem ágában sem volt megfordulni. Akkor talán elárulom önmagamat. Ezután pedig csak egy dolog vezérelt. Eljutni és megszerezni. Megszerezni valamit, ami később a boldogságot fogja okozni. Az pedig csak egy kérdés a több száz közül, hogy ki számára.

Úgy egy órát sétáltam, mire hazaértem, s egyáltalán ki tudtam kerülni a fontosabb, s jellegzetes emlékműveket és szórakozóhelyeket, nehogy észrevegyen valaki, hiszen most nem voltam olyan állapotban, hogy bárkivel is kedvesen tudjak viselkedni. Ez az egy óra nem volt elég, hogy lenyugodjak, s tisztán tudjak gondolkozni. Mikor beértem az utcába, ahol a házam felépült, volt egy olyan érzésem, hogy fogok egy rossz döntést hozni. Csak azt nem tudtam, hogy mikor, és mivel kapcsolatban. És említettem, hogy van egy célom… annak az elérése érdekében, még másfél órába telt, mire elindultam hozzá. Letusoltam, s kiélveztem, hogy végre megszabadultam a büdös kórházi víztől, s végre a saját törülközőmmel száríthattam meg minden egyes porcikámat. Zavart voltam, ideges és mérges. Meztelenül sétáltam át a szobámig, hiszen nem volt itthon senki, aki láthatott volna, majd kivettem az egyik szekrény fiókjából egy fekete boxert, s miután azt fölvettem, magamra húztam egy szintén fekete farmert, s elgondolkodtam, hogy ez így elég gyászos hangulatot idéz elő. De hát nem is volt ok a boldogságra. Egy ideje nincs is. Mióta? Úgy… két-három, talán négy hónapja. Előkerestem a gardróbból egy világos rövid ujjút, s egy Pull&Bear pulcsit, majd leoltottam a villanyokat, s a kocsi kulcsomat az ujjamon forgatva elindultam bentről a garázs felé. A Range Rover ugyanúgy a helyén állt, érintetlenül és tisztán. A távirányítóval felnyitottam a kaput, majd kiálltam, s azzal a mozdulattal ismét megnyomtam azt az ominózus kis fekete gombot a távirányítón. Az érzékelő jelzett, a kapu pedig elkezdett lefelé tolódni.  Megvártam, míg teljesen le nem ér, majd rátapostam a gázra, s a megengedett sebességkorlátokon belül maradtam, végül teljesen elhagytam az utcánkat, s a számomra jól ismert utca felé haladtam. Hogy csillapodjanak az idegeim, nyugtatásképp bekapcsoltam a rádiót, s fölcsendült benne egy Eminem szám, melyet Rihannával közösen írtak. Milyen ironikus… a dal leírja az érzéseimet, s az élethelyzetünket. Teljesen, mintha csak rólunk mintázták volna, s így jöhetett létre a szövege. Bár nyár közepe, s inkább már a végéhez közeledtünk, teljesen olyan idő volt, mint ősszel, s a felhők is bármelyik pillanatban megajándékozhatták a város lakóit egy kis csapadékkal. A dugók és forgalmi várakozások miatt körülbelül húsz perc alatt megérkeztem a célpontomhoz, s úgy éreztem, a mai nap folyamán, - jobban mondva a délután folyamán – még történni fog valami. Valami nagy és fontos. Többször is elhajtottam a ház előtt, s volt egy olyan érzésem, mintha valaki a nyomomban volna, vagy követne engem. Végül nem foglalkoztam semmivel, egyszerűen leparkoltam a ház garázsfelhajtóján parkoltam le a kocsimat, s mikor kiszálltam, nyújtózkodtam egyet, s az ajtóhoz sétáltam. Nem haboztam, s nem is gondolkodtam semmiféle szövegen, hogy vajon mit is mondjak. Hülyeség előre eltervezni az ilyesféle dolgokat. Azonnal becsöngettem. Hallottam, ahogy a csengő odabent is megszólal, de semmiféle mozgolódást nem érzékeltem. Bal kezemmel nekitámaszkodtam az ajtófélfának, s vártam. Megpróbáltam a kilincset, mint utolsó reményt, de az sem engedett be a házba. Végül csöngettem még egyet, s megszólaltam.

- Brooke! Nyisd ki kérlek! – túrtam bele a hajamba, s kezdtem dühös lenni. Talán elkéstem? De mégis hová mehetett? Nem bolyonghatok a város utcáin, abban reménykedve, hogy rátalálok, hiszen a település hatalmas, és talán egy százalék esélyem volna rá. Végül feladtam, s eszembe jutott még egy utolsó lehetséges hely. A kocsim felé indultam éppen, mikor meghallottam, hogy valaki motoszkál az ajtón, majd az végül kinyitódik. Hirtelen visszanéztem, s megláttam bent Brookeot egy hatalmas konyhakés társaságában. Csak állt ott bent, haja lágy, természetes hullámokban omlott a mellére. Gyönyörű volt.

- Jobb, ha nem tudom, miért van a kezedben az a kés? – kérdésem talán ironikusan volt morbid, vagy fordítva, de egy féloldalas gúnyos mosoly jelent meg arcán, majd fejét leeresztette.

- Azt hittem vissza jöttek – nézett rám furcsán, mire leesett, hogy mit is akart mondani.

- Már nem jönnek vissza - ráztam a fejem, majd szembe fordultam vele, s félelmetes volt, hogy mekkora távolság van köztünk. Túl közel áll hozzám, s mégis túl távolinak érzem őt.

- Miért jöttél ide? – kérdezte az ajkait harapdálva, s zavartnak tűnt.

- Előbb talán bemehetnék? – fogalmam sem volt róla, hogy mi fog következni az elkövetkezendő pár percben, vagy akár húsz percben, de megmertem kockáztatni ezt a kérdést. Hatalmas meglepetésemre kitárta a kelleténél is jobban az ajtót, s mialatt én besétáltam a házba, vállammal direkt hozzáértem az övéhez, csak, hogy láthassam a reakcióját. Miközben haladtam el mellette, éreztem, ahogy tekintetével követi a mozdulatomat, s talán még be is hunyta szemeit. A különleges pillanatot az ajtó csapódása szakította félbe, s zárta is le rögtön.

- Szóval? Miért vagy itt? – sétált a falhoz, s zavart, hogy a kést még mindig a kezében szorongatta. Pár lépéssel könnyedén a közelébe férkőztem, s óvatosan megpróbáltam kihúzni kezéből a kést, közben végig tartva vele a szemkontaktust, mire ellökött magától, a kést pedig eldobta a földre, pontosan mellém, s éreztem benne a dühöt, a fájdalmat, s talán egy kis szeretetet is. Végig úgy voltam vele, hogy hazudik. Hazudik önmagának, nekem és mindenki másnak. A szobája felé rohant, s követtem őt én is, ugyanis túlságosan kíváncsi voltam. A bőröndjét rángatta le a szekrénye tetejéről, s vágta ki annak az ajtaját, majd dühösen dobálta bele a fogasról a különböző méretű, anyagú és színű ruhadarabokat.

- Miért mész el, Brooke? Miért futsz el? Miért nem oldod meg a problémákat? – csúszott ki a számon hirtelen, amit gondoltam, s egyáltalán nem értettem magamat. Valami feltörni készült belülről, s úgy éreztem el kell vetnem Liam tanácsát, és minden pozitív érvemet, hogy miért nem helyes, amit tenni akarok. Érzem, hogy nem lenne szabad, de a vágy és a szerelem most már túlságosan túlemelkedett a tudatomon. Már képtelen voltam uralkodni a testem felett. Túlságosan zavart az állandó semmittevés, a nyavalygás és minden, ami a rosszindulatú dolgokkal kapcsolatos. Tenni akartam végre valamit, ami végre pontot tehet az i-re és lezárhatja ezt az egész ügyet. Talán túl kevés volnék én hozzá? Majd meglátjuk.

ZENE

- Mert nem vagyok képes dönteni – suttogta, s talán most vallotta be magának, s ezzel együtt nekem is, az igazságot. Sietős léptekkel indultam meg felé, s talán egy centi maradt közöttünk, mikor dühösen kirántottam a kezéből a ruhákat, s eldobtam azt valahova a szoba sarkába, a lányt megfogtam a vállánál fogva, s bal kezemmel beletúrtam hajába, mely ettől összekuszálódott, s megcsókoltam. Kezeimet fenekéhez csúsztattam, majd mérgesen fölemeltem őt. Lábaival körbefonta a derekamat, s idegesen csókolt. Jobb kezével szinte már kihúzta a helyéről a hajhagymáimat, de nem foglalkoztam vele. Azt akartam, hogy fájjon. Neki és nekem is. Elindultam vele a nappaliba, s dühösen egy falnak szorítottam fogvatartott testét, mire egy könnycsepp csúszott le tökéletes arcán, mire elengedte derekamat, s mellkasomnál fogva hátra lökött, s magam is meglepődtem az erősségén. Folyamatosan lökdösött hátra, szemeiből szüntelen folyt patakként a sós nedv. Egy újabb lökés után megfogtam csuklóit, s dühösen szorítottam azokat, majd újból megcsókoltam, mire körmeit végighúzta erősen a nyakamon, így belenyögtem a fájdalmas csókba. Lehúzta rólam a pulcsimat, így feltűnt a rövid ujjú felsőm, melyet még a szobámban kaptam sietősen magamra.

- Húzz el innen – köpte az arcomba a szavakat, mire magához vont, s ráharapott az alsó ajkamra, s jóval inkább éreztem azt, hogy ez könyörgés volt, mint kérés. Nyelvem az övével harcolt folyton, s most már tényleg nem értettem semmit.

- Csak ne menj el, kérlek – toltam el magamtól zavartan, s megálltam tőle úgy két méterre. Míg ő mögöttem állt, én az ajtó felé néztem, s lehajtott fejjel vártam, hogy mit fog reagálni.

- Miért? – suttogta hangosan, mire oldalra fordítottam a fejemet, s úgy emeltem följebb azt.

- Mert Szeretlek – közöltem fájdalmasan, mire éreztem, hogy megfagy a helységben a levegő. Nem fordultam felé továbbra sem, mert nem akartam látni az arcát. Akkor félő, hogy elmegyek. Pár pillanat elteltével hangos szitkozódásra kaptuk fel mindketten a fejünket, de a hang egyáltalán nem volt ismerős. Sietősen kinéztem az ablakon, de a helyemről nem mozdultam. Nem láttam semmi figyelemreméltót, ezért sandán hátranéztem Brookera. Ő továbbra is csak állt ott, engem nézett, s a könnycseppek még mindig égetően csúszdáztak orcáin. Az ajtó felől kopogást hallottam, s csöngettek is, közben pedig megszólalt az idegenünk.

- Brooke! – a hang túlságosan ismerős volt, Cher szemei kikerekedtek, s csupán reménykedni tudtam. Mint mindig.

- Ne nyisd ki – ráztam a fejem, mire a lány elindult, s mikor mellém ért, a csuklójánál fogva visszahúztam, s így elértem, hogy velem szemben álljon. Szorosan magamhoz vontam, mire hüvelykujjammal letöröltem a könnyeket, de ellökte kezemet magáról, s az ismerős, rekedtes hang felé vitték lábai. Az ajtót kinyitotta, s szemei közben lehunyva pihentek. Az ajtóban megjelent Harry, valami parfümtől bűzölögve, - s igen, még én is éreztem – s teljesen friss kinézettel. Ő is sötét ruhákat viselt.

- Brooke, vé… - nos, igen. Először csak a lányt vette észre, s csupán később, hogy az sír, a földön pedig egy kés van elterülve. A tekintetét kapkodta köztem és Brooke között, s el sem tudtam képzelni, hogy mi jön most. Talán szétver, mint már pár alkalommal. A nyakán egye jobban látszott az idegességében kidülledő ütőere, majd bevágta az ajtót, s elindult felém. Nem foglalkoztatott már semmi, ha ő ezt akarja, akkor a szerelmem láttára halok meg. Tudom mire képes. De ha kell, addig fogok érte harcolni, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni.  

II.kötet - 23.fejezet - Why?

Kedves Olvasók! 

Nos, pár hét kihagyás után, most ismét visszatértem, s hoztam Nektek az új részt. Ami egyébként az én személyes kedvencem, s remek gondolatok szerepelnek benne a három főszereplőnktől. :) Köszönöm a 138 feliratkozót, a 119 ezer megjelenítést, s a véleményeket is. Nézzetek be a díjak menüpontba is. Valamint, ebben a hónapban fogom befejezni a kötetet. Lehet, hogy csak 24 fejezetes lesz, azaz még egyet hozok, és vége. A kérdésem pedig annyi volna, hogy érdekelne-e Titeket a 3.kötet? Rajtatok múlik minden:) 

With Love, 

Cher Brooks

Cher Brooks

„Bár az igazság felszabadíthat, az nem jelenti azt, hogy nem fáj.”

Nem tudom igazán, hogy mi is történt velem. És tulajdonképpen egy ostoba, hülye és érzéstelen nőszemély vagyok. Igen, pontosan. Ha lehet ilyet mondani, abban az egy- másfél órában mindenem megvolt, amit csak akarhattam. Mármint, nem ilyesmire gondolok, mint amiket általában szokás ilyenkor mondani, mint például: gyémántok, pénz, fény, csillogás, dögös pasi, limuzin, hatalmas villa. Dehogy… Megvolt számomra a szerelem, vagyis, a Szerelmem, de én hibáztam, így azt hiszem, újból elveszítettem. És rájöttem, hogy az igazság fáj. Fizikailag is.

Nem véletlenül ráztam meg a fejemet többször, s nem véletlen történt, hogy párszor a nevét suttogtam. Vagy éppen nem az övét. De ezt természetesen csak magamban. Valahol tudat alatt éreztem, hogy nem kellene hozzá bemennem, de mégis megtettem. Tudtam, hogy nem lenne szabad azonnal az ágyában kikötnünk, főleg, hogy egy kórházban voltunk. Én már az elején éreztem magamban, hogy valami történni fog, s hogy csalódás lesz a vége. Az egy másik kérdés, hogy melyikünk részéről. Az enyémről mindenképp, az övéről pedig talán. Hiszen fél év telt el, és az alatt a fél év alatt, nemhogy nem találkoztunk, vagy jöttünk össze társaságban, de folyamatosan elveszített engem, és én is őt, s most, mikor újból kaphatnánk az alkalmon, valami megint közénk áll. Valami? Inkább valaki. Valaki cselekedetei, szavai, s létezése.

Minden érintése, s csókja, valamint szava, eszembe juttatta, a Niallel töltött ominózus délutánt. Mikor tökéletes testével fölém mászott, eszembe jutott, mikor Niall ugyan ezt tette. Mikor eltűnt Hazza felsőtestét takaró póló, s megpillantottam a tetoválásokat, azonnal bevillant az emlékkép, ahogyan Niall tetoválástól mentes teste rám tapadt. Mialatt csókolt, Niall ajkainak íze lopakodott be újból a tudatomba, s a vágy már-már kezdett olyannyira szétáramlani a testemben, akár egy fedő nélkül hagyott parfümös üveg gáz-részecskéi. Olyan gyorsan, ahogyan az illat fertőzi meg egy szoba levegőjét. Természetesen ügyelve arra, hogy minden részében lehessen érezni, s semmilyen folt se maradjon ki. Olyan profin, akár egy festő, és olyan gyorsan, akár egy vízesés.

- Várj, Harry – túrtam hátra jobb kezemmel a szemembe lógó tincseimet, melyek többnyire akadályoztak a látásban.                       

- Ez most nem fog menni – ráztam a fejem, s próbáltam kerülni a tekintetét. Tudtam, hogy értetlen arcot vág, valamint végig simít a szegycsontján. Tudtam, hogy bizonyos helyzetekben mit csinál. Ismertem, mint a rossz pénzt, s ezt ő is jól tudta. Kapcsolatunk arany-korában lehetőségünk volt egymást kiismerni, minden értelemben és minden téren.

- Mi a baj? – kérdezte halk, mély, és rekedtes hangon. Imádtam a hangját. Mindegy, hogy reggel, délután, vagy este volt. A hangja mindig ugyan olyan felismerhető, és tökéletes volt. Mégis, mikor a helyzet komollyá vált, vagy éppen csak fontos dolog történt, akkor valami megváltozott a hangjában. És azt imádtam.

- Nem tudom… - hazudtam. A nap folyamán, immár sokadjára. És ismét kinek? Neki. Hiszen jól tudtam, hogy mi is a bajom, valami, mégis arra késztetett, hogy ő ezt ne tudja meg.

- Bízol bennem? – fordított maga felé arcom, s követelte a puszta tekintete, hogy nézzek rá. Mikor íriszeink ütköztek, hirtelen szétnyíltak az ajkaim, s erősen próbálkoztam, hogy ne tűnjek bambának, vagy hülyének, holott a kérdésére akkor is tudtam volna válaszolni, ha álmomból költöttek volna fel.

Egyszerűen csak nem ment.

Aztán elengedte puha kezével az államat, majd lustán teste mellé lógatta őket, s szemeivel az ajtó felé nézett. Jól tudtam, hogy éppen mire gondol.

- Csak nem érzem jól magam – feleltem lemondón, majd már időközben felöltözve, felálltam az ágyról, s fölvettem magamra a köntösömet is.

- Most elmész?

- Azt hiszem…

A szemeimet folyamatosan lesütve tartottam, hiszen nagyon kínosnak véltem a helyzetet. Kezeimmel a félhomályban a kilincs után tapogatóztam, majd mikor megfogtam, lenyomtam azt, s hirtelen meghallottam, ahogy Harry morog magában valamit. Úgy éreztem muszáj maradnom még. Ha az az idő csak pár perc, akkor is.

- Nem gondolod, hogy ez az egész nevetséges?

- Mi? Mire gondolsz? – kérdeztem megállva, s rá figyelve.

- Kérlek! Csak ne szólj közbe. Most ne! – felelte idegesen, s közben a szemöldökét ráncolva.

Furcsán bólintottam.

- Tudod… soha nem lennék képes kiabálni egy nővel sem. Főleg nem megütni egy lányt… Téged pedig még csak lelkileg sem tudnálak bántalmazni, de egyszer mindennek vége. A türelem véges. Az érzések pedig sokszor bántóak is tudnak lenni. És a személyek is. Tudod, van pár dolog és tett, amiről úgy véled, én nem tudok. És, nyilvánvaló, hogy vak sem vagyok. De, mondd. Miért bántasz engem? Miért? Én állandóan csak azon agyalok, hogy vajon hogyan tehetném tökéletessé az életünket, a kettőnk kapcsolatát, az életedet. Hogyan okozhatnék örömet neked… és nem kérem, hogy legyen ezért hála, mert önzetlenül teszem, de kibaszottul rosszul esik, hogy mindig másra gondolsz. Másra? Állandóan Horan-ra gondolsz, és ezt most meguntam. Vége, Brooke. Vége… Én eddig bírtam. Most már tényleg döntsd el, hogy mit akarsz, mert ez így nem fog menni. Nem akarok mással osztozni rajtad! Nem lehetsz egyszerre két szív tolvaja. Vagy én, vagy ő, Brooke. Döntsd el végre. De ha mégis őt választanád… - ált fel az ágyról, s közelebb sétált hozzám. Egészen közel jött hozzám, s testét konkrétan az enyémhez préselte, s tulajdonképpen egy papírlapot sem lehetett volna beilleszteni közénk. Éreztem minden testrészét, s majd ahogyan jobb kezét az államhoz simította.

- Akkor ne gyere többet hozzám vissza. Ne érj hozzám, ne köszönj, töröld ki a számomat, ne gondolj a csókjaim ízére, ne képzeld magadat az ölelésem melegségébe, ne gondolj rám, felejtsd el a testemet, a beszélgetéseinket. Egyszerűen, csak felejts el. Ha nem döntesz, akkor inkább mondj le rólam – suttogta hangosan, s mély, rekedtes hangon, mire hirtelen elhúzódott, s porcikái is eltávolodtak testem részeitől. Szavai hatására könnyek gyűltek a szememben, s nem tudtam mire gondoljak. Túlságosan összezavarodtam. Nem tudtam mit higgyek. Én úgy tudtam szeret, s talán most is, s úgy emlékszem, mióta eljöttem New York hoteljéből, s felszálltam arra az ominózus gépre, majd otthagytam őt, nos… Ő azóta nem felet el, s csak rám gondol. Tudom, hogy ez csak ultimátum volna. Tudom, hogy igaza van. Hiszen mindig igaza van. Az igazság pedig fájdalmas. Sőt, sokszor van úgy, hogy rossz hallani, vagy egyáltalán nem is akarunk róla tudni. Fáj.

Úgy éreztem, hogy sírnom kell, de ezt előtte nem mertem kiengedni. Nem akartam gyengének tűnni. Nem akartam, hogy lássa: sírok. Nem akartam előtte megízlelni azokat a jellegzetes ízű, sós nedveket.

- Csak dönts, Brooke. Vagy felejts el – mondta hangosan, mire dühösen lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam azt, s sietősen kiléptem rajta, majd bevágtam azt erősen magam után. Utálom, hogy mindenki csupán a döntésre kényszerít. Utálom, hogy folyton előjönnek a múltbéli hibáim, s ha azok, akkor éppen nem csattantak rajtam akkorát, akár egy ostor a ló hátsóján, majd most jön sorra mindegyik. Tudom, hogy hülye voltam. Bevallom. De ha már mindenki másnak hazudtam, akkor legalább magammal szemben legyek őszinte. Pedig tudom, mit akarok. Vagyis, amit akarok, az az, hogy elhúzzak innen a francba. Jól tudom, hogy a problémák elől nem menekülni kell, vagy megfutamodni előlük, hanem minél hamarabb megoldani, de Harry is megmondta. Döntsek, vagy felejtsem el. És ha nem tudok dönteni? Ha el kellene őt felejtenem, akkor megszűnnék létezni. Vagy csak nem kellene annyit agyalnom? Ha valakit szeretünk, tegyünk érte. Hát jó. Beszélnem kell Niallel. Nem bírom tovább. Azt hiszem, feladom. A játéknak vége.

…4 nap múlva…

Niall Horan

Mindössze négy nap telt el azóta a bizonyos veszekedés óta Brooke és Harry között. Hogy én azt honnan tudom? Nos, egyrészt egyáltalán nem lehet aludni valamiért ezen a kórházi ágyon, másrészt álmatlanság gyötör, harmadrészt pedig elég hangosan diskuráltak. Fogalmam sincs mi történt, hiszen nem hallgatóztam, ebből pedig az is következik, hogy nem tudom mi lehetett a vita tárgya. Csupán Styles öblös, mély és ideges hangját hallottam, valamint ahogy Brooke becsapja a kórterem ajtaját, végül ellohol a termek előtt. Az árnyéka az én szobámba is beszűrődött, s hallottam valamiféle szipogást is. Tehát sírt is.

Mióta lezajlott ez az esemény, nem nagyon láttam a folyosón a lányt, ami miatt fogalmam sincs, hogy miért pont nekem, de valamiféle bűntudatot éreztem belül. Nem tudom miért, vagy, hogy mitől. Mégis fájt. Egyébként nem tudom, hogy esténként jártak-e egymásnál, de különösebben nem is foglalkoztam velük. Legyenek boldogok. Megfogadtam, hogy nem leszek féltékeny, és nem fogom ismét szétszedni a kapcsolatukat. Örülök, hogy Styles-nak sikerült. Egyszer talán nekem is fog. Majd egyszer…

A mai nap mialatt elérte az idő a nyolc órát, jöttek az orvosok vizitelni, vagyis felmérték az állapotomat, és miegyebet, és szerencsére már nem kell semmilyen infúziót vagy antibiotikumot szednem. A nap folyamán akár haza is mehetnék, és velem együtt tulajdonképpen mindenki. Egyébként Brooke anyja és nővére, valamint Liam is teljesen felépült és ők is teljesen egészségesek lettek. Jól tudom, hogy Harry állapota is tökéletes, de hozzá ne mentem be. Kissé eltávolodtunk az utóbbi időben egymástól… Talán a mi kapcsolatunk is hasonló, mint az övé Brooke-al. Amikor éppen jól kijövünk egymással, akkor pont mindig történik valami, ami bebizonyítja, hogy miért nem kellett volna ezt tennünk. Fogalmam sincs róla, hogy lesz-e köztünk már jó viszony, de én örülnék neki. Egyrészt azért, mert a barátom, s nem akarom elveszíteni, másrészt pedig a One Direction, mint banda is megkövetelné. Hogy őszinte legyek, nem tudom mi lesz a zenekarral. Szeretném, ha nem esnénk szét, s nem érne még véget a karrierünk, de nagyon úgy tűnik, hogy vége. Bár a szerződések köteleznek, azért én kinézem Harryből, hogy képes lenne a kocsijával elhajtani a managementhez és felbolygatni a dolgozókat, majd ellopni a papírokat, s azokat széttépni, majd elégetni. Nos, igen. Eléggé érdekes dolgok jutnak eszembe. Élének a fantáziám. De tudom, hogy képes lenne rá. Ahogyan arra is, hogy mindent, ami fontos volt egykor neki, azt eldobja csak azért, mert éppen rossz passzban van. Képes rossz döntéseket hozni. Mellesleg sokszor igaza van.

Már Eleanor, Zayn és Louis sem jön be hozzánk, csak ha hívjuk őket, hogy épp sétálunk ki a kórházból, mert szándékunkban áll hazamenni.

Éppen a pólómat húztam át a fejemen, s vettem fel rá egy fekete pulcsit, s fésültem le a hajamat a homlokomra, miközben a gondolataim átjárták elmém minden egyes kis apró zugát, s hirtelen ötletként rájöttem, hogy én nem akarok senkitől sem haragban elválni. Természetesen Hazzára gondoltam. Képes lenne rá, hogy hazautazik, vagy, hogy itt hagyja egy hiba miatt akár az egész kontinenst is, éppen ezért miután körbe néztem a termemben, hogy mit felejtettem el bepakolni, összehúztam a kisebb fajta sporttáskámat, majd a telefonomat a zsebembe csúsztattam, megemeltem a ruhákkal bepakolt táskát, lenyomtad a kilincset, s elköszöntem magamban a kórtermemtől. Hát, nem történt túl sok esemény a termemben, mint ahogyan némelyik nyálas-romantikus filmben, de azért jó volt. Az utam, egyenesen a velem szemben lévő szobához vezetett, ahol történetesen Mr. Styles élt, s az ő átmenetei otthonában, minden bizonnyal érdekesebb és fontosabb dolgok történtek. Mielőtt benyitottam volna hozzá, ránéztem az ablakára, de a reluxa le volt engedve, így bekopogtam, de mivel nem érkezett válasz, ezért pusztán benyitottam. Éppen a már bevetett ágya szélén ült, kezében a jellegzetes fekete Iphone-jával, s azt nyomkodta. Gondolom Twitterezett. A helység teljesen letisztult volt, pont, mint az otthoni szobája. A ruhái már összecsomagolva ültek a sötét táskájában, az ablaka pedig tárva nyitva volt. Tehát szellőztetett is.

- Nem mondtam, hogy szabad – emelte rám a tekintetét, de nem véltem fölfedezni a tekintetében dühöt. Inkább csak csalódottságot. Csak…

- Ugyan, Harry… - sóhajtottam, majd leültem mellé.

- Minek jöttél? A szemedet kint is forgathatod – nyomta ki a telefonját, majd elrakta azt, s felém fordította a fejét.

- Igazából beszélgetni, meg… bocsánatot kérni. Tudod, nekem nem számít annyit a becsületem most, de úgy tűnik, ez most már nem fog megtörténni… - emeltem föl az egyik szemöldökömet, mire furcsán kezdett vizslatni.

- Bocsánatot kérni? – állt fel – Bocsánatot kérni? – temette arcát tenyerébe. Tökéletesen ráláttam az ujján elhelyezkedő fémes gyűrűre, s a karján helyet kapó, rózsát ábrázoló tetoválásra.

- Igen – bólintottam – De már mindegy. Egyáltalán hol van Brooke? Szívesebben köszönnék el tőle – váltottam át én is egy nem túl kedves hangnemre. És igazából el is ment a kedvem mindentől. Bőven elég Brooketól elbúcsúznom, mielőtt távozom.

- Mint látod, itt nincs – vonta meg a vállát, s azt hiszem kapcsolt, vagy eszébe jutott valami.

- Mi az, hogy hol van? Nincs veled? Nem nálad aludt? – kérdezte folyamatosan, s úgy tűnt, szorong, s nem érzi jól magát. Hmm…

- Mint látod, nincs – utánoztam ironikusságát, mire egy gúnyt formált az arca – De miért is lenne velem? Világosan megmondta, hogy Téged szeret. A te csajod, nem tudom, mit keresne az én ágyamban – És akkor kapcsoltam. Az a veszekedés minden bizonnyal a kettőjük kapcsolatáról szólhatott, s nem éppen pozitív tartalmú volt. Hirtelen néztünk egymásra, s mintha csak a tudatalattink összhangba került volna. Talán szavak nélkül kommunikáltunk. Nem tudom, de megértettük egymást. A testem fölkényszerült állni, s nagyon kikívánkozott belőlem valami. Valami csúnya…

- Mi a faszt műveltél, Styles?! – szegeztem neki indulatosan a kérdésemet, mire kicsit megingott, s összeráncolta a szemöldökét. Sóhajtott egyet, majd lemondón megrázta a fejét.

- Átjött, és beszéltünk. Jobban mondva majdnem lefeküdtünk, de ez nem történt meg, mert folyamatosan Rád gondolt! Érted? Rád! Rád! Miközben én csókoltam, folyamatosan téged képzelt a helyemre! Mialatt én öleltem át, állandóan a te hülye érzéseid jártak a fejében! Én pedig csak elmondtam neki, hogy döntse, el mit akar, gondolja át a dolgokat, aztán ha ennyi szenvedés után én mégsem kellek neki, akkor felejtsen el, és többet ne is gondoljon rám – mondta, mire egy idő után homlokon csaptam magamat, lehúztam az arcomon a tenyeremet, akár egy ablaktisztító kar a kocsi szélvédőjét.

- Te nem vagy normális! – suttogtam.

- Hé! Állj le! Ha nem keresett engem négy napon keresztül, akkor én azt úgy értelmezem, hogy veled van!

- Te ezt tényleg nem fogod fel? Egyébként már teljesen nevetséges ez az egész. Olyan, mintha csak két játékszer volnánk, ő pedig a kislány, aki nem tud választani a két tárgy közül! Itt már talán nem is érzésekről van szó – mondtam elképedten, s nekidőltem a falnak, pontosan Harry mellé. Csupán néztem ki a fejemből, s magam is meglepődtem az előbb kimondott szavaimon. A nyitott ablakon néztem ki, s figyeltem, ahogyan a madarak szállnak, s boldogan csiripelnek. Szeretnék én is ilyen gondtalan, és szabad lenni. Egyszer csak valami bűzt éreztem, mire a srác irányába kaptam a fejem, s megpillantottam, ahogy mutató- és hüvelykujja közt fog egy füstölgő cigarettát, s azt emeli a szájához. Nem csak ezen a cselekedetén lepődtem meg, hanem azon is, hogy nem köhög, miután beleszív a kis csőbe.

Harry dohányzik?

- Ne nézz így, nem csinálom folyton, csak ha ideges vagyok – mondta lefelé nézve. Őszintén szólva, elég furán nézhettünk ki ott a félhomályban a falnak dőlve, cigarettafüstbe burkolózva, s gondolatainkba merülve. Aztán felém nyújtotta a bal kezét, s talán gondolkodás nélkül nyúltam felé, majd beleszívtam én is, és meglepő, de nem kezdtem el köhögni. Talán Isteni csoda, hogy nem kapcsolt be semmiféle tűz- vagy füstjelző.

- Harry…

- Igen?

- Bazdmeg.

- Mivan?

- Brooke…

- Nem basztam meg…

- Nem úgy értem – ráztam a fejem.

- Azt mondtad menjen el… Négy nap telt el. Szerinted hova juthatott el ennyi idő alatt? – fordultam felé mire megállt a szájában a dohány, s elkezdett köhögni, mire elnyomta a cigit, s kidobta azt az ablakon.

- Nem izgat? – kérdeztem, de erre már nem felelt. Csupán leült az ágyra, s engem kémlelt. Nem tudom mi ütött belé. Körülbelül húsz percig viselkedett normálisan. Most ismét bunkó.

- Harry!

- Most mit kellene mondanom szerinted? Ha szeretett volna, akkor nem megy el. Ha szeretek valakit, akkor nem kezdek gondolkozni, hanem minden áron azon vagyok, hogy megtartsam a szerelmét, és soha ne szakítsunk. Erre mit csinált? Rám baszta az ajtót, és elhúzott innen. Mi mást is tehetett volna? Hisz mindig is elmenekült a problémák elől. Taylor miatt is elment New Yorkból, most meg miattad ment el. Mondtam neki, hogy ha nem dönt, akkor engem felejtsen el. Ennyi – vonta meg a vállát, majd újból felállt, s a táskájához lépett, amit megfogott, majd kikerült engem.

- Most hová mész?

- Haza.

- És mi lesz Brooke-al? Mi lesz velünk? Mi lesz az életeddel, Harry? Mi lesz a bandával?

- Minden megy ugyan úgy tovább, csak én éppen most fogok életmódot váltani.

- Megváltoztál. És ez nem te vagy. Tudom, hogy szereted Őt. Tudom, hogy ezt meg fogod bánni – közöltem vele, mire nem érdekeltek a további szavai, felkaptam én is a táskámat, majd még előtte távoztam a helységből, majd leadtam a papírjaim, végül kiléptem a kórházból. Meg fogom keresni Brooke-ot. Beszélnem kell vele. Szeretem, de nem érdekel. Most már csak azért is elmondom neki, hogy mi a helyzet.

Harryt pedig valahogyan megmentem. De mitől is? Nos, csupán csak önmagától.