III.kötet - 7.fejezet - Wet thoughts

Sziasztok! 

Megérkeztem a folytatással, s mint látjátok egészen jól tartottam magamat az időhöz. :) Szeretném megköszönni a kommenteket, a chatbe érkező üzeneteket, a rendszeres olvasókaté s a pipákat! Hamarosan design váltás lesz, ahogyan azt nemrég ígértem, csupán idők kérdése. A mai rész egy nyugodtabb hangvételű, rövidke iromány lett, s jóval inkább a következő fejezetek lesznek izgalommal túlfűtöttek.:) Brooksnak – ahogyan nekünk is ma – esős napja volt, remélem, ez nem tántorít el Benneteket az olvasástól! Még annyit szerettem volna, hogy élvezzétek ki ezt a maradék időt a szünetből, pár hét, és kezdődik a túlélés – már akinek. :)

Hamarosan jelentkezem

Jó olvasást! Ti vagytok még mindig a legjobbak!

xx

Cher Brooks

Cher Brooks

"Mindig az első lépés a legnehezebb. Az első alkalom, amikor először adod meg magad, amikor először mondod ki: igen, belátom, szükségem van segítségre, nem boldogulok egyedül."

Fejemet jobbra-balra ingatva ébredeztem, s mikor szemeim meglátták a napvilágot, képtelen voltam elhinni, hogy tegnap este azt mondtam Dereknek, hogy elmehetnénk a bálra. Nem tudtam, hogy mi üthetett belém aznap este, de ha már így alakult, akkor legalább próbáljuk meg élvezni. Még az ágyamban feküdtem az oldalamon, s a telefonom képernyőjét bámultam, rajta egy közösségi oldal kezdőlapjával, s elterveztem, hogy be kell szereznem egy ruhát a holnap esti eseményre, ugyanis nem voltak olyan stílusú öltözékeim, amelyeket az emberek bálokon szoktak viselni. A mobilom jelzett egy halk csipogással, hogy ideje lett volna a töltőre csatlakoztatni, így ezt meg is tettem, majd a hajamat egy laza mozdulattal összefogtam a csuklómon helyet foglaló fekete hajgumival, majd egy kellemes nyújtózkodás után, kissé még álmosan vettem tudomásul, hogy ma sem virradtunk napsütéses napra. Bár ideje lett volna hozzászokni a hűvös és kellemetlen időjáráshoz, hiszen hamarosan beköszönt majd a tél, és akkor már felesleges lesz siránkozni. Az ágyamat bevetettem, majd a kis fürdőszoba felé vittek lassú lépteim. Elvégeztem a reggeli rutinomat – már ami a fürdőhelyiséget illette – majd a szekrényem volt a soron következő célállomásom, ahol már azt az öltözéket próbáltam megtalálni, amit a nap további részeiben is viselni fogok. A választásom végül egy sötét színű bő, bolyhosnak tűnő hosszú ujjú felsőre esett – amely olyan melegnek látszott, és az is volt, hogy e felé már nem kellett semmit választanom – valamint egy vastag szabású, fekete cicanadrágra. Miután a megfelelő fehérneműt is kiválasztottam, átöltöztem, majd a konyha lett a végső úti cél. Felraktam egy kávét főni, s közben egy serpenyőt is előhalásztam az egyik mély fiókból. Fölvertem két tojást, majd egy – számomra igen ízletes – rántottát készítettem belőle. Fél tíznél járt az idő, mikorra befejeztem a reggelimet, s úgy döntöttem, elindulok itthonról. Mindenek előtt a hajamat igazítottam meg, s illesztettem bele pár hullámcsatot, hogy a kisebb hajszálak is a helyükre kerüljenek. Egy kis sminket is feltettem, amely mindössze egy-egy tusvonalból és szempillaspirálból állt. A hűvös időre tekintettel még egy színtelen ajakápolóval is bekentem a számat. A fekete táskámba bedobáltam a pénztárcámat, és a hiányzó dolgokat, valamint a pár óra alatt ekkorra már feltöltődött telefonomat is. Az ajtóban a lábaimra húztam a színben passzoló cipőimet, majd a kulccsal végül bezárva az ajtót a lift irányába vonultam. Mielőtt megnyomtam volna a gombot, elgondolkoztam, hogy vajon ki lesz a segítségemre az üzlethez jutás kapcsán, sőt, igazából abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán van valamiféle nagy üzlethelyiség a városban. Az egyetlen közeli reményem a két fiú volt, s reméltem, hogy ilyen korai órákban már fent vannak. Sőt, egyáltalán abban, hogy itthon vannak. Egy laza lendülettel megindult a kezem a csengő irányába, végül lenyomtam azt. Mindössze két perc várakozás után ajtót is nyitottak, így megjelent előttem a már ismert fiú, Jason személye egy bögrével a kezében. Gondoltam, most ébredtek.

- Jó reggelt! Ó, Ne haragudj, hogy megzavartalak titeket – utaltam a kezében tartott gőzölgő italra.

- Semmi gond – mosolygott lustán – mit szeretnél? – túrt bele lomhán a hajába, s egy ásítást is eleresztett. Az ajtófélfának támaszkodott, mialatt én elmondtam neki mindazt, amiért valójában itt voltam.

- Szeretnék elmenni vásárolni, esetleg segítenél az eligazításban? Egy plázára gondoltam, tudod, amolyan sok üzlettel teli hatalmas helységre – kuncogtam halkan mialatt az arckifejezése megváltozott.

- Hé, tudom mit keresel – figyelmeztetett szórakozottan. Megdörzsölte a halántékát, majd lassan és értelmesen elkezdte sorolni, hogy mi, merre, hány méter.

- Értem – bólogattam sűrűn – tehát akkor először balra egyenesen, utána az első zebránál jobbra, majd megint egyenesen, aztán balra, végül a szökőkút mellett jobbra less egy körforgalom és ott ki lesz írva a bevásárlóközpont neve – ismételtem meg az előbb elmondottakat. Reméltem, hogy jól.

- Öhm… - gondolkozott el egy pillanatra – igen. Tudod elég sokat fogsz sétálni, messze van gyalog – figyelmeztetett kedvesen. Nem szerettem volna taxizni, buszra pedig semmi kedvem sem volt várni ilyen időben.

- Szeretek sétálni – közöltem vidáman – akkor én most megyek is. Köszi a segítséget! – intettem neki elbúcsúzva, s közben a lift felé ballagva.

- Csak óvatosan! – kacsintott önelégült fejjel, majd bezárta az ajtót. Pár perc elteltével már a hallban tudhattam magamat, ahol a szokásosnál több vendég volt jelen. A saját szobám miatt nem kellett aggódnom, szerencsére még időben meghosszabbítottam a napokban a szerződést. Elköszöntem a recepciósoktól, akik lehetséges, hogy nem hallották szavaimat, hiszen úgy tűnt eléggé el voltak foglalva a szobák és kulcsok kiosztásával. Mikor kiléptem a hotelből, igyekeztem felidézni a Jasonnel való előbbi beszélgetésemet. Tehát először balra kellett fordulnom. Igyekeztem a gondolataimat nem elterelni valami mással, nehogy egy apró részletét is elfelejtsem az irányoknak. A város hatalmas volt emberi szemekkel nézve, főleg így, hogy az utcákon tömegesen sétáltak az emberek, és a kocsisorokból folyton a dudálások zaja töltötte meg a teret. Néhány taxis pár szitokszót is kikiabált a lehúzott ablakán, és én teljesen megértettem őket. Elvégre ki szeret dugóba keveredni? Egészen pontosan úgy negyven percet sétálhattam, s közben megfigyeltem, hogy az égen gyülekezni kezdtek a sötétebbnél sötétebb fellegek. Megázni pedig nem szerettem volna egyenlőre. Mikor végre elértem azt a bizonyos körforgalmat, négy tábla közül választhattam, s azonnal megpillantottam közülük az én célomat. Még úgy száz métert kellett bóklásznom, de az utam már nyíl egyenesen vezetett a hatalmas bevásárlóközponthoz. Azt hiszem, kijelenthettem, hogy ez volt a második ekkora méretű építmény, amelyet láthattam. Talán a londoni üzleteknek nagyobb körítést adtak, de mikor besétáltam a forgóajtón, a lélegzetem szinte elállt. Hatalmas belső térbe nyílott a rengeteg üzlet, egészen pontosan három emeletnyi üzletsor várt rám. Minden világos volt a kinti sötét idő ellenére, az emberek mindkét kezében volt valami; szatyor, táska, étel, vagy éppen a kedvesük oda illő keze. Mivel csábított a boltok szépsége és a benne lévő termékek összessége, úgy gondoltam, kezdem a nézelődést az elejéről, aztán a végére úgyis találnom kell valamit. Nem szerettem volna kifutni a pénzemből – ami ugyan elég volt egy kis időre, de nem örökre. Lassan munkát kellett keresnem – de azért nem szerettem volna megtagadni semmit, amit jó áron kínáltak a vevőknek. Ahogy az üzleteket jártam, csodásabbnál csodásabb ruhákat, nadrágokat és felsőket találtam, legszívesebben elhoztam volna mindegyikből egyet-egyet. De hát, így jár az ember, ha nőből van és szereti ezeket a tipikus lányos dolgokat. Én szerettem vásárolni – főleg, ha volt miből. Gyorsan szeltem át az üzleteket, időközben gyarapodtam egy pár új, meleg felsővel és pulcsival, ugyanis tekintettel az őszre, már kezdték behozni a téli kollekciókat a boltokba. Eddig három szatyor fészkelődött a kezeim között, de a holnap esti bálra még egyetlen alkalmas öltözéket sem találtam. Nem szerettem volna nagyon sok pénzt kiadni érte, ugyanis értelme nem lett volna sok, hiszen mindössze egy alkalomról volt szó. A harmadik emelet elején jártam, s bizonyára azért nem találtam meg eddig a megfelelő holmit, mert túl sok volt a választék. Végül betévedtem egy üzletbe, ahol… ahol temérdek gyönyörű ruhát találtam. És bár még otthon megfogadtam, hogy valami színes ruhát fogok választani, én egyszerűen nem bírtam ellenállni annak a fekete ruhának. Pedig megpróbáltam, esküszöm! De valahogyan csábított, teljesen elbűvölt az a darab. Vékony pántjai voltak, felvéve bokáig érhettek, volt egy belső része is, hogy ne legyen túl átlátszó és az anyaga, amolyan selyemhez hasonlítható volt. Azonnal megkerestem a saját méretemet belőle, majd leakasztottam a vállfájával együtt a fém rúdról, s az öltözőbe siettem vele. Pár pillanaton belül már rajtam volt a ruha, s eldöntöttem: nekem ez kell. Abban a pillanatban szépnek éreztem magam, a ruha adott valamennyi önbizalmat. Visszavettem a saját ruháimat, majd a ruhával a kezeim között a kasszához sétáltam. Fizettem, végül a negyedik szatyor is az ujjaim köré tekeredett. Úgy gondoltam minden készen áll ahhoz, hogy holnap elindulhassunk a bálra. A ruha tökéletes volt, a hangulat pedig adott lesz.

Fél óra múlva már hazafelé sétáltam a kis tasakokkal a kezeimben, s talán három – hozzáteszem nagyon hosszú – utcányira voltam a hoteltől, mikor megpillantottam az egyik kereszteződés után egy cukrászdát. Idefele jövet ez nem tűnt annyira fel, de ahogyan néztem, az idő is rendesen eltelt, én pedig megkívántam egy kis édességet. Mellesleg nem ártott volna szednem a lábaimat, ha nem akartam megázni. Amíg én a plázában eltöltöttem az időt, addig a sötét felhők teljesen ellepték az eget, s szinte fekete volt már fölöttünk a tér. Átsuhantam a zebrán, majd megnézve merről jöttem, beléptem a cukrászda ajtaján. Halk zene szólt odabent, és belülről nyílt egy hatalmas terasz az udvarra. Fehér volt minden, és nem éppen volt üres a helység. A pultnál álltam sorba, és rengeteg sütemény közül választhattam.

- Szia! – fogadott kedves mosollyal a kasszánál álló lány – Mit adhatok? – kérdezte udvariasan. Hosszú barna haja a melle alá ért, és be volt fonva. Bájos arca volt, és nem lehetett több tizenhétnél.

- Szeretnék egyet abból a marcipánosból – mutattam az adott édességre – valamint kettőt abból a brownieból – mutattam egy másik irányba.

- Elviszed vagy itt fogyasztod? – kérdezte, mielőtt elkezdte volna pakolni a süteményeket valamire.

- Azt hiszem, itt fogyasztanám – kedves mosolyt küldtem felé, mire leemelt egy fehér tányért, s ráhelyezte az előbb említett süteményeket. Fizettem neki, aztán leültem az egyik szimpatikus asztalhoz. Direkt nem ültem ki a teraszra, hiszen percek kérdése volt, hogy mikor szakad le az ég. Csak egy órát töltöttem a finomságokkal teli helyen, és, úgy gondoltam, éppen ideje volt indulni. Távozásomkor elköszöntem, majd a lábaimat szedve elindultam a hotel irányába. Pár utcányira lehettem, mert már kezdett ismerőssé válni a környék. Imádkoztam, hogy legalább a saját utcánkat érjem el, mivel nem volt nálam esernyő, és nem szerettem volna több száz métert futni a pocsolyák között. Aztán történt valami. Egy hatalmas dörrenés hallatszott, s hirtelen minden ember az égre tekintett az utcán. Első dörgés. A lábaimmal szinte már futólépésben raktam egymás után. Aztán villámlott. Teljesen megvilágosodott egy pillanatra a terület. Második dörgés. Ekkor beértem az utcánkba, s ezzel egy-időben az első esőcsepp is megismerkedett a fold páratlan felületével. Leesett a második csepp is, a dörgéseket pedig innentől nem is számoltam. Őrölten rohanni kezdtem, s félúton a hotelhez sajnos elkapott a zápor. Mikor elértem a végállomást, egy percre megkellet állnom, hogy kifújhassam a levegőt, s hogy egy kicsit megszáradjak. Elvégre nem mehettem be csurom vizesen egy szállodába, amely aulája tele volt emberekkel. Végül kipihenten sétáltam be a helységbe, megpróbáltam mindenkit kikerülni, s a lifthez lépve, épp időben nyomtam meg az én emeletemre vivő gombot. Innentől már minden mehetett a maga módján. Ettől rosszabb, már úgysem lehetett. Vagy ezt sosem szabad mondani? 

III.kötet - 6.fejezet - I don’t know what I’m supposed

Sziasztok! :)

Hogy vagytok? Ismét megérkeztem a következő fejezettel, amelyre ugyan picit sokat kellett várni, de azt hiszem megérte, ugyanis teljesen kirajzolódott végre előttem az egész történet, szóval most már minden csak rajtam múlik. :) Szeretném megköszönni a 165 feliratkozót és azt a rengeteg oldalmegjelenítést! Csodásak vagytok. Szeretném végre tényleg időben hozni a részeket, mert hát jó lenne, ha tudnék egy hónapban 4 frissel jelentkezni. Akárcsak régen.  Elvégre beléptünk a nyári szünet utolsó hónapjába, remélem, kiélvezitek még ezt a kis időt a suli kezdésig! Én csak hozzájárulnék pár irományommal a boldogságotokhoz.:) Vagyis, remélem, valakinek feldobja a napjait, ha ezt olvashatja.:P Szeretném még megemlíteni, hogy a következő részek szerintem elég izgalmasak lesznek, ráadásul hamarosan találkozik a két főhősünk is, ami külön izgalmakkal jár majd. No meg azért remélem érződik, hogy Peter Brownie képeivel sem minden olyan tökéletes!

Jó olvasást!

Hatalmas ölelés

Cher Brooks

 

Cher Brooks

Még a felkelő nap sugarait sem pillantottam meg, bár csak hajnali öt óra volt. Nem volt fogalmam róla, hogy miért ébredtem ilyen korán, de semmi kedvem nem volt még elkészülni a mai napra. Hogy elkészülni? Ugyan minek? Hiszen lejárt az idő. Utolsó napomat tölteném a hotelban, ha fölkelnék. Elvégre, ilyen az én szerencsém. Meggondolatlanul dobáltam be a cuccaimat pár hete a bőröndömbe, s utaztam át egy óceánt, csak azért, hogy elhagyjam a problémáimat, s hogy kiheverhessem a múlt sérelmeit. Én csak egy új kezdetben reménykedtem. Jelenleg pedig örülök, ha ma utoljára lehet a fejem felett tető, nem fázhatok, s nem éhezhetek. Bár már azon sem csodálkoznék, ha a telet egy aluljáróban vészelném majd át. Lehet, hogy vissza kellene mennem. Hiszen ott van a lakásom, ott van mindenem. Nehéz az újrakezdés. Ráadásul ennyire távol…

Nem sokkal később, olyan hét óra felé, hangos kopogás és kiáltozás ébresztett fel könnyed álmomból. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet olyan fontos, s persze kinek. Pillanatokig csak hagytam, hagy zörgesse az ajtómat. Talán csak egy részeg idegen - gondoltam. Jobb ötletnek tűnt a fejemre húzni a párnámat, s összegömbölyödni, hátha tompítja a takaró a hangokat, de mikor egy férfihang kezdte a nevemet dorombolni, kissé megrémültem. Az egész hangzavart akkor elégeltem meg igazán, mikor az illető úgy döntött, hogy a csengőre támaszkodik, ezzel tökéletesen elérve a célját. Zavartan, s dühösen ugrottam ki az ágyból, persze nem figyeltem oda a szerintem mellékes dolgokra, így egy eséssel – melyet a vékony takaró okozott, mely a lábam köré tekeredett, akár egy bilincs – jutalmaztam meg a padlót. Hangosan kifújtam a levegőt, majd egy elnyújtott nyögés kíséretében feltápászkodtam, majd mikor az ajtóhoz értem, egy laza mozdulattal elfordítottam a kulcsot a zárban, majd nem törődve azzal, vajon ki állhat ott, gorombán csupán egy „Mi az már?” Kérdést tettem fel. Mikor észrevettem, hogy Derek állt az ajtómban, elkerekedett mind a két szemem, s gyorsan beletúrtam a hajamba zavaromban.

- Úgy látom felébresztettelek – kuncogott halkan, s kihúzta egyik kezét a zsebéből. Míg én a lábait pásztáztam, észre sem vettem, ahogyan felém közeledik, hogy két puszival köszöntsön. Alig ismerem, mégis ilyen gesztusokkal fogad.

- Nos, igen. Semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból ilyen korán – húztam el a számat – Miért vagy itt? Úgy értem… szóval, mit keresel itt? – ráncoltam a homlokom, hogy megtudjam ittléte okát.

- Tudod, gondolkoztam. Tegnap csak jártuk a várost, hogy melót találjunk neked, és amíg te megelégedtél volna egy pincérállással, én elkezdtem törni a fejemet otthon – kezdte.

- És? – kíváncsian vártam mit hoz ki mindebből.

- És mivel taxis vagyok, volt szerencsém megismerni pár év alatt néhány embert a fuvarozás idején. Megtaláltam egy régen kapott névjegykártyát, és úgy vélem, talán ez hasznodra válhatna – közölte.

- Nahát! Ez… fantasztikus! – mosolyodtam el az örömhír hallatán, de úgy éreztem, nem fejezte be a mondatot – és mi a de? – kérdeztem, mire az órájára nézett, majd tekintetével felém fordult.

- Még aznap este leszerveztem mára egy találkozót a férfivel… - sóhajtott – tíz percen belül el kellene indulnunk ha, szeretnéd a munkát – hunyta le a szemeit, majd félve nézett rám pillái alól, hogy vajon mit szólok a válaszhoz.

- Hogy mi? Tíz percen belül? – az állam szinte a földet verdeste. Nem lehet igaz, hogy el lehet készülni ennyi idő alatt, ráadásul így, hogy nemrég keltem ki az ágyból. Igazából azt sem tudom, miféle munkáról van szó.

- Most már csak kilenc – harapta be alsó ajkát.

- Mit vegyek fel? – sóhajtottam, majd kitártam az ajtót, hogy azért mégse álljon az ajtóban addig, amíg elkészülök.

- Igazából mindegy, bár szerintem öltözz melegen, elég hűvös van odakint – vonta meg a vállát, majd leült egy székre, s kényelembe helyezte magát. Én addig a fürdőszobába rohantam, s közben rákérdeztem, hogy mégis merre tartunk.

- Egyáltalán miről van szó?

- Majd útközben elmesélem, csak igyekezz! – felelte, mire megforgattam a szemeim, s inkább megfogattam a tanácsát. Rövid idő alatt elvégeztem a fürdőszobai tevékenységeimet, s ahogy számítottam, még egy kevés smink felvételére is volt időm. Öltözéknek egy fekete vastag cicanadrágot választottam, illetve ehhez egy egyszerű, belebújós, hosszú ujjú szürke pulcsit. A hajamat mindössze kifésültem, végül az ajkaimra kentem egy kis vörös matt rúzst. Tulajdonképpen teljesen kész voltam, de semmiféle táplálék nem volt a szervezetemben, összeesni pedig nem szerettem volna. Vagy újból találkozni a padló keménységével. Viszont időm nem maradt nekiállni, főzőcskézni, ezért egy, a pult felett elhelyezkedő apró szekrényből kivettem egy tasakot, melyben puffasztott rizs karikák vannak leöntve joghurtos öntettel. Tökéletes lesz reggelinek.

- Azt hiszem, készen állok – bólintottam, mire Wilton végignézett rajtam, s megakadt a szeme mögöttem valamin. Felállt, s a hálószobámba sétált, majd egy fekete kalappal tért vissza.

- Így jobb – mosolygott kedvesen, s megjegyzem ilyet is ritkán látni tőle. A tükörbe nézve végigpillantottam az összképen, s bevallom, nekem is tetszett a szettem a sötét kalappal. Felhúztam a cipőmet, illetve táskámat a kezeim közé kaptam, majd kiléptünk a helységből. Míg én a kulccsal bezártam az ajtót, addig a lift meg is érkezett.

- Gratulálok, kilenc perc alatt elkészültél.

- Akkor most már megtudhatom, hogy miféle munka ez? – közben kiemeltem az egyik rizses finomságot, s lassan elkezdtem falatozni azt. A lift egy apró csengetéssel jelezte, hogy a földszinten vagyunk, majd mikor a mellettem sétáló fiú épp elkezdte volna ecsetelni, hogy miről van szó, a recepciónál tartózkodó nő, amint észrevett minket, megszólított.

- Miss Brooks! Hölgyem, egy percre – intett. Sóhajtva odasétáltam hozzá, de közben reméltem, hogy nem lesz hosszú a beszélgetés.

- Gondoltam szólok, hogy ma délután négyig kellene elhagynia a szobáját az új vendégek miatt – közölte lazán.

- Rendben, köszönöm, hogy megemlítette – feleltem.

- Hát ez remek – csaptam össze a két kezem, elvégre ki ne lenne dühös?

- Nyugi, pár órán belül ott lesz a kezedben a pénz – kacsintott, majd mikor kisétáltunk a hotelből, elkezdett fújni a szél, s muszáj volt hunyorognom, hiszen rengeteg port szállított magával. Gyorsan szálltunk be Derek taxijába, amely azonnal el is tűnt a hatalmas kocsisorok között.

- Úgy érzem ez nem az én napom.

- Hamarosan egészen máshogy látod majd a helyzetet – pillantott felém jókedvűen.

- Mesélj végre – utasítottam, majd féloldalasan felé fordultam.

- Jó, de ne akarj azonnal kiugrani majd a kocsiból – nevetett – szóval… a férfi fotós, folyton keres lányokat, modelleket. A lényeg az, hogy ha jól dolgozol, akkor azonnal megkaphatod érte a pénzt.

- De…? – gyanítottam, hogy nem csak ennyiről van szó.

- Gondoltam, azért azt még megemlítem, hogy nem mindig bánik a lányokkal tisztességesen. Úgy értem, képes a képet teljesen átalakítani, és ezzel bemocskolni a lányt, ha az nem rendes vele – grimaszolt.

- Vagyis? – értelmetlenül álltam a dolgok előtt.

- Volt már rá példa, hogy… Ó, meg is érkeztünk! – lassított, s állt meg egy számomra nagy épület előtt. Modernnek tűnt.

- Benne vagyok, egy feltétellel!

- Igen? – csillant fel a szeme. Nem értettem, hogy ez neki miért okoz örömöt.

- Nincs semmi meztelenkedés! – kötöttem ki. Látszott rajta, hogy elgondolkozik.

- Hallottad?

- Figyelj, ez nem rajtam múlik. Te azt mondtad pénz kell, méghozzá gyorsan – közölte, majd kiszállt a kocsiból, én pedig eldöntöttem, hogy ha bármiféle dolog történne, ami nekem kicsit sem tetszik, akkor azonnal eltűnök a helyszínről.

El sem hittem, hogy fél órája még az ágyamban feküdtem, s nem is gondoltam volna, hogy később egy ilyen lehetőség előtt állok majd. Valóban, kell a pénz, de nem mindenáron.

A lábainkat gyorsan szedve elindultunk a bejárat felé, ahol egy bejelentkezést kísérően már bent is tudhattuk magunkat az épület fontos részében. Már így is szorított minket az idő, de még várnunk kellett. Pár pillanat elteltével megjelent egy férfi, aki felénk közeledett. Nem lehetett több harmincötnél. Enyhe borosta díszítette az állát, sötét haja volt, és fekete keretes szemüvege.

- Sziasztok! Hello Derek! – fogott kezet a mellettem álló sráccal – Bizonyára te vagy Cher Brooks, sokat hallottam már rólad – jókedvűnek tűnt. Bizonyára nem tűnt fel neki az apró késésünk.

- Én Peter Brownie vagyok, fotós, de szerintem ezt már tudod – a neve emlékeztetett egy bizonyos csokoládés süteményére, amelyet mellesleg nagyon is kedvelek. Feltűnt, hogy túl gyorsan beszél, s szinte már hadar, illetve amerikai, amely még inkább megnehezítette, hogy megértsem mit is mond.

- Örvendek – bólintottam.

A férfi elvezetett minket két rövid folyosón át egy nagy stúdióig, amely tele volt számomra ismeretlen emberekkel.

- Ők itt a sminkesek, ők a stylistok, ők a szerkesztők, ők pedig a segédeim – mutogatott különböző irányokba, én pedig győztem őket a szemeimmel követni.

- Ja, és ők pedig a lányok, már mindjárt végeznek, aztán jöhetsz is – kacsintott, majd tapsolt párszor, végül hangosan kiáltott, hogy „Jól van emberek, kezdjük!”

Kissé félve pillantottam társamra, de próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy egyszeri alkalom, s többet nem fog ilyesmi megtörténni.

- Azt hiszem, rám itt már nincs is szükség – közölte a tarkóját vakargatva Derek, s mikor elsétáltak mellettünk a fotóst által bemutatott lányok, kajánul elvigyorodott, s végigmérte őket. Elvégre, ő is pasiból van.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, amiért segített ezt a gyors munkát megtalálni. Elvégre, ha ő nem lenne, akkor talán még mindig az ágyban fetrengenék, s nyavalyognék, sajnáltatnám önmagam, és azon elmélkednék, hogy miért ennyire kiábrándító az élet. Közben pedig csak a saját hibám levét iszom folyton. Hogy őszinte legyek, lehetne finomabb is.

Egy öleléssel búcsúztam el Wiltontól, ugyanis neki sietnie kellett, hiszen műszakban dolgozik, így megígérte, hogy majd este benéz. Közöltem vele, hogy remélem, ugyan abban a szobában találkozunk, s, hogy addig nem jönnek az új vendégek.

Azt hiszem nem nekem való munka ez. Négy és fél órán keresztül dolgoztunk, s ha jól gondolom, talán a derekam is becsípődött. Miután barátom elsietett munkába, egy rövid készülődés után, amíg a másik három lányt fotózták, engem is előkészítettek. Nem viseltem túl sok sminket, de azért lényegesen több volt rajtam, mint amennyit én általában fel szoktam tenni. A ruhák mennyiségével sem volt gondom, egészen másra számítottam. Az elején rettentően izgultam – mint ahogy minden normális ember tenné, aki új dolgot próbál ki az életében – de aztán egyre jobban belejöttünk a dologba. Mindenki nagyon kedves volt, bár lehet, hogy csak a látszat volt, szeretném nem ezt hinni. Különböző pózokat kellett kitartanom, amelyektől a nyakam is beállt, s úgy gondolom, igazán rám férne egy masszázs. Igazából egy helyi kisebb magazinnak fotóztunk divatanyagot, méghozzá őszi kollekcióból. Illetve két lány csinált fürdőruhás képeket is, tulajdonképpen azok sem voltak vészesek. Mindannyiunkról rengeteg kép készült, csak remélni tudtam, hogy nem csak pár dollárnyi összeget kerestem a mai nappal.

Mikor végeztünk, a sminkes asztalnál ültem, s azon elmélkedtem, vajon lemossam-e itt a festéket, avagy inkább otthon próbálkozzak vele. Végül úgy döntöttem, hogy a saját otthonomban tisztálkodok, s veszek egy forró fürdőt is, hogy ellazíthassam az izmaimat. Pár perc alatt át is vettem a saját ruháimat, majd a táskámmal a kezemben várakoztam.

- Beszélhetnénk? – invitált Peter egy kis csevejre. Reméltem, hogy hamar sor kerül erre. Mellesleg bőven ebédidő után jártunk, még volt pár órám, mielőtt a helyemet átadhatnák valaki másnak. Helyeslő bólintásom után, rögtön a lényegre tért.

- Először is szeretnék gratulálni, remekül dolgoztál. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy igazat beszél Derek Wilton a telefonba. Talán meg kellene bíznom benne – nevetett – a képeket két nap múlva hívjuk elő, és a magazinban is pár héten belül megjelennek majd.

- Nos, igazán köszönöm – mosoly lepte el az arcom.

- Természetesen megvan a gyümölcse a mai kemény melónak, tessék – nyújtott át egy fehér borítékot, melyet habozva fogadtam el, csupán azért, hogy tűnhessek mohónak.

- Köszönöm! – rejtettem el a táskámba, s úgy gondoltam, bőven elég lesz majd útközben megszámolni.

- Azonban volna még valami – köszörülte meg lágyan a torkát – ezúton szeretnélek meghívni egy kisebb rendezvényre, mely két nap múlva kerül megrendezésre. Amolyan bálféleség, sok gazdag és befolyásos ember lesz ott. Ha netán mégis modell szeretnél lenni, ott talán kinyitódhat számodra egy kiskapu – mesélte jókedvűen – örömmel venném, ha megjelennél. Lesznek álarcosok, akik a hangulatról gondoskodnak, és ha a vendég úgy kívánja, akár ő maga is ölthet álarcot – adott a kezembe egy aprócska, fényes szórólapot, melyen a további információk szerepeltek az estről.

- Örülök a meghívásnak, átgondolom – széles vigyor terült el arcán, majd folytatta.

- Ha ott leszel, akár kézhez is kaphatod a képeidet egy mappában – vont vállat, végül elköszöntünk egymástól, én pedig kisétáltam az épületből. Mivel a város e részét egyáltalán nem ismertem, az emlékezetemre pedig nem szerettem volna hagyatkozni, így vártam, míg nem jön egy busz vagy épp egy taxi.

Már az anyós ülésen helyezkedtem kényelembe, mikor eszembe jutott a boríték. Ügyelve rá, hogy még véletlenül se vegyem ki a táskámból, óvatosan belenéztem a mélyére, s hunyorítva összeszámoltam a pénzt. A szívem konkrétan kihagyott egy ütemet, ugyanis rengeteg pénz ütötte a markomat, mindössze négy és fél óra elteltével. Hétszáz dollár csücsült a táskám mélyén, az arcomat pedig elöntötte a melegség, s hogy nyertem újból egy kis időt. Mikor megérkeztünk a célomhoz, fizettem a taxis férfinak, majd a hotel ajtaján besurranva, rögtön a recepcióhoz siettem. Még épp időben értem oda, s közöltem szándékaimat, hiszen csak egy hajszálon múlott, hogy valaki nem foglalta le online a szobát. Szinte nevetség tárgyának éreztem magamat, amiért ennyiszer kellett már meghosszabbítanom az ittlétem idejét. De így legalább nyugodt lehetek.

Az idő este nyolc felé járhatott. Nem tudtam mikor végez Derek, de sofőrre mindig szükség van, így hát lomha léptekkel közelítettem a fürdőszobám felé, ahol megnyitottam a meleg víznek szánt csapot, s vártam, amíg a kád meg nem telt a hívogató melegséggel. Miután elkészítettem a tökéletes habfürdőt, először kezeim közé vettem a lemosót, s pár laza mozdulattal eltávolítottam az arcomról az erős sminket. Végül levetkőztem, majd bemásztam a kellemesen meleg hőmérsékletű vízbe. A legjobb dolog, amit csak kívánhattam egy ilyen nap után.

Egy órányi relaxálás után már kezdett zsibbadni a hátam, s a víz is eléggé kihűlt, így jobb ötletnek tűnt elhagyni a kellemes közeget. A telefonommal a kezemben tértem vissza – immár pizsamában – a hálószobába, ahol éppen csak leültem az ágyra, azonnal megszólalt a csengő. Mély sóhajtás követte a feltápászkodásomat, majd az ajtóhoz sétáltam.

- Mondtam már, hogy jól időzítesz? – üdvözöltem a kusza hajú srácot, majd beinvitáltam. Lehúzta cipőit, majd a szobámba igyekeztünk. Ott azért mégis kényelmesebb, mint a kemény, konyhai székeken.

- Hogy ment a fotózás? – dőlt hátra az ágyon, s közben szemeivel engem figyelt. Láttam, hogy igazán érdekelte a válasz.

- Piszkosul hosszú és nehéz volt, de teljesen megérte. Rettentően hálás vagyok érte, hogy segítettél nekem! – dőltem le mellé, s felé fordultam.

- Máskor is – kuncogott – de csak, hogy tudd, nekem sem volt valami laza napom – nyújtózott, s halottam, ahogy néhány csontja megroppan. Au.

- Mesélj – hunytam le a szemeim, s érdeklődve vártam az ő történetét.

- A legkiemelkedőbb sztorit fogod hallani a mai napomról! Találkoztam egy sráccal, akivel egy órán keresztül furikáztam a városon át, mert rengetegszer kerültünk dugóba. Nem is ez a lényeg. Az egész utat végigbeszélte, amúgy korombeli lehetett. Mesélt valamit a kocsijáról, hogy a bérelt autója épp a haverjánál van, meg, hogy az előző estéjét egy lánnyal töltötte, akit szintén a haverja szervezett be neki búfelejtőnek. Az út alatt elmesélte szinte a fél szerelmi életét, hogy volt egy csaja, akivel több évig együtt volt, de folyamatosan csalták egymást, meg, hogy sokszor már azt hiszi, hallucinál, ugyanis egyszer mintha látta volna azt a lányt itt a városban. Meg ilyesmi… - Csak én érzem azt, hogy túl ismerős valahonnan ez a történet? Többet akartam tudni!

- Aztán mesélte, hogy lesz valami nagyszabású rendezvény a városban két nap múlva, de már nem emlékszem pontosan hogy volt – bóbiskolt el ő is, de én hirtelen felcsattantam.

- Várj! – nyúltam a táskámért – Peter ma délután engem is meginvitált egy hasonló eseményre, amely szintén két nap múlva lesz.

- Milyen Peter?

- Ahj, tudod az a fotós férfi, Peter Brownie! Mesélte, hogy lehet álarcban is menni, és itt van a papíron, hogy a jó hangulat garantált, meg, hogy ajándék ital jár a vendégeknek egész este, melyeket pincérek szolgálnak fel – soroltam pár információt.

- És szeretnél elmenni rá? – kérdezte kíváncsian.

- Még nem tudom – húztam el a számat. Lehet, hogy érdemes volna? Elvégre, akkor talán a képeimet is kézhez kapnám. De ami a leginkább aggaszt, hogy túlságosan ismerős történettel ált elő ma Derek utasa. Talán ő is ott lesz? Az egyik hibám, hogy képes vagyok túl sokat kombinálni. Mi sül ki ebből?