II.kötet - 12.fejezet - That left it to me

Sziasztok! :) Megérkeztem a folytatással, amely csak két szemszögből olvashattok majd, de szerintem elég kifejező. :) 2902 szavas lett, ami elég hosdszú, szerintem. :) Köszönöm az 53 követőt, a 93 feliratkozót, a kommenteket, a pipákat és a 76099 oldalmegjelenítést is. :) Egyébként, sokan kérdezték már, sok helyen, hogy hány részes lesz a blog, vagy mikor lesz vége,stb. úgyhogy itt most válaszolnék mindenkinek: összesen 39 rész és vége a történetnek. Ebbe a kötetbe még 13 rész és vége. Aztán egy harmadik kötet, amely 25 részes   és vége. Az epilógussal együtt lesz 100 részes. :) Nem is tartalak fel titeket tovább. Kellemes olvasást kívánok hozzá! :) 

Cher Brooks

Talán pár nap telt el. Talán egy hét. Esetleg több hét. Egy hónapnyi idő biztosan nem. Már nem számolom a napokat, csak egy cellában töltöm a napjaimat. Nem mondom, hogy étlen, s szomjan, mert minden reggel bedobnak valamit egy tálcán, de egyszer ránéztem, s minden este elviszik, mert nem vagyok hajlandó enni belőle. Johnathanról tényleg kiderült, hogy az egész felhajtást csak a pénz miatt csinálja, legalábbis ő, mert nem kevés gázsit kapnak ezért. S hogy miről van szó? Ennyi idő alatt már világos lett számomra, s Nathannal is, hát… hogy is mondjam… Megismertük egymást. Vagyis csak én őt, mert rólam mindent tudnak a fogva tartók és a „Főnök” is. Tehát, Nathan huszonhárom éves, mint kiderült, s a családjának kell a pénz, mert Ausztráliába akarnak vonulni a gondok elől. Hmm, a nagy semmibe. Ahol tényleg nem ismerik őket, s nincsenek gondok. De kissé elkanyarodtunk, szóval vissza. A fiú elmondta, hogy rajtam kívül még van négy túszok, de többet nem tudtam kiszedni belőle. Ezt is kár volt. Miért? Amióta ezt az információt megtudakoltam, azóta nem alszok, s csak csöndben hallgatózok a folyosó másik oldalára. Vajon kik is lehetnek ők. Nathan csak ennyit mondott, idézem. „Hidd el, jobb, ha nem tudod. Hamarosan úgy is mindenre fény derül.” Hát, kösz. Egyébként a srác, egyáltalán nem olyan, mint egy bűnöző. Inkább, olyan kertvárosi életmódot élő, nyugodt fiú. Fogalmam sincs, miért pont ilyen módon akart pénzhez jutni.

És akkor még visszább egy kicsit. Ahogy említettem, az időérzékem elég zavaros. Amióta behoztak ide, csak tombolok, s azt a rohadt vasat rázom. Úgy tervezem, este, mikor a kaját viszi ki egy őr, valahogy kiszökök. Na, igen. Ez a terv nem, hogy elméletben már megbukott, de gyakorlatban is szánalmas lesz. Nincs nálam semmi egy telefonon és némely pénzen, s személyin kívül. Amúgy, számomra még mindig nem világos, hogy ki lehetett a klubban az a szőke hajú lány. Aki miatt itt vagyok. Vagyis, tulajdonképpen nem is miatta van ez az egész. Amikor belenéztem abba a zöldeskék szempárba, egy hihetetlen érzés lett úrrá rajtam. Szavakkal ki nem fejezhető érzés. Mintha ismertem volna valahonnan, vagy mintha csak azt akarná az a szempár, hogy segítsek neki, hogy kövessem. Talán hiba volt. Talán sosem tudom meg mi ez az egész. Bárcsak történne már tényleg valami, s nem csak azzal telne a nap, ilyen sorrendekben, mint kaja, sírás, hiszti, Nathan, sírás, hiszti… Bár ez is bőven elég kín. Mert, elég nagy babonás személyiség vagyok, de azt kell, mondjam, sosem gondoltam volna, hogy az álmok egyszer valóra válnak. Mármint, azok az álmok, amelyek alvás közben születnek.

A fiúkról, mármint Harry, Zayn, Niall, Liam és Louis, semmit nem tudok. Pontosabban, az egész külvilágról nem tudok semmit sem. Fogalmam sincs, mi folyik odakint. Elmélkedésemet, több hangos nevetés szakítja félbe.

-Hé, ma este mindent megtudsz – szólt be halkan Nathan, majd féloldalasan felém nézett, s intett egyet a fejével. Vagyis menjek oda. A rácshoz sétáltam, majd a folyosóra pillantottam, amely most fényes volt: pár lámpa megvilágította, s eddig egy számomra ismeretlen férfi járkált zsebre dugott kézzel. Fekete zakó, fekete alkalmi, bő fazonú nadrág, vállig érő sötét haj, valamint nem maradhatott el a fekete napszemüveg sem.

-Ez ki? – kérdeztem riadtan, mert bár az arcát nem láttam, mert háttal állt nekem, azért a kisugárzása máris megrémített.

-A Főnök – húzta ki magát, majd jelentőségteljesen utána nézett. Aha, szóval a nagybetűs Góré. Hát persze, az az itteni Isten, aki a pénzt adja. Hogy is nem jutott eszembe…

-Félnem kellene? – kérdeztem egyszerűen, majd megtöröltem az arcom, mert már zavart a megszáradt könny-folyó nyoma.

-Nem mondok semmit – közölte, majd megigazította zakóját s ellökte magát a ketrecemtől. Mert, hogy eddig annak támaszkodva diskurált velem.

-Mi?

-Csak maradj csöndben – felelte, majd tovább ált. Remek.

Nem tudom mennyi idő telt el, de kezdtem álmosodni, s nem egy (jó pár) sírógörcs után ismét lépteket hallottam. Gyorsan elrejtettem a telefonomat a táskámba, azt pedig az ágy mögé, majd elterültem az ágyon, s tettem, amit tennem kellett. Egyszer csak kattantak a lakatok, az ajtó pedig nyitódott.

Mintha valami tárgy lennék, úgy fogott meg a két erős ember, na, jó. Túlzottan erős, eléggé kigyúrt fickók. A vállamnál fogva, majd a hátukra vetettek, majd megszólaltam.

-Hé!

-Csönd! – ennyivel el is hallgattattak. Oké. Kicsit kezdem unni, hogy amióta elraboltak, azóta csak rángatnak ide-oda, vagy éppen felém se néznek. Mégis, mire jó ez az egész? Érthetetlen számomra.

Azért igyekeztem tényleg csendben maradni. Pár méter múlva egy másik helységbe érkeztünk. Ez is egy cella volt, de már rendezettebb, s több tárgyal benne. A falak sima szürkék, jó pár szék, egy ágy, valamint egy barna fa asztal. Ledobtak az ágyra, mire felszisszentem, s ekkor vettem észre, hogy hármunkon kívül, még van vagy hat ilyes forma férfi, akik mintha parancsra várnának álltak napszemüvegben, fekete öltönyben, s hátul összekulcsolt kezekkel. Csönd telepedett ránk, csak a lélegzetvételünket lehetett hallani.

Én meg ott ültem a mindössze egy takaróval rendelkező ágyon, még mindig abban a ruhámban, amit a bulira vettem fel. A tűsarkúcipőmben, koszos külsővel, igénytelen hajjal, s rémesen elkenődött sminkben. Csodálatos látványt nyújthattam. Mikor befejeztem a külsőm bámulását, egy újabb személy érkezésére kaptam föl a fejem. A helységbe belépett Nathan és egy másik férfi kíséretével a Főnök. Középen lépkedett, majd ahogy meglátott, szemüvege alól kinézett, majd intett egyet valamerre, s leült az asztalhoz.

-Hogy érzed magad, Cher? – mégis, miféle kérdés volna ez. Hogy hogyan érzem magamat? Ne firtassuk. Szemöldökömet felhúztam, majd ott is maradt. Kis idő múlva szintén így tett, majd egy újabb kérdést intézett felém.

-Látom nincs kedved beszélgetni. Kár. Akkor térjünk is a tárgyra – csapta össze a tenyerét, mire kissé megijedtem, s meg is ugrottam. Ahogy észrevettem, a mellette állók is így tettek.

-Tudod miért ment el az anyád, Brooks? – hajolt előre, mire elkerekedtek a szemeim. Az anyám?

-De ne siessünk ennyire előre… Inkább beszéljünk a drága barátaidról – na, erre már kinyitottam a számat. Éppen csak nem tudtam megszólalni. Bár, voltak kételyeim, hogy mégis milyen barátaimra gondolhat pontosan.

-Mit gondolsz, Anne miért nem jelentkezett, miután az Államokba repült? – Ó! Hát erről volna szó. Szóval Kurney… Várjunk. Zayn… Amerika… levél… Eleanor… Harry… szőke… Azok az őrültek voltak!

-Mit csináltatok Anával? – háborodtam föl hirtelen, mire mellém ugrott egy izmos férfi, s lefogott, majd „lecsitított” s visszalökött az ágyra. A jeleneten a góré nevetni kezdett, majd levette a szemüvegét, s vizslatni kezdett.

-Ó, csak nyugodtan. Mindent sorjában – felelte gúnyosan, majd tovább grimaszolt.

-Na és a kis Lily. Tudsz róla valamit? –kérdezte, mire lesütöttem a szemet, s csak azon imádkoztam, hogy vége legyen ennek az egésznek, vagy megtudjam mi a célja pontosan. – Gondoltam.

-Gondolom, megviselt az apád halála – elmélkedett egy kis idő után hangosan, majd fölállt, s elém sétált.

-Miért nem felelsz semmire, Cicám? – Cicám? Milyen egy elcsépelt szöveg ez egy bűnöző szájából? Pff. Sajnos felrángattatott egy kopasz férfival, majd a falhoz szorított, s fogdosni kezdett.

-Mivel tudnálak rávenni arra, hogy válaszolj? – simította kezét a fenekemre, majd kicsit megmarkolta, s nyakamat kezdte beszennyezni. Gondoltam magamban, hogy ezzel biztosan nem, de felülmúltam gondolataimat. Egy dologra vágytam csak; Bárcsak valami tucat történetben, vagy filmben szerepelnénk, ahol a tehetetlen túszt (vagy többes szám), a főhős fiú egyszer csak betörve megmenti őket, az ellenséget pedig kinyírja, s végül boldogan élnek, míg meg nem halnak. Sajnos, az én történetemben ez egyáltalán nem mehetne ilyen egyszerűen. Egyrészt, mert ide nem olyan könnyű betörni. Másrészt, ha sikerülne is, és minden menne simán, a vége akkor sem stimmelne. Mármint a boldogan élnek, míg meg nem… Mert nekem nem hogy Zaynnel és Harryvel, de Niallel is volt/van viszonyom, kapcsolatom. És minden még mindig simán menne tovább, akkor sem tudnám, hogy mit kezdjek Lilyvel, Anával és az anyámmal. Merthogy még ők is élnek, s szeretnék választ kapni a kérdésekre.

Bár még mindig nem tudom mire akart kilyukadni ez a nem normális, aki a testem szegleteit szennyezi nyomorult ajkaival, s kezeivel egy pillanatban.

-Ha nem, hát nem – közölte szárazon, mire hirtelen leköptem. Na, igen, erre én sem számítottam. Meg hát, elég gyerekes és béna volt, azért megérte. Letörölte arcát, majd az asztalról elvette a napszemüveget s föltette azt.

-Hozzátok! – csettintett egyet, s elindult. Na persze, nem számítottam semmire, főleg nem a következő eseményekre. De csak „sorjában”, ahogy a góré mondaná.

Egy izmos szakállas fickó fölkapott a hátára, így a fejem a hátánál kapott helyet, s ő pedig a fenekemnél tartott fogva. A hosszú kilométereknek tűnő távolság után átértünk egy másik helységbe, ahol nem néztem szét, mert a szemem megakadt pár személyen. Félve, s csalódottan néztem Nathanra, aki csak lecsapta szemeit, majd eltekintett, én pedig újra az ismerős emberekre. Olyan mértékű félelem, szenvedély és csalódás vett hatalmába, hogy kedvem lett volna azonnal fejbe lőni magamat. Ismét kiléptem önmagamból, s valami más irányított. Pilláim alól úgy törtek elő az első könnycseppek, akár egy forrás, valahol a föld mélyéből. Gyorsan, kiszámíthatatlanul és fájdalmasan. a felismerés mindnyájunkon villámgyorsan hasított végig, s lassan számmal egy kis „o” alakot formáltam, miközben szememből folytak a könnyek. Lassan a térdeimre estem, s onnan kémleltem az eseményeket. Az anyámat, aki beragasztott szájjal és lekötözve ült a sarokban; Lily és Anát, aki szintén ilyen körülmények közt kaptak helyet és… és a nővéremet, Nicolet, aki… Aki azt hiszem rosszabbul nézett ki, mint mindhármuk együtt.

Harry Styles

-Mi? Mi az, hogy nem tudnak többet tenni az ügy érdekében? – kiabáltam bele a telefonba talán a döbbenettől, esetleg a dühtől.

-Kérem, Uram értse meg. Nyom hiányában nem tud haladni a nyomozás.

-De…! – érveltem volna újra, de kinyomott.

Csak négy nap telt el az óta az ominózus este óta. Az első napokban még reménykedtünk, hogy ez valami átverés (én pedig, hogy egy igencsak rossz álom), de a rendőrséget már bevetettük. Amúgy sem voltam túl jó állapotban, de a harmadik napra, már teljesen úgy éreztem, hogy ha nem találjuk meg, az életem fölösleges és semmit sem ér. Bár tényleg nem ér egy porszemnyit sem… Mert nem boldogít a pénzem, s karrierem sem. Hogy miért? Mégis! Mit kezdjek egy hatalmas házzal, ha nincs kivel laknom benne? Mit ér az a sok kocsi, ami a garázsban van, ha egyedül kell benne ülnöm, s nem Vele? Mit ér a pénz, ha nem költhetem arra, amit szeretek, mert nem érzem így, hogy lényeges? Mit ér? Mit ér a hírnév, ha nem élvezem? Mennyit jelent a sok koncert hangulata, ha az az utáni örömöket nem oszthatom meg Vele? Mennyit? Mégis, mennyit ér ez a sok könnycsepp, amelyet Miatta hullajtok el? Mindent. Ennyi maradt belőle velem. Az érzelmei. Az egymás iránti érzelmek. A csókjának íze. Az ölelésének nagysága, s jelentősége.

Egyébként, minden úgy történt, ahogy azt gondoltam. Vagy, ahogy vártuk. Ahogy tetszik. Május 16.-tól az összes koncert el lett tolva, aminek a management egyáltalán nem örült. Persze, mint mindig, nekik, most is csak a pénz volt a fontos. Vagyis, hogy amennyit halasztunk, s törlünk, annyi bevételtől fosztjuk meg magunkat. Persze, a jövedelem is fontos, de számorma sokkal inkább előnyben van az, hogy Brooke-ot épségben megtaláljam és hazahozzam, majd elölről kezdjünk mindent. Vagy legalábbis tiszta lappal kezdjük újra.

Zaklatottan rohantam le a lépcsőn, majd a bejárati ajtó kinyitása után, a fiúkba botlottam.

-Hová sietsz, Harry? – lépett beljebb Louis, majd levágta magát a nappalimba helyet kapó kanapéra.

-Sziasztok – köszöntem mindannyiuknak kissé ironikus hanglejtéssel, hátha feltűnik nekik, hogy elfelejtettek köszönni.

Na, igen. Zayn állítása szerint én vagyok kifordulva magamból, de én úgy veszem észre, hogy mióta a társaságunk tudja, hogy Brooke-t elrabolták, csak Niall, Liam és Eleanor az, aki segít, támogat, s igazat ad. Az mellett, hogy őket is rosszul érinti ez az egész helyzet. Nem tudom… Louis talán haragszik Cher-re. Talán Eleanorra is, amiért titkolózott. De azért jól esne, ha nem lenne velem bunkó, s legalább együtt érezne velem. Vagy csak ne fordulna el tőlem!

-Bocs, srácok, de én épp indulni készültem – közöltem a társasággal, majd vártam, hogy mit reagálnak.

-Hova? – kérdezte Niall egy almába beleharapva, majd leült Lou mellé.  

-A klubba.

-Megőrültél? – horkant fel Louis, majd fölpattant, s nekem esett. – Harry! Ha a rendőrség nem talált semmit, akkor te sem fogsz!

Úgy gondoltam, fölösleges lenne leállni, vitázni ezen. Lopva Liamre pillantottam, aki pislogás nélkül meredt rám, de tudtam mit kell tennem. Ő helyeselte.

-Nem érdekel – szóltam végül, majd kinyitottam az ajtót, s kiléptem rajta. Azonnal utánam rohant, majd kérdőre vont.

-Nem ismerek rád. Már nem olyan vagy, mint fél évvel ezelőtt – rázta meg a fejét, majd hanyagul tovább ácsorgott az ajtóban.

 -Te mit tennél, ha Eleanort rabolnák el? Mi? Mit? – kiabáltam, s azt hiszem, tényleg nem vagyok már a rég önmagam. Csak lesütötte szemeit, majd válaszolt. – Legalább Ő nem bántott meg.

Mivel nem feleltem, folytatta.

-Ha most elmész, akkor azzal mindent megváltoztatsz.

-Meg akarom találni Őt! Ha kell, akkor a segítséged nélkül – időközben a többiek is kijöttek a beszélgetésünket hallván, s a Range Rover hátsó üléseire vetették magukat. Elindultam a kocsi felé én is, majd még egyszer utánam szólt.

-Harry! – kiáltott, majd mikor fél lábbal már a kocsiban voltam, kiszóltam Neki.

-Mindent megadnék azért, hogy visszakapjam – majd becsaptam az ajtót, s beindítottam a motort.  Miközben kiálltam, még egyszer ránéztem, s láttam, ahogy fejcsóválva ott áll az ajtóban.

-Miért kellett most ezt? Miért? Miért nem ért meg? – csaptam a kormányra, s hozzátett az idegességemhez az is, hogy hatalmas kocsisor állt előttünk. Vártam, hogy Liam mondjon valami bölcsességet, vagy valamit, amit ilyen összeveszésekkor szokás. Akkor is, ha tudom, hogy legtöbbször sablonszövegekkel segítenek a másikon. Most az is jól jött volna.

-Harry? – szólított meg a hátsó ülésről egy hang, amely kissé megremegett. Niall előrehajolt, majd ránéztem, s ha arra az egy pillanatra is, de tudtam mi jár a fejében. Tudtam mire gondol. tudtam mit érez. tudtam mit akar kérdezni. Eltekintettem mindentől, amit tett. Mert a barátom. És bár mindig ott marad az a szálka, én akkor is tudom, hogy… szóval Tudom.

-Nem tudom, Niall… nem tudom… - feleltem neki, bár nem kérdezett, én éreztem, hogy mit akar tudni.

Amikor odaértünk, akkor nyitottak. A klub teljesen üres volt, csak a személyzet tartózkodott ott. Volt, aki a székeket pakolgatta, volt, aki a pultot törölgette és volt, aki csak felmosott. Én viszont a pultost kerestem. Azt, aki a kasszát kezeli. Azt, aki talán választ adhat a kérdésemre.

-Heló – sétáltam közelebb a rózsaszín fényekbe úszó, neonos pulthoz, majd ránéztem a fiúkra.

-Még nem nyitottunk ki – köszöntött egy srác. Vagyis, ugyan az a srác, aki négy nappal ezelőtt kiszolgált engem. Mivel látta, hogy nem áll szándékunkban eljönni, kérdőre vont.

-Segíthetek valamiben? – könyökölt rá a pultra, majd bizalmasan közelebb hajolt. Hát persze.

-Ki a beszállítótok? – kérdeztem mindenféle kertelés nélkül, majd ránéztem Zaynre, aki vette a célzást, s arrébb sétáltak. A fiú elég furán nézett, majd megrázta fejét, s visszakérdezett.

-Khm. Hogyan?

-Ki hozza nektek a piát? – böktem fejemmel a pult mögötti kivilágított, neonos szekrényen helyet kapó zárjegy nélküli italokra. Nem véletlenül akartam erre rákérdezni. Úgy éreztem, köze van, azoknak a barmoknak ehhez a helyez.

-Ja, ööö… izé. Mindjárt adom a papírokat – vakarta meg a tarkóját, s én úgy éreztem, azt hiszi, hogy én valami behajtó vagyok, vagy ellenőr. Érdekes gyorsasággal mozogtak a kezei valami kék mappában, mikor odapillantottam a srácokra, akik találtak maguknak beszélgetőpartnereket. Liam is abban az időben nézett rám, s kacsintott egyet. Mikor visszafordultam a sráchoz, dühös pillantásokkal méregetett.

-Na! Húzzál innen a francba! – tette vissza a helyére a nagy nehezen megtalált köteget, s a pultot kezdte törölgetni.

-Fizetek! Csak mond! – Ajánlottam föl hirtelen, majd figyeltem, ahogy elgondolkozik. Végül elém dobta az újból megkeresett papírköteget, én pedig féloldalas mosolyra húzva a számat, beleolvastam. Aztán az a bizonyos mosoly el is tűnt.

-Ne nézz hülyének – dobtam le a pultra a halom papírt, majd kezdtem dühös lenni, hogy meddig húzzuk még,.

-Mi bajod?

-Az igazat!

-Szeretnéd.

Ekkor besétáltam a pult mögé, s a pólóját szorítva a mellkasánál megrángattam. Pár üveg le is esett a polcról, amely hangos csattanással értek földet. Hallottuk, ahogy szilánkokra esik, s ennek következtében, mindenki elhallgatott a klubban. Mindenki minket nézett. Már csak a kiabálásomat, s a szilánkokon való lépdelést lehetett hallani. –Nem volt mit tenni, lendítettem a jobb kezemet, s bevertem neki egyet oldalról. Aztán még egyet. Meg balról.

-Oké, elmondom – szólalt meg végül, s hasát fogta, majd összegörnyedt.

-Kérlek! Eressz! – könyörgött, majd észrevettem, hogy mekkora erő lett úrrá rajtam.

-Úgy, három-négy napja jártak itt. Csak piát hoztak, meg valami olyasmit mondtak, hogy erről senkinek ne beszéljek. Aztán a kezembe nyomtak több ezer eurót – nyögött fel hangosan a fejét sajnálva, majd megütöttem még egyszer. Ennyi információ nem elég. Mindent tudni akarok!

-Harry, elég! – kiabált Liam. Felé néztem, majd megrázta fejét.

-Volt velük valaki? – löktem egyet a fiún, aki még egy üveget lelökött. Már bűzlött a gatyája az alkoholtól.

-N-nem tudom – nyögött, majd emeltem a kezem, mire egy hang felszólalt mögülem.

-Hívom a rendőrséget!

-Egy szőke tyúk volt velük, de nem tudok többet, esküszöm! Itt a címük! Ennyit tudok! Kérem! – könyörgött sírva, mire kirántottam kezéből a kis papírkát, amin a cím volt és egy telefonszám, valamint egy név.

-Induljunk – bólintott Liam, majd intett, s a fiúkkal az oldalamon kiértünk a szórakozó helyről. Ahogy az ajtót csuktam be magam után, még hallottam, ahogy motyogtam valamit, s kiszűrtem, egy „Miért kell mindenkinek ez a cím?” Mondatot, majd felhúztam egyik szemöldökömet s beültünk a fekete terepjáróba, s hazafelé indultunk. Furcsának tartottam, ami történt, miután eljöttünk. Nagyon furcsának.

A fiúk kérték, hogy vigyem haza őket, s majd holnap találkozunk, meg kaptam pár bíztatást Louissal kapcsolatban is. Na, igen. Louis vajon még mindig nálam van? 

Hazaérve lehúztam a cipőt a lábamról, majd a konyhába igyekeztem. Készítettem magamnak egy kávét, majd leültem a nappaliba. A dohányzóasztalon volt egy félbehajtott papírka, ami szúrta a szememet. Kelletlenül odasétáltam, majd kezembe vettem. Egy A/4-es fehér lap volt az. Ráadásul teleírva. El sem kezdtem olvasni, azonnal lejjebb tévedt a szemem. Vagyis arra, hogy ki írta ezt és miért. Az írója tehát Louis. Rosszat sejtettem.