I will always believe - Novella

Sziasztok!

Itt is van az ígért meglepetésem, az első, amely nem más, mint egy novella. Egy novella, amelyet Destiny rendezett meg a Blogján, és amellyel első (!) helyezést értem el. A téma pedig: Egy One Direction dal alapján íródjon. ÉN erre a Rock Me! c. számot választottam.Nem beszélnék róla sokat, a történetből minden kiderül. Egészen pontosan 1996 szavas lett, szóval egy rövid kis történetről beszélünk. 4 oldal, szerintem nem is kevés ;)

Nemsokára jelentkezem, addig is olvassátok, véleményezzétek és pipáljatok! xoxo

 ZENE

I will always believe 

Valahogyan éreztem, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Teljesen más. Miattad lett más. És bár tudom, nem volt éppen a leghosszabb, de a legjobb volt. Az összes kimondott szóra, s érintésre emlékszem. Tudom, hogy lehetetlen, de én Minden egyes pillanatát visszavágyom még most is, így két év elteltével.

2009

Los Angeles. Oly’ régóta vártam már erre a napra. És bármilyen hihetetlen, itt vagyok. Ki gondolná, hogy egy tizennyolc éves lány, aki mellesleg London egyik lakosa, most végre eljut egy ilyen csodálatos helyre. Ráadásul nem egyedül. Életemben talán először vagyok egy olyan fiúval, aki miatt tudom, -de úgy igazából-, hogy mit is jelent szeretni és szeretve lenni.

A napsütötte, forró tengerparton sétálgatunk kézen fogva, az emberek törülközőjét, napellenzőjét és napernyőjét kerülgetve, mígnem találunk egy szabad helyet, ahová mi is letáborozunk. Már most tudom, hogy nem sok időt fogunk a szárazföldön tölteni, de azért beleegyezek a kipakolásba. Miközben leveszem magamról a átható anyagot, melyet a fürdőruhámra vettem föl még a szállodában, elgondolkozok azon, hogy valójában milyenszerencsések is vagyunk. A barátom –ha úgy tetszik, fiúm-, aki egyébként szintén tizennyolc éves, régóta titkol előlem valamit. No persze, nem kell olyan furcsa dolgokra gondolni, mint például egy eltitkolt barátnő, vagy talán egy eltitkolt nemtetszés kinyilvánítás, csupán csak egy egyszerű kis probléma, ami miatt azt kérte, ne éljük bele annyira magunkat ebbe a kapcsolatba. Sajnos egyikünk sem tud eleget tenni a kérésének, hisz’ mi jóval többek vagyunk egy átlagos tinédzser szerelmespárnál. Nem nagyzolósan érteni, de mi nem az a fajta pár vagyunk, akik állandóan egymással vannak elfoglalva, vagy épp –khm…- egymás szájában találnak vigaszt. Nem… Mi sokkal különbek vagyunk ettől. Nekünk többet ér, egy átbeszélgetett és egymást ölelős este, mint egy vad házibuli. Többet ér, egy egymás kényeztetésével töltött délután, mint egy „Na, most leiszom magamat” party. Azt hiszem, egymásban egy barátra, vagyis… egy Legjobb barátra, és egy társra leltünk. Ezért különbözünk mi másoktól.

-Hé, itt vagy? –nevetet a barátom, becses nevén Harry. Istenem… Én pontosan ebbe a nevetésbe szerettem bele. Kérdését figyelmen kívül hagyva vonzom közelebb magamhoz egy ölelésre. Izmos felsőtestén kajánul pillantok végig, s ujjammal körberajzolom a mellkasán pihenő két, egymással szembenéző fekete-fehér galambot. Mikor megcsináltatta, először nem néztem jó szemmel, hiszen idősebb korára nem lesz már ilyen feszes a bőre,mint most, és nem biztos, hogy a legszebb látvány lesz. Bár miután elmondta, mit is jelent számára e két figura, szívem gyorsabban kezdett verni, s úgy éreztem menten felrobbanok. A kettőnk szerelmét jelenti, bár lehet, csak én tévedek, miszerint ez csak egy nyári szerelem lenne…

-Kapj el! –ugrok ki hirtelen karja közül, ezzel megszakítva az idili pillanatot, kezdek a tenger felé szaladni. Hirtelen ér a kellemes meleg víz a bőrömhöz, mikor Hazza, –mert ez a beceneve- mit egy vadmacska ugrik be mellém bombaszerűen a vízbe. Hirtelen szembefordít magával, s így eléri, hogy a gyönyörű zöld szemeibe nézhessek. A tekintete megbabonáz, s ezt ő is nagyon jól tudja. Szereti az ilyesfajta játékokat. Egyre közelebb és közelebb vonódik testünk egymáshoz, s már csak a hatalmas hullámok állnak közénk. Már majdnem súrolják ajkaink egymásét, mikor lazán kicsúszok aurájából, s beljebb kezdek úszni.

Ahogy azt még a reggel folyamán gondoltam, tényleg az egész időnket a tenger hullámai között töltöttük, s szinte csak azért mentünk ki, hogy utolérjük a parton közlekedő, gyümölcsöket osztogató árusokat. Ahogy nevetgélve, s ordibálva ugrálunk ki a vízből egy „állj!” közepette, egyáltalán nem néztek az emberek bolondnak… Már késő délután van, s már mindenki kezd szállingózni kifelé a vízből gyermekeikkel, feleségükkel, férjeikkel. Egyszóval a családjukkal. A nap már lemenőben, a sirályok még néha-néha leszállnak a vízfelszínre kisebb halakért, vagy netán csak a szomjukat oltják. Lágyan Kedvesem vállára hajtom fejemet, mire ő egy forró puszit nyom a homlokomra. Ez az a pillanat, ami bár soha ne érne véget. Most minden olyan jó, minden olyan csodás, minden olyan édes…Erre mondják vajon azt, hogy „édes élet”? Talán… De az biztos, hogy jó dolog. A Nap, már majdnem lement, s mi még mindig itt vagyunk. Az első közös naplementénk. Az utolsó pár másodpercet már visszaszámolva töltjük el, mígnem végleg lebukik a „víz alá”, s álomra hajtja a fejét, vagy éppen csak egy másik féltekén élő embereket boldogítja. Inkább a másodikat tartom igaznak, de ez most mindegy is.

-Nem akarok még hazamenni. Így most olyan jó minden. –szólalok meg hirtelen a kellemes csendet megtörve, s tovább figyelem a partot nyaldosó habokat.

-Még holnap is itt vagyunk, butus. –mosolyog édesen. Igaz, mi csak egy hétvégére utaztuk át a fél világot, de megérte. Közben észreveszem, hogy a mellettünk lévő kis parton egy gitártokot fúj a szél, s nem messze tőle egy világosbarna dobgitár talál helyet.

-Mit keres ott az a gitár? –kérdezem, mintha Harry tudná.

-Gyere, nézzük meg. –húz föl engem is, majd ölébe vesz, miszerint túl szúrós a szikla. Ahogy átérünk a rövid sziklaszirten, már én is a saját lábamon járok, s megpillantom közelebbről a hangszert. Még mielőtt teljesen elsodródna a fekete bőrtok, utána szaladok, s visszahozom, míg Barátom elkezd rajta játszani, vagy behangolni. Nem tudom pontosan mit csinált vele, hisz’ nem értek ehhez a hangszerhez. Mindig is szettem volna megtanulni játszani valamin, de valahogy sosem jutottam el odáig. Bár még előttem az élet…

-Harry, te meg mit csinálsz? Bármikor visszajöhet a gazdája. –próbálom rávenni, hogy tegye le és inkább menjünk, de tovább folytatja az előbb említett hangolást, majd elkezd egy dallamot.

-Énekelj velem- utasít lágyan, majd közelebb húz magához, s ismét elkezdi játszani a számomra ismeretlen dalt. Amíg én az elején bátortalanul adom ki a hangokat a torkomból, addig ő bátran énekel, s pengeti a húrokat.

-Igen, együtt vagyunk, s nem akarom,hogy ez most véget érjen. Enyém vagy, és ez soha nem szűnik meg. – énekli halkan, s hozzá üti a megfelelő ritmust.

-Ringass, engem, ismét! – majd én is elkezdem végre, s együtt énekelünk. Majd hirtelen föláll, amit nem értek, s felém nyújtja kezét és besétál velem a tengerbe. Azon keresztül térünk vissza az eredeti helyünkre, ahol egy kis fa keresés után tüzet rakunk, és lefekszünk mellé. Óvatosan az ölébe húz, s én ezt az alkalmat kihasználom; pipiskedve egy csókért, kúszok közelebb hozzá, amit ő mosolyogva fogad. Ajkai égetik az enyémeket, s ismét azt kívánom, hogy ez a pillanat örökké tartson. Annyira elvagyunk foglalva egymással,hogy észre sem vesszük, ahogy a tűz kialszik mellettünk, s már csak a hamu illatát érezzük.

-Szeretlek- suttogom hangosan Hazza fülébe, mire egy kéjes morgás hagyja el a száját. Ajakim mosolyra húzódnak, s már előre látom, hogy egy csodálatos éjszakát fogunk Los Angeles tengerpartján tölteni…

Azok voltak a szép idők. Sajnos fáj rá visszaemlékezni, de az óta sok minden változott. Eltelt két év, s mi is megváltoztunk. Már nem vagyunk együtt, már nem vagyunk két szerelmes tinédzser pár. Már nem… Persze a titok, amit őrzött, számomra még mindig az, és talán soha nem fogok rájönni mi is lehet, lehetett az, nem bánom. Rossz kimondani, leírni vagy akár csak belegondolni, mert igen, piszkosul fáj, hogy Hiányzik. Azóta Ő már egy híres Brit zenekar tagja. Ismertebb nevén, a One Direction. Bár ha már azt említi valahol, valaki, hogy Kevin, galamb, kanalak, macskák, tükrök vagy pizza, akkor mindenkinek –aki ismeri, bár miért is ne ismerné?- ez a fiúbanda ugrik be. A Los Angeles-i nyaralásunk óta már nem emlékszik rám, de hogy őszinte legyek, én sem kerestem. Egészen 2012-ig, egy Egyetemi buli napjáig…

2012

Hatalmas a felfordulás és a készülődés itthon. London egyik legismertebb egyetemének hallgatói közé tartozom, ahol ma lesz egy Szilveszteri buli. Nem is tudom miért ma, de jobb előbb, mint soha. Na jó, ez most elég érdekes volt, de azért valamivel oldani kell a hangulatomat, ha nem akarok menten szétesni. Nemrég értem haza egy baráti találkozóról, ami azt jelenti, hogy már biztos; el fogok késni a buliról. Ahogy fölérek az emeleti szobámba, szinte villám módjára robbanok be a bordó csempékkel feldobott fürdőszobámba, s állok be a tus alá és kezdem ömleszteni magamra a forró vizet.

Körülbelül fél óra alatt készültem el minden fontos teendőmmel és csodálkozok, hogy a fejemet nem hagyom el egyszer, bár ez megvalósíthatatlan rémisztgetés lenne. Épp a főút mellett állok, egy taxit elkapva, hogy a még öt perces késésemet helyrehozzam. Szerencsémre egy régimódi fekete taxi pont szabad, és megáll. Gyorsan szállok be, s a cím bediktálása után végre elindulunk. Az út csöndben telik, csak a kocsiba beszűrődő Londoni forgalom zaja hallatszik.

A gyors, öt perces fuvar után végre elérkezek a házhoz, amiben a party játszódni fog. Említették, hogy valami sztárvendég is eljön, de arra már nem emlékszem, hogy kik, hisz’ hozzám csak futtában ért oda a hír. Mint általában. Sietősen lépkedek föl az elegáns barna ház bejárati ajtajához, majd nyomom le a csengőt. Kevés idő múlva már nyílik is a bejárat, s egy kedves, hosszú szőke hajú lány fogad. A köszöntés után egy pohár pezsgőt kapok, s betévedek a társasághoz a nappaliba. Szépen berendezett ház, elegáns… Vajon ki a tulaj? Csak nem az a lány? Még a nevét sem tudom… Odasomfordálok a lányhoz, majd egy beszélgetést kezdeményezek.

-Ne haragudj, de most mennem kell. Itt van a sztárvendég, és fölkonferálom őket! – mondja el egy szuszra, majd a pörgős lány, vagyis inkább a nevén szólítva, Chloe egy kisebb emelvényre lép fül, majd az ott elhelyezett fekete mikrofonba beszélni kezd.

-Sziasztok! Nos, örülök, hogy mindannyian itt vagytok szerény kis hajlékunkban, és elkezdődhet a Szilveszteri buli. De!-hatásszünet- szerencsétekre, itt van öt fiú, aki ma csakis titeket fog szórakoztatni. Egy két há, íme a One Direction! – majd lelépett a színpadról, s valami rettentő hangos zene szólalt meg a hangfalakból. Ekkor megjelent a színpadon mind az öt srác, akik nagyon ismerősek voltak. Nem… Az nem lehet… De mégis… Két év után újra… Istenem! Kapom a szám elé kezemet, s tekintetemmel keresem az Övét. Mikor végre Ő is rátalál enyémre, mintha a testem valami félre kellemes borzongáson esne át. Mi lehet ez? Egy pillanatra ő is kizökkenhet a szerepéből, mert nem kezdi el időben a szóló részét, amiért a többi tagtól érdekes és szúrós tekinteteket kap. A zene megáll, én pedig időben eszmélek, s kirohanok a helyiségből egyenesen a szerencsére szabad konyhába. Pár pillanatra lerogyok egy bárszékre, s kezembe temetem arcomat. Ez a sors furcsa fintora? Nekünk most találkozni kellett? Miért? Miért pont most? Miért pont nekünk? Odamenjek hozzá? De hiszen lehet, ogy meg sem ismert, csakegy széplány lennék a tömegből… Majd hirtelen ötlettől fogva –de talán ne mis én irányítottam magamat- fölállok a székről, s nem nézve magam elé összeütközök valakivel.

-Elnézést, sajnálom. Nem akart… am…-nézek föl a személyre, kivel ütköztem.

-Cher? Te vagy az?- szólal meg meglepetten, s meg sem várja mit reagálhatnék, azonnal magához húz, s szorosan ölel.

-Ez hogy lehet? Mit keresel itt? – kúszik mosolyra a szája. Még mindig az az őrjítő mosoly…

-Ezen az egyetemen tanulok, és most szerveztek egy szilveszteri partyt. Inkább te hogy ker.…-sajnos nem tudtam befejezni a mondatot-bár nem igazán mondom azt, hogy sajnos- ajkai rátaláltak az enyémekre, s táncra hívták őket.

-Hát emlékszel rám… -szólalok meg végül a hirtelen jött csóktól, vagy inkább sokktól, s bőszen fürkészni kezdem arcát, s smaragdzöld szemeit.

- Igen, együtt vagyunk, s nem akarom, hogy ez most véget érjen. Enyém vagy, és ez soha nem szűnik meg.- kezdi énekelni a dalt, amit régen, a parton énekeltünk a tű mellett.

-Ringass, engem, ismét!- folytatom halkan a dalt. Kibuggyanni készül egy könnycsepp a szememből melyet Harry puha ujjával azonnal letöröl, s elugrik mellőlem,föl a színpadra. Hallok még pár kiabálást –gondolom a barátai felől-, de őt nem érdekli, csak föl jusson az emelvényre. Valamit beszél még egy férfival, majd megszólal egy ismerős dallam.

-„Emlékszel ’09 nyarára? Vissza akarok menni oda minden éjszaka. Csupán nem tudok hazudni, ez volt életem legjobb időszaka. Feküdni a parton, ahogy a Nap elfújta. Játszani egy gitáron a tűz mellett, túl hangosan. Ó, ő és én. Sosem tudtak elválasztani minket.” –énekli a dalt, ami teljesen tükrözi mindazt, amit mi éltünk át 2009 nyarán. Bevillan minden. A szavak, amiket suttogott Azon az éjszakán. Az érintései, a nevetése, a mosolya. Most már tudom, hogy mi a titok. Mi is az az ominózus titok, amit nem mondott el két évig, s most egy dalban akarja mindezt. A dalnak vége lett, s Ő lesétált hozzám, s csak ennyit mondott…

-Szeretlek!

This is the end... - Our's world like nobody one else

Sziasztok!

Íme az egyetlen, a leghosszabb, a legérzelmesebb, a legizgalmasabb; az utolsó. Igen, elérkezett az I. kötet vége, azaz a 49. fejezet.  Ehhez több képet csatoltam, sőt még zenével is fűszereztem, az izgalom fokozásáért. /Szerintem érdemes megnézni a dal magyar változatát, hogy értsétek miért ez kapcsolódik ehhez a részhez J-Ha valaki kéri, linkelem azt is!/

És akkor szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak ezért a sok hozzászólásért, nézettségért, véleményért és olvasóért. Köszönöm, hogy velem tartottatok 8 hónapon keresztül és követtétek nyomon a történetet. Remélem a II. kötetet is épp ilyen élményekben részesítitek majd, és továbbra is olvasóim maradtok/lesztek.

Említettem nemrégiben egy meglepetést is, amit ez után a rész után várhattok. Remélem az is elnyeri a tetszéseteket J És akkor egy körülbelül egy, vagy másfél hetes szünet várható a két kötet között. Hogy miért?  Több meglepetést is tervezek láncban, amivel villám gyorsan elüthető a szünet.

-Az első még titok.:)

-Egy teljes bejegyzés fog az összes újságcikkről szólni, amiben Harry és Cher kapcsolata bonyolódik a sajtón keresztül. Fűszer: Eleanor Calder, Niall Horan és Louis Tomlinson-Zayn Malik, Liam Payne és Danielle Peazer kapcsolata. Ill. a II. kötet előzményeibe is bepillantást nyerhettek…

-Továbbá tervezek egy versenyt, de erről majd később.

És akkor íme a várva várt rész, amihez várom minden kedves Olvasóm véleményét!

Ölel Titeket ; Cher Brooks, Harry Styles, Eleanor Calder, Louis Tomlinson, Perrie Edwards, Zayn Malik, Danielle Peazer, Liam Payne, és  Niall Horan. Továbbá az összes Szereplő, és Természetesen Én! <3

zene
zene2 - inkább ez illene ide 
 

"Ott kezdődik, hogy ránézel. Egy pillanat elég ahhoz, hogy úgy gondold “aranyos”. Egy újabb pillantás elég ahhoz, hogy úgy érezd “bejön”. Egy perc elég ahhoz, hogy elkezd magad győzködni, hogy ez nem olyan…  Ez más, nem úgy érzel. Míg győzködöd magad, elkezdesz álmodozni róla. Míg álmodozol, teljesen belefeledkezel, és onnantól kezdve mindegy, hogy hol, hogyan látod, mindig érezni fogod a pillangókat a gyomrodban… És egy szó elég ahhoz, hogy mindezt összetörje. És te csak tovább győzködöd magad..."

Cher Brooks

Egyszer volt ilyen az életemben. Csupán egyetlen egyszer fordult velem elő. És ezt csakis Rá mondhatom el. Rá, aki megváltoztatta az életemet. Érdemes elgondolkozni… gondolkoznom, hogy vajon most hol lennék, ha nem találkozok Harryvel, és a srácokkal. Egyáltalán hol lennék most, ha nem megyünk el arra az ominózus Mexicoi One Direction koncertre.  De most már mindegy. Föl lehet tenni a kérdéseket. Lehet gondolkozni a „vajon”-okon, és föl lehet tenni állandóan a „mi lenne ha”, vagy „mi lett volna, ha” állításokat, esetleg kérdéseket. Úgy sem mennénk vele semmire. És most már fölösleges is. Tisztán látszik, de nem ettől a pár naptól fogva,-hanem már régebb óta- hogy ez nem megy. Egyszerűen nem működik. Hát… „egyszerűen”… Valami rég elromlott. Talán nem ismertük előtte egymást annyira. Talán túl gyors volt minden. Talán túl rosszak és bolondok voltunk amiért ilyen könnyen beleugrottunk ebbe a kapcsolatba. Ez a kapcsolat talán/?/ példa arra a tényre , miszerint „A nyári szerelem könnyen elillan.” És még most sem értem mi üthetett Belé, vagy belém, mikor Ott, abban a bizonyos sárga Taxiban megcsókolt és egyfajta játékot játszottunk egymással. De azt tudom, hogy el kellett küldenem…

Harry kiszállt a kocsiból, én pedig fátyolos tekintettemmel követem nyomon a lépéseit. Egy pillanatra megállt, majd a pillantásaival időzött rajtam, az ablakon keresztül, mígnem az autó hirtelen elindult én pedig könnyek visszatartásával húzódtam meg a hátsó ülésen. Talán ez a Szerelem nem nekem való. Milyen ironikus… Úgy egy éve, még az olyasfajta idézeteket olvastam a közösségi oldalakon, hogy „ Nem adom oda a szívemet senkinek, mert úgyis csalódás lesz a vége!” vagy hasonlók, erre most pontosan Én kerültem ilyen helyzetbe.

-Hölgyem, hová szeretne menni? Mert céltalanul nem bolyonghatunk a városban! – szólalt meg egy kedves hang, mely a sofőrtől származott, ezzel kizökkentve engem a halk gondolkodásomból.

-A legközelebbi reptérre, kérem. –szólaltam meg hangosan, majd beletúrtam a hajamba. Még pontosan én sem tudom, hogy mire készülök, de muszáj valamit tennem.

Körülbelül húsz perc alatt értünk normális forgalom közepette a kívánt helyszínre. Miután egy vagyont fizettem a sofőrnek, kiszálltam majd az épületbe siettem. A hangulat, tömeg, mint egy átlagos reptéren, csak ezt még kétszer duplázva.

A lábaim már majdnem felmondták a szolgálatot, mire én érhettem a pulthoz, megvenni amiért ide jöttem. Az idős, barna hajú nőnek elmondtam mit is szeretnék pontosan, majd fizetés és köszönés után azonnal távoztam. Mekkora balhé lesz ebből…

Beérve a hotel ajtaján,  jókedv –végre – fogadott. Loui és Zayn videojátékkal játszott, Liam és Niall a pultnál ült egy nagy fehér zacskó társaságában, amiben –gondolom- valami finomság rejtőzködhet. Harryvel nem akadt össze a tekintetem, amiért boldog voltam. Biztos itthon lehet, valahol a szobája mélyén a telefonját bújva.

-Sziasztok! –köszöntöttem kissé hangosan a srácokat, mire a két játszó ellenfél picit fölriadt, majd egy gyors hátranézés után, rájöttek Ki is köszönt, vigyorogva ők is köszöntöttek, majd folytatták az egymás elleni harcot. Ugyan így tett a konyhában már habzsoló két fiú is.

-Kibékültetek? – kérdezi azonnal Liam, amint belépek a helységbe, mit sem törődve azzal, hogy beszéd közben az étel, amit a szájába tett, most már pár darab az asztalon landolt.

-Hát… nem. –feleltem gyorsan, majd leültem a Nialler melletti székre.

-Akkor mi történt? Harry ugyanis előtted pár perccel… -kezdte ismét Li

-Lehet az egy fél óra is –szakította félbe Niall, s közben nagyokat pislogott.

-Mindegy, a lényeg az, hogy az előbb Harry, mint egy őrült, rontott be és követelt egy gitárt, majd bezárkózott a szobájába. Nem jön ki, és még Loui sem tudott rá hatni… -biccentett fejével a nappaliban tartózkodó srácok felé, majd fölállt, s csatlakozott hozzájuk.

-Tudod… mikor Harry utánam jött…- szólaltam meg hirtelen – Ott, a taxiban történt valami. Valami, ami biztossá tette a döntésemet. –néztem bele szemeibe, majd elővettem a táskámból  fehér, vagy néhol éppen színes lapot, amire támaszkodni fogok az elkövetkezendő pár órában.

-Mi? Ne… -rázta a fejét, s közben gyönyörű szemeivel engem, vagy a papírt pásztázta- Nem ér ennyit. Vagy… mi történt, amiiért eddig fajult a dolog, hogy el kell r… - nem fejezte be. Nem engedtem, hogy befejezze. Kezemet szájára tapasztottam, majd pár másodperc múlva kezét enyémre helyezte, s ott tartotta. Elhúzta kezünket az arcára, majd a combjára, s két kezével fogta közre enyémeket.

-Megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. –mondtam ki a most legfájóbb szavakat, majd éreztem, hogy elengedi kezeimet, magam mellé hulljtja övéit. Miért? Az… Az lehetetlen… Nem… Dehogy… A gondolat, mai átfutott az agyamon, csak rövid ideig volt benn, hiszen ami nem lehetséges, azt nem lehet. Vagy mégis…

-Azt hiszem megyek. Megyek, ennek a rémálomnak végleg véget vetni… -állok föl a hosszas csönd után sietősen, majd érzem, hogy Ő is föláll, s magához szorít. Jól eső érzés járja át testem minden részét, úgy értem, tényleg Minden részét, s azt hiszem, ez pontosan így van Vele is. Még egy, de szigorúan csak egyetlen egy könnycseppet el is enged a szemem, majd ezt észrevétlenül letörölve szívok be még egy utolsó Horan illatot, s sietek be a szobába, ahol Harry tartózkodik. Rá sem nézve lépkedek végi a puha szőnyegen, egyenesen a bőröndöm felé, aztán a barna fa szekrényez, melybe ideiglenesen a ruháinkat tettük. Könnycseppek visszafojtva vettem ki minden egyes ruhadarabot, s miután azokkal végeztem, a fürdőszobából is kihoztam minden használati tárgyamat.Miután mindennel végeztem, tudtam, hogy eljött az idő. Leültem mellé az ágyra, majd hosszasan arcát néztem, s kisírt szemeit, melyek alatt lila táskák is feltűntek.

-Akkor itt a vége, igaz? Most jön a szakítós rész… -szólalt föl keservesen, s testével is felém fordult.

-Mielőtt bármit is mondanál, szeretném ha tudnád, hogy most mindent megtennék, hogy visszatekerhessem az időt. Azt akarom, hogy újra, ismét elmenjünk csak ketten egy helyre, ahol senki nem talál ránk és azt csinálunk amit akarunk. – mondta maga elé meredve.

-Mindketten elrontottuk Harry. Te és én sem így akartuk ezt. De szerintem tíz vagy tizenöt perc alatt senki sem szűnik meg szeretni a másikat. Sem egy hét, sem pedig egy hónap alatt. Mégis, úgy őszintén, Harry. Mire gondoltál… mikor összefeküdtél Taylorral? –tettem föl dühösen, bár már inkább iránta érzelem mentesen a kérdést, mire egy hosszú csönd állt be. Igen, az a bizonyos kínos fajta…

-Akkor nincs miről beszélnünk. –folytattam, majd fölálltam és a bőröndömért mentem.

-Kérlek, én nem így akartam. Ne legyen vége. Nem lehet vége. Nem akarom, hogy vége legyen. Most nem. Itt nem. És máshol sem! Én… én… én sajnálom! Szeretlek!

-Sajnálom Harry. De ennek itt, és most van vége. Mind ketten hazudtunk egymásnak. Én megcsókoltam Zaynt, te pedig lefeküdtél Taylorral. Hibáztunk, és ez ellen már nincs mit tenni. Én ma hajnalban haza utazom Londonba. El hozom a cuccaim tőletek, aztán majd lesz valahogy.  

-Mi? Inkább elrepülsz a gondok elől, mint hogy megbeszéljük őket? – kelt ki halkan magából.

-Jézusom Harry, ezen már nincs mit megbeszélni, hiszen vége van. Érted? Vége. A legjobb az lenne, ha… ha megszakítanánk… -nyeltem nagyot – minden kapcsolatot. – Ekkor megfogta karomat, s a falnak szorított, s testével nekem feszült.

-Most meg mit akarsz? Talán megint… -sajnos nem mondtam el, amit akartam, mert közbe vágott. Azért fáj, fájt, hogy így van vége… így volt vége…

-Szakítottam Taylorral, ő csak egy fellángolás volt, és magam sem tudom miért, de tisztában vagyok vele, hogy egy barom vagyok. Sőt, tudom, hogy ez megbocsájthatatlan, de ha tényleg vége, és tényleg azt akarod, hogy köztünk mostantól minden kapcsolat megszűnjön, hát rendben. De egy kérésem azért nekem is van.-suttogta szinte teljesen az ajkaimra. Lehellete égette, perzselte bőrömet, s akármennyire is tudtam, vagy állítottam magamnak, hogy nem szeretem és el kell felejtenem, azért belül tudtam, hogy Én igenis Őt szeretem.

-Mégpedig? – kérdeztem arrébb húzódva arcától, de még mindig szorításában maradva.

-Ígérd meg, hogy nem felejted el, hogy mi volt köztünk. Ígérd meg, hogy tudni fogod, mi is volt ez az egész. – majd mintha az életéért küzdött volna, kapott ajkaim után egy csókra, s amit lehetett mindent beleadott, a már tényleg kimondhatjuk, az Utolsó Csókba. Zihálva váltunk szét, s húzódott el tőlem, majd megfogtam bőröndjeimet, s alsó ajkamat beharapva tettem z ajtó kilincsére a kezemet. Fejemet lehajtottam, majd eleget tettem kérésének.

-Ígérem – suttogtam, majd ránéztem, s kilépve az ajtón, mögöttem a bőröndömmel a nappaliba indultam. Lehetett volna bizonygatni bárkinek, bármeddig, ezt mindketten biztosra tudjuk, hogy nincs vége.

-Hát srácok, én nem így terveztem, de kijelenthetem, hogy mostantól nincs olyan, hogy Charry, sem Styrooks. –nevettem föl nagyon halkan gúnyosan, majd a még mindig pulton heverő repjegyemért siettem. És akármi történik, ebben az a leghihetetlenebb, hogy az egész, egyetlen nap alatt történt…

-De mégis minek kell a bőrönd? –biccentett fejével Loui a mellettem helyet kapó dologra.

-Szakítottunk Harryvel, én pedig hazautazok. Nem tudnék tovább így itt maradni. Tőletek is elhozom minden cuccomat, aztán keresek egy ideiglenes albérletet, vagy valamit. Minden esetre köszönöm,hogy nálatok lakhattam, és köszönök mindent. Sosem felejtelek el titeket. –hajamba túrva mondtam ki minden gondolatomat, mire csak egyetlen, hülye mondat volt a válasz, vagy a reagálás…

-Hol a kandi kamera? Ugye most csak szivattok?! –tette föl a költői kérdést Lou. Őszintén tényleg valami ilyesmit vártam tőle.

-Sajnos nem. –kúszott gúnyos mosolyra a szám, majd javasoltam, hogy elköszönnék mindenkitől külön-külön.

A gépem indulásáig már csak két óra. Őszintén szólva van egy kis bűntudatom… Az egyik, hogy eleget tettem apám kérésének, miszerint nyugodtan jöjjek el New Yorkba, ő jól van. Na igen… Még csak az anyámat sem „találtam meg”… A testvéremről nem is beszélve. Egyáltalán nem is tudok róla szinte semmit, utoljára Miamiban láttam, azóta semmi. De van egy rossz előérzetem. Úgy érzem nem kellett volna egyedül hagynom a haldokló apámat. Ha valami történt, és esküszöm, sosem teszem túl magamat rajta. És mivel a szakítás is belépett a képbe, így még egy ok, hogy én is összeomolhassak és valahol egy sarokban, depisen végezzem…

Most egyébként Niall szobájában vagyunk, ketten… Foggalmam sincs mi történt igazából kettőnk között. Csupán csak egy csók, vagy valami több? Ahjj… ugyan már…

Harry Styles

Valamin ki kellett, hogy „tomboljam” magamat, miután hazaérkeztem. Az a csók, s játék, valahogy felkavarta az érzelmeim, s valamit tennem kellett. Erre a legjobb dolog , -nem, nem az ivás, bár az is megfordult a fejemben, de ha ennek tényleg végleg vége, akkor biztos, hogy alkoholba fojtom bánatom. – az írás. Még pedig a dal írás. Ki kellett adnom magamból mindent. Nem tudom, hogy hogyan is csináltam, mert ilyesmire aztán tényleg nem volt sok példa, -na jó, egyszer sem… - de megírtam a dalt, amit Cher iránt érzek. Avagy összefoglalja azt a több, mint fél évet, ameddig együtt voltunk. Beleértve minden hibát, gondokat, együttléteket, érintéseket, szavakat és sérelmeket. A dal, a Talán tényleg címet kapta. Fogalmam sincs miért, de tudtam, hogy ennek kell lennie. És a célom, hogy bármi áron, de ennek a műnek Brookhoz is el kell jutnia…

Igen, azt hiszem eljött a pillanat, hogy kihasználjam az egyedüllétet. Eddig erősen törekedtem nem sírni, mialatt itt volt Ő, de most megtörtem. Fájt látni és hallani, hogy ilyen könnyen vége lett ennek az egésznek. És bár tudom, hogy miattam volt az egész, de az még ettől is jobban fáj, hogy reggel, mikor még mindenkitől távol voltunk, csipán csak ketten, ott lent a hotel halljában, ahogy csókoltuk egymást, azt többé már nem tehetjük meg. Már ha rajta múlik. De bármi történjen, én harcolni fogok azért, hogy Mi újra együtt lehessünk. És küzdeni fogok azért, hogy mindenki megtudja, hogy Mi igen is szeretjük egymást, és bárki közénk állhatna, akkor sem felejtenénk el egymást. Tudom. Érzem. Bízom benne. S ha kell, akár titokban is tarthatjuk, de én újra küzdeni akarok érte. Újra el Akarom vinni egy esti, vagy délutáni randira, egy étterembe, egy nyaralásra, vagy akár egy Temze melletti kis sétára. Újra meg akarom ismerni és újra meg akarom csókolni és soha abba nem hagyni. Igen. Pontosan ezt akarom. És tudom, hogy Ő is. Ha kell, az örökkévalóságig harcolni fogok azért, hogy ezt a kapcsolatot visszaállítsuk a régi kerékvágásába. Nem… egy sokkal jobba. Egy sokkal letisztultabbá és szeretőbbé. Titkok, hazugságok, csalódások és félrelépések nélkül. Na igen… Ez most a szép álom, és az elképzelés. De bele kell gondolni abba is, hogy mi van akkor, ha ő majd idővel talál egy másik srácot, és Őt fogja úgy szeretni és csókolni, ahogy régen engem. Fáj elgondolkodni ezen, de muszáj. Egyáltalán mi van akkor, ha… ha… ha ő már nem is tervez velem többé tényleg semmilyen kapcsolatot? Nem… az nem lehet. Még ha azt is kérte, hogy ne menjek utána, én nekem el kell érnem a gépét. Igen, utána megyek és valahogyan megakadályozom, hogy elutazzon. Ha kell, akkor a repülőgép a testemen keresztül fog innen elmenni. Csak késő ne legyen, mire odaérek…

Kész. Vége. Elment. Végleg. Ez a négy óra rettentő rövid volt. Egyre vészesebben fogyott, és az utolsó pillanatokban az indulása előtt, teljesen úgy éreztem, mintha az egyik felemet elveszítettem volna. Kivártam a percet, hogy miután végleges elhagyta a hotelt és a srácok is elhagyták a terepet, én halkan kiosonhassak és Utána menjek. Igazából csak tippeltem, hogy melyik reptérre is mehetett, de az érzékeimre hallgattam és csak mentem amerre a szívem húzott. Márpedig ha az érzésem most téved, akkor tényleg minden remény elveszett. És akkor megláttam Őt. Ahogy kiszállt a taxiból, s a sofőr a csomagjait adta át a kezébe. Az Ő kezébe. Majd fizet, s sietősen az épület felé veszi az irányt. Még szerencse, hogy ki vannak világítva az utak, különben biztosan nem láttam volna meg. És az érzésem sem csalt. Köszönöm, Istenem!

A rövid parkolóhely keresés után –végre – a fejemre húztam a kapucnit, a kabátomat pedig az orromig fölhúztam. Nem jött volna jól ha megállítanak egy-egy aláírásért, vagy fénykép kedvéért. Bár ki az a hülye, aki ilyenkor a One Direction tagjait keresi egy New Yorki forgalmas reptéren. Ráadásul éjjel… Mindegy, a lényeg az, hogy sikeresen átjutottam a tömegen, és a kijelzőn kerestem a Londoni járatot. Kettes kifutó, első hely. Remek.

-Uram,jegy nélkül nem mehet át. A gép azonnal felszáll. –állított meg hirtelen egy izmos, kopasz férfi. Na, persze. Azt várhatják, hogy én megállok és itt hagyom a szerelmemet…

-Kérem, engedjen át. Van azon a gépen valaki, aki az életemet jelenti nekem, és nem kellene most ot lennie! – közöltem az érzéseim, majd belegondolva, hogy mi lenne ha… elmondanám, hogy ki is vagyok, biztos beengedne. De azért a nagy, híres Harry Stylesnak sem lehet mindent. Utálom, hogy az emberek csak ezt látják bennem. Nem akarok Az a Harry Styles lenni. Én simán csak Harry Styles szeretnék maradni.

-Rendben, de csak most az egyszer. – nyelt nagyot, majd áttessékelt a kapun. –na, menjen már mert még meggondolom magamat! – utasított, majd futásnak eredtem. A gépre már az utolsó emberek szálltak, s a csomagjaikat adogatták.

-Cher! –kiabáltam a lépcsőn fölmenő szerelmem felé. Meglepődötten a hang irányába fordult, majd megállt egy pillanatra, s megtaláltuk egymás tekintetét.

Cher Brooks

Még csak most tudatosult is bennem, hogy mi is történt. Avagy történik. És egy pillanatra, mintha hallucinálnék. Mintha hallanám a hangját. Mintha nevemet kiabálná. És ezt a hangot millió közül is felismerném. Hátrafordultam, és megbizonyosodtam arról, hogy vajon tényleg csak oda képzeltem volna a hangját. De nem. ott állt már előttem, csipán csak öt centire és beszélt hozzám. Nem értettem, hogy mit mond. Csak arra figyeltem, hogy itt van és nem érdekelt az sem, ha a gép fölszáll és itt hagy a csomagjaimmal együtt. De sajnos még mindig ott volt az a kis hiba, amiért véget vetettünk vagy vetettem ennek az egésznek.

-Nem tudom Harry. Én már semmit sem tudok. Barátok még lehetünk, de nem most. Csak arra kérlek, hogy adj időt. – suttogom hangosan, s kezére nézek, amely az én felkaromon kap helyet.

-Asszonyom kérem, szálljon fel. Indulnánk. –zökkent ki minket egy hang, majd újra volt barátom felé fordulok.

-Mennem kell.

-Bízom benne, hogy egyszer még együtt leszünk… -suttogja maga elé , s azt hiszi nem hallom, pedig tényleg, majd kezembe ad egy papírt, s azt mondja „Menj!”. Így is teszek, majd elfoglalom a helyet a gépen, s kinézek az ablakon. Már nincs ott. A telefonomért nyúlok, hogy kikapcsoljam, de előtte még egy üzenetet megnyitok amelyet most kaptam.

Csak ne felejtsd el, hogy bármi történjen, Én szeretni foglak. xx

Nem reagáltam semmit rá. Kikapcsoltam a készüléket, majd a táskámba helyeztem és vártam, hogy mikor szállunk már fel. A papírlap, amit a kezembe adott, a mellettem lévő ülésen helyezkedett el. Nem tudtam a tartalmát,de egyre nagyobb késztetést éreztem rá, hogy elolvassam. Nem tettem. Majd ha Hazaértem. Egyedül, egy szobában. Még ha nem is tartalmaz semmi fontosat, úgy érzem, ezt egyedül kell elolvasnom vagy megnéznem. Hogy kísértés ne legyen, bepakoltam azt is a táskámba, s magam mellé helyeztem. Éreztem, hogy hirtelen elindulunk, s a gép emelkedik. Lassan, szinte érezhetetlenül, majd egyre gyorsabban és gyorsabban… Igazából lehetetlen lenne megmondani, hogy pontosan mi is történik bennem. Nem tudom mit érzek. Nem tudom eldönteni, hogy szomorúságot, vagy hatalmas dühöngést. Talán egyiket sem. Csupán csak puszta ürességet. A leg pontosabb fogalom erre az lenne, hogy… olyan ez, mint a hóesés szeptemberben. Olyan váratlan, hideg és szomorú. Végülis annyi minden keresztül mentünk már tényleg, hogy végül mindent túléltünk. A rajongókat, az őrült szerelmeseket, akik szerint elvettem az egyik férjüket. Az újságírókat, a paparazzókat, akik mindig minden helyen tettre készen álltak egy-egy szó, mondat, vagy kép elcsenése miatt. Túlestünk pár csalódáson, és félrelépésen. Az is igaz, hogy mindössze kétszer megcsókoltam Zaynt és nem voltam biztos akkor sem az érzéseimben, de attól még tudtam, hogy Hazza számomra az igazi. Ő pedig most két hete viszonyt folytatott Taylor Swifttel. Lefeküdtek és én ezt csak most tudtam meg. Harry iránt sem utálatot érzek, csupán csak nincs felé már bizalmam, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném őrülten. És ez a bizonyosan több, mint fél év teljesen megváltoztatta mindkettőnk életét. Ha úgy tetszik fenekestül felfordult az egész. De bárki bizonyíthat Neki, akár nekem bármit, egyetlen egy dologban biztosan biztos vagyok, és Ő is az lehet; A mi világunk olyan, mint senki másé.