I will always believe - Novella

Sziasztok!

Itt is van az ígért meglepetésem, az első, amely nem más, mint egy novella. Egy novella, amelyet Destiny rendezett meg a Blogján, és amellyel első (!) helyezést értem el. A téma pedig: Egy One Direction dal alapján íródjon. ÉN erre a Rock Me! c. számot választottam.Nem beszélnék róla sokat, a történetből minden kiderül. Egészen pontosan 1996 szavas lett, szóval egy rövid kis történetről beszélünk. 4 oldal, szerintem nem is kevés ;)

Nemsokára jelentkezem, addig is olvassátok, véleményezzétek és pipáljatok! xoxo

 ZENE

I will always believe 

Valahogyan éreztem, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Teljesen más. Miattad lett más. És bár tudom, nem volt éppen a leghosszabb, de a legjobb volt. Az összes kimondott szóra, s érintésre emlékszem. Tudom, hogy lehetetlen, de én Minden egyes pillanatát visszavágyom még most is, így két év elteltével.

2009

Los Angeles. Oly’ régóta vártam már erre a napra. És bármilyen hihetetlen, itt vagyok. Ki gondolná, hogy egy tizennyolc éves lány, aki mellesleg London egyik lakosa, most végre eljut egy ilyen csodálatos helyre. Ráadásul nem egyedül. Életemben talán először vagyok egy olyan fiúval, aki miatt tudom, -de úgy igazából-, hogy mit is jelent szeretni és szeretve lenni.

A napsütötte, forró tengerparton sétálgatunk kézen fogva, az emberek törülközőjét, napellenzőjét és napernyőjét kerülgetve, mígnem találunk egy szabad helyet, ahová mi is letáborozunk. Már most tudom, hogy nem sok időt fogunk a szárazföldön tölteni, de azért beleegyezek a kipakolásba. Miközben leveszem magamról a átható anyagot, melyet a fürdőruhámra vettem föl még a szállodában, elgondolkozok azon, hogy valójában milyenszerencsések is vagyunk. A barátom –ha úgy tetszik, fiúm-, aki egyébként szintén tizennyolc éves, régóta titkol előlem valamit. No persze, nem kell olyan furcsa dolgokra gondolni, mint például egy eltitkolt barátnő, vagy talán egy eltitkolt nemtetszés kinyilvánítás, csupán csak egy egyszerű kis probléma, ami miatt azt kérte, ne éljük bele annyira magunkat ebbe a kapcsolatba. Sajnos egyikünk sem tud eleget tenni a kérésének, hisz’ mi jóval többek vagyunk egy átlagos tinédzser szerelmespárnál. Nem nagyzolósan érteni, de mi nem az a fajta pár vagyunk, akik állandóan egymással vannak elfoglalva, vagy épp –khm…- egymás szájában találnak vigaszt. Nem… Mi sokkal különbek vagyunk ettől. Nekünk többet ér, egy átbeszélgetett és egymást ölelős este, mint egy vad házibuli. Többet ér, egy egymás kényeztetésével töltött délután, mint egy „Na, most leiszom magamat” party. Azt hiszem, egymásban egy barátra, vagyis… egy Legjobb barátra, és egy társra leltünk. Ezért különbözünk mi másoktól.

-Hé, itt vagy? –nevetet a barátom, becses nevén Harry. Istenem… Én pontosan ebbe a nevetésbe szerettem bele. Kérdését figyelmen kívül hagyva vonzom közelebb magamhoz egy ölelésre. Izmos felsőtestén kajánul pillantok végig, s ujjammal körberajzolom a mellkasán pihenő két, egymással szembenéző fekete-fehér galambot. Mikor megcsináltatta, először nem néztem jó szemmel, hiszen idősebb korára nem lesz már ilyen feszes a bőre,mint most, és nem biztos, hogy a legszebb látvány lesz. Bár miután elmondta, mit is jelent számára e két figura, szívem gyorsabban kezdett verni, s úgy éreztem menten felrobbanok. A kettőnk szerelmét jelenti, bár lehet, csak én tévedek, miszerint ez csak egy nyári szerelem lenne…

-Kapj el! –ugrok ki hirtelen karja közül, ezzel megszakítva az idili pillanatot, kezdek a tenger felé szaladni. Hirtelen ér a kellemes meleg víz a bőrömhöz, mikor Hazza, –mert ez a beceneve- mit egy vadmacska ugrik be mellém bombaszerűen a vízbe. Hirtelen szembefordít magával, s így eléri, hogy a gyönyörű zöld szemeibe nézhessek. A tekintete megbabonáz, s ezt ő is nagyon jól tudja. Szereti az ilyesfajta játékokat. Egyre közelebb és közelebb vonódik testünk egymáshoz, s már csak a hatalmas hullámok állnak közénk. Már majdnem súrolják ajkaink egymásét, mikor lazán kicsúszok aurájából, s beljebb kezdek úszni.

Ahogy azt még a reggel folyamán gondoltam, tényleg az egész időnket a tenger hullámai között töltöttük, s szinte csak azért mentünk ki, hogy utolérjük a parton közlekedő, gyümölcsöket osztogató árusokat. Ahogy nevetgélve, s ordibálva ugrálunk ki a vízből egy „állj!” közepette, egyáltalán nem néztek az emberek bolondnak… Már késő délután van, s már mindenki kezd szállingózni kifelé a vízből gyermekeikkel, feleségükkel, férjeikkel. Egyszóval a családjukkal. A nap már lemenőben, a sirályok még néha-néha leszállnak a vízfelszínre kisebb halakért, vagy netán csak a szomjukat oltják. Lágyan Kedvesem vállára hajtom fejemet, mire ő egy forró puszit nyom a homlokomra. Ez az a pillanat, ami bár soha ne érne véget. Most minden olyan jó, minden olyan csodás, minden olyan édes…Erre mondják vajon azt, hogy „édes élet”? Talán… De az biztos, hogy jó dolog. A Nap, már majdnem lement, s mi még mindig itt vagyunk. Az első közös naplementénk. Az utolsó pár másodpercet már visszaszámolva töltjük el, mígnem végleg lebukik a „víz alá”, s álomra hajtja a fejét, vagy éppen csak egy másik féltekén élő embereket boldogítja. Inkább a másodikat tartom igaznak, de ez most mindegy is.

-Nem akarok még hazamenni. Így most olyan jó minden. –szólalok meg hirtelen a kellemes csendet megtörve, s tovább figyelem a partot nyaldosó habokat.

-Még holnap is itt vagyunk, butus. –mosolyog édesen. Igaz, mi csak egy hétvégére utaztuk át a fél világot, de megérte. Közben észreveszem, hogy a mellettünk lévő kis parton egy gitártokot fúj a szél, s nem messze tőle egy világosbarna dobgitár talál helyet.

-Mit keres ott az a gitár? –kérdezem, mintha Harry tudná.

-Gyere, nézzük meg. –húz föl engem is, majd ölébe vesz, miszerint túl szúrós a szikla. Ahogy átérünk a rövid sziklaszirten, már én is a saját lábamon járok, s megpillantom közelebbről a hangszert. Még mielőtt teljesen elsodródna a fekete bőrtok, utána szaladok, s visszahozom, míg Barátom elkezd rajta játszani, vagy behangolni. Nem tudom pontosan mit csinált vele, hisz’ nem értek ehhez a hangszerhez. Mindig is szettem volna megtanulni játszani valamin, de valahogy sosem jutottam el odáig. Bár még előttem az élet…

-Harry, te meg mit csinálsz? Bármikor visszajöhet a gazdája. –próbálom rávenni, hogy tegye le és inkább menjünk, de tovább folytatja az előbb említett hangolást, majd elkezd egy dallamot.

-Énekelj velem- utasít lágyan, majd közelebb húz magához, s ismét elkezdi játszani a számomra ismeretlen dalt. Amíg én az elején bátortalanul adom ki a hangokat a torkomból, addig ő bátran énekel, s pengeti a húrokat.

-Igen, együtt vagyunk, s nem akarom,hogy ez most véget érjen. Enyém vagy, és ez soha nem szűnik meg. – énekli halkan, s hozzá üti a megfelelő ritmust.

-Ringass, engem, ismét! – majd én is elkezdem végre, s együtt énekelünk. Majd hirtelen föláll, amit nem értek, s felém nyújtja kezét és besétál velem a tengerbe. Azon keresztül térünk vissza az eredeti helyünkre, ahol egy kis fa keresés után tüzet rakunk, és lefekszünk mellé. Óvatosan az ölébe húz, s én ezt az alkalmat kihasználom; pipiskedve egy csókért, kúszok közelebb hozzá, amit ő mosolyogva fogad. Ajkai égetik az enyémeket, s ismét azt kívánom, hogy ez a pillanat örökké tartson. Annyira elvagyunk foglalva egymással,hogy észre sem vesszük, ahogy a tűz kialszik mellettünk, s már csak a hamu illatát érezzük.

-Szeretlek- suttogom hangosan Hazza fülébe, mire egy kéjes morgás hagyja el a száját. Ajakim mosolyra húzódnak, s már előre látom, hogy egy csodálatos éjszakát fogunk Los Angeles tengerpartján tölteni…

Azok voltak a szép idők. Sajnos fáj rá visszaemlékezni, de az óta sok minden változott. Eltelt két év, s mi is megváltoztunk. Már nem vagyunk együtt, már nem vagyunk két szerelmes tinédzser pár. Már nem… Persze a titok, amit őrzött, számomra még mindig az, és talán soha nem fogok rájönni mi is lehet, lehetett az, nem bánom. Rossz kimondani, leírni vagy akár csak belegondolni, mert igen, piszkosul fáj, hogy Hiányzik. Azóta Ő már egy híres Brit zenekar tagja. Ismertebb nevén, a One Direction. Bár ha már azt említi valahol, valaki, hogy Kevin, galamb, kanalak, macskák, tükrök vagy pizza, akkor mindenkinek –aki ismeri, bár miért is ne ismerné?- ez a fiúbanda ugrik be. A Los Angeles-i nyaralásunk óta már nem emlékszik rám, de hogy őszinte legyek, én sem kerestem. Egészen 2012-ig, egy Egyetemi buli napjáig…

2012

Hatalmas a felfordulás és a készülődés itthon. London egyik legismertebb egyetemének hallgatói közé tartozom, ahol ma lesz egy Szilveszteri buli. Nem is tudom miért ma, de jobb előbb, mint soha. Na jó, ez most elég érdekes volt, de azért valamivel oldani kell a hangulatomat, ha nem akarok menten szétesni. Nemrég értem haza egy baráti találkozóról, ami azt jelenti, hogy már biztos; el fogok késni a buliról. Ahogy fölérek az emeleti szobámba, szinte villám módjára robbanok be a bordó csempékkel feldobott fürdőszobámba, s állok be a tus alá és kezdem ömleszteni magamra a forró vizet.

Körülbelül fél óra alatt készültem el minden fontos teendőmmel és csodálkozok, hogy a fejemet nem hagyom el egyszer, bár ez megvalósíthatatlan rémisztgetés lenne. Épp a főút mellett állok, egy taxit elkapva, hogy a még öt perces késésemet helyrehozzam. Szerencsémre egy régimódi fekete taxi pont szabad, és megáll. Gyorsan szállok be, s a cím bediktálása után végre elindulunk. Az út csöndben telik, csak a kocsiba beszűrődő Londoni forgalom zaja hallatszik.

A gyors, öt perces fuvar után végre elérkezek a házhoz, amiben a party játszódni fog. Említették, hogy valami sztárvendég is eljön, de arra már nem emlékszem, hogy kik, hisz’ hozzám csak futtában ért oda a hír. Mint általában. Sietősen lépkedek föl az elegáns barna ház bejárati ajtajához, majd nyomom le a csengőt. Kevés idő múlva már nyílik is a bejárat, s egy kedves, hosszú szőke hajú lány fogad. A köszöntés után egy pohár pezsgőt kapok, s betévedek a társasághoz a nappaliba. Szépen berendezett ház, elegáns… Vajon ki a tulaj? Csak nem az a lány? Még a nevét sem tudom… Odasomfordálok a lányhoz, majd egy beszélgetést kezdeményezek.

-Ne haragudj, de most mennem kell. Itt van a sztárvendég, és fölkonferálom őket! – mondja el egy szuszra, majd a pörgős lány, vagyis inkább a nevén szólítva, Chloe egy kisebb emelvényre lép fül, majd az ott elhelyezett fekete mikrofonba beszélni kezd.

-Sziasztok! Nos, örülök, hogy mindannyian itt vagytok szerény kis hajlékunkban, és elkezdődhet a Szilveszteri buli. De!-hatásszünet- szerencsétekre, itt van öt fiú, aki ma csakis titeket fog szórakoztatni. Egy két há, íme a One Direction! – majd lelépett a színpadról, s valami rettentő hangos zene szólalt meg a hangfalakból. Ekkor megjelent a színpadon mind az öt srác, akik nagyon ismerősek voltak. Nem… Az nem lehet… De mégis… Két év után újra… Istenem! Kapom a szám elé kezemet, s tekintetemmel keresem az Övét. Mikor végre Ő is rátalál enyémre, mintha a testem valami félre kellemes borzongáson esne át. Mi lehet ez? Egy pillanatra ő is kizökkenhet a szerepéből, mert nem kezdi el időben a szóló részét, amiért a többi tagtól érdekes és szúrós tekinteteket kap. A zene megáll, én pedig időben eszmélek, s kirohanok a helyiségből egyenesen a szerencsére szabad konyhába. Pár pillanatra lerogyok egy bárszékre, s kezembe temetem arcomat. Ez a sors furcsa fintora? Nekünk most találkozni kellett? Miért? Miért pont most? Miért pont nekünk? Odamenjek hozzá? De hiszen lehet, ogy meg sem ismert, csakegy széplány lennék a tömegből… Majd hirtelen ötlettől fogva –de talán ne mis én irányítottam magamat- fölállok a székről, s nem nézve magam elé összeütközök valakivel.

-Elnézést, sajnálom. Nem akart… am…-nézek föl a személyre, kivel ütköztem.

-Cher? Te vagy az?- szólal meg meglepetten, s meg sem várja mit reagálhatnék, azonnal magához húz, s szorosan ölel.

-Ez hogy lehet? Mit keresel itt? – kúszik mosolyra a szája. Még mindig az az őrjítő mosoly…

-Ezen az egyetemen tanulok, és most szerveztek egy szilveszteri partyt. Inkább te hogy ker.…-sajnos nem tudtam befejezni a mondatot-bár nem igazán mondom azt, hogy sajnos- ajkai rátaláltak az enyémekre, s táncra hívták őket.

-Hát emlékszel rám… -szólalok meg végül a hirtelen jött csóktól, vagy inkább sokktól, s bőszen fürkészni kezdem arcát, s smaragdzöld szemeit.

- Igen, együtt vagyunk, s nem akarom, hogy ez most véget érjen. Enyém vagy, és ez soha nem szűnik meg.- kezdi énekelni a dalt, amit régen, a parton énekeltünk a tű mellett.

-Ringass, engem, ismét!- folytatom halkan a dalt. Kibuggyanni készül egy könnycsepp a szememből melyet Harry puha ujjával azonnal letöröl, s elugrik mellőlem,föl a színpadra. Hallok még pár kiabálást –gondolom a barátai felől-, de őt nem érdekli, csak föl jusson az emelvényre. Valamit beszél még egy férfival, majd megszólal egy ismerős dallam.

-„Emlékszel ’09 nyarára? Vissza akarok menni oda minden éjszaka. Csupán nem tudok hazudni, ez volt életem legjobb időszaka. Feküdni a parton, ahogy a Nap elfújta. Játszani egy gitáron a tűz mellett, túl hangosan. Ó, ő és én. Sosem tudtak elválasztani minket.” –énekli a dalt, ami teljesen tükrözi mindazt, amit mi éltünk át 2009 nyarán. Bevillan minden. A szavak, amiket suttogott Azon az éjszakán. Az érintései, a nevetése, a mosolya. Most már tudom, hogy mi a titok. Mi is az az ominózus titok, amit nem mondott el két évig, s most egy dalban akarja mindezt. A dalnak vége lett, s Ő lesétált hozzám, s csak ennyit mondott…

-Szeretlek!