II.kötet - 8.fejezet - Because love you...

Sziasztok!

Nem fűznék a részhez semmit, szerintem elég jól sikerült. Csatoltam hozzá egy zenét is, amely nem is a tartalma miatt, hanem jóval inkább a hangulata miatt illene ide. Továbbá Köszönöm a díjakat, amelyeket már olvashatjátok az erre fenntartott modulban, valamint Köszönöm az összes feliratkozót és megtekintést. Várom továbbra is a kérdőívre a válaszaitokat, s a friss részhez a kommenteket, valamint pipákat. Kellemes olvasást, 

Cher Brooks

 ZENE

Eleanor Calder

Nem jó ez így. Élvezhetetlen. De most már minden világos. Kezd minden egyre tisztább lenni. Már értem miért viselkedett úgy, ahogy Niall. Rájöttem mit érez Harry. Tudom mi volt Zaynel. A tények szomorítanak el, a valóság. Ez az egész szerelem nevezetű történet. Hogy miért? Mert fáj látni, ahogy a barátaim szenvednek. Mert lehet, hogy nem mutatja ki egyikőjük sem kellőképpen, de én látom rajtuk, hogy a bensőjük tombol, kívül pedig egy maszk fedi mindezt. Nem tudom, hogy mennyit tudok, mert talán nem sokat hármójukról, vagy mindegyikőjükről, de az biztos, hogy megőrülnek egymásért. Így utólag leesett, hogy miért volt ennyire letört Niall. És bár nem tudom pontosan, hogy mi történt a mosdóban Harry és Brooke között, azért észrevehető volt, hogy a lány és Hazza sem ugyan úgy néznek már egymásra. Valami mást véltem fölfedezni kettejük tekintetében…

Viszont Niall szereti Chert. Ahogy mondtam: Nemhogy egymásnak, még saját maguknak sem merik bevallani érzéseiket.

-Min gondolkozol? – taszít ki hosszas és végtelennek tűnő gondolatmenetemből a mellettem ülő lány, majd megrázom fejet, s beszívom ajkimat. Tekintetem a már rég jókedvű fiúkra helyezem, s az őrjöngő rajongókra.

-Gonosz vagy Brooke. –fordítom lassan felé a fejemet, majd arcát fürkészem a félhomályban. Csönd telepedik le közénk. Néha megvilágítja arcunkat pár piros, zöld vagy sárga reflektor, így sikeresen látom íriszeit, melyből lehet olvasni.

-Haragszom Rád. –fejtem ki bővebben érzéseim, de tényleg azt, amit gondolok. – Vagy talán nem is rád. Viszont azért igen, mert hazudtok Niallel. Igaz, nem vagy együtt senkivel, és Stylesnak sem tartozol elszámolással, de így, hogy szerelmet vall neked…

-Új esélyt kért. – mondja érzelemmentes hanggal, viszont arcára ez annál inkább kiül.

-Brooks, itt nincs határidő, vagy pontos dátum, hogy mikora kell megmondanod kit, választasz! Most kell döntened, nem holnap, vagy azután. Ez nekik is fáj. – egy piros fény csapja meg arcát hirtelen, s egyetlen könnycsepp csúszik le arcán. Óvatosan letörli a sós lét, majd föláll, s kiviharzik a helységből.

Egy gondolat fut át agyamon, s én kapva az alkalmon utána rohanok, s szememmel keresem. A bejáratnál még idejében a karja után kapok, s visszarántom.

-Hiba volt eljönnöm. –áll meg előttem, majd kihúzza kezét enyéim közül.

-Nem! Nem volt hiba! Figyelj, Brooke… én nem megbántani akartalak… csak…- sütöm le szemeimet, s érdekessé vált cipőt kémlelem. Szavakat sem találok…

-Csak?- kérdez vissza halkan hüppögve, majd hirtelen az egész folyosó elsötétül, s csak a bejárat feletti jelzőlámpákat, s a vészkijáratot jelző kockák zöld, illetve piros színeit látni. Kezd elegem lenni ebből a sok áramszünetből. Az előbb a folyosón, most meg. Ekkor hangos kiabálás, s egy fegyver elsülése hallatszik.

-Eleanor! – kiált fel ijedten mellőlem a lány, majd szorosan fogja kezemet.

-Shh! – tapasztom beszabad kezemmel száját, majd odasúgva neki valamit, lábujjhegyen elindulunk a széksor mögé. A sötétben alig látni valamit, s az eredeti képre sem emlékszem. Halk lépéseket hallani, mire megbújunk egy növény mögött. A koncert zaja sem hallatszik már, csak a bent lévő emberek hangos zsivaja. Egymás száját befogva figyelünk a szoba-fa féleség mögött, mikor a mellettem álló lányból egy meghökkent nyögés halkan feltör, mintha eszébe jutna valami, majd olyan hirtelen, ahogy eltűnt, újra előjön a fény, s az alakok ismét kirajzolódnak.

Cher Brooks

Mit vártam? Azt, hogy soha nem fog kiderülni? Azt, hogy az örökkévalóságig lehet titkolni az újságcikkeket Harry előtt? Azt, hogy minden egyenesbe jön? Talán, hogy nem kell semmiféle döntést hozni? Esetleg, hogy minden megoldódik magától? Fenét!

-Lányok? Ti vagytok azok? – kérdezi mellőlünk egy hang, mire odakapjuk fejünket, s megkönnyebbülten felsóhajtunk.

-Már azt hittük valami ba…

-Nem! Semmi, mint látja, egyben vagyunk. – felel csípősen Eleanor a középkorú, kigyúrt, fekete rövid hajú borostás biztonsági őrnek.

-Hölgyem.

-Viszlát! –köszön el gyorsan, s a régi helyünkre terel vissza.

-Miért viselkedtél így vele? –kérdezem megállva a helység bejárata előtt, ugyanis semmi kedvem nem volt egy újabb vitába szállni, vagy fölösleges könnycseppeket ejteni.

-Megérdemelte, nem? –von vállat a lány, majd leül a székre, mintha nem i érdekelné, hogy itt vagyok. Mi történt tíz perc alatt? Miért változott meg?

-Nem. Csak érdeklődött, hogy nem esett-e semmi bajunk. Mi történt veled, Eleanor? – sétálok felé, majd válaszára várva a színpadra tekintek. Mi vár még ránk vajon…

-Kívülről ennyire bunkónak tűnt?- bólintottam. – Csak szemléltetni akartam, hogy ugyan ezt műveled.

-Hogy mi?- kérdezek vissza értetlenül, mert tényleg nem tudom, mi történik. Én nem viselkedtem bunkón egyik sráccal sem, legalábbis nem nem tűnt fel.

-Nem magyaráznám el. Rá fogsz jönni idővel. De talán akkor már késő lesz. –ejti ki a szavakat formás ajkaival, majd egy féloldalas mosoly jelenik meg arcán.

-A srácok holnap bulizni mennek, kicsit megünnepelik a hetet… Amolyan iszákos buli… Az utolsó esélyed az lesz.

-Úgy érted én is megyek? – ülök le mellé, majd felé dőlök, mire bólint. –Nem tartom jó ötletnek. Tudod, van ez az álom… - fejtem ki, mire leesik neki, s elhúzza a száját.

-Nem bújhatsz, el a gondol elől, Brooke. Lehet, hogy ez az álom csak azt jelenti, hogy teljesen stresszes életmódot viseltél ebben a négy hónapban. –elgondolkodtató. Talán igaza van, és semmit nem jelent ez az egész… Talán meg kellene próbálni… Talán semmi gond nem lesz… Talán, de még így is bennem van az, hogy mi lenne ha… Igen, Talán.

Harry Styles

Mégis mit vártam? Hogy majd boldogan, s a nyakamba ugorva fog köszönteni? Ugyan… Én sem gondolhattam komolyan. Viszont amit mondtam mondtam neki, azt teljesen megvalósíthatónak és igaznak tudom. Mert szeretem Őt, és nincs olyan dolog, ami kizökkenthetne a szerelméből. Mi összetartozunk, s remélem Ő is így gondolja. Érzem, hogy nekünk van és lesz is közös jövőnk. Tudom, hogy érzi ezt Ő is. Tudom, hogy ő is szeret. Mert ezt érezni kell és látni. Ez olyan, mint az szülő- gyerek kapcsolat egy ominózus része: a szülő érzi, hogy a gyerek az övé, nem csak tudja. A szerelmünk fiatal és gyönyörű lenne. Hm… Lehetne… a gondolataim körülötte forognak, s nem hagynak nyugodni. Őt érzem a zenében, a dalokban, a tartalmukban, a lelkemben és az életemben is. Minden dal emlékeztet rá valamiért, mindenben fölfedezem Őt, vagy kettőnket. Most sem értem miért engedtem a kísértésnek… Mint most is, ahogy fölcsendültek a koncert utolsó dalának akkordjai, mely kettőnk egyik közös kedvence, s mert tudom, hogy hallgat, s néz, megpróbálva mindent beleadni, úgy kezdem el saját soraimat.

A végére érve a szólórészemet lehunyt szemekkel, odaadással és beleéléssel énekeltem. Megpróbáltam átadni neki és a rajongóknak az érzéseimet. Számomra még létezik a remény, még bízok benne. Hiszem, hogy lesz még olyan, hogy Mi. Nem csak az Ő meg Én.

Viszont a jók mellett érzem, hogy valami nem stimmel. A dalaink párszor indokolatlanul is abbamaradtak, s minden fény lekapcsolódott. Kicsit félelmetes ez az egész, mert nem mintha egy vihar nem lenne képes hasonlókra, ez már a második alkalom, és nem hogy a környezettel nem stimmel valami, de az emberekkel sem. Hiszen már ott kezdődnek a problémák, hogy a késve kezdtünk, párszor kikapcsolt a mikrofonunk és a reflekotorkkal sem volt minden rendben. Mintha a stadionba beköltözött volna valami gonosz lélek, valami rossz szellem és ez mindent felforgatna. Érezni lehet az egész stadionban a nyomást és egy kis feszültséget. De nem jó értelemben. Kissé mintha valaki figyelne feelingem volt, de nem olyan, mint amikor a több ezer rajongó figyel. Inkább valami más…

Egy hosszas elköszönés után, Joshék még zenélek az özönségnek, mialatt mi leugráltunk a színpadról, s a nyomasztó érzés még mindig a hatalma alá kerített minket. Ekkor megláttam Eleanort és Őt a VIP részlegen, s egyenesen feléjük igyekeztünk.

Louisról kezdet eltűnni, bár rajta nem látszódott nagyon Az érzés, inkább párjával volt elfoglalva. Zayn és Liam az öltöző felé igyekeztek, míg Niallt Brooke visszarántva a falnak dőlt, s halk beszélgetésbe elegyedtek. Egy sötétebb részen meghúzódva figyeltem őket, ami tudom, nem szép dolog, de Az érzés azt súgta maradjak. Mintha valaki mágnessel ráncigált volna, úgy tapadtam a földhöz, s a lábaim, illetve eszem is fölmondva a szolgálatot, csak álltam és figyeltem. A lábam a földbegyökerezett, mikor a köztük lévő távolság csökkent, s Ő úgy beszélt hozzá. Azt hittem történni fog valami ettől is intimebb, de Niall csak körbenézett, majd egy hangos zörgés, s előttem elhurcoltak egy nagy dobozt, s sok különféle holmit. Türelmetlenül álltam ugyan ott, mert nem tehettem mást: Ha megmozdulok, észrevesznek, s elszúrom bizalmatlanság miatt azt a csöpp esélyt is, ami maradt. Mire türelmetlenül végigvártam, hogy eltűnjenek előlem a szakemberek, addigra már mindketten eltűntek én pedig hajamba túrva siettem az öltöző felé. 

Niall Horan

Figyeltek. Éreztem. Tudtam. Mintha mindenkinek teljesítenem kellene. Mintha én felelnék mindenért. Mintha én rajtam múlna minden. Tudtam, hogy ha nem hülye, már pedig Harry nem az, akkor simán leveszi, hogy mi történik közöttünk. Igazából már az sem érdekelne, ha megtudná. Sőt, az sem, ha mindenki megtudná. De az igazság az, hogy látom Eleanor és Liam tekintetében a próbálkozás halvány szikráját. Illetve, az is, hogy talán… szerethetem… és ez az érzés nem tetszik. Talán csak a testi örömöket leljük egymásban, de nem. Ez alatt a négy hónap alatt elegendő időt töltöttünk el ahhoz, hogy kitapasztaljuk egymás érzéseit, s tudjuk, mikor mit kíván a másik. Csöndet, társaságot, örömöt, barátságot, szerelmet. Épp ezért akarom azt, hogy vége legyen, s tisztázhassa az Igazi szerelmével a dolgokat, aki vagy ezek után is szeretni fogja, vagy nem bízik meg többet benne, sőt bennem sem. Akkor nemhogy egy barátot veszítek el, hanem egy szerelmet is. Mert igen, én rájöttem; szeretem. De arról fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Azt sem tudom megmagyarázni, miért csókoltam meg pár órája ismét. A testemet nem én irányítottam. Csupán engedelmeskedtem az érzésnek. Így tettem akkor is, mikor a karomat visszarántva tolt a falnak óvatosan, s mélyen szemembe nézett.

-Mit akarsz? Miért tetted? Miért csókoltál meg… - suttogja felém a szavakat, s a félhomályban alig látom arcát, de érzékelem, hogy szeme csilloghat, s értetlen fejet vág. Gondolhattam, hogy meg fogja kérdezni, de nem tervezhettem előre. Talán ez a megfelelő pillanat…

-Mert szeretlek… - suttogom ajkaihoz közel a lehető leghalkabban, mire lesokkolva áll előttem, s lesütöm szemeimet. Nagy zaj hallatszik a háttérből, de helyette csak az engem lazán ölelő lányra összpontosítok, mely ismét az Én közelségemben van. Örülnöm kéne?

-Lépjünk le. – enged el, s beletúr hátulról hajamba, ha lehet, ezzel még közelebb térve hozzám. Testünk közé semmi nem férne be, már egy hajszál sem. Ez a közelség beindít, de még sem akarok olyat tenni, amit megbánnék.

-Brooke… - teszem rá kezeim övéire, s kihúzom hajamból őket. –Ez nem te vagy…

-Nem érdekel. –suttogja fülembe, majd jobb kezét pólóm alá helyezi, s ott tartja. Lazán végigsimít alhasamon, majd észrevétlenül beharapta alsó ajkát. – Elegem van, hogy mindenki tudja, mit érzek.

-Brooke, ez nem te vagy! – fogom meg hirtelen két felkarját, s eltolom magamtól. Bármennyire is rosszul esett, muszáj volt megtennem. Nem akarhatjuk egymást. Még… Már nem!

-Beszélj Vele. – intézem felé, már a rendes hangomon, s elindulok vele az öltöző felé. Akaratlanul is megáll, majd elrebeg egy „Én kint maradnék” féleséget, végül betol az ajtón, s betévedve a többiekhez, én is öltözni kezdek. Percekkel később veszem észre, hogy Styles nincs köztünk. Valószínűleg együtt vannak, s talán ebben a pillanatban veszítem el a legjobb barátomat.

Cher Brooks

Nem tudom mi ütött belém. Talán rám is hatással volt, hogy kimondta végre; szeret. Szánalmasnak érzem magam. Miért? Ugyan, én sem gondoltam komolyan, hogy majd lelépünk és egymáséi leszünk valahol egy hotelszobában… Az öltöző előtt ülve kibújtam a fekete platformból, s magam mellé helyeztem. Eldöntöttem, hogy én mezítláb fogok innen hazamenni. A lábaim föladták a szolgálatot, bár már tökmindegy lett volna, hiszen nem éreztem lent, semmit.

-Beszélhetünk? –áll meg előttem egy fekete nadrágos alak, mély, s férfiasan rekedtes hanggal. A hangról fölismerem az illetőt. A hangról, melyet majd’ egy éve ismerek, s összetéveszteni nem tudnám senkiével. Lassan nézek föl rá, s remélem, nem veszi észre a sírás jeleit. Bár mindegy most már, azt hiszem itt az ideje, hogy tisztázzuk a köztünk lévő… dolgokat.

-Jó… hogy jössz. Én is szeretnék valamit mondani… -állok fel, s cipőimet kezembe véve folytatom. –Lehetne, egy kevésbé nyilvános helyen?

-A folyosó végén van egy öltöző, az megfelel? –kérdezi egy halvány mosolyt megejtve, mire bólintok, s egymás mellett haladva lassan elérjük az előbb említett helyet.

-Kezd te… - húz két széket elő, s elhelyezi őket egymás mellett.

-Rendben. – felelek halkan, majd leülök, s cipőimet leejtem a földre. Ő állva marad, s úgy figyeli mozdulataimat.

-Szóval… Harry, én nem tudom hol is kezdjem… - szólalok meg, s közben körültekintek a fehér falú kis szobában. – Tudod, miután hazajöttem New Yorkból… az apám meghalt. De nem erről akarok beszélni. Tehát, akkor lelkileg és fizikailag is nagyon megzuhantam… a világgal minden kapcsolatot megszűntettem… Csak Eleanorral és Niallel beszéltem. –néztem el róla, mert innentől nem voltam képes a szemébe nézni. Pedig nem mintha el kellene neki számolnom valamiért is. – Szóval, Én… találkozgattam Vele és… szóval köztünk volt nem egyszer testi érintkezés… - magam is meglepődtem a szóhasználaton, de érdekesen jött volna ki, ha részletesen elmondom mit is foglal magában. Márpedig el kellene… – De ne érts félre, nem jártunk, vagy valami, csak volt pár olyan dolog. – Állok meg egy szünet kedvéért, s hogy eljusson hozzá minden, amit mondtam. Sokkoltan áll előttem, majd nagyokat pislogva megszólal.

-Lefeküdtetek? – egyetlen kérdés. Ennyi származott tőle, de nem tudtam arcáról leolvasni semmi érzelmet. Pedig ahhoz elég jól ismerem, hogy tudjak olvasni a szeméből, vagy egy-egy megmozdulásából.

-Nem. –felelek őszintén, s szemébe nézve. – De kérlek, ne haragudj meg ezért Rá. Ha kell, akkor elmegyek az országból, vagy elintézem, hogy többé ne láss, csak ne haragudj meg rá. Nem akarom, hogy elveszítsd.

-Harry? – szólítom meg, s miután nem válaszol oda lépek hozzá, s mélyzöld színű szemeibe nézek.

-Szereted Őt?- kérdezi kis idő múltán, majd lepillant rám, s íriszeibe nézek. Egy érzés fut át rajtam. Semmihez sem fogható… mintha azzal, ahogy belenéz a szemembe, belelátna a lelkembe.

-N-nem. –mondom ki azzal a lendülettel, s úgy érzem, van még valami, amit tudnia kell. –Ma is megcsókoltuk egymást. Pont, miután elmentél.- Ekkor szeme fekete árnyalatba váltott, s feltépte a helység ajtaját, majd kirontott onnan. Nevét kiabálva siettem utána, de sajnos már túl késő volt.

II.kötet - 7.fejezet - That's the truth!

Sziasztok!

Íme az új rész, amelyben már Harry és Cher találkozását olvashatjátok, pár fordulattal fűszerezve. :) Köszönöm a 88 feliratkozót, az előző fejezethez kapott kommenteket és pipákat. Továbbra is vároma kérdőívre a válaszaitokat. Köszönöm a megjelenítéseket és minden mást is!:) Egyébként frissült a Szereplők oldal, nézzetek be! Valamint "Hogy miért olvasd?" részre is várom a véleményeket. Kellemes olvasást, Cher Brooks 

Harry Styles

A próba után egyenesen hazafelé rohantam. A gondolataim az este és Brooke körül forognak. Vajon mit mondok majd? Hogyan fogok cselekedni? Sajnos ezt nem lehet előre megtervezni, hiszen akkor elmúlna a találkozás varázsa. Talán inkább rosszul kellene éreznem magamat? Igen… Talán többé szóba sem kellene állnom vele, de ezt nem tehetem meg. Nem azért, mert kötelező, hanem mert szeretem. És ez az, ami fontos… hogy még így is, de szeretem. Vagy talán ezt nem is nekem kellene bizonyítanom? Ó, dehogynem…

A készülődésem kivételesen sokáig tartott. A vörös csempés fürdőszobában állva rájöttem, hogy ez a három, könyörtelen hónap hihetetlen volt. Visszagondolva nem ismerek magamra. Nem hinném, hogy akkor az igazi Harry voltam. Bár most sem vagyok Az a Harry, mert egy részem elveszett, és nincs rá garancia, hogy visszakaphatom Őt. Ez idő alatt nem ettem szinte semmiféle ételt és ez meg is látszik a külsőmön. Csak ittam, és akkor is csak alkoholt. Úgy gondoltam, talán az majd megold majd valamit, de egy nagy fenét! Csak a rosszba vitt bele… Talán miatta hoztam kétnaponta fel a lányokat, s még a nevük megismerésére sem voltam méltó, hajlandó. A lelki-állapotomról szót sem ejtenék. Egy roncs lettem, mert ez a lány a szívemhez nőtt, és Ő volt –és még, most is- akivel el tudom képzelni a jövőmet. Mert igen is, hogy van még jövőm! Mert én megmondtam, hogy visszaszerzem Brookeot, bármi áron. Bármire képes vagyok érte. Az én hülyeségem volt, úgyhogy talán a ma este ad egy utolsó esélyt, hogy megbeszéljünk mindent, ami a jövőnkre nézve fontos. Jövőnkre… Igen, mert lesz közös jövőnk. Tudom!

Gondolataimba merülve fésülgettem jobbra, s balra barna hajamat, majd később úgy döntöttem, hogy bőven elég, ha csak beletúrok. A kis szoba pálma mellett kilépve a fürdőből, a szobám felé igyekeztem valami ruháért. Egy egyszerű kockás ing és fekete csőnadrág megteszi, hiszen a koncertre úgyis másik ruhát kapunk, tehát fölösleges ezzel bíbelődni.

Mikorra teljesen elkészültem, egyedül maradtam a gondolataimmal és a hatalmas házammal, s nem maradt semmi, csak egy kis idő, amíg Paul szól, hogy megérkeztek.

Közel egy fél óra várakozás után megjöttek a fiúk, s elindultunk az arénába. Az út szokatlanul feszült volt és… nedves. Feszült azért, mert ismét egy koncertet készülünk adni itt, Londonban, másrészt pedig csak találgathattam, miért. A fejemet az ablaküvegnek döntve figyeltem a srácok mozdulatait, s próbáltam arcukról leolvasni, hogy vajon mit érezhetnek. Zayn túlságosan el volt foglalva az utazással; fülesét fülébe dugva koncentrált, melyből halkan kihallatszódott mit is hallgat. Louis mellettem, a fejét megtámasztva combján, összegörnyedve ült, s érdekessé vált cipőit kémlelte. Liam az ablakon kifelé bámulva kémlelete a nyüzsgő utcákat. Niall pedig már félig szunyókálva töltötte a hátralevő időt. Én csak az üvegen legördülő esőcseppeket versenyeztettem, úgy, mint kiskoromban. Úgy, mint amikor a szívemmel versenyzek az agyammal szemben, és valahogy soha nem az győz, akinek én szurkolok…

Hangos sikoltások, hatalmas tömeg, és rengeteg testőr fogadott minket. Valahogyan éreztem, hogy egyre közeleg a Végzetem. Az agyamban akaratlanul is szövődtek a különféle, más és más tartalmú ötletek, hogy mi lesz a mai estén.

Ahogy az ajtón beestünk a srácokkal, a tekintetem csak később akadt meg Eleanoron és Rajta. Pár pillanat eltelt, míg csak egymást néztük szótlanul és mozdulatlanul. Újra előtört bennem a vágy és az iránta érzett szeretetem. A gondolat megijesztett és rombolni tudtam volna, ahogy eszembe jutott: Elveszítettem. Készültek egyre jobban felszakadni a sebek, s a szívem már megint harcot vívott az agyammal. Körülöttünk a többiek gondolom megunták a hosszantartó némaságot, így zajt szült beszélgetésük. Nem nagyon érdekelt a körülöttünk lévők jelenléte, most azonnal beszélni akartam Vele.

-Szia.- lépek oda hozzá lassan, bátortalanul, s arcomon úgy érzem, megjelenik egy mosoly, amelyet úgy tudom, szeret.

-Szia. –köszön ő is, majd végig mérem. Haja laza hullámokban verdeste mellét, s szemei szépen kifestve hangsúlyozták ki íriszeit.

-Gyönyörű vagy… - ülök le mellé egy bókot megejtve, de szívből, s nem csak udvariasságból. Érzékelem a köztünk lévő feszültséget, s egy bizonyos falat. Mintha tartana tőlem.

-Köszi-, Tűr füle mögé egy szemébe lógó barna tincset, majd a kezében levő műanyagpohár tartalmát tűnteti el. Óvatosan figyelem, ahogy formás ajkai a pohár széléhez érnek, s azok talán lehetnének most máshol is. Egy kissé önelégült mosoly csapódik arcomra, mikor fölfedezem nyakában lógó nyakláncok egyikét: Még tavaly nyáron kapta tőlem azt a kis ezüstláncot, s rajta a mi nevünkkel bevésett medállal.

-Srácok! Tíz perc és kezdés! –halljuk meg Paul hangját az ajtó felől, majd távozik is. A szoba piros falai és a benne elhelyezett növények kezdenek érdekessé válni. Lassan föláll, majd Eleanor fülébe súgva valamit kilép a helységből, majd a lány és beszélgető partnerei tovább folytatják diskurációjukat. Fölösleges lenne itt egyedül üldögélnem, és alán ez lehetne a megfelelő pillanat. Bár tíz perc alatt aligha meg tudnánk bármit is beszélni, én reménykedem, úgyhogy meg kell keresnem. A fehér ajtó halk csapódással jelzi, hogy távoztam, majd egy széles folyosón, ahol rengeteg ember rohangál mikrofonokkal, fényképezőgépekkel és még hasonló dolgokkal, elindulok, s szemeimmel keresem Őt. Pár szobába benyitva, a mosdó lehet az egyetlen reményem, így arra tartok, s meglelem benne. Kezét mosva pillant fel a tükörbe, majd ijedten nyílik résnyire a szája.

-Miért jöttél utánam? – von kérdőre, s a kéztörlő papírból tép le egy darabkát.

-Brooke, nekünk beszélnünk kell… - sóhajtva felelek, majd a kék csempének dőlve figyelem, ahogy a nedves papírt összegyűri, s a szemetesbe dobja.

-Beszéljünk. –egyezik bele, majd karba tett kézzel nekidől a mosdókagylónak.

-Nem a vécé a legalkalmasabb hely erre… - túrok bele a tökéletesen elkészített hajamba, s kinyitom az ajtót. Egy halk hümmögés hagyja el a száját, majd előttem kilép, ezzel megérezve Chanel parfümjének illatát. Hirtelen a lámpák leoltódnak, s csak egy vékony fény vibrál valahol a folyosó végén.

-Mi volt ez?- kérdez ijedten, s megáll.

-Elment az áram. Kint vihar van. – adok választ kérdésére, majd hogy történjen valami, közelebb lépek hozzá.

-M-mit csinálsz…- kérdezi megtörve, mire jobb kezemet arcára simítom, melyet ő is megfog.

-Hogy tudnám bebizonyítani, hogy téged szeretlek?- suttogom felé, s ezzel egyre csak csökkentve a köztünk lévő távolságot.

-Harry… - mormolja halkan nevemet.

-Három perc a kezdésig! –jön a hangszórókból Paul hangja, majd véget is ér. Ha most meg zavart valamit…

-Menned kell… - húzza le kezeimet arcáról, s beletúr hajába.

-Én csak be akarom neked bizonyítani, hogy szeretlek. Kérlek! Engedd meg… - kérlelem a saját beszédhangomon, s nem érdekel, ha elkések. Hiszen az Életem itt van, nem odaát.

-Hogy bízhatnék benned? – szipog egyet, melyből arra következtetek, hogy sír.

-Taylor egy kaland volt, semmi több. Én Téged szeretlek! Hagyd, hogy bebizonyítsam! – ahogy kimondtam, a fény ismét betöltötte a folyosót, s a többiek nagy morajlással jelezték, hogy itt vannak. Lesokkolva álltak meg, ahogy látták magas alakom Brooke fölé tornyosulását.

Niall Horan

Kezdett gyanús lenni, ahogy Brooke és Harry már több mint öt perce nem tértek vissza. Eleanor mellé léptem, s rákérdeztem, hová ment a lány. Túlságosan bántott, ahogy délután elváltunk. Nem akartam veszekedést, de ahhoz túlságosan szeretem, hogy megakadályozzam a szerelmét. Másrészt, pedig ha nem történik meg köztünk az a beszélgetés, akkor most nem, lenne ez, és talán tudnám választ. Nem mintha így nem lehetne sejteni valamit is, de úgy érzem, hogy még ma este ki fog derülni minden. Talán olyan dolgok is, amelyeket mélyen nem is akarok tudni.

-Srácok gyertek beénekelni, három perc és kezdünk! –tépi fel Paul az ajtót, s végigméri a társaságot. Érzem, hogy mindjárt kapunk egy fejmosást, miszerint Harry miért nincs itt.

-Hol a francba van Styles? –kérdez egyre ingerültebben, ami nem baj. hiszen ha nem lenne feszült és pontos, akkor mi sem lennék ilyenek. Tehát Ő kellett ahhoz, hogy ne legyünk szétszórtak. Mármint a zenében. A mindennapi élet már egy másik kérdés.

-Mondjátok meg, hogy hol van! – lép felénk, mire lesütöm a szememet. Szerencsére az egyetlen lányt köztünk kihagyja, amit észre is veszünk.

-Eleanor! Mond meg!

-Oké, felőlem itt is állhatunk, de odakint az emberek fizettek azért, hogy láthassanak Titeket, szóval gyerünk!

-Közös mosdó, egyenesen végig, aztán balra slégan. – formázza lassan a szavakat a barna hajú lány, majd Louishoz lép oda, s elhúzza a száját.

-Styles! – kiabál Paul, majd sietősen halad Feléjük. Ahogy a pár felé érünk, s meglátom a helyzetet, én lassabban haladok a három srác mögött. Gyorsan átfut az agyamon, hogy vajon Én mit feleltem volna, ha Ő kérdezi meg, hogy Szeretem-e? Magam sem tudom a választ. Vagy talán mégis? Esetleg… Bár még magamnak sem merem bevallani. Liam féloldalasan hátranéz, s szája „o” alakot vesz fel. Egy nagyot sóhajtva nézek rá, s ezzel tudtára adom, hogy nem véletlenül kértem tőle tanácsot akkor. Ezek szerint akkor számára is világos most már, hogy mi is folyik itt. Valahogyan éreztem, hogy ki fog derülni. Bár még részeteket senki nem tud, ha most Cher és Harry újra… újra összemelegedik, akkor Brooke lelkiismerete nem fogja hagyni, hogy Hazza ne tudja meg a köztünk történteket.

-Mégis mit képzelsz Harry? Két percünk maradt! Haladj befelé! –parancsol rá erélyesen a szakállas férfi, majd még vet a párjára egy pillantást s eltűnik a folyosón. Lassan követi őt mindenki, egyedül Eleanor marad a lány mellett. Én pedig már nem bírva mit kezdeni az érzéssel, ami kitépni készül a mellkasomat, odalépek hozzá, s neki szegezem a kérdésem.

-Jól gondolom, hogy a válaszod igen lenne?

-Mi? Niall? N-nem tudom… -feleli szaggatottan, majd szemét kezdi törölgetni.

-Beszélnünk kell!

-Miről? Semmi értelme! –felelek diadalmasan, s fejemet megrázva fordulok meg.

-Állj meg! – siet hozzám, majd kezembe nyom egy kis tárgyat.

-Ezt… Bridgit találta meg az ágyban. –nézem meg a kezemben levő kis tárgyat, később kiderül, hogy a kabala nyakláncom.

-Mi? Bridgit? Ugye nem mondtad el neki, hogy…

-Nem. Csak Eleanor tudja. –mutat szemével a mögöttünk figyelő lányra. A láncot fölhelyezem, majd a koncertkezdési idejét visszaszámláló hang jelzi, hogy mennem kéne. Gyorsan elindulok, de félúton meggondolom magamat, s visszarohanok Hozzá. Testünk halkan koccan egyet, majd ajkaim övére tapasztom, s lágyan ízlelgetem. Halk sóhajt vált ki ez belőle, s szintén tőlem is.

-Niall… ez…

-Menj! – kiabál Eleanor, én pedig teszem, amit tennem kell. Rohanok a színpad felé, s a többi srácba ütközöm. Még épp időben…

És én megint érzem, hogy egy szemét vagyok. Egy hülye, szőke, szemét srác. Ez nem én vagyok. Én nem tenném ezt. Mi van velem? Miért csináltam? Miközben a legjobb barátom most próbálja visszaszerezni Azt a lányt, akiért több mint három hónapot éhezett, sírt és szenvedett én őt csókolom? Hogy tehettem meg? Talán Szeretném? Nem, az nem lehet. Lehetetlen… Hisz nekünk úgysem működött volna.

Cher Brooks

A könnyeimnek utat engedve rogytam össze a félhomályban levő folyosón, s most már nem is érdekelt igazából semmi. Harry szeret, és új esélyt akar. Niall pedig… megcsókolt, aztán elment. Nem tudom, mi történik, s jelen pillanatban azt kívánom, bár ne lennék itt.

-Eleanor! – hüppögöm egyre hangosabban, s barátnőm nevét kiabálva. Azt hiszem ez az állapot megállíthatatlan. Most fog kijönni ennek a három hónapnak a szenvedése talán és az előző események következménye. Mert nem mondom, hogy Harry és Niall nem érzi most magát rosszul- a maga módján-, de Niall csókját aztán tényleg nem tudom hová tenni. Ez olyan… érthetetlen, hogy nemrég még pont Ő akart véget vetni kettőnknek, most pedig újra kezdőik az egész.

-Mond, el mit tegyek – kérem sírva barátnőmet, majd leülök a földre, s a piszkos-fehér falnak dőlök.

-Elmondom, hogy mit láttam rajtatok. De kíváncsi vagyok arra, hogy te mit gondolsz most. – feleli mellém leülve, s vár, hogy felfogjam, majd átgondoljam, s választ is adjak.

-Őszintén? Nem tudom már, hogy ki az, akit szeretek.

-De hát ezt érezned kell, hogy ki iránt érzel szerelmet.

-Mintha Niall mondaná…

-Ez az igazság!

-Tudom…

-Szereted Niallt?- kérdez bizonytalanul, s mélyen a szemembe néz. –Brooke! Szereted?

-Nem tudom! Lehet! Talán!

-És Harry?- kérdezi ezt is bizonytalanul, s ezzel engem is erre pártol.

-Szeretem Harryt! Hát hogyne szeretném! A szerelem nem múlt el! Nem…. Soha nem is fog elmúlni! –tör ki belőlem, amit gondolok, s újra fojtogatni kezd az a sok könnycsepp. Mert minden könnycsepp egy érzés és minden érzés nagyon tud fájni…

-Mind ketten szeretnek téged Cher! Nem veszed észre? Szeretnek!

-Hogy mi? – kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna. Pedig csak nem értettem rendesen…

-Niall szeret téged. Talán te is őt. Csupán nem meritek bevallani nemhogy egymásnak, még saját magatoknak sem… -mondja ki, amit gondol, majd föláll, s felém nyújtja a kezét. Tétovázva elfogadom jobbját, majd megigazítva magamon a ruháimat, elgondolkodok.

-És ha mindkettőt szeretem?

-Csak egyet szerethetsz igazán. – feleli őszintén, majd szembefordít magával, s úgy ad egy intelmet.

-Beszélj velük. Még ha nehéz is, valahogyan vess véget Te ennek a háromszögnek. Sőt, a legjobb az lenne, ha…

-Ha…?

-Brooke, Niall össze fog törni.

-Harry is szeret.

-Ő is. Épp ezért nem kellene ilyen sokáig húzni ezt az egészet. Egy ember mindenképpen vesztesen fog kijönni ebből a játszmából.

-Éppen ezért félek. – felelem halkan, de inkább csak magamnak, mint a mellettem álló barátnőmnek.

Szememet lesütve sétálunk vissza, hogy elfoglaljuk a helyünket, s végre bulizunk egy jót minden rossz történés ellenére. De hát a fenébe is! Mennyi esélye van annak, hogy egy tök átlagos lánnyal szeretne együtt lenni két világsztár? Semennyi. De itt már korántsem a hírességről vagy a pénzről van szó. Sőt eddig sem ez volt előtérben. Itt már emberi életek, szerelmek és érzések forognak kockán. Igaz, hogy a kapcsolatunknak vége, de még pár óra és a sors egy újabb és talán utolsó esélyt ad arra, hogy ezeknek a dolgoknak a végére érjünk, és tisztázódjanak az érzések. Talán a mi is együtt leszünk még valamikor… Talán nem is olyan sokára…