II.kötet - 8.fejezet - Because love you...

Sziasztok!

Nem fűznék a részhez semmit, szerintem elég jól sikerült. Csatoltam hozzá egy zenét is, amely nem is a tartalma miatt, hanem jóval inkább a hangulata miatt illene ide. Továbbá Köszönöm a díjakat, amelyeket már olvashatjátok az erre fenntartott modulban, valamint Köszönöm az összes feliratkozót és megtekintést. Várom továbbra is a kérdőívre a válaszaitokat, s a friss részhez a kommenteket, valamint pipákat. Kellemes olvasást, 

Cher Brooks

 ZENE

Eleanor Calder

Nem jó ez így. Élvezhetetlen. De most már minden világos. Kezd minden egyre tisztább lenni. Már értem miért viselkedett úgy, ahogy Niall. Rájöttem mit érez Harry. Tudom mi volt Zaynel. A tények szomorítanak el, a valóság. Ez az egész szerelem nevezetű történet. Hogy miért? Mert fáj látni, ahogy a barátaim szenvednek. Mert lehet, hogy nem mutatja ki egyikőjük sem kellőképpen, de én látom rajtuk, hogy a bensőjük tombol, kívül pedig egy maszk fedi mindezt. Nem tudom, hogy mennyit tudok, mert talán nem sokat hármójukról, vagy mindegyikőjükről, de az biztos, hogy megőrülnek egymásért. Így utólag leesett, hogy miért volt ennyire letört Niall. És bár nem tudom pontosan, hogy mi történt a mosdóban Harry és Brooke között, azért észrevehető volt, hogy a lány és Hazza sem ugyan úgy néznek már egymásra. Valami mást véltem fölfedezni kettejük tekintetében…

Viszont Niall szereti Chert. Ahogy mondtam: Nemhogy egymásnak, még saját maguknak sem merik bevallani érzéseiket.

-Min gondolkozol? – taszít ki hosszas és végtelennek tűnő gondolatmenetemből a mellettem ülő lány, majd megrázom fejet, s beszívom ajkimat. Tekintetem a már rég jókedvű fiúkra helyezem, s az őrjöngő rajongókra.

-Gonosz vagy Brooke. –fordítom lassan felé a fejemet, majd arcát fürkészem a félhomályban. Csönd telepedik le közénk. Néha megvilágítja arcunkat pár piros, zöld vagy sárga reflektor, így sikeresen látom íriszeit, melyből lehet olvasni.

-Haragszom Rád. –fejtem ki bővebben érzéseim, de tényleg azt, amit gondolok. – Vagy talán nem is rád. Viszont azért igen, mert hazudtok Niallel. Igaz, nem vagy együtt senkivel, és Stylesnak sem tartozol elszámolással, de így, hogy szerelmet vall neked…

-Új esélyt kért. – mondja érzelemmentes hanggal, viszont arcára ez annál inkább kiül.

-Brooks, itt nincs határidő, vagy pontos dátum, hogy mikora kell megmondanod kit, választasz! Most kell döntened, nem holnap, vagy azután. Ez nekik is fáj. – egy piros fény csapja meg arcát hirtelen, s egyetlen könnycsepp csúszik le arcán. Óvatosan letörli a sós lét, majd föláll, s kiviharzik a helységből.

Egy gondolat fut át agyamon, s én kapva az alkalmon utána rohanok, s szememmel keresem. A bejáratnál még idejében a karja után kapok, s visszarántom.

-Hiba volt eljönnöm. –áll meg előttem, majd kihúzza kezét enyéim közül.

-Nem! Nem volt hiba! Figyelj, Brooke… én nem megbántani akartalak… csak…- sütöm le szemeimet, s érdekessé vált cipőt kémlelem. Szavakat sem találok…

-Csak?- kérdez vissza halkan hüppögve, majd hirtelen az egész folyosó elsötétül, s csak a bejárat feletti jelzőlámpákat, s a vészkijáratot jelző kockák zöld, illetve piros színeit látni. Kezd elegem lenni ebből a sok áramszünetből. Az előbb a folyosón, most meg. Ekkor hangos kiabálás, s egy fegyver elsülése hallatszik.

-Eleanor! – kiált fel ijedten mellőlem a lány, majd szorosan fogja kezemet.

-Shh! – tapasztom beszabad kezemmel száját, majd odasúgva neki valamit, lábujjhegyen elindulunk a széksor mögé. A sötétben alig látni valamit, s az eredeti képre sem emlékszem. Halk lépéseket hallani, mire megbújunk egy növény mögött. A koncert zaja sem hallatszik már, csak a bent lévő emberek hangos zsivaja. Egymás száját befogva figyelünk a szoba-fa féleség mögött, mikor a mellettem álló lányból egy meghökkent nyögés halkan feltör, mintha eszébe jutna valami, majd olyan hirtelen, ahogy eltűnt, újra előjön a fény, s az alakok ismét kirajzolódnak.

Cher Brooks

Mit vártam? Azt, hogy soha nem fog kiderülni? Azt, hogy az örökkévalóságig lehet titkolni az újságcikkeket Harry előtt? Azt, hogy minden egyenesbe jön? Talán, hogy nem kell semmiféle döntést hozni? Esetleg, hogy minden megoldódik magától? Fenét!

-Lányok? Ti vagytok azok? – kérdezi mellőlünk egy hang, mire odakapjuk fejünket, s megkönnyebbülten felsóhajtunk.

-Már azt hittük valami ba…

-Nem! Semmi, mint látja, egyben vagyunk. – felel csípősen Eleanor a középkorú, kigyúrt, fekete rövid hajú borostás biztonsági őrnek.

-Hölgyem.

-Viszlát! –köszön el gyorsan, s a régi helyünkre terel vissza.

-Miért viselkedtél így vele? –kérdezem megállva a helység bejárata előtt, ugyanis semmi kedvem nem volt egy újabb vitába szállni, vagy fölösleges könnycseppeket ejteni.

-Megérdemelte, nem? –von vállat a lány, majd leül a székre, mintha nem i érdekelné, hogy itt vagyok. Mi történt tíz perc alatt? Miért változott meg?

-Nem. Csak érdeklődött, hogy nem esett-e semmi bajunk. Mi történt veled, Eleanor? – sétálok felé, majd válaszára várva a színpadra tekintek. Mi vár még ránk vajon…

-Kívülről ennyire bunkónak tűnt?- bólintottam. – Csak szemléltetni akartam, hogy ugyan ezt műveled.

-Hogy mi?- kérdezek vissza értetlenül, mert tényleg nem tudom, mi történik. Én nem viselkedtem bunkón egyik sráccal sem, legalábbis nem nem tűnt fel.

-Nem magyaráznám el. Rá fogsz jönni idővel. De talán akkor már késő lesz. –ejti ki a szavakat formás ajkaival, majd egy féloldalas mosoly jelenik meg arcán.

-A srácok holnap bulizni mennek, kicsit megünnepelik a hetet… Amolyan iszákos buli… Az utolsó esélyed az lesz.

-Úgy érted én is megyek? – ülök le mellé, majd felé dőlök, mire bólint. –Nem tartom jó ötletnek. Tudod, van ez az álom… - fejtem ki, mire leesik neki, s elhúzza a száját.

-Nem bújhatsz, el a gondol elől, Brooke. Lehet, hogy ez az álom csak azt jelenti, hogy teljesen stresszes életmódot viseltél ebben a négy hónapban. –elgondolkodtató. Talán igaza van, és semmit nem jelent ez az egész… Talán meg kellene próbálni… Talán semmi gond nem lesz… Talán, de még így is bennem van az, hogy mi lenne ha… Igen, Talán.

Harry Styles

Mégis mit vártam? Hogy majd boldogan, s a nyakamba ugorva fog köszönteni? Ugyan… Én sem gondolhattam komolyan. Viszont amit mondtam mondtam neki, azt teljesen megvalósíthatónak és igaznak tudom. Mert szeretem Őt, és nincs olyan dolog, ami kizökkenthetne a szerelméből. Mi összetartozunk, s remélem Ő is így gondolja. Érzem, hogy nekünk van és lesz is közös jövőnk. Tudom, hogy érzi ezt Ő is. Tudom, hogy ő is szeret. Mert ezt érezni kell és látni. Ez olyan, mint az szülő- gyerek kapcsolat egy ominózus része: a szülő érzi, hogy a gyerek az övé, nem csak tudja. A szerelmünk fiatal és gyönyörű lenne. Hm… Lehetne… a gondolataim körülötte forognak, s nem hagynak nyugodni. Őt érzem a zenében, a dalokban, a tartalmukban, a lelkemben és az életemben is. Minden dal emlékeztet rá valamiért, mindenben fölfedezem Őt, vagy kettőnket. Most sem értem miért engedtem a kísértésnek… Mint most is, ahogy fölcsendültek a koncert utolsó dalának akkordjai, mely kettőnk egyik közös kedvence, s mert tudom, hogy hallgat, s néz, megpróbálva mindent beleadni, úgy kezdem el saját soraimat.

A végére érve a szólórészemet lehunyt szemekkel, odaadással és beleéléssel énekeltem. Megpróbáltam átadni neki és a rajongóknak az érzéseimet. Számomra még létezik a remény, még bízok benne. Hiszem, hogy lesz még olyan, hogy Mi. Nem csak az Ő meg Én.

Viszont a jók mellett érzem, hogy valami nem stimmel. A dalaink párszor indokolatlanul is abbamaradtak, s minden fény lekapcsolódott. Kicsit félelmetes ez az egész, mert nem mintha egy vihar nem lenne képes hasonlókra, ez már a második alkalom, és nem hogy a környezettel nem stimmel valami, de az emberekkel sem. Hiszen már ott kezdődnek a problémák, hogy a késve kezdtünk, párszor kikapcsolt a mikrofonunk és a reflekotorkkal sem volt minden rendben. Mintha a stadionba beköltözött volna valami gonosz lélek, valami rossz szellem és ez mindent felforgatna. Érezni lehet az egész stadionban a nyomást és egy kis feszültséget. De nem jó értelemben. Kissé mintha valaki figyelne feelingem volt, de nem olyan, mint amikor a több ezer rajongó figyel. Inkább valami más…

Egy hosszas elköszönés után, Joshék még zenélek az özönségnek, mialatt mi leugráltunk a színpadról, s a nyomasztó érzés még mindig a hatalma alá kerített minket. Ekkor megláttam Eleanort és Őt a VIP részlegen, s egyenesen feléjük igyekeztünk.

Louisról kezdet eltűnni, bár rajta nem látszódott nagyon Az érzés, inkább párjával volt elfoglalva. Zayn és Liam az öltöző felé igyekeztek, míg Niallt Brooke visszarántva a falnak dőlt, s halk beszélgetésbe elegyedtek. Egy sötétebb részen meghúzódva figyeltem őket, ami tudom, nem szép dolog, de Az érzés azt súgta maradjak. Mintha valaki mágnessel ráncigált volna, úgy tapadtam a földhöz, s a lábaim, illetve eszem is fölmondva a szolgálatot, csak álltam és figyeltem. A lábam a földbegyökerezett, mikor a köztük lévő távolság csökkent, s Ő úgy beszélt hozzá. Azt hittem történni fog valami ettől is intimebb, de Niall csak körbenézett, majd egy hangos zörgés, s előttem elhurcoltak egy nagy dobozt, s sok különféle holmit. Türelmetlenül álltam ugyan ott, mert nem tehettem mást: Ha megmozdulok, észrevesznek, s elszúrom bizalmatlanság miatt azt a csöpp esélyt is, ami maradt. Mire türelmetlenül végigvártam, hogy eltűnjenek előlem a szakemberek, addigra már mindketten eltűntek én pedig hajamba túrva siettem az öltöző felé. 

Niall Horan

Figyeltek. Éreztem. Tudtam. Mintha mindenkinek teljesítenem kellene. Mintha én felelnék mindenért. Mintha én rajtam múlna minden. Tudtam, hogy ha nem hülye, már pedig Harry nem az, akkor simán leveszi, hogy mi történik közöttünk. Igazából már az sem érdekelne, ha megtudná. Sőt, az sem, ha mindenki megtudná. De az igazság az, hogy látom Eleanor és Liam tekintetében a próbálkozás halvány szikráját. Illetve, az is, hogy talán… szerethetem… és ez az érzés nem tetszik. Talán csak a testi örömöket leljük egymásban, de nem. Ez alatt a négy hónap alatt elegendő időt töltöttünk el ahhoz, hogy kitapasztaljuk egymás érzéseit, s tudjuk, mikor mit kíván a másik. Csöndet, társaságot, örömöt, barátságot, szerelmet. Épp ezért akarom azt, hogy vége legyen, s tisztázhassa az Igazi szerelmével a dolgokat, aki vagy ezek után is szeretni fogja, vagy nem bízik meg többet benne, sőt bennem sem. Akkor nemhogy egy barátot veszítek el, hanem egy szerelmet is. Mert igen, én rájöttem; szeretem. De arról fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Azt sem tudom megmagyarázni, miért csókoltam meg pár órája ismét. A testemet nem én irányítottam. Csupán engedelmeskedtem az érzésnek. Így tettem akkor is, mikor a karomat visszarántva tolt a falnak óvatosan, s mélyen szemembe nézett.

-Mit akarsz? Miért tetted? Miért csókoltál meg… - suttogja felém a szavakat, s a félhomályban alig látom arcát, de érzékelem, hogy szeme csilloghat, s értetlen fejet vág. Gondolhattam, hogy meg fogja kérdezni, de nem tervezhettem előre. Talán ez a megfelelő pillanat…

-Mert szeretlek… - suttogom ajkaihoz közel a lehető leghalkabban, mire lesokkolva áll előttem, s lesütöm szemeimet. Nagy zaj hallatszik a háttérből, de helyette csak az engem lazán ölelő lányra összpontosítok, mely ismét az Én közelségemben van. Örülnöm kéne?

-Lépjünk le. – enged el, s beletúr hátulról hajamba, ha lehet, ezzel még közelebb térve hozzám. Testünk közé semmi nem férne be, már egy hajszál sem. Ez a közelség beindít, de még sem akarok olyat tenni, amit megbánnék.

-Brooke… - teszem rá kezeim övéire, s kihúzom hajamból őket. –Ez nem te vagy…

-Nem érdekel. –suttogja fülembe, majd jobb kezét pólóm alá helyezi, s ott tartja. Lazán végigsimít alhasamon, majd észrevétlenül beharapta alsó ajkát. – Elegem van, hogy mindenki tudja, mit érzek.

-Brooke, ez nem te vagy! – fogom meg hirtelen két felkarját, s eltolom magamtól. Bármennyire is rosszul esett, muszáj volt megtennem. Nem akarhatjuk egymást. Még… Már nem!

-Beszélj Vele. – intézem felé, már a rendes hangomon, s elindulok vele az öltöző felé. Akaratlanul is megáll, majd elrebeg egy „Én kint maradnék” féleséget, végül betol az ajtón, s betévedve a többiekhez, én is öltözni kezdek. Percekkel később veszem észre, hogy Styles nincs köztünk. Valószínűleg együtt vannak, s talán ebben a pillanatban veszítem el a legjobb barátomat.

Cher Brooks

Nem tudom mi ütött belém. Talán rám is hatással volt, hogy kimondta végre; szeret. Szánalmasnak érzem magam. Miért? Ugyan, én sem gondoltam komolyan, hogy majd lelépünk és egymáséi leszünk valahol egy hotelszobában… Az öltöző előtt ülve kibújtam a fekete platformból, s magam mellé helyeztem. Eldöntöttem, hogy én mezítláb fogok innen hazamenni. A lábaim föladták a szolgálatot, bár már tökmindegy lett volna, hiszen nem éreztem lent, semmit.

-Beszélhetünk? –áll meg előttem egy fekete nadrágos alak, mély, s férfiasan rekedtes hanggal. A hangról fölismerem az illetőt. A hangról, melyet majd’ egy éve ismerek, s összetéveszteni nem tudnám senkiével. Lassan nézek föl rá, s remélem, nem veszi észre a sírás jeleit. Bár mindegy most már, azt hiszem itt az ideje, hogy tisztázzuk a köztünk lévő… dolgokat.

-Jó… hogy jössz. Én is szeretnék valamit mondani… -állok fel, s cipőimet kezembe véve folytatom. –Lehetne, egy kevésbé nyilvános helyen?

-A folyosó végén van egy öltöző, az megfelel? –kérdezi egy halvány mosolyt megejtve, mire bólintok, s egymás mellett haladva lassan elérjük az előbb említett helyet.

-Kezd te… - húz két széket elő, s elhelyezi őket egymás mellett.

-Rendben. – felelek halkan, majd leülök, s cipőimet leejtem a földre. Ő állva marad, s úgy figyeli mozdulataimat.

-Szóval… Harry, én nem tudom hol is kezdjem… - szólalok meg, s közben körültekintek a fehér falú kis szobában. – Tudod, miután hazajöttem New Yorkból… az apám meghalt. De nem erről akarok beszélni. Tehát, akkor lelkileg és fizikailag is nagyon megzuhantam… a világgal minden kapcsolatot megszűntettem… Csak Eleanorral és Niallel beszéltem. –néztem el róla, mert innentől nem voltam képes a szemébe nézni. Pedig nem mintha el kellene neki számolnom valamiért is. – Szóval, Én… találkozgattam Vele és… szóval köztünk volt nem egyszer testi érintkezés… - magam is meglepődtem a szóhasználaton, de érdekesen jött volna ki, ha részletesen elmondom mit is foglal magában. Márpedig el kellene… – De ne érts félre, nem jártunk, vagy valami, csak volt pár olyan dolog. – Állok meg egy szünet kedvéért, s hogy eljusson hozzá minden, amit mondtam. Sokkoltan áll előttem, majd nagyokat pislogva megszólal.

-Lefeküdtetek? – egyetlen kérdés. Ennyi származott tőle, de nem tudtam arcáról leolvasni semmi érzelmet. Pedig ahhoz elég jól ismerem, hogy tudjak olvasni a szeméből, vagy egy-egy megmozdulásából.

-Nem. –felelek őszintén, s szemébe nézve. – De kérlek, ne haragudj meg ezért Rá. Ha kell, akkor elmegyek az országból, vagy elintézem, hogy többé ne láss, csak ne haragudj meg rá. Nem akarom, hogy elveszítsd.

-Harry? – szólítom meg, s miután nem válaszol oda lépek hozzá, s mélyzöld színű szemeibe nézek.

-Szereted Őt?- kérdezi kis idő múltán, majd lepillant rám, s íriszeibe nézek. Egy érzés fut át rajtam. Semmihez sem fogható… mintha azzal, ahogy belenéz a szemembe, belelátna a lelkembe.

-N-nem. –mondom ki azzal a lendülettel, s úgy érzem, van még valami, amit tudnia kell. –Ma is megcsókoltuk egymást. Pont, miután elmentél.- Ekkor szeme fekete árnyalatba váltott, s feltépte a helység ajtaját, majd kirontott onnan. Nevét kiabálva siettem utána, de sajnos már túl késő volt.