II.kötet - 11.fejezet - Anyone can die

Sziasztok! Megérkeztem a folytatással, amiben eléggé le vannak írva az érzelmek. Köszönöm a 92 feliratkozót, valamint az összes nézettséget! Valamint, ennyit mondanék még.

Jó olvasást, Cher Brooks

Harry Styles

A csókja felülmúlhatatlan. Mert bár csókoltam sajnos az ő ajkain kívül ebben a négy hónapban mást is, mégis úgy érzem, hogy csak a miénk illik pontosan egymáséba. S eddig valahogyan, nehezen túléltem a köztünk lévő hatalmas távolságot, ha másodjára is el kell Téged veszítenem, azt már nem lennék képes elviselni. Volt itt szó felejtésről, meg új élet kezdéséről, de végülis vissza találtunk egymáshoz. Most pedig hibáztathatom újra magamat, amiért mentél a saját fejed után, s az „első csókunk” után azonnal elmentél, s ezzel romba döntöttél mindent. Ha tudom előre, hogy ez lesz, akkor nem hagylak magadra, s nem engedem, hogy elhagyd a társaságomat. Most pedig megfogadom: Soha többet nem hagylak magadra!

-Brooke, itt vagy? – lépek ki kis idő után, s a helység körül bár világos volt, azért már nagyon az éjszaka közepén jártunk, s nem láttam valami messzire. Csak az utcák zaját, az élet zaját hallottam. Rosszat sejtettem.

-Brooke? – Járkálok fel, s alá, hátha meglátom valahol a lányt, majd valami nyom után kutatok. Csak két kocsi számára volt parkoló fenntartva a szórakozóhely ezen oldalán. Aha, biztos itt hozzák-viszik a piákat. Nagyszerű vagy, Harry. Közelebb sétáltam a parkolókhoz, majd azonnal megláttam a földön egy rakás széttépett ragasztószalagot, hajcsomókat s némi vért is. A látottaktól hirtelen kisebb sokkot kaptam. A lábaim felmondták a szolgálatot, úgyhogy ott ültem a betonon, akár egy rakás szerencsétlenség, s csakis a legrosszabbra gondoltam. A kezemben tapogatva a tárgyakat, nem tűnt a hajszín annyira ismerősnek. Kinek van szőke haja? Brooke barna, Eleanor sötét, de ő odabent táncol. Perrie szőke (?) De az lehetetlen, mert koncerted adnak valamelyik városban. Megfordult a fejemben még legalább húsz női ismerősömnek a hajszíne, majd elgondolkodtam azon is, mi van, ha azok az őrültek, még most is itt vannak a helyszínen. Ekkor valami hideg, s fémszerű tárgy ért a tarkómhoz. Összerezzentem. Mire odakaptam volna, egy mély, rekedtes férfihang megszólított.

-Most leteszed a kezedből és felállsz! – szólított? Inkább rám ordított, majd mikor látta, hogy nem engedelmeskedem, kezével a vállamnál fogva fölrángatott, s két kezemet erősen lefogta, majd hátravetette.

-És eszedbe se jusson ellenkezni! – a kezében tartott hideg tárgyról kiderült, hogy valami pisztoly, mert hallottam, ahogy fölhúzza, s az kattan egyet.

-Mégis ki a franc maga? – kérdezem a karommal erőlködve, majd minden erőm elszáll, mikor erősebben nyomja hozzám a fegyvert, immár a fejemhez.

-Csak óvatosan! – köpte felém a szavakat, s lassan kezdett elegem lenni a tudatlanságomból. Mégis, ülök egy tett színhelyénél, s egyszer csak a semmiből (?) Valaki nekem szegez egy pisztolyt, s azt követeli, hogy jobban járok, ha engedelmeskedem.

-Nem lesz semmi bajod, ha most amit láttál, azt szépen elfelejted, s visszamész bulizni a kis barátaidhoz! – susogja rettentő félelmetes hangsúllyal fülembe, mire kirántom magam a szorításából, s belenézek szemeibe. Megdöbbentően ismerős volt, de fekete maszkot viselt, úgyhogy semmivel nem próbálkozhattam. Azt hiszem, túl naivnak gondol. De gondolkozni sem maradt időm, egy éles tárgy repült felém, s elkapta a bal karomat, mire egy halk kiáltás tört fel belőlem, s ő látván az esetlenségemet, kapott az alkalmon. Erősen a betonnak taszított, mire a fejem egy kisebb koppanással ért a földhöz. Annyit még láttam, ahogy fölszedi a bizonyítékokat, s mélyen elteszi egy zsákba, majd a sötét Londoni utcák felé indul. Egyedül feküdtem a földön a fájdalmaimmal. Nem elég, hogy állítólag Brooke eltűnt, a többiek erről nem tudnak, én még itt fekszem vérző karral, s fejfájósan. Komolyan. Ettől jobb újrakezdést el sem képzelhettem volna. Most jól esne egy vodka, vagyis inkább több vodka, amitől aztán bealudnék, s más dolog miatt fejfájósan fölébrednék, majd elém tárulna a valóság: Ez csak egy rossz álom, Cher pedig mellettem fekszik a bézs színű takarókkal fedett közös faágyunkban. Gondok nem léteznek, mi valójában nem szakítottunk, én pedig nem feküdtem le Taylorral. Nem tudom felfogni, hogy miért kaptam vissza, ha most újból elveszítem? Az én hibám.

Úgy tizenöt perc „pihenés” után végre föl tudtam állni, s azonnal a fiúkat kezdtem el keresni. Nem emlékszem pontosan merre volt a boxunk. Vagy nem is volt? Csak mindenki leült valahová? Uhh. Fejem után kaptam, s a fájó ponton tartottam ujjaim egy darabig, majd hirtelen megláttam a tömegben Eleanort és felé siettem.

-Eleanor! – kiabáltam neki, mert kétlem, hogy a hangos zenétől bármit is meghallana. Csak reménykedni tudtam. Mikor meglátott magam felé fordítottam, majd kihúztam a tömegből.

-Harry? Hol voltál? Már mindenhol kerestünk! – von kérdőre ijedten, s beugrik, hogy talán nem is mindenhol…

-Az mindegy.

-Mi? Brooke hol van? Mit csináltál vele?

-Hallod? – rázza meg erősen a vállamat, mert nem felelek. Talán túl gyenge vagyok hozzá. Nem tudok róla beszélni. Annyira legyengített, hogy képtelen voltam megvédeni magamat attól a… attól a baromtól.

-Állj! – fogom le két csuklóját, s kihúzom őt a mosdóba. Nem érdekel, hogy női vagy férfi. Tehát bementünk a nőibe, s miután szétnéztem, elmondtam neki, hogy mi történt. Úgy reagált, mint én. Pont, ahogy vártam.

-Akkor ezért szakadt ki a pólód – tette kezét az említett területre, majd elkerekedtek a szemei, mikor felé húzta az ujját az amúgyis rövid fehér ruhadarabomnak.

-Harry te vérzel! – sikoltott halkan, majd a táskájában kezdett kutakodni. A sebemre pillantottam, s ahogy láttam, nem is kis sebről van szó. A kés egész mély nyomot hagyott maga után.

-El, ezt most hagyjuk, Én jól vagyok. – na, igen, fizikailag – Inkább keressük meg a többieket és…

-És?

-És hívjuk a rendőrséget!

-Megőrültél? A klubban több százan vannak! Szerinted mi történne, ha most idejönnének a zsaruk? Szerinted hány illegális dolog történik ebben a pillanatban? – magyarázta a lány, mire elgondolkoztam, hogy vajon tényleg az igazi Calderrel beszélek-e.

-Jó, akkor? – adom meg magamat, mert a nyomozók tényleg nem tudnak mit kezdeni a már nem létező bizonyítékokkal. Tanúk nem voltak, csak emlékek és én.

-Gondolkozz mi történt, mielőtt ki mentetek. Beszélt valakivel? Ivott valamit? – dobta felém a kérdéseket, mikor a fejem újból megfájdult, s ezen nem segített a kintről erősen beszűrődő Nirvana számok egyike sem. Azt hiszem a Girls, mindegy. Kezemet gyorsan a fájó pontra nyomtam, majd fél szemmel észrevettem, hogy a karomból folyni kezd a vér.

-Nem tudom. – ahogy kimondtam, úgy éreztem forogni kezd velem a világ, s kissé hanyagul neki dőltem a rózsaszín csempének. A lány belém kapaszkodott, s megtartott – már amennyire tudott – s velem az oldalán kirohant a mosdóból egyenesen a tömegbe. Louisékat kereste.

Cher Brooks

Úgy érzem, az eddigi tizenkilenc életévem alatt még sosem féltem ennyire. És nem egy dologtól vagy embertől… Nem. Sokkal inkább a ténytől, hogy tulajdonképpen hol vagyok, mit csinálnak velem, és miért teszik. Ja, és hogy ki volt az a szőke lány, akivel állat módjára bántak.

Ostoba, kíváncsi, makacs. – Szóval ez jellemezne engem.

Miután kimentem, s figyelemmel kísértem a lány életének azt a bizonyos szakaszát, egy éles fény villant, én pedig a következő eseményekből már nem sokat érzékeltem. Fogalmam sincs mi történt, nem éreztem, láttam, vagy hallottam semmit. Az időérzékem teljesen elszállt, s csak reménykedtem. Jó sok idő eltelhetett, mire az ólom nehézségű pilláimat kinyitottam, s a sötétségbe pillantottam bele.

Valami kocsiban ülhetünk, s szűk helyen. Mivel a szemem valamivel be lett kötözve, így csakis a hallásomra próbáltam támaszkodni. Lassan mozogtam, a csuklóim mögöttem összekötve, valamint a két bokám szintén lefogva. Nem valami kényelmes a helyzet. Ahogy tovább füleltem, észrevettem, hogy a szám is valami ragasztóval le lett zárva, s bebizonyosodott, hogy esélyem sincs. Egyébként mellettem két ember ült, valamivel a kezükben. Ezt onnan tudom, hogy miközben mozgolódtam, véletlenül hozzájuk értem, mire ők hangosan felhorkantottak.

-Hé, Főnök, fölébredt! – kiabált előre valami férfihang, majd fölhúzta a fegyverét, s maga mellé helyezte.

-Mikor érünk már oda? Reggel óta nem ettem semmit, mert csak ezt a hülye nőt hurcolásztuk! – szólalt meg mellőlem a másik, s valami lányt kezdett szidni magában. Remek, szóval nem egyedül vagyok.

-Fogd be, Nathan – kiálltott rá egy másik, továbbra is ismeretlen hang, majd folytatta – a főnök nem örülne, ha miattad kellene újra számolni! – Aha, szóval ő itt a góré. Ezek meg itt ketten a felügyelők. Tehát három férfi, két nő. Beleszámítva engem is. Mindenem le van fogva, középen ülök egy mozgó kocsiban. Nem kevés fegyver van a járműben. Egy rossz szó, mozdulat, s bárki meghalhat.

Úgy, egy óra telt el, mióta fölébredtem. Ennyi idő alatt bőven ki érthettünk Londonból, tekintve, hogy ki tudja meddig voltam eszméletlenül. A három fegyveres útközben beszélgetett, de sem a nevüket, sem pedig, hogy hová tartunk, vagy mi a céljuk nem tudtam meg. Egyrészt, mert nem angolul beszéltek, másrészt mert nem tudok oroszul. Ennek ellenére felismertem a nyelvezetüket, s rájöttem, hogy elég komoly dologról lehet szó, ha nem is az anyanyelvükön beszélgetnek.

Csak reménykedni tudtam, hogy mikor megállunk, leveszik rólam a kötéseket, s valamerre elmenekülhetek. Talán stoppolva egy kocsinak, vagy futva. Bárhogyan is. Szerencsére a táskámat nem kobozták el tőlem. Vagyis az is kiderült, hogy nem profik. Egy profi miután lekötöz, azonnal elveszi minden cuccodat, s csak azután hagy ott nyugodt szívvel. Lassan megállt alattunk a kocsi, kirángattak belőle, s a fegyverrel lökdöstek előre. Párszor elestem, amit nevetés és beszólás követett, végül csak eljutottunk valami házhoz. Talán börtön, de fogalmam sincs mi lehetett a neve. A lányt, akit eddig az életüknél is jobban védtek, elhurcolták egy másik helységbe, engem pedig tőlük messzebbre kerültem, mert csökkent a hangzavar. A pasas, aki eddig végig a felkaromnál fogva hordozott a helységben, egy rácsos ajtajú helyre bedobott. Valami puhára estem. Gondolom ágy vagy valami hasonló. Elhelyezkedett mellettem, s egy laza mozdulattal kikötözte a szememet takaró anyagot, s eldobta azt.

Mikor megláttam, azt hiszem csalódtam. Kellemesen. Amíg én azt hittem, hogy valami kigyúrt, hajjal alig rendelkező, néger férfi a támadóm, addig ezek pont az ellenkezői voltak ennek a srácnak. Srácnak? Igen! Szerintem maximum két évvel lehetett idősebb nálam, s ahogy meglátta a falfehér arcomat, a száját óvatos mosolyra húzta, majd gyorsan lehúzta a ragasztót a számról, mire felszisszentem.

-Ki vagy te? – tört ki belőlem hirtelen egy szánalmas kérdés. Miért? Mert majd biztos elárulja kilétét.

-Johnathan, de hívj csak Nathannak – ált föl mellőlem, s a kijárat felé indult.

-Hol a csapda? –kérdeztem halkan, s gúnyos mosolyra húzva a számat.

-Miről beszélsz?

-Miért árultad el ilyen könnyen a nevedet?

-Miért ne? Azzal, hogy tudod, hogy hívnak, még nem ismersz. Nem tudod mik a szándékaim, miért csinálom, amit csinálok és… és nem tudsz megszökni. – sorolta elég ironikusan, majd egy kulcscsomót kezdett lóbálni az ujján. Indulni készült.

-Egyáltalán hol vagyunk? – kérdeztem siralmasan, majd fölálltam, s egy ablakot kerestem. Mivel a helységben nem volt semmi, négy betonfalon, egy ágyon, s egy rácsos ajtón kívül, halkan elkezdett nevetgélni. Gúnyosan.

-Ne is erőlködj – zárta le ennyivel a köztünk folyó beszélgetést, majd elhúzta a hatalmas rácsos ajtót, bezárta, majd a „biztonság kedvéért” rá tett még plusz négy lakatot. Aztán elhúzott. Tátott szájjal léptem közelebb a vashoz, majd egy pillanatig töprengve figyeltem azt. Átfutott az agyamon egy röpke perc alatt minden. Szinte az életem pergett le előttem. Hogy lehet, egy majd huszonkét éves srác ennyire rohadék? Illegális ügyekbe folyamodik csak a pénzért? Lehetetlen. Hihetetlen gyorsasággal kaptam a rács után, s majd, mint egy őrült kezdtem azt rázni, s kiabálni. Érdekes erő lett úrrá rajtam, s mikor beláttam, hogy semmire sem megyek az üvöltözéssel, az arcomon folyni kezdtek a könnyek. Artikulálatlan hangok törtek fel belőlem, s lecsúsztam a kapu mentén, végül megráztam még párszor, valamint segítség után kiabáltam. Eredménytelenül. Ekkor eszembe jutott, hogy nálam van a mobilom. Gyorsan elcsúsztam a padlón az ágyamig, s nekidőlve eltakartam a kijelző fényét, majd a híváslistámon keresgéltem. Mikor meg találtam A nevét tárcsázni kezdtem, végül nem jutottam sok sikerrel. Még csak ki sem csöngött. Ergo, térerő nincs. Ettől tökéletesebb újrakezdést el sem képzelhettem volna. Vajon ő is ezt gondolja? Viszont, sokat nem tehettem, ezért a földön fekve a könnyeimmel, gondolkodni kezdtem. Harry biztosan észrevette, hogy nem tartózkodom a klub területén, úgyhogy szólnia kellett valakivel. Ami azt jelenti, hogy keresnek. Legalábbis reménykedem benne, hogy nem hagynak magamra. Nem… Érzem, hogy nem. Dühös vagyok, amiért Niallel egy szót sem váltottam. Amiért Harryt csak úgy otthagytam. Bár csak visszapörgethetném az időt. Mondjuk… addig, amikor a gépem már majdnem felszáll, de mi még mindig a lépcsőn állunk, s visszatart. Na, ott hibáztam. Meg hát, mindenek ellenére, kíváncsi vagyok mi lesz holnap reggel. Érdekelne, hogy mégis miért és meddig tartanak bent egy cellában. Te jó ég, annyi kérdésem lenne, és nem kaphatok rájuk választ. Azt hiszem, kezdek bepánikolni. 

Eleanor Calder

Miért? Miért nem tudok elszámolni a lelkiismeretemmel? Azt hiszem, hiba volt Brookeot nem faggatni. Talán hülyeséget csinált. Most már bizonyos. Valamint, Harry nem részeg. Tehát semmi nem az ő hibája. Őrülten kerestem a tömegben Louist, aki úgy tűnt teljesen felszívódott. Az oldalamon, a mostanra teljesen eszméletlen Harryvel nehezebb volt a járkálás, úgyhogy megtaláltam a kibérelt boxunkat, s leültettem a piros kanapéra. A srácokat mindenképpen meg kellett volna találnom, viszont Hazzát nem akartam magára hagyni. A helységben totál hangosan üvöltött a Nirvana, amiről tudom, hogy semmiképp nem maradnának le róla a srácok, úgyhogy mikor valami csoda folytán megpillantottam a tömegben Niallt és Liamet, azonnal feléjük siettem.

-Baj van! – kiabáltam.

-Jó a buli, nem? – ugrált Niall, mintha nem is hallotta volna, amit mondok üvöltötte tovább a dalszöveget. Türelmetlenül megráztam a fejemet, s kiráncigáltam őket a tánctérről, majd a boxokhoz tereltem őket.

-Mi a baj? – kérdezte Liam, mire éppen le akart ülni, de észrevette a kanapén elterülő fiút, majd kikerekedett szemekkel figyelte.

-Mi történt? Vérzik! –állapította meg, majd tárcsázni kezdte Paul számát. –Összeszedem a fiúkat, indulunk. – rakta le, majd elindult megkeresni a legénység többi tagját is, addig én ottmaradtam a full részeg Niallel és Hazzával.

-Cica, hozz még egy ilyet! – tett pénzt a szőkeség egy pincér csaj rövidnadrágjának farzsebébe, majd meg is paskolta azt.

-Magadnál vagy? – meredtem rá, mire megrántotta a vállát, s lehúzta a rendelését. Megráztam a fejemet, s tovább figyeltem, ahogy táncol ülve, s látszólag nem tudja mi is történt.

-Mi történt Eleanor? – lépett mellém Louis, mire már nem tudtam tovább tartani, s a földre rogytam, majd utánam kapott, s hosszasan öleltem. A vállam rángatózott, s hibásnak éreztem magamat.

-A hátsó kijárathoz, gyorsan! – szólt Liam, majd míg Harryt Zayn fölvette, addig Liam a bosszús Niallt támogatta. Szóval így hatan elindultunk kifelé, s a kint várakozó Paul a kocsijába ültetett minket.

-Egy valaki mondja el mi történt. De gyorsan! – idegeskedett vörös fejjel, majd felé fordultam. Megtöröltem az arcom, s elmeséltem mi is történt.

-Szóval Cher és Harry újra megtalálták egymás társaságát, mikor Cher kijött ide, aztán Harry téged keresett meg először, és most itt vagyunk. – vázolta lassan, mire Niall felkapta a fejét, s leesett neki. Falfehér arccal nézett végig barátján, majd Paul tapsolt egyet, s hazaindultunk a Direction házba, ahova kirendelt egy orvost.

-Semmi komoly. Egy kicsit beütötte a fejét, és ehhez hozzájárult az elfogyasztott alkohol mennyisége is. – tapogatta meg Dr.Borrel barátunk fejét, s felírt egy kis fájdalomcsillapítót, hogy ha miután fölébred, ne legyenek komoly fájdalmai.

Az orvos elmenetele után Stylest fölvitték a szobájába, s mi pedig csendben ültünk a nappaliban. Mindenki gondolkozott. Mindenki csak reménykedett. Viszont volt valami, amit el kellett mondanom.

-Brookeot elrabolták – szakadt ki belőlem, mire lesütöttem a szememet, s arcomat a tenyerembe süllyesztettem. Éreztem, ahogy mindenki egy emberként tekint felém kikerekedett szemekkel, majd hallottam, ahogy valaki föláll, s odafent becsapódik egy ajtó.

Niall Horan

Mit ér egy szó? Mit ér egész élet? Mit ér a karrier? Őszintén! Mit ér? Mit ér minden, ha az, akit szeretsz, egyszer csak közlik, hogy elrabolták. Tudom, mivel jár ez. Tudom, mivel jár egy rablás. Ráadásul ismerem Chert, s tudom, hogy erős, mert sokat túlélt már. De sokat nem tud tenni valami őrültel. Én vagyok a hibás, amiért engedtem a kísértésnek, s megcsókoltam, aztán odáig fajult a dolog, hogy végül megszerettem.

Nem hittem a fülemnek. Eleanor szavai hallatán szinte kiszakadt a mellkasom. Legszívesebben ordítani, tombolni és verekedni akartam volna. Hirtelen kiszállt belőlem minden alkohol, s tisztán láttam mindent.

Idegesen futottam föl a lépcsőn, majd teljes erőmből vágtam be magam után az ajtót. Így vágnám oda magamat is a falhoz, hogy érezzem, mekkora egy barom vagyok!

Mit számítanak ilyenkor a vigasztaló szavak? Nem lehet azokat komolyan venni. Mert nem lesz jobb. Soha nem lesz jobb.

Vigyáznom kellett volna Rá. Nem hittem neki, s még én erőltettem neki a koncertet is. Holott nagyon jól tudtam, hogy az az álom valós. Tehát bekövetkezett az álom. Hogy őszinte legyek ettől tartottam a legjobban. Minden más gond eltörpült ez mellett. Főleg így, hogy Harry megsérült (amit később az orvos erősen bekötözött), s eszméletét veszítette, Brooke eltűnt, Én „csupán” a leli, világommal szenvedek, míg a többiek erősen maguk alatt vannak, nem hiszem, hogy el tudjuk kezdeni Hétfőn a koncertet. Vagy eltoljuk, vagy elhalasszuk, de akkor változik minden. Bár ez a legkisebb gond.

Visszatérve Brookehoz, fogalmam sincs, mit fogok kezdeni magammal, ha valami baja esik. ÉS hogy mi a legnyomasztóbb? Nulla információval rendelkezünk. Nem tudjuk, hol van, a telefonja nem csöng ki, ráadásul egyedül volt. És ha ma nem tudunk semmit, akkor holnapra a rendőrség sem fog találni semmit, mert semmi nyom nem marad. 

Hétfőn a konc

II.kötet - 10.fejezet - Because i made a mistake

Sziasztok!:D 

Mivel a blog ma 1 éves+ 6napos, készültem egy kis meglepetéssel. Egy tripla hosszú fejezet következik, egy kis csavarral. Várom a véleményeket!

u.i.: Azért, annyi ne öljetek majd meg :)

Louis Tomlinson

Mondanom sem kell, az éjszaka folyamán egy percet sem aludtam. Na jó, igazából úgy volt, hogy Zayn, Liam és én őrködtünk, s felváltva aludtunk. Míg én azt lestem, hogy az ajtó mikor nyitódik, s lép be rajta Harry, addig Liam Niall ajtajánál figyelt, hogy ő esetleg megpróbálkozik-e valami „merénylettel”. Zayn addig aludt, s kissé kelletlenül kelt föl, mikor lejárt a mi „műszakunk”, de azért gyorsan összeszedte magát, mert tudtunk nagyon jól, hogy úgymond nemes cél érdekében tesszük mindezt.

Valamikor éjjel kettő felé zörgést, s kisebb szitkozódást hallottunk, mire mindnyájan fölriadtunk, s a hang irányába szegeztük tekintetünk. A bejáraton Styles lépett be. De nem részegen, s nem alkoholtól bűzlően, egyszerűen csak kelletlenül, s nem törődve. Pontosan úgy, ahogy mondtam. Magányosan és szenvedve. Éppen csak az alkohol hiányzott a sorból. Nem akartam odamenni hozzá, s neki esni, hogy „Van fogalmad arról, mit csináltál?”, s hasonlókat hozzávágni, mert tudom, hogy süket fülekre találnék. Ilyenkor ez egyáltalán nem érdekli, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy nem volt magánál, mikor elkövette azokat a dolgokat. Egyszerűen csak odasétáltam hozzá, s a két fiú segítségével föltámogattuk a lépcsőn, s bekísértem a szobájába. Hanyagul ült le ágyára, s az ablakon beszűrődő fény miatt megláttam arcát, s kisírt szemeit. Csak leültem mellé, s szavak nélkül is jól tudtam, mit kell tennem. Megöleltem őt, majd hallottam, ahogy sírni kezd újból, s hüppög, később pedig magát kezdi szidni.

-Jól vagy most már? – kérdezek rá, úgy egy óra múlva, s egy bizonytalan bólintás után végül megszólal.

-Megbocsájtanak valaha?

-Nem tudom Harry. Nem tudom… - rázom meg a fejemet, mert nem akartam sem azt mondani, hogy igen, mert ebben én is bizonytalan vagyok, s hazudni pedig nem akartam Neki. Sem pedig nemleges választ adni, mert akkor minden kezdődik előlről.

-Hagyj magamra, kérlek. – szólít meg lassan, majd lefekszik a szépen bevetett ágyra, s az oldalára fordul, én pedig kilépek a helység ajtaján, s bezárom magam után azt. Nem sértődök meg azon, hogy elküld, sem pedig hogy köszönet nélkül marad magára, mert tudom, hogy sokat jelentett számára hogy valaki ott volt mellette. Hogy tudnék ezek után bármiféle bulira gondolni? Úgy érzem, Hazza most lép be abba a stádiumba, mikor mindent leszar, s elhanyagol. Mármint, ez nem így lesz, mert nem lehet így, de tényleg komoly, ahogy összeverekedett Niallel, s ahogy Brookeval viselkedett. Túl sokáig húzzuk ezt az egészet, de nem tehetjük máshogy, s nem is folyásolhatjuk be ezt az egészet. Ami történt megtörtént, s már csak a remény maradt, hogy este (mert már fél három, s este lenne a buli) talán megbeszélik a dolgokat. A reggeltől is félek, nehogy megint Horannak essen, csak úgy…

Cher Brooks

Nem jött álom a szememre. Jobbnak láttam kikászálódni a takaróból, s mert már amúgy is melegem volt, inkább kisétáltam a nappaliba, s az ablakban ülve figyeltem a sötét égboltot. Annak ellenére, hogy az este történt egy felejthetetlen dolog, én akkor is rájöttem, hogy Szeretem. S úgy érzem talán meg tudnék neki bocsájtani. Bár végig kísérné az életemet, hogy a fiú, akiben bíztam, s szerettem, megcsalt, ráadásul minden előjel nélkül. Az alkalom előtti hetet figyelmen kívül hagyva, persze.

Egyébként csak remélni tudom, hogy már hazaért, vagy Louisék megtalálták valahol.

Niall állapota is érdekel. Talán ő sem tud aludni. Talán ő is az ablakban ül. Talán ő is a mára gondol.

Hirtelen lépéseket hallottam magam mögül, s tudtam vége a magánynak. Eleanor ült föl mellém halkan, s álmos fejet vágva ő is föltekintett az égre.

-Te sem tudsz aludni? – szólaltam meg, ezzel megtörve a csendet. Kérdésemre a lány ijedt arcot vágott, majd szólásra nyitotta a száját. Hangok helyett csak némaság jött ki a torkán, ezért inkább lesütötte a szemét, s megrázta a fejét.

-Mi bánt? – ültem közelebb hozzá, s kisöpörtem a szemébe lógó, a sötétben feketének tűnő hajtincseit, s észrevettem fátyolos tekintetét.

-Félek, Brooke. Ki lehetett ez az őrült? Lehet, hogy épp itt van valahol az utcában. – szipogott halkan, majd megölelt. Igazából kicsit én is tartottam a ténytől, miszerint egy rabló, bűnöző, gyilkos, vagy csak egy őrölt itt rohangál London utcáin, s bármikor úgy dönthet, hogy betör, mondjuk ide, s kedvére… szóval… tehát mondjuk, kárt tesz valamibe, esetleg valakiben, na.

Na meg a mondandója után, egyre jobban rettegtem én is, s már visszaaludni sem volt igazán kedvem. Vajon miért… Eszembe jutott az álom, s kezdett számomra egyre valóságossá válni, s félelmetessé.

-Tudom, mire gondolsz. – törte meg az ismét beálló csöndet Eleanor, majd rám pillantott.

-Szerinted rosszul döntöttem, hogy mindent csak úgy rázúdítottam Harryre? – húzódtam el, hogy jobban lássam, s lesütöttem szemim, fejemet pedig a térdemre hajtottam. Nincs jó kedvem, egyáltalán. A szívem zakatol, érzem, mintha valaki mellettem lenne. Mintha valaki rám gondolna.

-Tudnia kellett az igazságot. Még mindig jobb ez így, mintha Nialltől tudta volna meg. – közölte a lány, majd átfutott egy kérdés a gondolataimon. Miért? Miért lett volna jobb, ha tőle tudja meg először? Akkor talán többet egyikünkhöz sem szólna, vagy… nem is tudom. ez rossz gondolat volt. Már gondolkodni sem tudok. Teljesen erőtlennek érzem magamat, s bizonytalannak. Bár mégis, mintha levettek volna rólam valamiféle súlyt. Talán megkönnyebbültem, hogy közöltem Harryvel a dolgot. így sincs rá biztosíték, hogy valaha hozzánk szól. De ha Louis még nem fújta le az esti bulit, akkor elmondom Neki, hogy… Szeretem, és beszéljük meg újra. Lehet, hogy a helyszín nem éppen erre megfelelő, de még mielőtt a kezébe vesz valami alkoholtartalmú bármit, azonnal megkeresem. Mert ez így érzem, s ha indokot akar rá, hát megkapja. Mindenki. Tényleg. Most nem fog elbizonytalanítani semmi, mert tényleg így gondolom. Niallek igaza volt, ismét. Szeretem, csak nem bízok benne. Pontosan így van ez még most is, de nem tudok mit kezdeni azzal, hogy állandóan a fejemen járkál, úgy érzem, meghalok, hogy nem tudom, mit csinál.

Az éjjel egy részét azzal töltöttük, hogy Eleanor kifejtette, hogy még ha a srácok este megtartják valami klubban a bulit, akkor sem kellene elmennem, mert úgy érzi, hogy történni fog valami. Rosszat érez, rossz előérzete van, rossz ómen, s még sok hasonló, ami elhagyta a száját, több órán keresztül. Én mindezt végighallgattam, de mondtam, hogy mindenféleképpen el kell mennünk. Bár azt a nyomós okot, még nem mondtam el neki, hogy miért is. A rossz ómenekről viszont annyit, hogy nekem is van valami baljós előérzetem a mai nappal kapcsolatban, de ha ezt elárulom a lánynak, akkor valószínűleg nem aludt volna el, s ki sem lépne többet a házból.

Való igaz, Eleanor elaludt, s álomra hajtotta a fejét a nappali ablakában. Kivittem rá a takaróját, s elgondolkoztam azon, hogy hogy a fenébe képes elaludni azon a fél emberhossznyi helyen. Másrészt, nem tudom miért, de én nem mernék aludni abban az ablakban. Kiskorom óta félek a sötétben, úgyhogy nem kísérelném meg az ő tettét. Nem hagytam volna egyedül, ezért én is kihoztam a párnám, s takarómat a hálószobából, s kanapén találtam meg a helyemet. Fél órát töltöttem a bejárati ajtó bámulásával. Igen, a barátnőm félelme rám ragadt, s a gyilkosos rémképek nem hagytak nyugalmat. Mindegy. Azért egész rövid időn belül, bárányokat számolgatva sikerült elaludnom.

Aznap reggel meglepően kipihenten ébredtem. Az ablakokon beszűrődő fény égette a szememet, s sajnáltam az ablakban fekvő lányt. Mindezek a szép dolgok után rájöttem, hogy mi történt tegnap, s a jókedvemnek lőttek, de eszembe jutott, hogy a mai alkalommal mire készülök, úgyhogy részben boldogan, részben pedig szomorúan lerántottam magamról a sötétkék takarót, s fölültem a fekvőhelyemen. Nyújtózkodtam egyet, aztán a fürdőszoba felé indultam. A tükörbe nézve elszörnyedtem, úgyhogy gyorsan megmosakodtam, fogat mostam, megfésülködtem, s a szobába átsétálva a gardróbból valami ruha után kezdtem kutatni. A kinti, lassan nyárias, de még mindig néha hűvös idő miatt, egyfekete cicanadrág, egy fehér, mintás, s vállán szegecses póló, s türkiz Vanscipő mellett voksoltam. Miután felöltöztem, ki mentem megnézni, hogy El felébredt-e már.

Mikorra kiértem, barátnőm még az igazak álmát aluszta, így, tíz óra körül. Gondoltam készíteni kellene valami reggelit, mert már én is elég éhes vagyok, s Eleanor is az lesz, mire fölébred. „A virsli megteszi” gondolattal nyitottam ki halkan a hűtőt, s kotorászni kezdtem benne. Ekkor egy hatalmas zörgést hallottam, s először azt hitem, én ejtettem ki valamit, de miután bezártam az említett tárgyat, körbenéztem, s a földön fekvő El felé irányult a tekintetem. Káromkodott egy sort, s nem bírtam tovább, elnevettem magamat, majd odasétáltam hozzá.

-Á! Jó reggelt Brooke! Kicsit… szűkös volt a reggel. – állt föl a padlóról, majd öltözékemen akadt meg a szeme.

-Hová készülsz?

-Hazakísérlek. Utána pedig bevásárolok, mert nincs itthon semmi kaja. – közöltem vele, mire elgondolkozott.

-Lássuk csak… a Direction házban biztos a felfordulás, az albérletem kulcsa nincs nálam, szóval megyek Louishoz. –kezdett el turkálni a táskájában, s kiemelt egy kisebb kulcscsomót, majd böngészni kezdte, végül visszapakolta a helyére, s a tegnapi ruhája után kutatott.

-Umm… Brooke, kaphatnék valami tiszta ruhát? Este visszahozom. – tárta szét karjait, s segélykérőn nézett rám. Bólintottam, majd mondtam, hogy kövessen, s a szobámba érve kerestem neki is valami ruhát. Egy barna cicanadrág, fehér lenge ing, barna saru, s egy pár fekete fülbevaló teljesen elnyerte a tetszését, így ezt választotta.

Amíg ő készülődött, addig én végeztem a virslikkel, s bevárva őt, fél óra alatt megreggeliztünk.

Úgy dél körül, már a bevásárlóközpont sorait jártam, s Eleanor lelkére kötöttem, hogy amint megtud valamit, hívjon. Persze ez nem csak az estével kapcsolatban van így, hanem úgy általában. Ha elmarad a buli, este Bridgit átjön, én pedig sírok, amiért nem tudok beszélni Harryvel. Viszont a lánnyal, akkor is lesz bepótolni valónk.

A kosárba bedobáltam mindenféle felvágottat, köztük szalámit, sonkát és sajtot. Zöldséget, mint például paradicsom. Ezeken kívül joghurtot, müzlit, üdítőket, ásványvizet, nasit, fűszereket, tésztát, valamint beszereztem egy szakácskönyvet is. Nem akarok állandóan étterembe járkálni, vagy rendelni. Egyszerűbb lesz meg tanulni főzni. A kasszához érve fizettem, s a két szatyrot, amit telepakoltam, a kezembe vettem, a boltból kiérve eszembe jutott az is, hogy hogyan akarom ezt a sok cuccot hazavinni. Elhatároztam, hogy a főzés mellett jogosítványt is szerezni fogok. Addig is tökéletes a taxi, amelyet lekapva, már be is ültem, s kértem, hogy vigyen el a legközelebbi Mc’donaldsba. A gyorskasszánál megálltunk a kocsival, s miután csöngettem, egy fiatal lány megjelent az ablakban, s rendeltem tőle két sajtburgert kis sült krumplival. Pár pillanat elteltével a kívánságomat megkaptam, s a kocsi elindult az általam megadott címre, s tíz perc alatt már haza is értünk.

A konyhában a szatyrokat pakolászva ismét a gondolataimba férkőzött Harry és Niall. Ismét szövődtek a fejemben a kételyek, s a gondolatsorozatok tömege. Vajon Niall rendbejött? Harry már hazaért? Remélem egyikkőjüknek sem esett komolyabb baja. Persze, egy lelki sérülés még attól a pár ütéstől is komolyabb… Na igen. Most is csak a magamra gondolok. Egy másik gondolatmenet abból állt, hogy ha Harrynek elmondom, hogy szeretem, akkor Niall… azt hiszem még ettől is jobban, hát… úgymond megutál. Hiszen pont ő mondta, hogy szeret, nem? Ahj. Aljas és önző vagyok. Na, nem mintha számítana, hogy mindketten One Direction tagok, akkor is elmondom egy harmadik gondolat-foszlányomat. Vicces, hogy több millió rajongójuk van, akik mit meg nem adnának csak azért, hogy eljuthassanak egy koncertjükre, találkozhassanak velük, megkaphassák egy cd-jüket, kaphassanak egy aláírást, vagy, hogy visszakövessék őt Twitteren, erre Nekem megadatik mindez, s én mégis elszúrom. Harry szeretet, s most Niall is. Persze, lenne, aki ezt úgy fogná fel, hogy „Ugyan! Híresek! Akkor meg? Simán választhatnál!” Igen, van, aki a pénzt látja bennük, nem azt, hogy valójában kik is ők. És itt az a baj, hogy belehalnék, de szó szerint, ha nem láthatnám többet őket. Egyébként, most így, hogy lejátszódott ez a négy hónap, s majd’ egy év, hogy találkoztam Mexikóban a sráccal, aki megváltoztatott körülöttem mindent, most már teljesen másképp látom a dolgokat. Hiba volt New Yorkban otthagyni Őt éjjel, s felszállni a gépre. Hiba volt, hogy nem maradtam ott, s nem beszéltük meg a dolgokat, mint két normális, felnőtt ember. Hiba volt Niallbe beleszeretnem. Hiba volt csalódást okozni, s már rögtön az elején otthagyni minden olyan tényezőt, ami rossz irányba viheti a kapcsolatunkat. Hibáztam. Egy hatalmasat. Még, hogy Harry a hibás, amiért megcsalt Taylorral! Egy fenét! Én vagyok a hibás, amiért nem figyeltem oda rá, s hagytam, hogy megtörténjen. Hihetetlen és lehetetlen ez az egész, így egyszerre. Azt hiszem, valami ilyesmire mondják, hogy „Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.” Na persze! Azt arra mondják, amikor valami tényleg szép. Mondjuk… mikor megcsókolja egymást egy pár. Vagy amikor a mennyekbe repítik egymást különböző gyönyöröknek köszönhetően. De ez… erre egyáltalán nem mondhatnám, hogy szép. Nevetségesen viselkedtem. Most már én is belátom. Csak ne okolná mindenért magát Harry.

Így, a gondolatim közepette lett feltöltve a hűtő, a szekrény, s a pult is. A telefonom hangos zenélésére kicsit megijedtem, s össze-vissza rohangáltam, mire megtaláltam. A kijelzőn Eleanor neve virított, s én csak remélni tudtam, hogy nem azért hív, mert Louis mégsem csinál semmiféle bulit. A lány, azonnal In medias res (avagy a dolgok közepébe vágva) beszélt, s én boldog voltam.

-Tehát Louis összekaparta nehezen Harryt, Niallt pedig meggyőzték, és végül közösen kitalálták hol legyen az iszákolás. Minket is meghívtak, sőt ha gondolod, hozd Thomast (Bridgit) is. Na, szóval mikorra menjek hozzád?

Őszinte leszek. Én leragadtam az első mondatnál.

-Mi az, hogy összekaparta nehezen Harryt? Mi történt?

-Cher, szerintem ezt ne most beszéljük meg… -közölte, majd egy másik témára váltott. Mi van? Valami történt Harryvel, amit nem akar elmondani.

-Mond el.- utasítottam, mire egy sóhajtás hagyta el a száját, majd mesélni kezdett, s én szótlanul hallgattam.

-Jó. Szóval, Harry nagyon összezuhant, s nem akart senkivel beszélni. Ennyi. – Ennyi? Azért ez elég komoly. Azért érdekelt Horan állapota is, ezért rákérdeztem, s a felelet egy „Majd kiderül” lett. Végülis megbeszéltük, hogy hétre jöjjön át, s készülődjünk itt. Louis küld értünk egy kocsit, s a bejáratnál találkozunk mindannyian.

Végülis mire a lány átjött, addigra én Thomassal lerendeztem egy félórás telefonbeszélgetést, persze kihangosítva, mert tudtam, hogy nem öt perc lesz, így mindent elmeséltem neki, ami történt, egészen Horan nyakláncától. Tehát én és a kihangosított Bridgit ültünk a hálóban, s közben kerestem az estére valami ruhát. Mindkét hölgyemény szerint tök jó cuccaim vannak, de szerintem ez nem így van. Máskülönben miért nem tudok egyből kiválasztani valamit? Lényegtelen. Fél óra alatt egyébként sikeresen találtam egy egyszerű, fekete combig érő egyrészes ruhát. Hozzá a tegnapi feketeplatform magas sarkút, s különböző arany karpereceket, valamint egy pár gyémántfülbevalót találtam. Csak úgy mellékesen említem, Bridgit nem jön, úgyhogy ismét ketten leszünk, lányok Ellel. Addig is én letusoltam, s megszárítkoztam, valamint felöltöztem, s a végére a hajam, valamint a smink maradt, amely elkészítésével megvártam Eleanort.

Pont, ahogy gondoltam. A lány már teljesen készen érkezett, így nekem a szemem kifestése, s hajam beszárítása, valamint lazán begöndörítése után átmentünk a nappaliba, s a tévét bekapcsoltuk, s a zene csatornára állítottuk, hogy szóljon valami halk háttérzaj.

-Tervezel estére valami érdekeset?- kérdezi a mellettem ülő lány, s hangosabbra veszi a készüléket, mert épp az egyik kedvenc dala következett a toplistán. Szóval Chris Brown üvöltött a házban, s Eleanor táncolása pedig felejthetetlen élmény lett számomra.  

-Mikor jön a kocsi? – kérdezem üvöltve, mire csak a kezével mutat egy tízes számot, amiből leszűröm, hogy tíz perc.

A kocsiban ülve már éreztem, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. Minél jobban közeledtünk a szórakozóhelyhez, amelynek a nevét nem tudom, bár engem nem is érdekel igazán, annál jobban éreztem, hogy Eleanornak valóban igaza volt éjjel. Jaj. Csak azt ne. Nem kell még egy rossz ómen az eddigiek mellé.

-Ha igazad lesz, én megyek ásni a síromat, téged pedig kinevezlek jósnak. – közlöm vele a tényt, mire elneveti magát, s átfut az agyán a gondolat, ami engem is kacagásra késtet, majd ismét megváltozott a hangulatom. A jármű lassult alattunk, s végül meg is állt. Mikor megláttam az üvegen keresztül Harryt, a szívem őrülten kalimpálni kezdett, s azt hittem menten kiszakad a mellkasom. A tömegben megtaláltam Niall személyét is, aki mint mindig, jelen alkalommal is tökéltesen festett. Horan és Harry fehér pólót, Zayn sötétet, Liam kockásat, Louis pedig kéket, egy fekete smileyval a közepén. A kocsi ajtaját kinyitotta előttünk a sofőr, de én El-t küldtem előre, s csak utána szálltam ki én is. Ő azonnal barátjához sietett, s csókkal köszöntötték egymást, mire a társaság följajdult, de ők ügyet sem vetve ránk, tovább folytatták befejezendő időtöltésüket. Kezdtem, már most kissé kínosan érezni magamat. a tekintetem többször is összetalálkozott Hazzáéval, s ekkor hirtelen lesütöttem a szemet, majd Zayn tapsolása kizökkentett mindenkit.

-Ideje lenne bemenni.

Tekintetemmel folyamatosan figyeltem Styles minden mozdulatát, s úgy tíz perc elteltével kikérte az első alkoholtartalmú italát. Gondolkozni sem volt időm, azonnal fölpattantam a piros, műbőr fotelból, s utána siettem.

-Harry, beszélhetünk?

-Persze. – vette kezébe a kék italt, s meghúzta. Hát, ennyit erről. Bár, egy ital még nem a világ.

-Tudod, gondolkodtam az este után. – már őrülten boldog voltam, s nem csak azért, mert beszélhetek vele, vagy, mert a közelében lehetek. Egyszerűen ilyen hatással van rám. De ez nem ilyen egyszerű. Még csak most szálltunk föl a vasútra. Most jön a lejtő…

-És? – őrülten szexi.

-És azt hiszem, szeretlek. –mondtam ki végül, s mintha megkönnyebbültem volna. Ez ekkora teher lenne? Soha! Egy pillanatig azt hittem félrenyelt, vagy rosszul van, mert nem szólalt meg. Aztán rájöttem…

-Komolyan mondod?

-Komolyan. – bólintok, s lassan folytatom. –Viszont még mindig haragszom, de tudom, hogy én voltam a hibás.

-Mi? Miért? – értetlenkedik tovább, s beletúr a tökéletesen belőtt hajába.

-Mert én hibáztam. Elhanyagoltalak, s nem figyeltem oda rád, aztán… - hadartam, de képtelen voltam befejezni. Hüvelykujját ajkaira helyezte, majd befejezte helyettem a gondolatomat.

-Aztán rájöttél, hogy ez hülyeség. Mindketten hibáztunk. –húzott közelebb magához, s elhúzta ujját a számról. Azt hiszem, ez a lejtős rész. Amikor meghalok. Felhőtlenül boldognak éreztem magamat.

-M-megcsókolhatlak? – kérdezi bátortalanul, s kezét fölvezeti a testemen az arcomig, majd azon megállapodik.

-Hiszen, épp most mondtam, hogy Szeretlek. – miután kimondtam, a távolság minimálisra csökkent közöttünk, végül teljesen lecsökkent, s ajkaink egy csókban forrtak össze. Kemény, négy hónap után, ismét érezni a csókját, s annak ízét, leírhatatlan. Nincs rá megfelelő szó, ami azt leírhatná. Puha ajkai lassan csókolták enyémeket, s közben nyelveink egymásba gabalyodva ölelkeztek. Kezeimet fölvezettem a hajába, s ő derekamnál fogva magához vont. Szapora légvétellel váltunk el egymástól, s én teljesen elvörösödve sütöttem le szemeimet, majd fejemet is leeresztettem. Még ha nem néztem rá, akkor is tudtam, hogy mosolyog. Nekem is fülig ért a szám.

-Ha tudnád, mióta vágytam erre. – emelte föl az államnál a fejemet, mire elmosolyodtam, s valami kényszerített arra, hogy oldalra nézzek. Bár ne tettem volna. Egy feltűnően szőke lány állt a sarokban, sőt körülvette két izomagy. A tekintetével felfalt, s mikor összetalálkozott a tekintetem a „testőreivel” (mert tényleg úgy néztek ki), azonnal elindultak egy hátsó kijárat felé. Úgy éreztem utánuk kell mennem. De mégsem hagyhatom itt Harryt. Akkor majd velem jön. Hirtelen megfogtam a kezét, s magam után húztam. Gondolom azt hitte, hogy táncolni akarok, ezért megállt a tömegben, de én csak siettem tovább.

-Hé, állj meg. – nevetett rajtam, majd megfogta kezemet, s megálltunk. Hogy mennyire hiányzott a nevetése.

Ekkor megláttam Őket, s a szőke lányt felismertem. Harrynek sietve mondtam, hogy várjon meg odabent, amibe nehezen belegyezett, s én kirohantam halkan. Amit láttam, az sokkoló volt. A lány száját ragasztóval körbetekerték, majd erősen kiszívták a nyakát, amitől hangosan felnyögött, s sírni kezdett. A következő pillanatban már én sem tudom mi történt. Mintha megütött volna valaki.