II.kötet - 11.fejezet - Anyone can die

Sziasztok! Megérkeztem a folytatással, amiben eléggé le vannak írva az érzelmek. Köszönöm a 92 feliratkozót, valamint az összes nézettséget! Valamint, ennyit mondanék még.

Jó olvasást, Cher Brooks

Harry Styles

A csókja felülmúlhatatlan. Mert bár csókoltam sajnos az ő ajkain kívül ebben a négy hónapban mást is, mégis úgy érzem, hogy csak a miénk illik pontosan egymáséba. S eddig valahogyan, nehezen túléltem a köztünk lévő hatalmas távolságot, ha másodjára is el kell Téged veszítenem, azt már nem lennék képes elviselni. Volt itt szó felejtésről, meg új élet kezdéséről, de végülis vissza találtunk egymáshoz. Most pedig hibáztathatom újra magamat, amiért mentél a saját fejed után, s az „első csókunk” után azonnal elmentél, s ezzel romba döntöttél mindent. Ha tudom előre, hogy ez lesz, akkor nem hagylak magadra, s nem engedem, hogy elhagyd a társaságomat. Most pedig megfogadom: Soha többet nem hagylak magadra!

-Brooke, itt vagy? – lépek ki kis idő után, s a helység körül bár világos volt, azért már nagyon az éjszaka közepén jártunk, s nem láttam valami messzire. Csak az utcák zaját, az élet zaját hallottam. Rosszat sejtettem.

-Brooke? – Járkálok fel, s alá, hátha meglátom valahol a lányt, majd valami nyom után kutatok. Csak két kocsi számára volt parkoló fenntartva a szórakozóhely ezen oldalán. Aha, biztos itt hozzák-viszik a piákat. Nagyszerű vagy, Harry. Közelebb sétáltam a parkolókhoz, majd azonnal megláttam a földön egy rakás széttépett ragasztószalagot, hajcsomókat s némi vért is. A látottaktól hirtelen kisebb sokkot kaptam. A lábaim felmondták a szolgálatot, úgyhogy ott ültem a betonon, akár egy rakás szerencsétlenség, s csakis a legrosszabbra gondoltam. A kezemben tapogatva a tárgyakat, nem tűnt a hajszín annyira ismerősnek. Kinek van szőke haja? Brooke barna, Eleanor sötét, de ő odabent táncol. Perrie szőke (?) De az lehetetlen, mert koncerted adnak valamelyik városban. Megfordult a fejemben még legalább húsz női ismerősömnek a hajszíne, majd elgondolkodtam azon is, mi van, ha azok az őrültek, még most is itt vannak a helyszínen. Ekkor valami hideg, s fémszerű tárgy ért a tarkómhoz. Összerezzentem. Mire odakaptam volna, egy mély, rekedtes férfihang megszólított.

-Most leteszed a kezedből és felállsz! – szólított? Inkább rám ordított, majd mikor látta, hogy nem engedelmeskedem, kezével a vállamnál fogva fölrángatott, s két kezemet erősen lefogta, majd hátravetette.

-És eszedbe se jusson ellenkezni! – a kezében tartott hideg tárgyról kiderült, hogy valami pisztoly, mert hallottam, ahogy fölhúzza, s az kattan egyet.

-Mégis ki a franc maga? – kérdezem a karommal erőlködve, majd minden erőm elszáll, mikor erősebben nyomja hozzám a fegyvert, immár a fejemhez.

-Csak óvatosan! – köpte felém a szavakat, s lassan kezdett elegem lenni a tudatlanságomból. Mégis, ülök egy tett színhelyénél, s egyszer csak a semmiből (?) Valaki nekem szegez egy pisztolyt, s azt követeli, hogy jobban járok, ha engedelmeskedem.

-Nem lesz semmi bajod, ha most amit láttál, azt szépen elfelejted, s visszamész bulizni a kis barátaidhoz! – susogja rettentő félelmetes hangsúllyal fülembe, mire kirántom magam a szorításából, s belenézek szemeibe. Megdöbbentően ismerős volt, de fekete maszkot viselt, úgyhogy semmivel nem próbálkozhattam. Azt hiszem, túl naivnak gondol. De gondolkozni sem maradt időm, egy éles tárgy repült felém, s elkapta a bal karomat, mire egy halk kiáltás tört fel belőlem, s ő látván az esetlenségemet, kapott az alkalmon. Erősen a betonnak taszított, mire a fejem egy kisebb koppanással ért a földhöz. Annyit még láttam, ahogy fölszedi a bizonyítékokat, s mélyen elteszi egy zsákba, majd a sötét Londoni utcák felé indul. Egyedül feküdtem a földön a fájdalmaimmal. Nem elég, hogy állítólag Brooke eltűnt, a többiek erről nem tudnak, én még itt fekszem vérző karral, s fejfájósan. Komolyan. Ettől jobb újrakezdést el sem képzelhettem volna. Most jól esne egy vodka, vagyis inkább több vodka, amitől aztán bealudnék, s más dolog miatt fejfájósan fölébrednék, majd elém tárulna a valóság: Ez csak egy rossz álom, Cher pedig mellettem fekszik a bézs színű takarókkal fedett közös faágyunkban. Gondok nem léteznek, mi valójában nem szakítottunk, én pedig nem feküdtem le Taylorral. Nem tudom felfogni, hogy miért kaptam vissza, ha most újból elveszítem? Az én hibám.

Úgy tizenöt perc „pihenés” után végre föl tudtam állni, s azonnal a fiúkat kezdtem el keresni. Nem emlékszem pontosan merre volt a boxunk. Vagy nem is volt? Csak mindenki leült valahová? Uhh. Fejem után kaptam, s a fájó ponton tartottam ujjaim egy darabig, majd hirtelen megláttam a tömegben Eleanort és felé siettem.

-Eleanor! – kiabáltam neki, mert kétlem, hogy a hangos zenétől bármit is meghallana. Csak reménykedni tudtam. Mikor meglátott magam felé fordítottam, majd kihúztam a tömegből.

-Harry? Hol voltál? Már mindenhol kerestünk! – von kérdőre ijedten, s beugrik, hogy talán nem is mindenhol…

-Az mindegy.

-Mi? Brooke hol van? Mit csináltál vele?

-Hallod? – rázza meg erősen a vállamat, mert nem felelek. Talán túl gyenge vagyok hozzá. Nem tudok róla beszélni. Annyira legyengített, hogy képtelen voltam megvédeni magamat attól a… attól a baromtól.

-Állj! – fogom le két csuklóját, s kihúzom őt a mosdóba. Nem érdekel, hogy női vagy férfi. Tehát bementünk a nőibe, s miután szétnéztem, elmondtam neki, hogy mi történt. Úgy reagált, mint én. Pont, ahogy vártam.

-Akkor ezért szakadt ki a pólód – tette kezét az említett területre, majd elkerekedtek a szemei, mikor felé húzta az ujját az amúgyis rövid fehér ruhadarabomnak.

-Harry te vérzel! – sikoltott halkan, majd a táskájában kezdett kutakodni. A sebemre pillantottam, s ahogy láttam, nem is kis sebről van szó. A kés egész mély nyomot hagyott maga után.

-El, ezt most hagyjuk, Én jól vagyok. – na, igen, fizikailag – Inkább keressük meg a többieket és…

-És?

-És hívjuk a rendőrséget!

-Megőrültél? A klubban több százan vannak! Szerinted mi történne, ha most idejönnének a zsaruk? Szerinted hány illegális dolog történik ebben a pillanatban? – magyarázta a lány, mire elgondolkoztam, hogy vajon tényleg az igazi Calderrel beszélek-e.

-Jó, akkor? – adom meg magamat, mert a nyomozók tényleg nem tudnak mit kezdeni a már nem létező bizonyítékokkal. Tanúk nem voltak, csak emlékek és én.

-Gondolkozz mi történt, mielőtt ki mentetek. Beszélt valakivel? Ivott valamit? – dobta felém a kérdéseket, mikor a fejem újból megfájdult, s ezen nem segített a kintről erősen beszűrődő Nirvana számok egyike sem. Azt hiszem a Girls, mindegy. Kezemet gyorsan a fájó pontra nyomtam, majd fél szemmel észrevettem, hogy a karomból folyni kezd a vér.

-Nem tudom. – ahogy kimondtam, úgy éreztem forogni kezd velem a világ, s kissé hanyagul neki dőltem a rózsaszín csempének. A lány belém kapaszkodott, s megtartott – már amennyire tudott – s velem az oldalán kirohant a mosdóból egyenesen a tömegbe. Louisékat kereste.

Cher Brooks

Úgy érzem, az eddigi tizenkilenc életévem alatt még sosem féltem ennyire. És nem egy dologtól vagy embertől… Nem. Sokkal inkább a ténytől, hogy tulajdonképpen hol vagyok, mit csinálnak velem, és miért teszik. Ja, és hogy ki volt az a szőke lány, akivel állat módjára bántak.

Ostoba, kíváncsi, makacs. – Szóval ez jellemezne engem.

Miután kimentem, s figyelemmel kísértem a lány életének azt a bizonyos szakaszát, egy éles fény villant, én pedig a következő eseményekből már nem sokat érzékeltem. Fogalmam sincs mi történt, nem éreztem, láttam, vagy hallottam semmit. Az időérzékem teljesen elszállt, s csak reménykedtem. Jó sok idő eltelhetett, mire az ólom nehézségű pilláimat kinyitottam, s a sötétségbe pillantottam bele.

Valami kocsiban ülhetünk, s szűk helyen. Mivel a szemem valamivel be lett kötözve, így csakis a hallásomra próbáltam támaszkodni. Lassan mozogtam, a csuklóim mögöttem összekötve, valamint a két bokám szintén lefogva. Nem valami kényelmes a helyzet. Ahogy tovább füleltem, észrevettem, hogy a szám is valami ragasztóval le lett zárva, s bebizonyosodott, hogy esélyem sincs. Egyébként mellettem két ember ült, valamivel a kezükben. Ezt onnan tudom, hogy miközben mozgolódtam, véletlenül hozzájuk értem, mire ők hangosan felhorkantottak.

-Hé, Főnök, fölébredt! – kiabált előre valami férfihang, majd fölhúzta a fegyverét, s maga mellé helyezte.

-Mikor érünk már oda? Reggel óta nem ettem semmit, mert csak ezt a hülye nőt hurcolásztuk! – szólalt meg mellőlem a másik, s valami lányt kezdett szidni magában. Remek, szóval nem egyedül vagyok.

-Fogd be, Nathan – kiálltott rá egy másik, továbbra is ismeretlen hang, majd folytatta – a főnök nem örülne, ha miattad kellene újra számolni! – Aha, szóval ő itt a góré. Ezek meg itt ketten a felügyelők. Tehát három férfi, két nő. Beleszámítva engem is. Mindenem le van fogva, középen ülök egy mozgó kocsiban. Nem kevés fegyver van a járműben. Egy rossz szó, mozdulat, s bárki meghalhat.

Úgy, egy óra telt el, mióta fölébredtem. Ennyi idő alatt bőven ki érthettünk Londonból, tekintve, hogy ki tudja meddig voltam eszméletlenül. A három fegyveres útközben beszélgetett, de sem a nevüket, sem pedig, hogy hová tartunk, vagy mi a céljuk nem tudtam meg. Egyrészt, mert nem angolul beszéltek, másrészt mert nem tudok oroszul. Ennek ellenére felismertem a nyelvezetüket, s rájöttem, hogy elég komoly dologról lehet szó, ha nem is az anyanyelvükön beszélgetnek.

Csak reménykedni tudtam, hogy mikor megállunk, leveszik rólam a kötéseket, s valamerre elmenekülhetek. Talán stoppolva egy kocsinak, vagy futva. Bárhogyan is. Szerencsére a táskámat nem kobozták el tőlem. Vagyis az is kiderült, hogy nem profik. Egy profi miután lekötöz, azonnal elveszi minden cuccodat, s csak azután hagy ott nyugodt szívvel. Lassan megállt alattunk a kocsi, kirángattak belőle, s a fegyverrel lökdöstek előre. Párszor elestem, amit nevetés és beszólás követett, végül csak eljutottunk valami házhoz. Talán börtön, de fogalmam sincs mi lehetett a neve. A lányt, akit eddig az életüknél is jobban védtek, elhurcolták egy másik helységbe, engem pedig tőlük messzebbre kerültem, mert csökkent a hangzavar. A pasas, aki eddig végig a felkaromnál fogva hordozott a helységben, egy rácsos ajtajú helyre bedobott. Valami puhára estem. Gondolom ágy vagy valami hasonló. Elhelyezkedett mellettem, s egy laza mozdulattal kikötözte a szememet takaró anyagot, s eldobta azt.

Mikor megláttam, azt hiszem csalódtam. Kellemesen. Amíg én azt hittem, hogy valami kigyúrt, hajjal alig rendelkező, néger férfi a támadóm, addig ezek pont az ellenkezői voltak ennek a srácnak. Srácnak? Igen! Szerintem maximum két évvel lehetett idősebb nálam, s ahogy meglátta a falfehér arcomat, a száját óvatos mosolyra húzta, majd gyorsan lehúzta a ragasztót a számról, mire felszisszentem.

-Ki vagy te? – tört ki belőlem hirtelen egy szánalmas kérdés. Miért? Mert majd biztos elárulja kilétét.

-Johnathan, de hívj csak Nathannak – ált föl mellőlem, s a kijárat felé indult.

-Hol a csapda? –kérdeztem halkan, s gúnyos mosolyra húzva a számat.

-Miről beszélsz?

-Miért árultad el ilyen könnyen a nevedet?

-Miért ne? Azzal, hogy tudod, hogy hívnak, még nem ismersz. Nem tudod mik a szándékaim, miért csinálom, amit csinálok és… és nem tudsz megszökni. – sorolta elég ironikusan, majd egy kulcscsomót kezdett lóbálni az ujján. Indulni készült.

-Egyáltalán hol vagyunk? – kérdeztem siralmasan, majd fölálltam, s egy ablakot kerestem. Mivel a helységben nem volt semmi, négy betonfalon, egy ágyon, s egy rácsos ajtón kívül, halkan elkezdett nevetgélni. Gúnyosan.

-Ne is erőlködj – zárta le ennyivel a köztünk folyó beszélgetést, majd elhúzta a hatalmas rácsos ajtót, bezárta, majd a „biztonság kedvéért” rá tett még plusz négy lakatot. Aztán elhúzott. Tátott szájjal léptem közelebb a vashoz, majd egy pillanatig töprengve figyeltem azt. Átfutott az agyamon egy röpke perc alatt minden. Szinte az életem pergett le előttem. Hogy lehet, egy majd huszonkét éves srác ennyire rohadék? Illegális ügyekbe folyamodik csak a pénzért? Lehetetlen. Hihetetlen gyorsasággal kaptam a rács után, s majd, mint egy őrült kezdtem azt rázni, s kiabálni. Érdekes erő lett úrrá rajtam, s mikor beláttam, hogy semmire sem megyek az üvöltözéssel, az arcomon folyni kezdtek a könnyek. Artikulálatlan hangok törtek fel belőlem, s lecsúsztam a kapu mentén, végül megráztam még párszor, valamint segítség után kiabáltam. Eredménytelenül. Ekkor eszembe jutott, hogy nálam van a mobilom. Gyorsan elcsúsztam a padlón az ágyamig, s nekidőlve eltakartam a kijelző fényét, majd a híváslistámon keresgéltem. Mikor meg találtam A nevét tárcsázni kezdtem, végül nem jutottam sok sikerrel. Még csak ki sem csöngött. Ergo, térerő nincs. Ettől tökéletesebb újrakezdést el sem képzelhettem volna. Vajon ő is ezt gondolja? Viszont, sokat nem tehettem, ezért a földön fekve a könnyeimmel, gondolkodni kezdtem. Harry biztosan észrevette, hogy nem tartózkodom a klub területén, úgyhogy szólnia kellett valakivel. Ami azt jelenti, hogy keresnek. Legalábbis reménykedem benne, hogy nem hagynak magamra. Nem… Érzem, hogy nem. Dühös vagyok, amiért Niallel egy szót sem váltottam. Amiért Harryt csak úgy otthagytam. Bár csak visszapörgethetném az időt. Mondjuk… addig, amikor a gépem már majdnem felszáll, de mi még mindig a lépcsőn állunk, s visszatart. Na, ott hibáztam. Meg hát, mindenek ellenére, kíváncsi vagyok mi lesz holnap reggel. Érdekelne, hogy mégis miért és meddig tartanak bent egy cellában. Te jó ég, annyi kérdésem lenne, és nem kaphatok rájuk választ. Azt hiszem, kezdek bepánikolni. 

Eleanor Calder

Miért? Miért nem tudok elszámolni a lelkiismeretemmel? Azt hiszem, hiba volt Brookeot nem faggatni. Talán hülyeséget csinált. Most már bizonyos. Valamint, Harry nem részeg. Tehát semmi nem az ő hibája. Őrülten kerestem a tömegben Louist, aki úgy tűnt teljesen felszívódott. Az oldalamon, a mostanra teljesen eszméletlen Harryvel nehezebb volt a járkálás, úgyhogy megtaláltam a kibérelt boxunkat, s leültettem a piros kanapéra. A srácokat mindenképpen meg kellett volna találnom, viszont Hazzát nem akartam magára hagyni. A helységben totál hangosan üvöltött a Nirvana, amiről tudom, hogy semmiképp nem maradnának le róla a srácok, úgyhogy mikor valami csoda folytán megpillantottam a tömegben Niallt és Liamet, azonnal feléjük siettem.

-Baj van! – kiabáltam.

-Jó a buli, nem? – ugrált Niall, mintha nem is hallotta volna, amit mondok üvöltötte tovább a dalszöveget. Türelmetlenül megráztam a fejemet, s kiráncigáltam őket a tánctérről, majd a boxokhoz tereltem őket.

-Mi a baj? – kérdezte Liam, mire éppen le akart ülni, de észrevette a kanapén elterülő fiút, majd kikerekedett szemekkel figyelte.

-Mi történt? Vérzik! –állapította meg, majd tárcsázni kezdte Paul számát. –Összeszedem a fiúkat, indulunk. – rakta le, majd elindult megkeresni a legénység többi tagját is, addig én ottmaradtam a full részeg Niallel és Hazzával.

-Cica, hozz még egy ilyet! – tett pénzt a szőkeség egy pincér csaj rövidnadrágjának farzsebébe, majd meg is paskolta azt.

-Magadnál vagy? – meredtem rá, mire megrántotta a vállát, s lehúzta a rendelését. Megráztam a fejemet, s tovább figyeltem, ahogy táncol ülve, s látszólag nem tudja mi is történt.

-Mi történt Eleanor? – lépett mellém Louis, mire már nem tudtam tovább tartani, s a földre rogytam, majd utánam kapott, s hosszasan öleltem. A vállam rángatózott, s hibásnak éreztem magamat.

-A hátsó kijárathoz, gyorsan! – szólt Liam, majd míg Harryt Zayn fölvette, addig Liam a bosszús Niallt támogatta. Szóval így hatan elindultunk kifelé, s a kint várakozó Paul a kocsijába ültetett minket.

-Egy valaki mondja el mi történt. De gyorsan! – idegeskedett vörös fejjel, majd felé fordultam. Megtöröltem az arcom, s elmeséltem mi is történt.

-Szóval Cher és Harry újra megtalálták egymás társaságát, mikor Cher kijött ide, aztán Harry téged keresett meg először, és most itt vagyunk. – vázolta lassan, mire Niall felkapta a fejét, s leesett neki. Falfehér arccal nézett végig barátján, majd Paul tapsolt egyet, s hazaindultunk a Direction házba, ahova kirendelt egy orvost.

-Semmi komoly. Egy kicsit beütötte a fejét, és ehhez hozzájárult az elfogyasztott alkohol mennyisége is. – tapogatta meg Dr.Borrel barátunk fejét, s felírt egy kis fájdalomcsillapítót, hogy ha miután fölébred, ne legyenek komoly fájdalmai.

Az orvos elmenetele után Stylest fölvitték a szobájába, s mi pedig csendben ültünk a nappaliban. Mindenki gondolkozott. Mindenki csak reménykedett. Viszont volt valami, amit el kellett mondanom.

-Brookeot elrabolták – szakadt ki belőlem, mire lesütöttem a szememet, s arcomat a tenyerembe süllyesztettem. Éreztem, ahogy mindenki egy emberként tekint felém kikerekedett szemekkel, majd hallottam, ahogy valaki föláll, s odafent becsapódik egy ajtó.

Niall Horan

Mit ér egy szó? Mit ér egész élet? Mit ér a karrier? Őszintén! Mit ér? Mit ér minden, ha az, akit szeretsz, egyszer csak közlik, hogy elrabolták. Tudom, mivel jár ez. Tudom, mivel jár egy rablás. Ráadásul ismerem Chert, s tudom, hogy erős, mert sokat túlélt már. De sokat nem tud tenni valami őrültel. Én vagyok a hibás, amiért engedtem a kísértésnek, s megcsókoltam, aztán odáig fajult a dolog, hogy végül megszerettem.

Nem hittem a fülemnek. Eleanor szavai hallatán szinte kiszakadt a mellkasom. Legszívesebben ordítani, tombolni és verekedni akartam volna. Hirtelen kiszállt belőlem minden alkohol, s tisztán láttam mindent.

Idegesen futottam föl a lépcsőn, majd teljes erőmből vágtam be magam után az ajtót. Így vágnám oda magamat is a falhoz, hogy érezzem, mekkora egy barom vagyok!

Mit számítanak ilyenkor a vigasztaló szavak? Nem lehet azokat komolyan venni. Mert nem lesz jobb. Soha nem lesz jobb.

Vigyáznom kellett volna Rá. Nem hittem neki, s még én erőltettem neki a koncertet is. Holott nagyon jól tudtam, hogy az az álom valós. Tehát bekövetkezett az álom. Hogy őszinte legyek ettől tartottam a legjobban. Minden más gond eltörpült ez mellett. Főleg így, hogy Harry megsérült (amit később az orvos erősen bekötözött), s eszméletét veszítette, Brooke eltűnt, Én „csupán” a leli, világommal szenvedek, míg a többiek erősen maguk alatt vannak, nem hiszem, hogy el tudjuk kezdeni Hétfőn a koncertet. Vagy eltoljuk, vagy elhalasszuk, de akkor változik minden. Bár ez a legkisebb gond.

Visszatérve Brookehoz, fogalmam sincs, mit fogok kezdeni magammal, ha valami baja esik. ÉS hogy mi a legnyomasztóbb? Nulla információval rendelkezünk. Nem tudjuk, hol van, a telefonja nem csöng ki, ráadásul egyedül volt. És ha ma nem tudunk semmit, akkor holnapra a rendőrség sem fog találni semmit, mert semmi nyom nem marad. 

Hétfőn a konc