Haláli dallam - Novella

Sziasztok! Nagyon rég jelentkeztem, amit sajnálok. Októberig mindenképpen szeretném közzétenni a 19. fejezetet, amit ma elkezdek. Mindent köszönök: Az olvasóimat, a véleményeket, a megjelenítéseket, a cseréket, a feliratkozókat. Most azzal a novellával érkeztem, amelyet L.T.P. novellaversenye hozott ki belőlem. Első helyezést kapott szomorú kategóriában, az oklevelet a díjkanál találjátok. A részleteket pedig a nevére kattintva. Köszönöm, hogy vagytok! Hamarosan ismét jelentkezem egy bővebb előbeszéddel :) Love ya all <3 (Harry Styles novella)

 

Haláli dallam 

Már éreztem, hogy baj lesz. Rögtön az elején tudtam. Ez csupán egy egyszerű női megérzés. Sosem hittem igazán ezekben a dolgokban. Sőt, igazából semmi ilyen hókusz-pókusz dolgot nem hallgattam meg a baráti társaságomban sem. Nem is tudom… Nem úgy jellemezném, hogy félek tőlük, vagy megijesztenek… inkább, csak, nem tudom. Rengeteg ilyen dolog van: ha valamit nem szeretek, azt nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, hogy miért. Szóval baráti társaság… na, igen. Barátok… Amikor még voltak. Ráadásul az is biztos, hogy egy életre a pokolba kívánom a One Direction-t. Na, jó, tulajdonképpen az egyik ominózus dalukat.

Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velük valami. Hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell, hogy haljanak. –Nos, próbálom így felfogni a dolgokat…

De csak szépen, sorjában.

Éppen augusztus ötödikét írtunk. Persze, azóta ezt a számot neveztem ki nem éppen szerencseszámomnak, a hónapot pedig, csak egyetlen jelzővel illetjük: végzetes. Leginkább számukra. Számomra már nem az. Csupán lelkileg. Szellemileg teljesen összetörtem. De csak az elejéről… tehát a hónap első hete. Napfény, boldogság, fiatalok, strand, és… és Mi. Ugyebár ilyenkor, nyáron, mindenki, mindenhol, bárhol, ahol csak teheti, arról nyilatkozik, hogy vigyázzunk. A napsugarak ellen. Nos, igen. Szerintem ez már bőven az agyára ment mindenkinek, azért ez persze egészen nemes dolog és a jó cél érdekében teszik. Nos, számomra már egészen világossá vált: A fény elől, el lehet bújni. Létezik naptej, amivel bekenheted magadat, hogy le ne égj. Valóban sok mindent meg lehet előzni ilyen apró dolgokkal, vagy azok elvégzésével. Viszont egy valamit nem lehet sehogy sem befolyásolni. Sehogy. Nincs körítés. Egyszerűen az ember, képtelen rá. Az pedig a nagybetűs SORS. Igen. Tulajdonképpen ennek is két oldala van. Ezzel csak az a baj, hogy nekünk az árnyoldala jutott hamarabb. A végzet.

Szóval jókedv gyanánt a göndör szépfiúval és további barátaival – akiket egyébként nem ismerek, de ott voltak. – elindultunk a város egyik legnagyobb strandjára. Tömeg, hangzavar, hangulat és tömérdek csúszda. Hosszú, magas, rövid, széles, színes és vizes. Aquaparkhoz hasonló lehetett. Eddig elég unalmas és semmitmondó life-story lehet ez, de a java, még csak ezután jött.

Miután leterítettük a tágas és kockás plédeket, mindenki izgatottan rohant a medencék felé. Kivéve egy embert. Őt. Levette fehér pólóját, majd lehajtotta a fejét, s kezeit fölemelve azonnal a hajához kapott, s édesen megrázta azt. Hát igen. Ez az egy dolog, sosem változik. Ledobta a törülközőjére az anyagot, majd hozzám sétált, s mintha csak a hálószobában lennénk, úgy vont magához, majd bújtatott ki egyszínű, rózsaszín topomból. Mert igen. Ő a szerelmem volt. Az életemben a második olyan ember, akiért az életemet is adnám. Hát, majdnem így történt…

- Menj csak, majd később utánatok megyek. Még… napozok egy kicsit – közöltem zavartan, majd levettem a szürke farmeromat, így megjelent az egyszerű, közönséges és egyáltalán nem irigylésre méltó fekete, díszítés nélküli bikinim. Nos, ez sem változik.

- Ellesznek – biccentett fejével a barátai irányába, majd kínosan elnevettem magam azon, hogy az úszómester már kitudja, hanyadjára sípol rájuk. Magamban csak nyugtáztam, hogy biztosan, végül ledobtam magamat a puha pokrócra, majd Harry is mellém feküdt. A hasára. Én pedig mellette feküdtem. Mióta megismertem, igazából csak attól féltem, hogy mikor veszítem el. Annyira szerettük egymást… Sokaknak szemet szúrt, és ez nagyon fájt. Fájt, mert tudtam, hogy ezek miatt bármikor széteshet a kapcsolatunk. De elég erős volt.

És akkor még semmi nem történt. Pedig amikor beléptünk a strand világos kapuján, már akkor tudtam, hogy a boldogan napunknak szomorkodás lesz a vége. És igen, ismét lesz egy ok, amiért igaz lehet a tény: „Ha ma sírsz, holnap nevetsz.” És ez ugyanígy igaz fordítva is.

Talán fél órát töltöttünk együtt röhögve, szerelmesen és élve. Haha…

- Gyertek be, frankó a víz! – kiáltott az egyik haverja Harrynek, majd barátom megrántotta a vállát, s felhúzott engem is, végül biccentett egyet a ránk várakozóknak, s kézen fogva megtettük a rövid, s hozzájuk vezető utat. Ez elég kifejező. Amikor odaértünk, az egyikőjük azonnal beugrott a vízbe, mely hatására –mivel bombát ugrott- eléggé kijött a medencéből a számomra hideg víz, így amikor az hozzámért, azonnal odakaptam, s letöröltem. Bár tudtam úszni, sosem volt ínyemre a mély víz. Legtöbbször csak a parton napozgattam, vagy a lábamat lógattam. És akkor olyan történt, hogy azt hittem, nekem is végem…

- Gyerünk, kislány! – kapott ölébe az egyik haver, majd nekifutásból a medencében végeztük mindketten. A hirtelen jött dologtól alig volt időm levegőt venni, de az utolsó centiknél még sikerült. Enyhén fuldokolva tehát sikeresen a felszínre érkeztem, amikor meghallottam a hangos röhögéseket.

- Mond, teljesen megőrültél? – alázta barátom a támadómat, majd hevesen dobogó szívvel kievickéltem a medence széléhez, s segítségkérőn körbenéztem, de nem vette senki, így kimásztam a vízből.

- Hé, jól vagyok – mosolyogtam rá óvatosan, mire magához ölelt, s lassan, de elmúlt a harag a két fél között, s a cuccokat letakartuk, majd a csúszda részhez látogattunk. Egészen jól elvoltunk, ameddig meg nem találtuk a hullámmedencét. Na, innentől kezdve minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam legalább Harryt, de nem jártam túl sok sikerrel. Éreztem, hogy baj lesz. Minden egész órakor kezdődik egy hullám, amikoris az emberek özönleni kezdenek egyre beljebb és beljebb.

- Kérlek, ezt most muszáj? – kérdeztem szerelmem kezét huzigálva, majd mikor már mindenki elénk ment a többiek gyávának tituláltak – ezt a megjegyzést Harry igencsak szúrós pillantásokkal díjazta, mire a többiek feltartott kézzel indultak el. - és lazán kiröhögtek.

- Jó buli lesz, gyere már – mosolygott édesen, de megráztam a fejem. Lemondóan sóhajtott, majd megsimította az arcomat, végül a „barátok” után sietett. Mivel már vagy százan biztosan eléjük férkőztek, ők inkább a beugrást választottak. Természetesen a mélyebb részeknél. Tudni kell, a medence egy egyszerű téglalap formájú és minél beljebb indulsz, annál jobban mélyül. Mert hát ugye lejtős. A végében egy hatalmas fal van, melynek, tetejének középen egy óra és pár instrukciós tábla, a víz alatt a falban pedig nagy rácsok, szellőzők, csatornák – vagy mik – stb. Nos, Hazzáék természetesen figyelmen kívül hagyták a rájuk sípoló úszómestereket, de a többszöri figyelmeztetés ellenére sem türtőztették magukat. A hullámzás már elindult, egyre nagyobbak lettek. Én az eseményeket csupán kintről követtem. Egy óvatlan pillanatban azonban ők még feljebb merészkedtek, mert egyáltalán nem akartak bénának tűnni, és visszajönni az elejére, hogy aztán végigsétáljanak az egész emberiségen. Jó vicc. A „hatalmas fal” tetejére fölmásztak, így ráláttak az egész terültre, s ide a mesterek nem figyeltek. Sajnos… Egyszerre ugrottak be mindnyájan. Azt gondoltam magamban, hogy „Te jó ég, ezeknek végük” majd közelebb merészkedtem a medencéhez, s belestem. Sehol senki. Az úszómesterek hihetetlen gyorsasággal ugrottak fejeset a mélybe, de a hullámzást elfelejtették lekapcsolni. Már tudtam, hogy egyáltalán nem csaltak az érzéseim. Kétségbeesetten rohantam a napernyő alá, hogy tudjam, mit művelnek. Többször is feljöttek az úszók levegőért, majd az egyik kiáltott nekem:

-Nyomja le a fekete kapcsolót! Gyorsan! – a kék fal felé fordultam, és teljesen elvesztem. Összevissza keresgéltem, mire megtaláltam egy nagy kapcsolót – Ó, hogy nem szúrta ki a szemem! – majd teljes erőmből lenyomtam. Visszapillantottam, s elégedetten figyeltem, hogy nem telt le a tíz perc –merthogy a hullámzásnak annyi az időkorlátja – majd az emberek hangos „hú”-t hangoztattak, és egyre többen gyűltek a rácsokhoz. Ekkor már mindenki sejtette, hogy mi történt. Egymás után bukkantak ki a fejek a vízből, s a mesterek a vállukra „akasztva” úsztak föl velük a habokból. A több mint 220 méteres víz meglehetősen mélynek bizonyult. Kiúsztak velük, majd a lépcsőknél maradtak, s teljes káosz alakult ki. Rengetek ember vánszorgott ki a vízből és a fűbe elhelyezett pokrócokról és sátrakból köréjük. Én is utat törtem feléjük magamnak, majd elképedve néztem. Jobb kezemet a szám elé kaptam, s a sírógörcs kerülgetett. Éreztem, hogy ez azonnal robban, és kész. Lerogytam Harry mellé, aki a földön feküdt, s éppen szájon át próbálták újraéleszteni. Gondolom időt akartak nyerni. A másik haverját a mellkasát nyomogatva próbálták újraéleszteni, s egyre több víz áramlott ki a szájából.

-Harry! – kiáltottam rá, mikor többszöri belefújás után sem történt semmi. Hangos szirénázásokra lettünk figyelmesek. Ekkor néztem csak szét jobban.

Száz meg száz tekintet figyelt ránk. A legtöbben azért sírtak, mert egy baleset történt. Mások azért vágtak szörnyülködő arcot, mert „Fiatalok…”. Rendszerint ezek fejcsóválva arrébb mentek, de a távolból követték az eseményeket. És… a tinédzserek közül sokan azért kaptak szintén sírógörcsöt – akárcsak én – mert épp, a kedvenc énekesük, sztárjuk, példaképük, szerelmük feküdt majdnem holtan a medencébe vezető lépcsőn. Jobban mondva annak a szélén. De ez lényegtelen. Hirtelen minden lelassult, csak arra lettem figyelmes, ahogy y a mentősök megérkeznek, majd arrébb visznek, s elküldenek mindenkit a helyszínről. Az emberek úgy mozogtak, mint egy lassított filmben. S ráadásul a hangokat sem hallottam teljesen. Csak tompán és rettentő halkan. Félelmetes volt az egész helyzet. A hordágyra pakolták mind a négyüket, majd egy hang zökkentett ki a némaságból.

- Hölgyem, hozzájuk tartozik? – bólintottam. Hát persze, hogy hozzájuk. A mentőautók után rohantam, majd beszálltam abba, amelyikben szerelmem tartózkodott, s a kezemet rákulcsoltam övére, s szorosan magamhoz húztam azt. Mellkasának dőlve sírtam, miközben éreztem a mentőorvosok tekintetét magamon.

- Még csak húsz éves! Miért? Miért kell így meghalnia? Miért? – dühöngtem hangosan, mire próbáltak lenyugtatni. Sikertelenül. Közben aggódni kezdtem a többi srácért, akik valószínűleg nem lehetnek jobban. De hát miért nem hallgatott rám? Miért kellett neki is mennie a rosszba? Talán ha említem neki, hogy rossz előérzetem van, akkor ott marad velem? Akkor most nem kell egy mentőben ülnünk? De hát akkor is baj lett volna! De ő akkor is életben maradt volna! De tulajdonképpen azt sem tudom, hogy van. Az életjeleit mutató gépre figyeltem, s nagyot sóhajtva figyeltem a szívverésének jelzését. Egy pillanatra lehunytam a szememet, mikor sípolni kezdett valami szerkezet, az orvosok pedig engem félreállítva kezdték meg a munkájukat: Harcolni az életéért. Hosszú percekig zokogva tűrtem, s ők is csak küzdöttek, mikor már a defibrliátor sem segített.

- Most miért nem csinálják? El fogjuk veszíteni! – tolakodtam oda, s rántottam meg az egyiknek a piros kabátját, mire nyugtatás képpen – hát, nem pontosan… - a sofőr a gázba taposott, s ha lehet, még hangosabbnak tűntek a szirénák.

- Kérem! – néztem rájuk könyörgőn, majd újból sírni kezdtem. A könnycsatornáim szinte már kiszáradtak, de még küzdöttek. Lemondón megrázták a fejüket, én pedig az életjeleit mutató gépre tekintettem. Csak egy pillanatra. De elég volt. Kiestem a szorításukból, s Harryt kezdtem ölelni.

-Nee! – kiáltottam hangosan zokogva és látványosan is szenvedve. Azt hiszem itt törtem el teljesen. A hosszú óráknak tartó út után, a mentő megállt egy kórház előtt, s már egyáltalán nem kapkodva kinyitották az ajtókat, kiszálltak, s kiléptek a járműből. Szóval vége. Ennyi volt. Húsz év. Ennyit élt. Milyen könnyen véget érhet az élet... Hát, valóban… a sors… Az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér, a sors végének pillanata azonban nem azonos a halál pillanatával.

-Tudod, Harry… - kezdtem halkan, szinte suttogva, s közben a kezét fogva tanulmányoztam gyönyörű arcát, vonásait. – Fogalmam sincs, hogy merre lehetsz most. Elég elcsépelt szövegnek tűnik, de azt kell, mondjam, talán egy jobb helyen lehetsz most. Még nem veszítettem el egy embert sem, aki a szívemhez oly közel ált volna, akárcsak te, így nem is tudom, mit kell ilyen esetekben mondani. Talán azt, hogy jó utat? Nem. Az túl bizarr. Esetleg azt, hogy majd látogass meg? Dehogy. És, tudod igazából szerintem nem mentél el. Úgy vélem te most is velem vagy. És nem csak a szívemben, ahogy azt annyira nagyon sokán mondják. Úgy érzem itt vagy velem. Igen, most is. A hátamat simogatod, és közben rém nézel és hozzám beszélsz. Jaj, már sírok is. Nem voltam elég meggyőző, ugye?

- Hölgyem, mennünk kell… - szólt be valaki bentről, s így abbahagytam a hozzá intézett szavaimat.

- Mennem kell, Harry – néztem hosszasan a lehunyt szemeire, majd egy kisebbet sóhajtottam, s fölé hajoltam. Arcunkat egy vonalba helyeztem, lehunytam én is a szemeimet, majd megcsókoltam. Ajkaink hosszasan összetartoztak, végül véget ért, én pedig egy utolsót visszanézve még rá, elhagytam a mentőautót. Váltottam pár szót még az orvosokkal, s sajnálattal tudtam meg a hírt: A barátai sem élték túl. A halál oka: Vízi-baleset. Belefulladtak. És én nem tudtam semmit tenni. Csak megtartottam magamnak a hülye megérzésemet! Igen. Minden bizonnyal én vagyok a hibás. Ha szólok, akkor nem történik meg mindez. De tulajdonképpen minden rossz tényező közül a legrosszabb az volt, hogy éppen egy One Direction dal szólt a haláluk közben.

II.kötet - 18.fejezet - Do you love? We love

Sziasztok! Sajnálom, amiért ennyire későn jött rész, de... de fogalmam sincs, hogy mi van most Veletek, meg úgy ezzel az egésszel Akarjátok még a folytatást? Akarjátok még ezt olvasni? Jelentkezzen aki igen. Köszönök minden feliratkozást és véleményt, de most egy rekord kísérletre lenne szükségem. Nagyon közelítünk a 100.000 megjelenítéshez, valamint a 120 feliratkozóhoz. Ha Jövőhét szerdáig, azaz 09.18.-ig elérjük a 100 ezer megjelenítést, hozom az új blogot, a címét, és még róla valamit (titok:D) és egy új részt. Gyerünk, csináljuk meg! Nézzétek az oldalt, osszátok, olvassátok és csináljuk meg a 100 ezret! Vannak még meglepetéseim! ;) Love you all!

Harry Styles

Hang. Lehet egy sokatmondó szó, s egy sokatmondó tett. Mégis, mikor síri csöndben ülsz a nappalidban és öt ember sajnáló, segítségkérő és szomorú tekintete mered rád, majd azt hinnéd, ettől rosszabb már be sem következhet, na, akkor történik valami. Valami, ami ütheti egy ember tizenkilenc évnyi boldogságát, s örömeit. Egy hang, amely zengéséről fogalmad sem volt eddigi életed folyamán, s egy szó, valamint szám, amely befolyásolhatja az elkövetkezendő életedet. Már ha van olyan számunkra, hogy élet.

A szobára települő némaság közben Eleanor nemrég kimondott szavai jártak a fejemben, s Louis levelének apró részletei. A társaságunkon végignézve talán Calder volt az, aki még ebben a helyzetben is a lehető legtöbbet jelentett. Ezt úgy értem, hogy ha bármi történne, akkor Ő az a lány, aki először tudná meg.

Egyszer csak egy egyre hangosodó zene ütemére kaptuk föl egy emberként a fejünket, s így, pár nap elteltével, ez szinte Égi ajándéknak számított. Egy mély sóhajtás után, észrevételeim nem csaltak, s David hangja csak nem ált le a készülékből, így a kis üvegasztal felé fordultam, s leemeltem róla a fekete telefont, végül megdöbbenve figyeltem hosszasan a képernyőt. Akárcsak maga az Úr tűnt volna fel a képernyőn, de ez maga a lehetetlenség.

- Te jó ég! – kaptam a fejemhez hitetlenkedve, s már vagy tíz másodperc is beletelt az imént rám ülő sokkba. A kérdő tekinteteket kielégítve mondtam el nekik, hogy a kijelzőn Louis neve szerepel és a meghatódottságtól, szinte teljesen elfelejtettem mi történi, így bár nem nála volt a készülék, Liam kapcsolt, s kivette a kezemből, majd fogadta a hívást, végül a ki hangosító gombra tévedtek ujjai. Feszülten figyeltük a srác kezében tartott mobilt, s azt a leghangosabbra véve olvadtunk bele újra a csendbe. Egy hang törte meg az ürességet, mely csupán egy torokköszörülésből ált. Végül egy kisebb csörömpölés, de olyan, mintha valaki egy éppen téli szellőtől hűvös aszfalton kocogna, majd egy apró nyögés, mely túlzottan ismerős volt.

- Beszélj!

- Beszélj már! – kiáltotta többszörire valaki, aztán kérése beteljesedett.

- Harry! – aztán a nevemet kiáltotta. Félénken beletúrtam barna, göndör tincseimbe, mert valahogy túlzavarónak találtam őket, aztán megbizonyosodtam róla, hogy nem véletlenül történt meg ez a hívás.

- Harry! Ezek barmok! Tűnjetek el azonnal onnan! – Louis könyörgése hallatán mindnyájan üveges tekingetettel figyeltünk, végül rekedtes, mély hangomon megszólaltam. Volna. Helyettem Niall hangja kavarta föl a vizeket.

- Haver, kihozunk onnan. Még ma este elindulunk!

- Igen, pontosan ezt akartam hallani. Ti idejöttök és megpróbáljátok őket kiszabadítani. Amit meg is tehettek. De a vigaszdíj elmaradhatatlan – szólt közbe ugyan az a férfi, akitől nemrég a köhögést hallottuk, aztán teljesen a lényegre térve vázolta a terveit. Szinte érezni lehetett ördögi, mély hangján az akcentust, amely egyáltalán nem mondható sem britnek, sem amerikainak. Persze, a megfélemlítő kacaj sem maradhatott le a végéről, és valamiért tudtam, hogy mosolyog. Természetesen egyáltalán nem az a boldog fajta. Jóval inkább az a tipikus öntelt és nagyravágyó mosoly lehetett az arcán. És… általában megragadom a dolgok lényegét. Hát… most éppen az „őket” szón foglaltam helyet. Őket… őket… őket… Hát persze! Ma este indultunk volna el, hogy megtaláljuk Brooke-ot! Én hülye! Tehát egy helyen vannak!

- Ja, és tudom, hogy most valamelyikőtök éppen azon gondolkozik, hogyan is verhetne át minket, de közölném, hogy fölösleges. Ha nem ma, akkor holnap jöttetek volna. Szóval. Kezet rá? – és lehet vicces, de tényleg eltalálta Zayn gondolatait. Itt még csak a kirakós pár darabkája volt éles színű számomra. A széle tulajdonképpen – a kerete – már meg is van. Tehát a könnyebb részén túl vagyunk. Most jöhetnek a belső darabkák.

- Mi a biztosíték arra, hogy nem esik semmi bajuk? – kérdeztem óvatosan még mielőtt bárki rávághatta volna, hogy igen.

- Okos gyerek vagy, Styles. Bár ezt a kérdést inkább Paynetől vártam. A biztosíték? Te magad. És a pénzed.

- Harry ne! – szakította félbe Louis hangja az idegenét, ami kissé visszarántott az előző témához.

- Ne? Netán szeretnéd élőben hallani, esetleg látni is, ahogy a drága, Cher Brooks meglátja a poklot, s emellett még a karriered is romokba hever majd, mert Tomlinsonnal is megteszem mindezt? Még mindig ne? – kérdezte sejtelmesen, és egyre halkabban, végül teljesen elhallgatott, mikor mindenki rám emelte újra a tekintetét. Eleanornak ismét könny szökött a szemeibe, előre lógó, szinte fekete tincseit hátratúrta, Zayn keze ökölbe szorulva pihent ölében, Niall engem, s reakciómat tanulmányozta, közben mélyeket sóhajtozott, Liam szemében pedig milyen meglepő… szomorúságot, haragot és… és valami furcsát véltem fölfedezni. Én pedig, egyszerűen csak vártam az ihletet, hogy jöjjön valami Égi jelé, esetleg fölébredjek. Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy mindez álom. És mi nem kerülhettünk ebbe bele. De mégis, amikor az embernek a legjobb barátja és a szerelme életéért kell harcolnia, s küzdeni, akkor a szíve a kelleténél is jobban megdobban, s erősebben, mint valaha jelez. Jelez, hogy nem szabad feladni, és menni kell. Menni kell harcolni. Küzdeni.

- Mennyit? – csupán ennyit kérdeztem. Számomra a pénz, egyáltalán nem lehet akadály, ha Louisról, vagy Cherről van szó.

- Ötezer euró – ejtettte ki könnyedén ezt a bizonyos számot, aztán elgondolkoztam. Tudtam, hogy nem csupán pár fontnyit fog kérni, de ötezer euró?

- Ötezer euró – ismételtem szavait, s közben bólintottam. Azt hiszem, ezt vehetjük annak, hogy elkezdődött. Elkezdődött a harc. Elkezdődött annak az útnak a járása, melyre-annyira nem szerettem volna rálépni. A vég. A végzet felé siklunk oly gyorsan, és talán nem vicces, de nem félek a haláltól. Ha Vele együtt halok meg, akkor semmi nyomasztót nem fogok érezni a testemben. A lényeg, hogy a barátom és a szerelmem életét, megmentsem. És úgy érzem, tartogat ez az idegen még meglepetéseket. Nem gondolnám, hogy miután átnyújtom neki a pénzt, rögvest elenged. Szerintem valami filmbeli jelenetre számíthatok. De közben mégis azt érzem, ez nem egy szokványos filmes jelenet lesz. Ez attól mélyebb lesz.

- Ja, és még valami. Két órát kapsz, hogy megszerezd a pénzt és idetold a segged – azzal letette, én pedig összehúztam a szemöldököm, s áthatón körbenéztem a társaságunkon. Úgy éreztem mondanom kell valamit. Valami bíztatót. Valami olyat, amitől mindenkiben megmozdul valami.

- Rendben – ráztam meg hülyén a fejemet, s felálltam.

- Srácok! – Túrtam a hajamba, s próbáltam összeszedni rakoncátlan gondolataimat – Van fogalmam róla, hogy mekkora szarban vagyunk, és, hogy mi történik körülöttünk. De nem adhatjuk fel! Vagyis… Nem. Egyáltalán nem akarok jönni most a hagyományos lélek-mentő sablonos szövegekkel. Csak… annyit szeretnék, hogy álljunk fel innen, és ha már tavaly Mexikóban elkezdtük együtt a történetünket Vele, akkor fejezzük is be együtt. Ha ma este kell meghalnom, akkor meghalok. Akkor ennyi. Vége. De ha már csak pár órám van a végzetig, akkor szeretném, ha azt a pár kibaszott órát Velük, veletek tölthetném el. Úgyhogy két percen belül idehozok másfél milliót, de induljunk el. Nem szeretném kivégezve látni őket. És titeket sem. De… lehet, hogy egyedül kellene oda mennem, nektek pedig el kellene tűnnötök Londonból. Igen. Ez lesz a legjobb. Liam, vidd a szüleidet és Danielle-t, Niall te szintén, Eleanor neked is velük kellene tartanod és… és Zayn. Van családod. Menj – őszinte voltam.

Úgy éreztem mély alagutakat találtam meg a szavaimmal, de a pár perces némaság meg is tette volna hatást, ha nem szólal fel Horan. Azt hiszem jól tette.

- Na, ide figyelj – kezdte ő is felállva a szintemre, így fejünk egy síkban helyezkedett el, s megtaláltuk a szemkontaktust. Aztán abbahagyta az ír akcentust, s folytatta – Nem foglak megbántani, de azt hiszem, itt az ideje, hogy mindent elmondjak. Meg kell tudnod az igazságot, Harry.

Niall Horan

Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság.

Lehetséges. Ha már az életemről van szó, már mindent elfogadni vélek. De mióta felléptünk Londonban, és leadtuk az ottani utolsó koncertünket, és azon az estén, vagy már nem is tudom mikor… Az idő számomra már nem létező számítás mióta elment. Jobban mondva elvitték.

Amióta megtörtént ez az egész, azóta mardos a bűntudat és csupán magamat érzem hibásnak. Fogalmam sincs, mit tehetnék, de az is lehet, hogy nekem már semmit nem is kell tennem. A cselekedeteim száma ennyi lett volna? Valószínű. De az korántsem jelenti azt, hogy nem szeretném még mindig. Ugyanúgy. Tisztán…

- Mi? Igazságot? Még ettől is több tett van még titokban? – nyíltak idegesítően nagyra Harry szemei, s összehúzott szemöldökkel figyelt rám. De hát nem azt mondta, hogy am vége? Ma mindennek vége? Akkor meg? Mindenkinek jár egy második esély. Hát, most én ellövöm a harmadikat is.

- Igen. Vagyis, nem. Nem. Harry, figyelj. Tudod azt, hogy mi történt és történik jelenleg is folyamatosan. Biztosan gondolkoztál már rajta, hogy vajon miért… miért tettük meg. De három hete nem tudok rendesen aludni, mert a bűntudat ott van benne a lelkemben és… és addig, ameddig nem tudod az igazságot, addig nem szeretnék elindulni. Mert igenis elindulunk. Mindannyian! Együtt kezdtük, és ha kell, heten fejezzük be! De tudnod kell, hogy Zayn is szereti. És te is. És én is. Szeretem. Szeretem Brooke-ot!

Fogalmam sincs mi történt, miután kimondtam az érzéseim, s gondolataim, de úgy gondolom, hogy minden máshogy alakult így, hogy lehunytam a szemeim. Volt egy olyan kósza gondolatom, vagy rossz érzésem, hogy Styles bever nekem ismét egyet, csakúgy, mint az öltözőben, de ez nem történt meg.

- Szereted? – nézett áthatón a szemeimbe, s körülöttünk szinte vágni lehetett volna feszültséget éppúgy, akárcsak egy ollóval egy piros szalagot. Ideges voltam, mert úgy gondoltam, bármikor kitörhet egy nem kívánt sírás valakiből, vagy egy erőszakos megnyilvánulás.

- Szeretjük – szólt közbe Zayn is, s hangja szinte megváltásként hangozhatott. Olyan szituációnak jött le ez, mintha már nagyon erőltetett volna, de meg kellett tudnia mindenkinek az igazságot.

Úgy fél óra múlva, már bőven az autópályán tartottunk Harry fekete Range Roverében, s csak azon gondolkoztam, mi történhetett. Miután bedobtam az én hirtelenségében rám tört kitörésemet, Harry és Eleanor, mintha csak megváltozott volna. Tulajdonképpen mindenkin észrevettem valami mást. Valami furcsát. Valami különlegeset. Eleanor nagyjából összeszedte magát, de még mindig nem akarta elinni az idegen férfi szavait, ezért úgy döntöttünk, szerzünk neki is egy fegyvert. Hát, végül is egy éles konyhakésben megállapodtunk, amit egy műbőrtartókába belehelyeztünk. Ő ült az anyósülés mögött, s a már sötét tájat figyelte nehézkesen a könnyes pillái alól. A rádióból halkan szólt valami pop-ballada, s ez tökéletesen egyesült a mi hangulatunkkal. Körülbelül olyan állapot uralkodott a kocsiban, mintha azonnal fel akarna robbanni, ki akarna törni és könnyezni kezdene. Annyira átadta az egészet… a fájdalmat, a minket körülvevő csillogás mellett a romokat, ahogy összetörünk, a bánatot, a szerelmet… Liam csupán beült középre, s tőle szokatlan módon, most inkább csupán szótlanul utazott velünk. Nem mondott semmi bíztatót. De tudta, hogy az úgysem segítene. Tudtuk, hogy közel vagyunk a halálhoz. Még akkor is, ha ez egyáltalán nem biztos. Valahogyan, csak úgy ott volt a levegőben. Mégis, mintha láttam volna rajta valamit. Mintha valamit nagyon el szeretne mondani, de mégsem teszi. Miért nem?

Zayn ott ült Harry mellett az anyós ülésen, s kémlelte a szélvédőt, melynek ablaktisztítója végezte az egyhangú, monoton mozdulatokat, s hangokat, és csak gondolkozott. Gondolkozhatott Perrien, a családján, Rajta, rajtunk és úgy általában: a jövőn. Aztán itt volt még Styles, és én is. Mindketten ugyan arra gondoltunk, csak másképp. Ő úgy tekintett rá, mint a Szerelme, én pedig, mint egy lány, akit szeretek. De nem úgy, mint barátot. Lehet, hogy ez most teljesen, tökre ugyan annak tűnik, mármint ez a két lejellemzés, de mégis van a kettő között valami apró kis különbség.

Nagyon rövid idő alatt megérkeztünk Temple Wood rejtelmes falujába, amely leginkább egy elhagyatott kis településnek tűnt, s itt már mindannyian kezdtük kicsit aktivizálni magunkat. Harry meggondolatlanul többször is az övéhez nyúlt. Oda, ahova a fegyverét helyezte föl. Fogalmam sincs miért csinálta, de a legvadabb sejtéseimet elhessegettem, még mielőtt valamit beképzelnék. Egyszer csak megálltunk egy kis ház előtt, mert sehogy sem passzolt a térképen szereplő kinyomtatott hely azzal, amit mi láttunk. Zayn és Styles kiszállt, s odasétáltak egy, pusztán levakolt házhoz, melynek zöld kerítése volt, melyeken vörös rózsa kúszott végig. Már csak valami villámlást, s hollóhuhogást bírtam volna elképzelni. Na, hamarosan meg is kaptam.

- Te jó ég! – ugrott be a kocsiba egyszerre a két srác, majd a sofőrünk beletaposott a gázba, maximumon indultunk meg egyenesen. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem mi történt odakint.

- Mi történt? – kérdezte megszeppenve Eleanor, aki csak odakuporodott a sarokba, de egyáltalán nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy fél. Pedig mindnyájan féltünk.

- Annak a nőnek, akihez becsöngettünk útbaigazításért, s ajtót nyitott… Te jó ég. Teljesen összezavarodtam. Ez még élt?! – hadonászott Zayn a kezeivel, s megpróbált lenyugodni. Fejét a légzsákot takaró részre hajtotta, s ott tartotta egy jó darabig.

- Ember! Ez egy kilencven éves hölgy volt, szinte haj nélküli, igazán, mint egy zombi. Viccen kívül – Aztán Harry megborzongott, ahogy visszatért fejébe a nő képe, majd lelassítottunk, s ismét megjelent egy tábla. „Temple Wood”. Különböző Üdvözlő szövegek alatta és „Vigyázat!” Kiírások. Szinte egyszerre tekintettünk fel az irományból az útra, s megdöbbenve tette oda képet Liam magunk elé. Teljesen ugyan az. Hát, szóval megérkeztünk. Szinte lépésben mentünk, mikor az erdő egyik pillanatról a másikra besötétedett, s különböző hangok csapták meg füleinket. Most már biztos: Ma meghalunk.