II.kötet - 18.fejezet - Do you love? We love

Sziasztok! Sajnálom, amiért ennyire későn jött rész, de... de fogalmam sincs, hogy mi van most Veletek, meg úgy ezzel az egésszel Akarjátok még a folytatást? Akarjátok még ezt olvasni? Jelentkezzen aki igen. Köszönök minden feliratkozást és véleményt, de most egy rekord kísérletre lenne szükségem. Nagyon közelítünk a 100.000 megjelenítéshez, valamint a 120 feliratkozóhoz. Ha Jövőhét szerdáig, azaz 09.18.-ig elérjük a 100 ezer megjelenítést, hozom az új blogot, a címét, és még róla valamit (titok:D) és egy új részt. Gyerünk, csináljuk meg! Nézzétek az oldalt, osszátok, olvassátok és csináljuk meg a 100 ezret! Vannak még meglepetéseim! ;) Love you all!

Harry Styles

Hang. Lehet egy sokatmondó szó, s egy sokatmondó tett. Mégis, mikor síri csöndben ülsz a nappalidban és öt ember sajnáló, segítségkérő és szomorú tekintete mered rád, majd azt hinnéd, ettől rosszabb már be sem következhet, na, akkor történik valami. Valami, ami ütheti egy ember tizenkilenc évnyi boldogságát, s örömeit. Egy hang, amely zengéséről fogalmad sem volt eddigi életed folyamán, s egy szó, valamint szám, amely befolyásolhatja az elkövetkezendő életedet. Már ha van olyan számunkra, hogy élet.

A szobára települő némaság közben Eleanor nemrég kimondott szavai jártak a fejemben, s Louis levelének apró részletei. A társaságunkon végignézve talán Calder volt az, aki még ebben a helyzetben is a lehető legtöbbet jelentett. Ezt úgy értem, hogy ha bármi történne, akkor Ő az a lány, aki először tudná meg.

Egyszer csak egy egyre hangosodó zene ütemére kaptuk föl egy emberként a fejünket, s így, pár nap elteltével, ez szinte Égi ajándéknak számított. Egy mély sóhajtás után, észrevételeim nem csaltak, s David hangja csak nem ált le a készülékből, így a kis üvegasztal felé fordultam, s leemeltem róla a fekete telefont, végül megdöbbenve figyeltem hosszasan a képernyőt. Akárcsak maga az Úr tűnt volna fel a képernyőn, de ez maga a lehetetlenség.

- Te jó ég! – kaptam a fejemhez hitetlenkedve, s már vagy tíz másodperc is beletelt az imént rám ülő sokkba. A kérdő tekinteteket kielégítve mondtam el nekik, hogy a kijelzőn Louis neve szerepel és a meghatódottságtól, szinte teljesen elfelejtettem mi történi, így bár nem nála volt a készülék, Liam kapcsolt, s kivette a kezemből, majd fogadta a hívást, végül a ki hangosító gombra tévedtek ujjai. Feszülten figyeltük a srác kezében tartott mobilt, s azt a leghangosabbra véve olvadtunk bele újra a csendbe. Egy hang törte meg az ürességet, mely csupán egy torokköszörülésből ált. Végül egy kisebb csörömpölés, de olyan, mintha valaki egy éppen téli szellőtől hűvös aszfalton kocogna, majd egy apró nyögés, mely túlzottan ismerős volt.

- Beszélj!

- Beszélj már! – kiáltotta többszörire valaki, aztán kérése beteljesedett.

- Harry! – aztán a nevemet kiáltotta. Félénken beletúrtam barna, göndör tincseimbe, mert valahogy túlzavarónak találtam őket, aztán megbizonyosodtam róla, hogy nem véletlenül történt meg ez a hívás.

- Harry! Ezek barmok! Tűnjetek el azonnal onnan! – Louis könyörgése hallatán mindnyájan üveges tekingetettel figyeltünk, végül rekedtes, mély hangomon megszólaltam. Volna. Helyettem Niall hangja kavarta föl a vizeket.

- Haver, kihozunk onnan. Még ma este elindulunk!

- Igen, pontosan ezt akartam hallani. Ti idejöttök és megpróbáljátok őket kiszabadítani. Amit meg is tehettek. De a vigaszdíj elmaradhatatlan – szólt közbe ugyan az a férfi, akitől nemrég a köhögést hallottuk, aztán teljesen a lényegre térve vázolta a terveit. Szinte érezni lehetett ördögi, mély hangján az akcentust, amely egyáltalán nem mondható sem britnek, sem amerikainak. Persze, a megfélemlítő kacaj sem maradhatott le a végéről, és valamiért tudtam, hogy mosolyog. Természetesen egyáltalán nem az a boldog fajta. Jóval inkább az a tipikus öntelt és nagyravágyó mosoly lehetett az arcán. És… általában megragadom a dolgok lényegét. Hát… most éppen az „őket” szón foglaltam helyet. Őket… őket… őket… Hát persze! Ma este indultunk volna el, hogy megtaláljuk Brooke-ot! Én hülye! Tehát egy helyen vannak!

- Ja, és tudom, hogy most valamelyikőtök éppen azon gondolkozik, hogyan is verhetne át minket, de közölném, hogy fölösleges. Ha nem ma, akkor holnap jöttetek volna. Szóval. Kezet rá? – és lehet vicces, de tényleg eltalálta Zayn gondolatait. Itt még csak a kirakós pár darabkája volt éles színű számomra. A széle tulajdonképpen – a kerete – már meg is van. Tehát a könnyebb részén túl vagyunk. Most jöhetnek a belső darabkák.

- Mi a biztosíték arra, hogy nem esik semmi bajuk? – kérdeztem óvatosan még mielőtt bárki rávághatta volna, hogy igen.

- Okos gyerek vagy, Styles. Bár ezt a kérdést inkább Paynetől vártam. A biztosíték? Te magad. És a pénzed.

- Harry ne! – szakította félbe Louis hangja az idegenét, ami kissé visszarántott az előző témához.

- Ne? Netán szeretnéd élőben hallani, esetleg látni is, ahogy a drága, Cher Brooks meglátja a poklot, s emellett még a karriered is romokba hever majd, mert Tomlinsonnal is megteszem mindezt? Még mindig ne? – kérdezte sejtelmesen, és egyre halkabban, végül teljesen elhallgatott, mikor mindenki rám emelte újra a tekintetét. Eleanornak ismét könny szökött a szemeibe, előre lógó, szinte fekete tincseit hátratúrta, Zayn keze ökölbe szorulva pihent ölében, Niall engem, s reakciómat tanulmányozta, közben mélyeket sóhajtozott, Liam szemében pedig milyen meglepő… szomorúságot, haragot és… és valami furcsát véltem fölfedezni. Én pedig, egyszerűen csak vártam az ihletet, hogy jöjjön valami Égi jelé, esetleg fölébredjek. Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy mindez álom. És mi nem kerülhettünk ebbe bele. De mégis, amikor az embernek a legjobb barátja és a szerelme életéért kell harcolnia, s küzdeni, akkor a szíve a kelleténél is jobban megdobban, s erősebben, mint valaha jelez. Jelez, hogy nem szabad feladni, és menni kell. Menni kell harcolni. Küzdeni.

- Mennyit? – csupán ennyit kérdeztem. Számomra a pénz, egyáltalán nem lehet akadály, ha Louisról, vagy Cherről van szó.

- Ötezer euró – ejtettte ki könnyedén ezt a bizonyos számot, aztán elgondolkoztam. Tudtam, hogy nem csupán pár fontnyit fog kérni, de ötezer euró?

- Ötezer euró – ismételtem szavait, s közben bólintottam. Azt hiszem, ezt vehetjük annak, hogy elkezdődött. Elkezdődött a harc. Elkezdődött annak az útnak a járása, melyre-annyira nem szerettem volna rálépni. A vég. A végzet felé siklunk oly gyorsan, és talán nem vicces, de nem félek a haláltól. Ha Vele együtt halok meg, akkor semmi nyomasztót nem fogok érezni a testemben. A lényeg, hogy a barátom és a szerelmem életét, megmentsem. És úgy érzem, tartogat ez az idegen még meglepetéseket. Nem gondolnám, hogy miután átnyújtom neki a pénzt, rögvest elenged. Szerintem valami filmbeli jelenetre számíthatok. De közben mégis azt érzem, ez nem egy szokványos filmes jelenet lesz. Ez attól mélyebb lesz.

- Ja, és még valami. Két órát kapsz, hogy megszerezd a pénzt és idetold a segged – azzal letette, én pedig összehúztam a szemöldököm, s áthatón körbenéztem a társaságunkon. Úgy éreztem mondanom kell valamit. Valami bíztatót. Valami olyat, amitől mindenkiben megmozdul valami.

- Rendben – ráztam meg hülyén a fejemet, s felálltam.

- Srácok! – Túrtam a hajamba, s próbáltam összeszedni rakoncátlan gondolataimat – Van fogalmam róla, hogy mekkora szarban vagyunk, és, hogy mi történik körülöttünk. De nem adhatjuk fel! Vagyis… Nem. Egyáltalán nem akarok jönni most a hagyományos lélek-mentő sablonos szövegekkel. Csak… annyit szeretnék, hogy álljunk fel innen, és ha már tavaly Mexikóban elkezdtük együtt a történetünket Vele, akkor fejezzük is be együtt. Ha ma este kell meghalnom, akkor meghalok. Akkor ennyi. Vége. De ha már csak pár órám van a végzetig, akkor szeretném, ha azt a pár kibaszott órát Velük, veletek tölthetném el. Úgyhogy két percen belül idehozok másfél milliót, de induljunk el. Nem szeretném kivégezve látni őket. És titeket sem. De… lehet, hogy egyedül kellene oda mennem, nektek pedig el kellene tűnnötök Londonból. Igen. Ez lesz a legjobb. Liam, vidd a szüleidet és Danielle-t, Niall te szintén, Eleanor neked is velük kellene tartanod és… és Zayn. Van családod. Menj – őszinte voltam.

Úgy éreztem mély alagutakat találtam meg a szavaimmal, de a pár perces némaság meg is tette volna hatást, ha nem szólal fel Horan. Azt hiszem jól tette.

- Na, ide figyelj – kezdte ő is felállva a szintemre, így fejünk egy síkban helyezkedett el, s megtaláltuk a szemkontaktust. Aztán abbahagyta az ír akcentust, s folytatta – Nem foglak megbántani, de azt hiszem, itt az ideje, hogy mindent elmondjak. Meg kell tudnod az igazságot, Harry.

Niall Horan

Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság.

Lehetséges. Ha már az életemről van szó, már mindent elfogadni vélek. De mióta felléptünk Londonban, és leadtuk az ottani utolsó koncertünket, és azon az estén, vagy már nem is tudom mikor… Az idő számomra már nem létező számítás mióta elment. Jobban mondva elvitték.

Amióta megtörtént ez az egész, azóta mardos a bűntudat és csupán magamat érzem hibásnak. Fogalmam sincs, mit tehetnék, de az is lehet, hogy nekem már semmit nem is kell tennem. A cselekedeteim száma ennyi lett volna? Valószínű. De az korántsem jelenti azt, hogy nem szeretném még mindig. Ugyanúgy. Tisztán…

- Mi? Igazságot? Még ettől is több tett van még titokban? – nyíltak idegesítően nagyra Harry szemei, s összehúzott szemöldökkel figyelt rám. De hát nem azt mondta, hogy am vége? Ma mindennek vége? Akkor meg? Mindenkinek jár egy második esély. Hát, most én ellövöm a harmadikat is.

- Igen. Vagyis, nem. Nem. Harry, figyelj. Tudod azt, hogy mi történt és történik jelenleg is folyamatosan. Biztosan gondolkoztál már rajta, hogy vajon miért… miért tettük meg. De három hete nem tudok rendesen aludni, mert a bűntudat ott van benne a lelkemben és… és addig, ameddig nem tudod az igazságot, addig nem szeretnék elindulni. Mert igenis elindulunk. Mindannyian! Együtt kezdtük, és ha kell, heten fejezzük be! De tudnod kell, hogy Zayn is szereti. És te is. És én is. Szeretem. Szeretem Brooke-ot!

Fogalmam sincs mi történt, miután kimondtam az érzéseim, s gondolataim, de úgy gondolom, hogy minden máshogy alakult így, hogy lehunytam a szemeim. Volt egy olyan kósza gondolatom, vagy rossz érzésem, hogy Styles bever nekem ismét egyet, csakúgy, mint az öltözőben, de ez nem történt meg.

- Szereted? – nézett áthatón a szemeimbe, s körülöttünk szinte vágni lehetett volna feszültséget éppúgy, akárcsak egy ollóval egy piros szalagot. Ideges voltam, mert úgy gondoltam, bármikor kitörhet egy nem kívánt sírás valakiből, vagy egy erőszakos megnyilvánulás.

- Szeretjük – szólt közbe Zayn is, s hangja szinte megváltásként hangozhatott. Olyan szituációnak jött le ez, mintha már nagyon erőltetett volna, de meg kellett tudnia mindenkinek az igazságot.

Úgy fél óra múlva, már bőven az autópályán tartottunk Harry fekete Range Roverében, s csak azon gondolkoztam, mi történhetett. Miután bedobtam az én hirtelenségében rám tört kitörésemet, Harry és Eleanor, mintha csak megváltozott volna. Tulajdonképpen mindenkin észrevettem valami mást. Valami furcsát. Valami különlegeset. Eleanor nagyjából összeszedte magát, de még mindig nem akarta elinni az idegen férfi szavait, ezért úgy döntöttünk, szerzünk neki is egy fegyvert. Hát, végül is egy éles konyhakésben megállapodtunk, amit egy műbőrtartókába belehelyeztünk. Ő ült az anyósülés mögött, s a már sötét tájat figyelte nehézkesen a könnyes pillái alól. A rádióból halkan szólt valami pop-ballada, s ez tökéletesen egyesült a mi hangulatunkkal. Körülbelül olyan állapot uralkodott a kocsiban, mintha azonnal fel akarna robbanni, ki akarna törni és könnyezni kezdene. Annyira átadta az egészet… a fájdalmat, a minket körülvevő csillogás mellett a romokat, ahogy összetörünk, a bánatot, a szerelmet… Liam csupán beült középre, s tőle szokatlan módon, most inkább csupán szótlanul utazott velünk. Nem mondott semmi bíztatót. De tudta, hogy az úgysem segítene. Tudtuk, hogy közel vagyunk a halálhoz. Még akkor is, ha ez egyáltalán nem biztos. Valahogyan, csak úgy ott volt a levegőben. Mégis, mintha láttam volna rajta valamit. Mintha valamit nagyon el szeretne mondani, de mégsem teszi. Miért nem?

Zayn ott ült Harry mellett az anyós ülésen, s kémlelte a szélvédőt, melynek ablaktisztítója végezte az egyhangú, monoton mozdulatokat, s hangokat, és csak gondolkozott. Gondolkozhatott Perrien, a családján, Rajta, rajtunk és úgy általában: a jövőn. Aztán itt volt még Styles, és én is. Mindketten ugyan arra gondoltunk, csak másképp. Ő úgy tekintett rá, mint a Szerelme, én pedig, mint egy lány, akit szeretek. De nem úgy, mint barátot. Lehet, hogy ez most teljesen, tökre ugyan annak tűnik, mármint ez a két lejellemzés, de mégis van a kettő között valami apró kis különbség.

Nagyon rövid idő alatt megérkeztünk Temple Wood rejtelmes falujába, amely leginkább egy elhagyatott kis településnek tűnt, s itt már mindannyian kezdtük kicsit aktivizálni magunkat. Harry meggondolatlanul többször is az övéhez nyúlt. Oda, ahova a fegyverét helyezte föl. Fogalmam sincs miért csinálta, de a legvadabb sejtéseimet elhessegettem, még mielőtt valamit beképzelnék. Egyszer csak megálltunk egy kis ház előtt, mert sehogy sem passzolt a térképen szereplő kinyomtatott hely azzal, amit mi láttunk. Zayn és Styles kiszállt, s odasétáltak egy, pusztán levakolt házhoz, melynek zöld kerítése volt, melyeken vörös rózsa kúszott végig. Már csak valami villámlást, s hollóhuhogást bírtam volna elképzelni. Na, hamarosan meg is kaptam.

- Te jó ég! – ugrott be a kocsiba egyszerre a két srác, majd a sofőrünk beletaposott a gázba, maximumon indultunk meg egyenesen. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem mi történt odakint.

- Mi történt? – kérdezte megszeppenve Eleanor, aki csak odakuporodott a sarokba, de egyáltalán nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy fél. Pedig mindnyájan féltünk.

- Annak a nőnek, akihez becsöngettünk útbaigazításért, s ajtót nyitott… Te jó ég. Teljesen összezavarodtam. Ez még élt?! – hadonászott Zayn a kezeivel, s megpróbált lenyugodni. Fejét a légzsákot takaró részre hajtotta, s ott tartotta egy jó darabig.

- Ember! Ez egy kilencven éves hölgy volt, szinte haj nélküli, igazán, mint egy zombi. Viccen kívül – Aztán Harry megborzongott, ahogy visszatért fejébe a nő képe, majd lelassítottunk, s ismét megjelent egy tábla. „Temple Wood”. Különböző Üdvözlő szövegek alatta és „Vigyázat!” Kiírások. Szinte egyszerre tekintettünk fel az irományból az útra, s megdöbbenve tette oda képet Liam magunk elé. Teljesen ugyan az. Hát, szóval megérkeztünk. Szinte lépésben mentünk, mikor az erdő egyik pillanatról a másikra besötétedett, s különböző hangok csapták meg füleinket. Most már biztos: Ma meghalunk.