II.kötet - 17.fejezet - Expecting you

Sziasztok!:)

OMG. A szó, amivel jellemezném ezt az egészet most. Köszönöm a 115 rendszeres olvasót, a véleményeket, a kommenteket, az oldalmegjelenítéseket, a szavazatokat, a követéseket, a cseréket és a kéréseket. A traileren a lassan 300 megtekintést, és, úgy, általánosságban mindent! Ez mind sokat jelent nekem <3 Ezt a részt teljesen Louisnak szenteltem. Miért? Mert kell egy ilyen is. Lehet számítani még Niall, valamint Lily és talán Ana szemszögére. Rengetegszer fogok múltbéli szálakat visszahúzni, s a homályt élessé tenni, hogy mindenki számára világos legyen minden. Nem tudom... Gondolkoztam, hogy linkelek zenét ehhez a fejezethez, de akkor úgy az egészet cenzúráznom kellett volna, és köbö 16+ os fejezetté válna. Nos, semmi ilyenről nincs szó most. Jó olvasást kívánok! :) Ja, és ÚJ csoport: KATT

U.i.: Élvezzétek ki még ezt a pár napot! <3

Louis Tomlinson

Csak a szív látja meg mindenben annak a végső valóságnak és bizonyosságnak nyomait, mely minden ember arcából, minden kőből és minden fűszálból rám tekint, hogy azt mondja nekem: van, aki szeret téged. De mi van akkor, ha ez nincs így?

A kezdetleges szeretet, bármikor megszűnhet. Ez biztos, hiszen velem is ez történt. Igenis meg lehet bántani egy embert annyira, - még akkor is, ha nem ő a célpont – hogy teljességében és visszafordíthatatlanul megszűnjön belőlünk az iránta érzett szeretet, barátság. Elég hozzá egy hatalmas felindulásból kimondott szó, vagy mondat. Ezt a lábbelit aggatnám Cher Brooksra.

Aztán van olyan, hogy testvéri szeretet. Barátság. Tökéletes barátság. Legjobb barátság. És még számtalan jelzővel lehetne illetni ezt az emberi kapcsolatot. Bár ennek is több fajtája van, én most csupán a pozitív-at elemezném ki. Merthogy lassan négy éve már a töretlen szoros baráti kapcsolatomnak azzal a bizonyos göndör hajú sráccal, az érzéseim iránta ugyan azok – természetesen – úgyhogy elég egy apró rezdülés az arcán, egy kelletlenül lehunyt szem, egy másik irányba forduló hajtincs, akár egy érdes torokköszörülés, én tudom, mit érez. Mi bánthatja a lelkét, mi az, ami feldobhatná, és mikor van szüksége egy kiadós haveri beszélgetésre. Éppen ezért volt elég látni a lassan fél éve tartó búskomor tekintetét, s arcát. Megelégeltem, hogy semminek nem tud örülni és ezzel lehúzza az őt éppen körülvevő társaság hangulatát. Mert soha nem elég egy hamis mosoly. Esetleg egy pléhpofa. Az csak egy maszk. És a maszk alá, csak azok képesek belátni, akik kifejezetten ismerik társukat. Úgy, mint én… Úgyhogy teljesen a szeretettől vezérelve, és az ő érdekeit nézve indultam el a boldogságához.

A kocsimban ülve az egyáltalán nem híres Temple Wood felé tartottam. Az út eddigi része nyugodt volt. Nem volt tömeg, dugó, torlódás, sem pedig baleset, vagy valamiféle időjárás okozta kellemetlenség. A már fél órája tartó utam alatt többször is nagyokat nyeltem, s a mellettem elhelyezkedő anyósülés felé pillantgattam. Tulajdonképpen az azon helyet kapó táskára. Éppen a kis órára néztem, hogy megtudjam a benzin mennyiségét, s mivel elég üresnek tituláltam, lekanyarodtam a következő lehetőségnél egy benzinkút felé. Különös érzés kapott el, mialatt a számlálót figyeltem, ahogy egyre magasabb értékeket mutat a kijelzőn. Elég kihalt kút volt, s többször is olyan érzésem volt, mintha egy horror film, közelgő helyszínén állnék. Mikor végeztem, előkerestem a pénztárcámat a farzsebemből, s a boltba indultam. Különböző chipsek, kekszek, csokoládék és megannyi egészségtelen dologgal találtam szemben magamat. Mögöttük újságok, napilapok, tini magazinok kaptak helyet egy hatalmas polcon. Akárcsak egy kisbolt az utcánkban otthon. Lekaptam egy két zacskó sajtos és ketchupos chipset a polcról, aztán a kasszához indultam. Nem akartam tovább nézelődni, mert úgy éreztem, minél hamarabb el kellene onnan tűnnöm.

- Jó estét. Kettes kút – közöltem a pénztárcámban matatva, majd miután felnéztem, csak akkor szembesültem a tényekkel. Egy, talán velem egykorú lány ült a pult mögött valami széken, s kezében, valamiféle magazint tartott. Miután felnézett a sorokból, egyszerűen visszaköszönt, majd a pult melletti személyzeti ajtóra nézett. Miközben fizettem, többször is megismételte az előbbit. Az egyik szemöldökömet felhúzva méregettem a hosszú, barna hajú lányt. Eleannora emlékeztetett. Bár nem ismerem ezt a lányt, az én Szerelmem szépséget meg sem közelíti. És megkockáztatom, hogy kedvességét, szeretetét és odaadását sem. Nem. Belőle csak egy van. gondolataim közepette fedeztem fel a hangfalakból halkan kiszűrődő zenét, s „örömmel” konstatáltam, hogy ez a hely kétség kívül egy horror film helyszíne. Az előbbi kétséges állításom tehát, mostanra szinte biztos. Miután elvettem a már hosszú ideje az asztalon pihenő visszajárót, egy darabig még néztük egymást a lánnyal. Fogalmam sincs miért tettem, de a tekintetemet kierőszakolta már a puszta jelenlétével. Az arcáról félelmet véltem leolvasni, szinte fekete szemei pedig enyhén üvegesek voltak. Ahogy lejjebb vezettem rajta a tekintetemet, először a nyakláncán akadt meg a tekintetem, melyen egy kereszt lógott. Erről Harry jutott az eszembe. Neki is megszólalásig ilyen medalion lóg a nyakában. Már ha ezt lehet annak nevezni. Aztán a fekete felsőjét, majd a karját néztem meg, de azt csak egy pillantás erejéig, ugyanis hirtelen eltakarta, mert a személyzeti ajtó kicsapódott, s egy zsémbes középkorú férfi lépett ki rajta.

- Minden rendben, Uram?

- Hogyne. Viszlát – bólintottam, majd elköszöntem, mert úgy éreztem, nincs már többé helyem ott. A helységből kilépve párszor még visszanéztem, s félelmetesen tudatosult bennem, hogy vajon mik is történhettek szegény lánnyal. A karján hatalmas sebek és lila, néhol zöldes nyomok éktelenkedtek. Egyáltalán nem tehettem érte semmit, mert sem bizonyítékom, sem pedig kedvem nem volt beleszállni egy ilyen ügybe. Hiszen vár még rám egy hasonló eset. S csak reménykedem benne, hogy Brookenak még nem esett semmiféle ehhez hasonló baja. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam, s beindítottam a motort. Hirtelen felnéztem az égre, mely eddig még a késő délutáni órákban kéken fénylett, mostanra pedig egészen beszürkült.

Ahogy gondoltam. A fél órás utam közben, megjelentek a felhők első könnycseppjei a szélvédőn, majd őket követte ezer meg ezer. Úgy fél óra elteltével megérkeztem a célomhoz, a rettegett településre. Amolyan „Üdv Temple Wood!” Stílusban pillantottam a táblára, mely azt jelentette, hogy megérkeztem. Tulajdonképpen nem tudom mire számítottam. A boldog, nyüzsgő életet élő, utcákon tyúkok és kakasok nyugodtságot felverő hangja… hiányzott. Ehelyett egy szinte teljesen kihalt, romos és mindemellett sötét falu fogatott, mely nem érdemli meg az aranyos „kis” jelzőt. Egy számomra ismeretlen ház előtt leparkoltam, aztán kérdőn a térképemre pillantottam, melynek új helye a kezem volt. Aztán egy röpke pillanatban, enyhén szólva ideges lettem, amiért nem találom meg a helyes utamat – mert hát mégsem az egyik házban lesz az-az ominózus fogva tartó hely – s mintha villám csapott volna bele az úttestbe, felnéztem, s kérdőn meredtem magam elé. Oké. Addig rendben, hogy nem láttam ezen az utcán kívül másikat. Az is rendben van, hogy talán maximum húszan vagy negyvenen élnek ezen a helyen. Az is oké, hogy előttem egy hatalmas erdő van hatvan méterre. Viszont amivel egyáltalán nem vagyok megelégedve az-az, hogy miért tart a kocsim felé vagy öt zombi. Persze, egyáltalán nem zombik voltak, mert természetesen azok nem léteznek, de az a csapat, teljesen úgy nézett ki, mint valami élőhalott banda. Rettentően megijedtem ezek láttán, úgyhogy a gázra tapostam, s elindultam az erdő felé.

Az idő, hét-nyolc körül járhatott, mikor végérvényesen is megérkeztem Temple Wood sötét és rémséges belsejébe. Ha az eddig látottaktól szörnyülködtem, akkor ez után nem tudom, mit fogok szólni. Megálltam egy számomra szimpatikusnak titulált fenyő mellett, majd lekapcsoltam a kocsi lámpáit és vártam. Nem tudom mire, egyszerűen csak valami jelre, vagy valamiféle csodára. Ami a rend kedvéért, egyáltalán nem jött. Úgyhogy teljesen azon voltam, hogy ma itt alszok, és holnap világosban Brooke után indulok, hátha némileg fényesebb lesz az erdő. Eközben a telefonom őrült rezgésbe kezdett, amely egyáltalán nem ért váratlanul, csupán kellemetlenül.

Tudtam, hogy ki a zaklatóm, de legfőképpen azt, hogy miért. Mialatt a kijelzőm fényének erősségét állítottam be – mert hát, mégse égesse ki a szememet, meg, ha valaki erre is jár, ne legyen túl feltűnő neki a nagy, lomha sötétségben egy fehér fény – a szívem heves zakatolásba kezdett, s hirtelen, teljesen nyomasztónak éreztem ezt az egészet, ami körülvett engem. Célzok itt a mély erdőre és arra, hogy tulajdonképpen, az sincs kizárva, hogy Brooke talán pár száz méterre van tőlem. De hát mégis! Egy helyen vagyunk! Innentől akár már gyerekjáték is lehetne kiszabadítani! A tarkómon az egyik pillanatról a másikra kezdett érződni valamiféle fájdalom. De nem fizikális, az csupán gyengén, inkább, amolyan szellemi eredetű. Pontosan olyan volt, mint amikor érzed, hogy hátulról figyelnek, netán követnek téged. Az övemet kicsatoltam, többször is hátranéztem, hogy van-e valaki a matt terepjáró körül. És bár úgy éreztem, jelenleg az egyetlen biztos pont számomra, a Range Roverem, mégis beszámítottam annak ezt a bizonyos fájdalmat, hogy eljött az idő. Úgyhogy a benzinkútnál vásárolt chipseket a hátsó ülésekre dobtam, az anyósülésről pedig a táskát az ölembe véve kiszedtem belőle az önvédelmi fegyveremet – ezt nem fejteném ki bővebben, hogy miért van nekem ilyen. Egyszerűen csak kell – majd a pulcsim belső zsebébe süllyesztettem.

Kiszálltam tehát egy elemlámpával a kocsiból, majd bezártam azt, s a kulcsot bedobtam a jobb zsebembe. Bekapcsoltam a kis készüléket, majd a fényt magam elé szórtam. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem, tudatosult bennem, hogy mit érez, mondjuk Niall, Harry, Liam, Eleanor, esetleg Zayn, amikor csak úgy random ráijesztek. Jellemezném: Suhogó lombok, különböző hangokat kiadó madarak, baglyok, bogarak érdekes „zenélése”, folyamatos mozgás és legtöbbször olyan, mintha lépdesne a lehullott leveleken valaki. A szél süvítően fúj, s olyan hangok hallatszódnak, mint mondjuk Slender Man, esetleg valami ijesztő horror szereplő nevetése, ordítása. Persze, ez utóbbit, inkább csak betudtam a fantáziám játékának. Úgy húsz perce annak, hogy elindultam, s az erdőnek nagyjából ötödét átfésültem, mikor kezdtem feladni a reményt. Egyszer csak egy farkas kiáltott fel, mire összerezzentem, és meg sem próbáltam mozogni. Főleg nem hátranézni. Aztán erőt vettem magamon és felkészültem a legrosszabbra. Legfeljebb egy csapat farkas fog üldözni az erdőn keresztül. Semmi gond. Ááá… Rohanva tettem meg a kocsim felé vezető utat, s kezdtem azt hinni én vagyok szenilis. Szentül meg voltam győződve róla, hogy ahhoz a fenyőhöz parkoltam le. Nem mintha, itt nem lenne minden és mindegyik ugyan olyan. De mégis. Abban a fában volt valami különleges.

Aztán lehajoltam, s megpróbáltam valami nyomot keresni, amelyen elindulhatnék. Esetleg… De kár, hogy nem rendőrnek tanultam vagy nem valami nyomozónak. Bár akkor tuti, hogy nem lennék itt, ez szerintem akkor is jól jönne ki. Aztán mintha csak valaki hozzám szólt volna, úgy láttam meg valami rongydarabot a földön. Odasiettem, s a sárga fényű lámpámmal rávilágítottam. Aztán eszembe jutott az a lány a benzinkútnál. Biztos vagyok benne, hogy ha ennek az egésznek vége, mert egyszer vége szakad, nemde? Ugye? Akkor onnantól, hogy elhagyom ezt a helyet, még a nevét is kerülni fogom. Valamint az összes „t” és „w” betűs szavakat gyűlölni fogom. Nocsak… Nem ez a rövidítése, a minket egyébként semmibe sem néző fiúbandának? Különös. Nagyon különös… Mondjuk, lett volna okom másért is aggódni, minthogy a The Wanted nevű együttesen filózok. Mert hát… mégis csak a kocsimat lopták el! Gratulálok Louis William Tomlinson. Csak neked sikerülhet, hogy egy elhagyatott erdőben ellopják a terepjáródat. Piros pont! Tehát kocsi nélkül, egy elemlámpával, egy pisztollyal valamint azzal a büdös ronggyal indultam tovább. Csak hogy időközben kiderült, hogy egy póló volt szétszaggatva, és annak a darabjaira tettem szert én, a balek. Úgy rohantam egymás után a ruhákhoz, mint egy éhes oroszlán a friss húshoz. Mígnem elértem egy teljesen pusztás részhez. kisebb fák, viszont sokkal több és sűrűbb bokrokkal körülvéve. Természetesen behúztak a csőbe. És ami ettől is érdekesebb, hogy ott ált egy ház, melyet külsőre senki nem méregetne gyanúsan, ahogy én sem, de egyszer csak felvillant valamiféle homályos, sárga fény, ezért leguggoltam a bokor mögé, leveles ágait pedig kissé elhúztam, így tökéletesen figyelhettem őket az első sorból anélkül, hogy észrevehettek volna. Két férfi lépett ki az ajtón, s miután körbejárták a házat, azonnal visszasiettek, majd leoltódott a lámpa, én pedig indulni készültem a kocsimhoz, amikor egy éles női hang felsikoltott. Nem kezdtem képzelődni. Na, jó, az igazság az, hogy körülbelül harminc lehetséges variáció futott át az agyamon, hogy kitől származhatott a sikoly. Hangtalanul felálltam, s mivel levegőt is alig mertem venni, biztosra vehettem: Brooke itt van. Megtaláltam!

Aztán, ami legközelebb eszembe jutott, hogy ezek őrültek. Összesen négy ablak van az egész épületen. De, hogy hogyan is néz ki pontosan? Nos, pontosan nem tudom leírni fények hiányában, így nagyjából megkockáztatom: A alak színe semleges, csak lemeszelt állapotában áll. Elhagyatottnak egyáltalán nem mondható, hatalmas, több szintes, és összesen két ajtó van rajta. Az egyik a gondolom „első” az, amelyiken nemrég kisétált az a két férfi, a „második” pedig valahol vele egy vonalban, csupán a ház hátulján.

Miután részletesen megtudtam, hogy mivel is kell szembenéznem, ha esetleg „helyzet van”, a kocsimhoz indultam. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy hogyan szállíthatták el idáig, kulcs hiányában. Főleg úgy, hogy nincs az ajtó sem feltörve, sem pedig valahol megrongálva. Aztán megfagyott bennem a vér. Egy férfi köszörülte meg mögöttem a torkát, aki, mondjuk, fogalmam sincs, honnan került... Mögém?

- Csupán állok itt, és azon tűnődöm, mit is keres itt, a semmi közepén, egy elhagyatott faluban, és annak erdejében, egy félénk kis huszonéves srác. Akinek mellesleg elég drága kocsija van ahhoz, hogy valakitől csak úgy megkapja.

Végül ránéztem.

- És még csak nem is ad a külsejére… - nevetett ki gúnyosan, aztán csettintett egyet, úgyhogy ő jól elbeszélgetett magában – vagyis velem, de mire én szólni akartam, már nem volt meg rá a lehetőségem – én pedig kérdőn néztem rá. Egyszer csak valaki pofán csapott oldalról, és a fejemre ráhúztak valami anyagot, így nem láttam semmit. Eszelős hangokat adtak ki magukból, majd egy újabb ütést kaptam, immár a hasam, vagy a gyomrom helyére. Tehetetlenül felnyögtem, és teljesen tudatosult bennem mi is történik. Úgy egy percig hordozhattak, mire végül a földön találtam magamat, azt hiszem, egyedül. A kezemmel próbáltam leszedni a fejemről a most már számomra is világos: fekete zsákot. Félve néztem körbe a sötét, s üres helységben, mikor felálltam, hogy keressek valami fényforrást. Bár ne tettem volna.

- Ohó! – szólalt meg mögülem egy rekedtes férfihang. Nem tudom, de én már enyhén unom, hogy az ilyen sötét, rossz és bántó alakok, mind az ember háta mögül akarnak rátámadni a másikra.

- Már vártalak, Tomlinson. Számítottam rád – hangjában némi iróniát és csalódottságot véltem fölfedezni. Hm, talán ez azt jelenti, hogy már vártak? Tényleg számítottak rám? Akkor Brooke is itt van! Igen, itt kell lennie! De… de a csalódottság mást jelent. Arra akart kilyukadni, hogy mást várt? Pontosan! Ezek nem véletlenül rabolták el Chert! És akkor összeállt a kép. Ez az egész előre meg volt tervezve. Mintha akarnának valamit… Persze. Nyilvánvaló: Ha Brooks eltűnik, akkor valaki majd biztos utána megy. Felkészültebbnek kellett volna lennem.

 - Ki a franc maga? – kérdeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott – és hol van Cher? – aztán a másodikat. Leszegett fejjel bámulta a földet, s közben a fejét rázta, valamint gúnyosan nevetett. Ezt egyáltalán nem tudtam mire vélni. Vagyis de, csak egy dolog villogott a szemem előtt. De az is annyira, mint a jelzőlámpa egy sofőrnek. De mivel annak egyáltalán nincs erős fénye, az én kósza gondolatom is csak halvány volt.

- Él még?

Bólintott.

Aztán az események felgyorsultak.

Ledobtam magam a földre, aztán csak úgy, váratlanul kaptam egy ütést és pár rúgást a testembe. Indulatból felálltam, majd a férfi felé vettem az irányt, hogy beverjek neki egyet az előbbi miatt. A rövid, két méteres utam közben, hallottam, ahogy az ajtón túlról érkeznek ominózus hangok, amik ismerősek voltak. Amikor benyitottak és meglátták a férfi irányába lendülő kezemet, eléggé bedühödtek, s felhúztak a fegyverüket. Az egyik srác kilépett közülük, s erőszakosan elrántott onnan, majd ledobott a földre, de úgy, mint egy zsák krumplit, aztán valami olyasmit, halottam, hogy „Élve kell!” Aztán már csak annyi maradt meg a fejemben a sok kusza kép miatt, ahogy össze-vissza vernek, az erőm elszáll, valami szakad, kiáltozások, lövések végül pedig tiszta homály. Mintha meghaltam volna.