II.kötet - 16.fejezet - And she's mine

Sziasztok!

Először is szeretném elmondani, hogy azért nem érkezett előbb rész, mert nyaraltam. De most már itt vagyok, és hoztam Nektek a frisset... Szóval, történt pár dolog, igen. 108 feliratkozó (!!!), majdnem 100 ezer megjelenítés és... és Köszönöm az előzőhöz érkezett véleményeket. Megnyertem pár verseny kategóriáit, melyeket megtekinthettek a "DÍJAK" menüpontban. Nézzetek be :) Aztán... Dolgozom a következő blog történetén, mely főszereplőjére egyébként továbbra is várom a szavazatokat a modulsávban, lent. A címet, már tudom, de nem árulom el. Legyen meglepetés. :) Nos, jó olvasást kívánok és várom a véleményeket! :)

u.i.: Csatlakozzatok az Evergreen Facebook csoportjához. Közvélemény-kutatás folyik, hogy ki legyen a szeptemberi hónap bloggere. Ha szeretnétek engem, akkor szavazzatok rám. :) LINK-BLOG

Cher Brooks

Szerintem nem túlzok, hogyha azt mondom, életemben talán ez volt a harmadik olyan cselekedetem, amit nem kérdőjeleznék meg. Pontosan. Annak ellenére, hogy a tét a minden – és mindenki- volt, minden erőmet összeszedtem, hogy ne kezdjek még jobban megrémülni, s pánikba esni. Talán sikerült. Talán nem. De remélem, valahonnan megérezte, hogy Rá gondolok, mert ha nem, akkor tényleg fölösleges tovább erőlködni. Mert ha ő nem jön, akkor senki. És ha senki, az egyenlő a halállal. Márpedig én addig, nem fogom elhagyni az élők sorát, ameddig nem mondhatom neki újra, hogy Szeretem.

A torokköszörülés hangjára összerezzentem, s mikor megpillantottam azt az ijesztő, kopasz, nagydarab őrt, a pulzusom az egekbe szökött. Még egy pillantást vetettem a sötét cellában, s vértócsában fetrengő túszra, majd újra a másik alakra szegeztem a tekintetemet. Fogalmam sincs mi történt velem, de nem én irányítottam sem a testem, sem a szellemi lényemet. Tehát valami eluralkodott rajtam, így megkíséreltem egy különös tettet. Megindultam a magas figura felé, s térdemmel belerúgtam – fogalmam sincs, hogy létezik-e ilyen kifejezés, ha nem, akkor én most megalkottam- férfiasságába, majd jobb tenyeremmel egy szerintem igencsak erős pofont mértem arcára. Az előbbi ütés hatásra kissé halkan felnyögött, és összerogyott, mire kihasználtam az alkalmat, s futásnak eredtem. Megtettem ugyan azt az utat, amit idefele jövet, s közben szomorúan gondoltam bele, hogy nem hogy a családomat, a Főnököt –nagybetűvel-, de szerencsére Louist sem találtam meg. De mondjuk, ha én lennék itt a bandavezért, én biztos nagyobb felügyeletet biztosítanék neki, minthogy föltegyem a második emeleti, egyik eldugott cellába. Hát… Mi? Hát, ez az!

Miután leértem a földszintre, nem futottam össze egy őrrel sem, csupán a mi folyosónkon Nathannal, aki már szinte tűkön ülve várt. Mikor odaértem elkerekedett szemekkel figyelte a pirosló tenyeremet, de fölösleges szóváltások helyett sürgősen betessékelt a saját „lakosztályomba”, majd mindent visszaállítottunk úgy, ahogy az történt. Ezek után, én őt figyelve, ő pedig a nyirkos folyosót, csendben voltunk. Úgy fél óra hallgatás után, egyszerre sóhajtottunk fel.

- Na, mond, mi volt – ült le a rácsok elé, én pedig odacsúsztam hozzá, s elmeséltem neki mindent. Persze halkan, mert ha kiderülne, hogy a fogva tartó és a fogvatartott beszélget, akkor abból egyikünk sem jönne ki túl jól. Engem azonnal lelőnének, őt pedig… nos, ő sem járna annyira jól.

- Te komolyan leütötted azt a hülyegyereket? – kérdezte tettetett csodálattal, aztán elröhögte magát. Hát kösz. Bólintottam, aztán agyalni kezdtem. Tekintve, hogy a beszélgetésünk most sem volt túl tartalmas, azért ismét egy tervet kellett készítenünk arra az esetre, ha valaki megkérdezi, hogy mi is történt Mr. kopasszal. Természetesen ez nem az eredeti neve, de a köreinkben csak így említettem. Meg hát, tulajdonképpen itt senki sem az eredeti nevét használja, maximum az én „őröm”-nek van valós megnevezése. Szerintem a Főnök nevét sem tudja senki. Talán annak is egy Mr. a vezetékneve.

- Jó, akkor most mi legyen? Vagyis, azért ők sem vakok. Biztosan észreveszik, hogy valaki segítségért kiabál, meg hát… El kell, mondjam, te vagy az egyetlen itt, aki ilyen szerelésben van itt, és ennyire rosszul néz ki. Már bocs. A családodtól eltekintve. Merthogy őket az sem tudná kiszabadítani, akinek valamilyen szuperereje van. Csak ha kijátsszák az őröket és a Górét. Azt pedig nehéz lenne… - kezdett halk elmélkedésbe a fiú, majd hitelesen az állát simogatta, s erősen látszódott rajta, hogy gondolkozik. De hát mi mást is tehetnénk?

- Kijátszani?

Lehunyt szemmel bólintott.

- Lehet, hogy nem is olyan nehéz feladat.

- Ezt, értenem kéne?

- Nem – mosolyodtam el halványan, s arra gondoltam, hogy lehet, hogy így, egy hónap után, -vagy, ki tudja, nem számolom már a napokat- én festek a legocsmányabbul. Merthogy valljuk be, nem úgy mentem el a buliba, hogy a kezemben  kis neszesszer, amelyben smink lemosó, tiszta ruha, stb. kap helyet… Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ha meglátok egy személyt, akkor ez fog történni. De az, viszont biztos, hogy nő vagyok. És van eszem. Amit remélem, ebben a helyzetben lehet hasznosítani.

És akkor beugrott valami. Amit azóta az ominózus este óta nem tudok.

- Kérdezhetek valamit?

- Nem – nevetett fel halkan, de azért tudtam, hogy nem gondolja komolyan.

- Mégis… - ráztam a fejem hitetlenül - hogyan került elő, szinte egy év után újra Ana? Mit keresett egyáltalán abban a diszkóban?

- Tudod, milyen hónap van? – kérdezte a kérdésemre ügyet sem vetve, mire kissé értetlenül meredtem rá. Azért bólintottam… május. Május vége… Nagyon a vége.

- És tudod, mikor van a születésnapja?

Némi töprengés után biztosan rávágtam.

- Május 13.

- 14 – közölte. Még mindi nem értettem, hogyan jön ide a születésnapja, ezért hihetetlenül megráztam a fejem, amolyan „fogalmam sincs, mi van most” stílusban, mire kapcsolt, s elmagyarázta.

- Régóta vannak itt. És, mivel a születés napja volt, elvitték bulizni. Ami annyiból ált, hogy kapott egy kólát, és a leragasztott szájára vágtak egy kis nyílást, amin bevezették a szívószálat, s azt úgy, megitta.

- Mégis, mélyen régóta?

- Elég rég… - gondolkozott el, s úgy éreztem, ezt a témát nem feszegetném tovább. Így lezártnak tekintettük. Ő elment én pedig lefeküdtem az ágyra. Azon töprengtem, hogy Nő. Mármint nő. – olyan értelemben, hogy van a férfi és a nő-. És hát, igaz, hogy húsz éves leszek júniusban, azért, van pár olyan dolog, ami a nőnek születés velejárója. És nem éppen a legjobb dolog. Szóval ezt majd bővebben kifejeztem egyszer, azért remélem, nem kell itt ragadnunk a következő hónapban is, mert akkor bizony baj lesz… és… Nathan! Azt említette, hogy régóta itt vannak Anáék. Te jó ég! Szegény lányok! Hosszú lesz még az éjszaka…

Harry Styles

Akiben nincs félelem, annak kevesebbje van egy baráttal. Hm. Ezek szerint akkor nekem már van egy haverom biztosan. Azt hiszem barna hajú, zöld szemű és magas. Azaz, jómagam. Azt hiszem, én magam vagyok a félelem.

- Dél felé… -felelte Paul, s valami érdekeset véltem fölfedezni a tekintetében. Rosszat sejtettem.

- Mennyire?

- Eléggé.

Enyhén kiakadtam, s úgy éreztem, mindenki ellenem játszik. Az imént elém tolt papírra vetettem egy pillantást, s a rányomtatott képen, mely az országot ábrázolja piros filccel volt bekarikázva a település neve. Az ország déli részén helyezkedik el, Londontól délre s tulajdonképpen egy kis falu, egy hatalmas erdővel. Nem. Egyáltalán nem. Ez egy rohadt nagy erdő, k tudja hány hektárnyi területtel. És ki tudja, melyik részen helyezkednek el Ők pontosan. Mintha csak tűt keresnénk a szénakazalban. Viszont plusz pont, amiért lejjebb olvastam a sorokat. Teljes, kész útvonalterv ált alatta. A vezetési idő egy óra hét perc. Hát, ha ennyi idő kell ahhoz, hogy újra láthassam, akkor akár ma is indulhatnánk. Nem véletlenül, az első kérdésem tehát ez volt.

- Mikor indulunk?

- Harry… - nézett rám bizalmasan a nyomozó- nem indulhatunk el, csak úgy. Először föl kell deríteni a terepet. Szerintem, mármint, az elmondottak alapján, biztosan számítanak arra, hogy odamész és megpróbálod kiszabadítani

- Rendben. Akkor mire várunk még? – pörögtem föl teljesen az előbb hallottaktól. Nem véletlen. Ha a Szerelmemről van szó, bármire képes vagyok. Nem szeretnék úgy járni, ahogy azt a rémképek ábrázolják a fejemben. És, mivel magam vagyok a félelem, ezért az időtől is tartok. Ha kifutunk az időből, akkor vége. És van egy érzésem, amelyet, úgy két napja érzek monoton. Úgy érzem, mintha csak figyelnének. Vagy… mintha valaki azt akarná, hogy megnézzem, hogy van. Próbálok nem erre a dologra összpontosítani, de nehezen megy.

- Szerintem nem jó ötlet ma elindulni – húzta a száját a férfi, mire a mellettem ülő Zaynre néztem, aki erősen az orrnyergét masszírozta, s közben látványosan is nagyokat sóhajtott. Mintha unta volna a helyzetet. Én is így voltam vele. A célunk ugyanaz volt. Minél előbb visszamennék a házamba, már a bizonyítékokkal, s Niallel, valamint Paynel útnak indulni. sajnos várt még ránk egy nagy vita.

- Nem jó ötlet? – tápászkodtam fel idegesen, s kezemmel megtámasztottam magamat Paul asztalának nyúlványán, így egyenesen a nyomozó, unszimpatikus férfi arcába kiabálhattam – Nem jó ötlet? – ismételtem magamat párszor – Tudja, maga mi forog itt kockán? Tudja egyáltalán maga, hogy mi az a szerelem? Van magának felesége? Van? Gondolom, bármit megtenne érte! Nemde?

-Harry, nyugodj meg, kérlek – csitított Paul, de már késő volt. Beindultam, és addig eszemben sem volt leállni, ameddig el nem kezdődik a kutatás.

- Megérteném, ha olyan helyzetben lennék, ami várhat. De ez nem tűrhet halasztást! Értse már meg, ember! Itt egy élet forog kockán! – ráztam a fejem tehetetlenül, s közben érzékeltem, hogy a szemem megtelik könnyekkel, s ahogy pislogok, egyre nedvesebbé válik tőlük az arcom. Nincs mese. Igen régóta, ha Brookeról van szó, sírnom kell. Miért? Elmagyarázom. Lassan, de igen lassan, fél éve, még azért törtem össze, mert elveszítettem, s ott hagyott New Yorkban. Az az én hibám volt. Megcsaltam. Kész. Megtörtént. Most pedig azért sírok, mert ismét elveszítettem. És ez is az én hibám volt. Hagytam, hogy elmenjen, ismét. Ha nem engedem el a kezét, s nem hagyom, hogy kimenjen, megnézni valami „érdekeset”, akkor nem történik meg mindez. Vissza kellett volna húznom magamhoz, s élvezni a csókját, s az, hogy visszakaptam, és az enyém.

Ott, New Yorkban, jegyet kellett volna vennem, s repülőre ülni, és követni őt Londonig. Talán együtt lennénk, s nem tört volna össze fölöslegesen az az üvegpohár a szállodában.

A kikelésem után, hosszas csönd telepedett a helységre. Talán most jutott el mindannyiunk tudatáig, hogy miről van szó. Csak sajnos, az emberek, nehezen tudják felfogni, mit jelent a halál. Vannak, akik nevetnek rajta és egyáltalán nem félnek tőle. És vannak, akik teljesen komolyan veszik, és rettegnek tőle. Nos, az hiszem, én abba a kategóriába tartozom, akik „Nem szeretnek beszélni róla, félnek tőle, de tudják, mivel jár.” Azt hiszem, fölösleges egy tudatlan embernek a szerelemről, a szeretetről, a hiányról, a félelemről és az elvesztésről beszélni. Akárhogy törhetjük magunkat, az úgysem fogja megérteni. Egyszerűen képtelen rá. És ez bántó. Mert akkor egyedül maradunk mindezekkel és senki sem lesz, aki segíthetne.

Aztán a csend, amelyről azt hittem meghitt, és a szavaim hatottak valamit, egyik pillanatról a másikra felbomlott és Paul ordítozni kezdett.

-Na, ide figyelj, Styles! Lehet, hogy ezen az ajtón túl, te vagy a nagy király, de ameddig idebent vagy, addig te sem vagy több magadnál. mit gondolsz? Kivel beszéltél az imént? És még mi segítünk megtalálni Chert! Nevetséges. Még én adtam neked egy hónapot és halasztottam el azt a rengetek koncertet! Csak miatta! Miattatok! Az eszem megáll. Mit gondolsz? A média nem követ napok óta mindegyikőtöket? Az egész világ azt akarja tudni, hová tűnt az One Direction! Harry! Ezt mégis, hogy magyarázzuk ki? Mit válaszolsz majd arra, ha megkérdezik, mi történt veled? Nem vagy magadnál, Fiam! Legszívesebben lefújnám ezt az egészet, a koncerteket megtartanánk, ezeket az információkat pedig úgy, ahogy van, az aprítóba dobnám! – fogta kezei közé méreggel teli a lapokat, melyen az útvonal kapott helyet.

Elgondolkoztam.

Aztán mégegyszer.

És ugyan arra a döntésre jutottam.

- Akkor majd nélkületek – köptem feléjük a szavakat, s rájuk csaptam az ajtót. Kifelé menet még hallottuk a kiabálást, de már nem sokat számított. Tudtam, hogy a kezemben van minden, ami ahhoz kell, hogy megtaláljam Brookeot, és innentől kezdve semmi sem állíthat meg. Sem egy fotós, sem egy barát, sem Paul, sem a management. Senki.

Az épület parkolójához kiérve még mindig úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. A felhők szinte feketék, a levegő enyhén ködös, s az eget néha átszakítja egy fényes villám, melyet dörgések sorozata követ. Miután mindketten beszálltunk a fekete terepjáróba, az irányt hazafelé vettük. Útközben nem beszélgettünk. Zayn inkább némán figyelte a sötét utcákat az esőcseppes üvegen át, én pedig a vezetésre koncentráltam. Túl sok minden járt a fejemben. Nem tudnék egyet kiemelni közülük, de a mellettem ülő barátom, szinte biztos vagyok benne, hogy hallotta a gondolataimat. olyan gyorsan forogtak azok a bizonyos kerekek, hogy csoda, még nem robbantak fel. Nos, igen. Tudom mihez fog vezetni ez az állandó mérlegelés, gondolkodás és tervelés. De megéri.

A ház elé érve nem hajtottam be a garázsba, mivel tudtam, hogy pár óra múlva úgyis indulunk. Inkább csak leparkoltam a garázs elé és kiszállva előkerestem a kulcsot, majd beléptünk a házba.

Valami édes, paradicsomos, húsos illat csapta meg az orromat. Malikkal mit sem sejtve egymásra meredünk, aztán kitört belőle a nevetés. De nem elég önfeledt. Amolyan melankolikus. Beljebb sétálva megpillantottam az étkező asztalnál ülő és éppen evő Niallt és Liamet, akik a laptopot bújták és valami rettentő idegesítő rock zenét üvöltettek. Az előbbi sandán hátrapillantott majd vadul elmosolyodott, mire a mellette ülő srác lehalkította a zenét, s felénk tekintett.

- Sikerült? – kérdezte azonnal az Ír- szőke, s betett a szájába egy újabb adag kaját. Talán makaróni lehetett az.

- Azt hiszem annyira összevesztem ma Paullal, hogy soha többet nem akar majd a szeme előtt látni – gondolkoztam el, s ezzel választ is adtam a kérdésére. Az asztal felé igyekeztem, ahol ott gőzölgött az a bizonyos fazék. Leemeltem a tetejét, s arcon csapott a forró gőz. Hurrá. Megpillantottam az előbb említett makaróni nevezető ételt, s felcsillant a szemem. Fogalmam sincs mikor ettem utoljára. Arról pedig végképp, hogy ehhez voltak itthon, nálam, hozzávalók.

- Ezek szerint ti semmire sem jutottatok – vettem elő egy tányért és egy villát, majd szedtem az ételből, s leültem a bárszékre.

- Tulajdonképpen, úgy másfél órája elkészültünk. Találtunk két települést, ami biztos, és ezen kívül átfésültük Earth-ben azokat, úgyhogy elemlámpát is szereztünk, mert a tied nem működött rendesen. Aztán megéheztünk, így elmentünk bevásárolni, s a neten kerestünk egy receptet és így elkészült a „Niall ala Liam makaróni” amelyről fogalmunk sincs mit jelent, viszont jól hangzik - mesélte Liam a napjukat, aztán látva, hogy elkerekedett szemmel nézem, elmosolyodott, s elém tolta a füzetből kitépett lapokat. Az egy másik kérdés, hogy honnan szereztek füzetet. Tudtommal nem járunk már iskolába.

A papírt olvasva megállt a kezemben a villa, s a nemrég bekapott falat is megakadt a torkomban. Két helységnév szerepelt nagybetűvel a papíron. Eastbourne és Temple Wood. Hogy megbizonyosodjak, a szemem tényleg nem csal, előkotortam gyorsan az irodából elhozott bizonyítékokat, s megdöbbenve figyeltem hol az egyiket, hol a másikat.

Úgy egy óra múlva teljesen kidolgozott és tökéletes tervel álltunk készen, a nappaliban.

- Rendben, akkor most van hat óra negyven, ami azt jelenti, hogy hét ötven körül ott kell lennünk. Mondjuk, forgalomtól függ – pakolás közben ismertettem az időket a többiekkel, akik időközben hazamentek, majd sötét ruhákban visszatértek. Belenéztem a tükörbe, s a fekete csőnadrág, barna cipő, sötét ing kombó, meglehetősen kényelmesnek bizonyult. Éppen a fegyvert nézegettem, amikor csöngettek. Az éles hangra mindannyian összerezzentünk, tekintve, hogy mi nem voltunk valami nagy hanggal. A dobozt lezártam, s letakartam, majd az ajtóhoz léptem. Némi töprengés után – semmiképp nem akartam Paullal összefutni, mert akkor biztos, hogy nem időben indulunk el- kinyitottam az ajtót, s szembetaláltam magamat egy hosszú, enyhén hullámos barna hajú lánnyal, aki sötét ruhát viselt. Arcát csak akkor pillantottam meg, amikor fölnézett rám. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a szemeit körülveszik a lila karikák, melyek álmatlanságra utalhatnak. Egyszerre indultunk meg egymás felé, s miközben szorosan ölelt és hüppögött, szomorúan konstatáltam, hogy soha nem láttam még őt így.

- Mi történt? – toltam el kissé magamtól, hogy jól lássam szív formájú arcát. Mielőtt beszélni kezdett volna, észbe kaptam, s bevittem a házba, majd miután bezártam az ajtót, három mit sem sejtő ember tekintete meredt rám. Én egy amolyan „Most mi van?” Nézéssel díjaztam őket, majd leültem Eleanor mellé, aki ezután teljes mértékben rám figyelt.

- Harry, tudom, hogy neked elmondta, hová ment – nyöszögte elhaló hangon, majd pillantását erősen az én zöld íriszeimbe fúrta. Nem annyira értettem miről van szó.

- Louis! Mond, el hol van!

- Mi? – kérdezte egyszerre Liam, Zayn és Niall. Azt hiszem, ők is teljesen értetlenek voltak.

- Mikor haza értem, idegesen pakolt egy kisebb utazó táskába némi pólót és pénzt. Egyáltalán nem figyelt rám, csak azt hajtogatta, hogy „Vajon ő, megtenné ugyanezt érted?” Aztán mikor lementem, nem foglalkoztam túlzottan vele. De mielőtt végleg lelépett, még ennyit mondott „Szeretlek, Eleanor”, aztán megcsókolt, s a kocsijába ült, elhajtott, és az óta semmi.

A lány szavai hallatán teljesen lefehéredtem. Mintha csak egy szellem volna a fejem, olyannyira. A tekintetem, azt hiszem jegessé vált, mert megrémültem. Szóval Louis tényleg nem viccelt. Biztos vagyok benne, hogy nem én irányítottam magamat; a farzsebemből előszedtem a levelet, amelyet Tomlinson írt és újból átfutottam a sorait. Aztán fogalmam sincs miért, de megfordítottam a lapot, s írás iránnyal szemben megláttam rajta valamit. Nehezen, de ki lehetett olvasni. „Vajon ő is megtenné ugyanezt, Érted?” Lehetetlenül a srácokra néztem, majd El-re, az ajtóra, a bizonyítékokra, a levélre, magamra, s végül a laptopra. Mindvégig az az utolsó mondat ismétlődött a fejemben. Teljesen összezavarodtam.