II.kötet - 15.fejezet - Because i love her, and we belong together

Sziasztok!

Úhh.....Ohh...Áhh! Te jó ég! 104 feliratkozó! Ez komoly? Istenem, Köszönöm! :') <3 Egyébként őszinte leszek: amikor megláttam, hogy meg van a 100 ugrottam egyet örömömben, s majdnem sírva fakadtam. Egész nap teljesen idiótán vigyorogtam. Nem néztek hülyének teljesen. Áhh, dehogy... Köszönöm Nektek! Most pedig itt lenne a 15. rész, amit teljesen Harrynek szántam. Azt hiszem eléggé lényegre törő, s legalább kicsit bepillanthattok, hogy ő hogyan is érez. És jöjjön az egyik kedvenc szavam: Azt hiszem, elég kifejező. :) Hát, legyen így. Köszönöm az előzőhöz kapott véleményeket. Annyit kérnék, hogy mindenképpen pipáljatok, ha elolvastátok, és nagyon várom a kommenteket, mert ezek adnak erőt a leginkább! Szóval, Jó olvasást! :) <3

u.i.: Örülnék, ha kommentben kapnék pár Tumblr vagy We heart it oldalt, mert elég nagy gondban vagyok a képekkel...:D

Harry Styles

Az élet csak olyant mér ránk, amivel megbirkózhatunk. – Mondják oly sokan ezt az ismerős bölcsességet. De én mégis úgy érzem, hogy a sors, vagy az Isten, egy olyan próbatételt, vagy feladatot mért rám –hogy oldjam, meg- hogy azt hiszem, nekem ez túlontúl is nagy falat.

Mintha csak játszana velem valaki. Mintha csupán egy marionett bábu volnék, akit rángatnak odafentről. És hogy ebben a frusztrált helyzetben mégis mi a legviccesebb? Az, hogy közben azért mégis érzem, hogy baj van, de ellene, semmit sem tehetek. És ez akárhogy hangozhat, de kezdek beleőrülni a várakozásba. Mindezek mellett túl nagy a hallgatás. Olyan ez a hangulat, mint a vihar előtti csend. Nyugodt, -de valamilyen szinten mégis feszült- nyomasztó és félelmetes. És félő, hogy minél tovább várakozunk, annál nagyobb rá az esély, hogy valami történik. Nem mintha az eddigi események nem ütöttek volna szíven, de az, hogy Brooke eltűnt és Louis is csak egy levelet hagyott maga után… nos, azt hiszem, ez több mint nyomasztó.

A rendőrségről egészen lassan sétáltunk kifelé, s elmeséltem neki, -most már jóval higgadtabban- hogy miért rohantam ki az irodából. Tehát egy szuszra elhadartam neki, hogy menjünk el Paulhoz és beszéljünk vele. Természetesen ezt nem ennyire röviden, hanem rengeteg fölösleges információval –számára. Számomra már nem annyira.- körítve.

Miután végleg elhagytuk a zsaruk területét, elindultunk a város utcáin. Éppen egy piros lámpánál álltunk meg, és úgy tűnt, a zebrán sosem érnek át az emberek, mikor a tekintetem letévedt a kormány közepén elhelyezkedő „Range Rover” feliratra. Na, igen. Valamit elfelejtettem említeni. Mostanában a gondolataim csak úgy cikáznak bennem. Legtöbbször, amikor egyedül vagyok, -de ténylegesen- akkor rendszerint Körülötte forog minden elméletem. Ilyenek például a „Vajon most mit csinálhat?” És „Remélem nem esett semmi baja” vagy „Ha megtalálom, esküszöm, megölöm azt a hülyegyereket!” És hasonlók. Hirtelen mintha kiesem volna önmagamból, teljesen elszállt az erőm és talán egy kissé el is bambultam. Lehet, hogy a testem ott ült a kocsiban, de valójában teljesen máshol jártam. Egy éles hangra figyeltem fel, ami kiderült, hogy nem is volt annyira fülsüketítő, mint ahogyan azt az elmém beállította. Mintha visszatért volna elém a lelkem, úgy rázott ki a hideg, s eszméltem fel.

-Jól vagy? – fürkészett barátom aggodalmat tükröző arccal, majd felajánlotta, hogy szívesen vezet, de ellent mondtam. Még egy pillantást vetettem a kormányon díszelgő feliratra, s mélyet sóhajtva megpróbáltam nem odafigyelni a nekem szánt káromkodásokra és hangos dudákra. Végül beletapostam a gázba, így elindultunk. Pedig nem is volt olyan érdekes… Útközben egy darabig néma csendben ültünk és gondolkoztunk. Leginkább a helyzeten, ami kialakult körülöttünk. És hogy a külsőségeket is megemlítsem: az időjárás tökéletesen felvette velünk a ritmust –vagy fordítva-. Pillanatok alatt sötétség lepte el az utakat: Erősen sötét, szinte már fekete felhők lepték el az égboltot. A szél is kissé fújdogált, az eső pedig, ami azokból az erős kontrasztú fellegekből hullott alá, még rémisztőbb volt. Persze egyáltalán nem azért, mert félek a csapadéktól… inkább a hangulat volt túl nyomott. Természetesen percek alatt hosszú kocsisorok alakultak ki, úgyhogy végső elkeseredésemben leállítottam a motort és vártunk. Mindketten kényelmesen hátradőltünk az ülésben, s úgy tűnt, Zayn is mondani akart valamit. Talán visszanyelte a ki nem mondott szavakat. Ezt onnan tudom, hogy féloldalasan felé néztem, s éppen kinyitotta a száját, aztán gyorsan be is zárta azt. Tehát ott ültünk és hallgattuk az eső erős kopogását a szélvédőn. Eléggé megrémültem, s ennek következtében összerezzentem, amikor valahol mellettem megszólalt üvöltő hangon a… valami rock zene. Azonnal utána kaptam, s emeltem a fülemhez a készüléket.

-Merre vagytok? – érdeklődött a vonal másik végéből Liam. Érdeklődve körülnéztem, majd mintha csak itt lenne velünk, s látná, egy gúnyos fintorral az arcomon válaszoltam.

-Dugóban – húztam el a számat, mire Niall hangját hallottam meg. Kiröhögött. Na, szép.

-Miért hívtál? – tértem rá a lényegre, s közben beindítottam a motort, s rányomtam a gázra. Merthogy időközben beindultak a járművek és a közlekedés is elemébe került.

-Találtunk tíz lehetséges helyet délen, ahol érdemes lenne elkezdeni a keresést – közölte válaszként Liam, mire a szívem hatalmasat dobbant. Persze nem magától a sráctól, hanem a hírtől. Istenem! Hát van esély… Ennek hallatán a kormány majdnem kicsúszott a kezemből, én pedig majdnem rátapostam ijedtemben a fékre.

-Akkor máris megyünk Paulhoz! Nálam találkozunk! Ja, és szolgáljátok ki magatokat… -kaptam a fejemhez, mert tudtam, hogy mégsem lehet olyan kellemes egyedül –ketten- ülni a házamban a térképekkel és kaja nélkül. Azért gondoltam Horanra is. Payne elnevette magát, majd bontotta a vonalat. Elregéltem a mellettem ülő fiúnk a beszélgetésünk tartalmát, majd többet nem beszéltünk.

Izgatottan gurultam be a saját irodaházunk elé. Kikötöttem az övemet, majd megvártam, hogy Malik is kiszálljon, azzal bezártam az ajtókat, s szinte futólépésbe igyekeztem be az épületbe.

-Ó! Sziasztok, srácok! – ált föl fehér íróasztalától, majd üdvözölt minket, s nem bírtam tovább. Úgy éreztem eleget húztuk már ezt a dolgot. Szóval mindent elmondtam neki az elejétől –vagyis onnan, hogy most kutatunk lehetséges támaszpontok után- és a reakciója egyáltalán nem lepett meg. Sőt. Azért, próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával szó szerint leordította a fejünket, pedig csak én voltam a hibás. És igen. Nem szóltam vissza neki semmit, csak csendben hallgattam. A közelségében alig mertem levegőt venni. Nem sóhajtottam nagyokat, sőt, még a szememet sem csuktam le hosszan. Nem akartam, hogy ezért is fölöslegesen kikeljen magából. De hát, megtette. Kikelt. A hajam azt hiszem, valahol Párizs fölött járhat. Köztudott, hogy a management nem éppen örült annak, hogy koncertet kell halasztanunk. Sőt, egymás után hatszor -!!!- kellett elmagyaráznunk, hogy miért kell így dönteni. Miután Paul lenyugodott, a homlokát kezdte dörzsölgetni, majd ledobta magát a fekete bőrkárpitos székébe.

-Azt még valahogy elviseltem, hogy két hetet kihagytok. Rendben. Legyen át. Áldásomat adtam rá. Igaz, hogy az is rengeteg pénz, de sebaj. A szerelmed fontos neked és ezt előtérbe helyeztük. No de az, hogy rendőrségi ügyet csinálj belőle, Harry! Ezt te sem hiszed el! – rázta a fejét mérgesen, én pedig mostanra kifújtam minden eddig benntartott levegőmet, s nyelvemet kezdtem tologatni a számban. Hm. Kissé elkalandoztam, s hirtelen bevillant a kép, ahogy megcsókol. Mármint Brooke. Ott a bárban. Ahogy gyengéden hozzám bújik, s félénken rám néz. Ahogy az arcunk hihetetlen lassúsággal közeledik egymás felé. Az érzés, ahogyan a karjait óvatosan a nyakam köré kulcsolja, s kezdeményez. A tánc, amit a nyelveink lejtenek. Akaratlanul is megnyaltam ajkaimat, s megráztam a fejemet, hogy visszaessek a jelenbe.

-Rendben? –kérdezte meghatottan és úgy tűnt kissé normális arckifejezéssel Paul, mire föleszméltem. Hát persze. ameddig én álmodoztam, addig ő beszélt és osztotta az észt, nekem pedig fogalmam sem volt róla, így beleegyeztem. Nem volt kedvem még egy vitát lerendezni ma, így fel ált, majd jóízűen ránk mosolygott, azzal kiment, én pedig egyedül maradtam Zaynel.

-Gratulálok – biccentett, majd fölállt, s a helységben elhelyezett kávéfőző felé sietett. Nem értettem miért csinálja ezt. Aztán később leesett. Félve kérdeztem rá…

-Mégis mire mondtam igent? – húztam össze szemöldököm, s hátradőltem a székemben. Igen, rosszra gondoltam.

-Egy hónapot kaptál.

-Mire?

-Brookera.

-Hogyan? – szaladt fel a szemöldököm.

-Te nem vagy normális – röhögött ki kínosan, majd beleivott az előbb elkészült kávéjába.

-Komolyan kérdeztem.

-Komolyan válaszoltam.

Egy nagy sóhajtással jeleztem, hogy kezdek ideges lenni, amit tökéletesen értett, úgyhogy rendesen be is számolt.

-Magyarázni kezdett mindenféle pénzről, koncertekről, rajongókról, aztán adott egy hónapot, hogy megtaláljuk. „Egy perccel sem többet”, hogy az ő szavaival éljek. Most pedig mindjárt jön a privát zsaru – a mondandója végére elkomorodott én pedig nyeltem egyet. Talán túl hangosan.

-Az nem elég.

-Azt mondtad bízol benne – nézet rám komolyan, aztán a vállamra tette a kezét. – Hé, nyugi. Megtaláljuk – mosolygott rám őszintén, mire csak lelöktem magamról a végtagját, s kisétáltam az irodából. Hirtelen minden problémám előtört. Egyszerre volt melegem, fáztam, vert a víz, szomjas voltam, éhes is, és elkapott a pánikroham. És a barátai, azaz a feltörekvő kérdések, amelyek egy ilyen pillanatban nem hagyják lenyugodni az embert. Engem is megtaláltak, szóval, már rendesen izzadtam, és ha lehet, még több bajom lett.

Bízom benne, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy… Nem, nem arról van szó, hogy nem reménykedem benne, de itt már olyan régóta nem segítenek az imák, a kívánságok és egyszerűen semmi. A sorsunkat nem lehet befolyásolni. Én pedig nem szállhatok szembe sem vele, -mármint a nagybetűs SORS dologgal- sem pedig Istennel. Hű, Harry, de nagy hívő lettél hirtelen.

Aztán eszembe jutott még valami. Louis. Louis levele. És olyan hirtelen hasított belém valami érzés –természetesen rossz érzés. Miért is követnének engem a jó dolgok?- a falnak kellett támaszkodnom, hogy a lábaimon maradhassak. A szívembe és a fejembe egyszerre nyilallt bele valami ha Louisra gondoltam. És ekkor újból rám tört a „lélek-szállás”. mintha kiszálltam volna magamból pár pillanatra. A testem elhanyagoltan zuhant össze, s a földön végezte egy halk koppanással. Végül újból, mintha csak magamba szálltam volna vissza a fejemhez kaptam, s eszembe jutottak azok a béna idézetek, amiket Tomlinson olvasott fel nekem a „Barátok” című könyvéből. Mert neki olyan is van. Aztán Brookera gondoltam egy pillanatra, s minden megismétlődött. Mintha csak egy jelzés lett volna. Mintha csak jelezni akart volna a lelkem, vagy valami, hogy… Lehet, hogy bajban vannak! Lehet, hogy éppen most történt velük valami! Baljós elméleteimmel és gyöngyöző homlokommal tértem vissza az irodához, s téptem fel annak ajtaját, majd köszönés nélkül nyomtam a nyomozónak a kezébe papír fecnit, amelyen a telefonszám kapott helyet.

-Harry, jól vagy? – kérdezte Paul, mire bólintottam, s leültem. Hát persze, hogy nem voltam jól. Sandán Malikra néztem, amolyan „Baj van!” Pillantással.

És ráéreztem! De mennyire! Tökéletesen lejött neki, így hosszan lehunyta pilláit, majd a nyomozó felé fordult. A számítógépbe beírta a telefonszámot, nyomkodott valamit egy tableten, aztán meghallottuk azt a jellemző hangot, amikor hívunk valakit.

Egyet sípol…

Kettőt sípol…

Hármat sípol…

És fölvették! Éljen!

-Haló? – szólt bele egy erősen rekedtes férfihang, s közben a háttérből üres némaság hallatszódott. A privát Urunk –a nyomozó- azonnal gépelni kezdett, s megjelent a számítógép HD kijelzőjén egy földgömb, ami mozogni kezdett, majd az ország felé irányult. Aztán egy kis nyíl…

-Na, ne szórakozzon! – azzal lerakta én pedig ismét totálisan bepánikotlam. Féltem, hogy ha a vonal megszakadt, akkor nem sikerül bemérni a helyszínt és akkor mindennek vége. Akkor lőttek az egésznek. Akkor minden reményem és álmom szertefoszlik. És akkor tényleg vége. És majd akkor nem csak az az egy hónap lesz kérdéses… hanem az egész további életem. Túl sok ez az egy év, amióta Mi együtt vagyunk. Rengeteg dolog történt közöttünk. És amikor megkaptam, utána azonnal elveszítettem. Mindig, amikor pont örülhettünk valaminek, éppen akkor jött egy rossz áramlat a nagybetűs SORS hideg áramlásából, s az el is vitt minket valahova… a fenébe. És azzal, hogy ő szépen, s lassan veszítette el egymás után, rögtön sorjában Nicolet, Lilyt, Anát, az anyját, végül az apját, s Zaynt, majd Engem is, végül Horant, az tökéletesen egyenlő azzal, hogy amikor tőlem vált meg, akkor minden alkalommal eltűnt belőlem valami. Egy részemet mindig magával vitte, s mikor rám talált, azt visszahozta nekem. Tehát ezért reménykedem abban továbbra is, hogy Megkaphatom. Mert szeretem és összetartozunk. Bár eléggé össze vagyok zavarodva… Egyik órában úgy gondolom, minden remény elveszett, s nem látom a fényt az alagút végén, aztán megint úgy érzem, minden rendben lesz, s mindent ott folytatunk, ahol annál a csóknál abbahagytuk a buliban. De persze tudom, hogy ha sikerülne is megtalálnunk Őt, akkor azzal még egyáltalán nem kerülne egyenesbe minden.

Rengetek megbeszélni valónk, akadna. Niallel sem lett lerendezve minden úgy érzem. És velem végképp nem. És azt sem nagyon értem, hogy mi tulajdonképpen akkor kibékültünk? „Hiszen épp most mondtam, hogy Szeretlek.”  Visszhangzott fejemben a mondata, s ekkor úgy éreztem, majd’ meghalok. Ekkor jött le csak igazán, hogy beleőrülök a hiányába. Lassan megborzongtam, mert eszembe jutott a leírhatatlanul tökéletes csókja. A derekamhoz vezettem kezemet, mert teljesen olyan volt, mintha ismét úgy húzna magához. Beszívtam alsó ajkaimat, s megpróbáltam elképzelni, hogy minden rendben. Igen, képzelni… Kár, hogy nem a valóságban történik mindez.

Úgy tűnt, kisé elbambultam, merthogy nagyon folytak körülöttem a munkálatok. Már ha azt annak lehet nevezni, hogy Paul nyomtat a székében ülve, Zayn ismét feketét iszik a nyomozó pedig egész egyszerűen az ablakban áll, s a még mindig szakadó esőt kémleli. Mikor megszólaltam, mindenki egyszerre kapta felém a fejét riadtan.

-Na? Megvan? Sikerült?

-Sikerült – bólintottak határozottan.

-Bár akadt egy kis komplikáció –nevetett föl zavartan, majd felénk fordult, s lehúzta a reluxát. A szemeim kidülledtek, s félve néztem a mellettem helyet foglaló iszogató haveromra. Óvatosan biccentett, majd föltette lábát az asztal szélére, mire Paul leordította, s vörös fejjel tovább nyomtatgatott.

-Akkor? – értetlenkedtem továbbra is. Miért nem mondják már el?

-Minden rendben, Fiam. Itt vannak már – mutatott fejével és szemeivel a menedzserünk a már készen lévő papírhalmaz felé, s összehúzott szemekkel kezdtem méregetni.

-Temple Wood?

-Ja – bólintott.

-Az meg hol a fenében van?