II.kötet - 14.fejezet - Do you trust her?

Sziasztok! 

Tudom, szörnyű, hogy megint ennyit kellett várnotok rá, de azt hiszem, érdemes volt. Ez a fejezet szerintem az egyik legjobban sikerült és remélem nektek is tetszeni fog.Hihetetlenül Köszönöm a 99 feliratkozót, a lassan 84.000 megtekintést, a követéseket, a véleményeket, a szavazatokat és Mindent! 111 szavazat... Te jó ég! Hihetetlenek vagytok! <3 Egyébként kezd kialakulni egy másik történet is a fejemben, amelynek az alaptörténete már nagyjából megvan csak a címmel adódnak gondjaim. :) Az már biztos nem lesz ilyen hosszú, mint ez... :) De az a blog még a jövő zenéje, azt végig írom, s csak azután teszek közzé. Szóval vissza ide. Szerecsendioval dolgoztunk ma egész nap szóval elég fáradt vagyok és szerintem már ő sem él, úgyhogy innen is üzenném neki, hogy: Köszönöm! <3. 

Na nem is beszélek többet, csak annyit kérnék, hogy ha elolvastátok akkor pipáljatok és jól jönne most pár komment. Örülnék ha minimum 10összejönne, mert ez most tényleg fontos. Jó olvasást kívánok! <3

Cher Brooks

-Úgy értem, ki? – értetlenkedtem tovább, mert egyáltalán nem akartam hallani a fülemnek. Lehetetlen ez az egész.

-Tomlinson – mondta ki unottan, de kissé már idegesebben. Mivel nem szólaltam meg, folytatta. – Louis Tomlinson.

És akkor teljesen megértettem. De mit keresett ő itt? És mi történt vele? És ha ő itt volt, akkor a többiek is itt voltak! A több száz közül, csupán egyetlen kérdést tartottam fontosnak.

-Itt van még? – hogy miért fontos? Egy: ha még itt van, akkor nagy valószínűséggel bajba került. Vagy veszélyben van. Esetleg őt is elfogták. Kettő: ha nincs itt, akkor is veszélyben van. Miért? Mert nem fogják hagyni, hogy az információit bárkinek is tovább szállíthassa. Vagyis, ez egyenlő azzal, hogy…

A szemeim elkerekedtek, egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szívem, szédülni kezdtem, s köhögni a félreszívott levegőtől. A félelem miatt egyre csak hátráltam a rácstól, míg a hátam ütközött az ágy lábával. Halkan felszisszentem ekkor. Johnathan nevetni kezdett, majd a zsebébe nyúlt, elővett egy kis dobozt, s kihúzott belőle egy szál fehér kis rudat. Mikor meggyújtotta, akkor jöttem rá, hogy az egy cigaretta. Teljes sokkba késztetett az által, ahogy a félhomályban neki dől a falnak, egyik kezét zsebre dugja, másikkal pedig a blázt fogja. Közben a szájából a füstöt fújja ki, ezalatt pedig a szemét érzékien lesüti. Undorító látvány volt.

-Él még? – kérdeztem nagy érdeklődéssel és némi félelemmel. A hangom kísértetéjesen visszhangzott a helységben. Emellett még sötét is volt, valamint egyre melegebb lett a szobában. Vagy hasonló. Nem bonyolítom túl; melegem volt.

-Tudod… Az elején jó mókának tűnt ez az egész. Csupán egy kis pénzt akartam összeszedni. „Mindössze egy lányra kell vigyáznom” –mondták. És semmi ember ölési kényszert nem mutattak az irányomba. Nem arról volt szó, hogy szépen lassan majd egy családot akarnak kinyírni! – fejtette ki a benne tomboló gondolatokat a fiú, majd kifújt egy újabb adag füstöt, amely odorát én is megérezhettem.

-Akkor miért nem segítesz? – kérdeztem a fejemet elfordítva, mert a kis helységben felgyülemlő bűz miatt, már enyhén könnyezett a szemem. Nem mintha ez sokat segített volna.

-Mert akkor az lenne a végzetem – beszélt halkan, majd ledobta a csikket, s széttaposta azt. Milyen könnyen ér véget valami… Ha igazán elgondolkozom, a cigaretta, olyan, mint az élet. Kiveszed egy kis dobozból, meggyújtod, élvezed – vagy éppen nem – az ízét, és azt, hogy van, végül amikor mindent kiszívtál belőle, véget ér; eldobod és eltaposod. A létezés sem több ennél. Azt hiszem.

-Így inkább végig nézed, ahogy a szemed láttára megölnek minket? – sötét tekintetünk egy darabig némán állt, végül a fiú lesütötte szemeit, s egy mélyet beleszívott a még mindig füstös levegőbe. Mialatt hosszas csöndesség telepedett a cellámra, elgondolkoztam a nemrég hallottakon. Ha engem pénzért őriz, ki tudja meddig még, akkor… mégis mennyi jutalék jár ezért? Nem mertem megkérdezni. Lassan, s félve oda csúsztam a rácsokhoz, két kezemmel megfogtam azt, majd a térdeimre támaszkodva beszélni kezdtem a már enyhén borostás sráchoz:

-Segíts nekem, Johnathan. Segíts, hogy kiszabadíthassam a családomat.

-Nem lehet.

-Kérlek! – kívántam a segítségét, végül újból rám nézett. Úgy éreztem, mint most lenne itt az alkalom. Most talán megtudom nyerni.

-Ma este engedj ki innen. Csak szétnézek a házban, hogyha úgy adódna, akkor megszökhessünk.

-Túl kockázatos – rázta a fejét ellenszenvesen, jelezve, hogy nem igazán támogatja az ötletemet.

-Nem az. Te tudod, hogy mikor alszanak…

-És?

-Nem igaz, hogy ennyire naiv vagy! Ha elmondanád, hogy ki, mikor és hol őrjáratozik, akkor talán nem lenne „kockázatos” – fejtettem ki a véleményemet, s eszembe jutott egy jó kis elv. Ha megzsarolom, akkor segít.

-Fogd már fel, hogy nem akarok miattad kipurcanni! – és ekkor egy fülsüketítő zörgés hallatszott, s pár lépés.

-Hé, Nathan! Minden oké? – kérdezte meg a srácot egy alak, majd az „őrzőm” intett neki, s azzal megszűnt minden zavaró tényező körülöttünk.

-Jól van segítek – adta be a derekát végre, majd oda, s vissza kezdett sétálgatni előttem. Az örömömet próbáltam leplezni, s a felszínre kitörni vágyó mosolyomat visszafojtani. De csak azért, nehogy hirtelen meggondolja magát.

-Rendben, akkor a terv kész. Minden megvan. Este kilenckor indulsz és én végig itt maradok.Minden tiszta lesz, mert ebben az időpontban csak három férfi fog a fordulók ajtói előtt állni. A másodikon vigyázz, ott lehet, hogy éberség van. Ja, és mezítláb menjél. Gondolom, magától értetődő, hogy miért…

-Rendben – valamiért úgy érzem, Johnathan jobban ráizgul a dologra, mint jómagam. Igen, valóban kockázatos és ha csak egy aprót hibázunk, akkor minden kiderül, és talán abban a pillanatban meghalunk és az én életemnek, az én történetemnek a Sors nagy-könyvében vége, de mindent emg fog érni az, hogy kiszabadíthassam az egykor engem jelentősen megbántó, offenzív anyámat és nővéremet, valamint a negligált Lilyt és Anát. ÉS bár nem adta tudtomra a fiú Louis hollétét, vagy éppen a nemlétét, azért én reménykedem, hogy semmi baja nem esett. Bármennyire is rossz a köztünk lévő viszony. 

Harry Styles

-Gyere Harry, menjünk – zökkentett ki a hosszas és csöppet sem bonyolult eszmefuttatásomból Zayn, aki épp akkor jelzett, hogy mi következünk, úgyhogy föl kellene állni, és besétálni az irodába. Már most félek, hogy mi lesz a mi kis, vagyis, egyáltalán nem „mi” kis, mert nem akarom belekeverni a többieket. Inkább, úgy jellemezném, hogy az én kis magánakciómból. Bólintottam egyet a barátomnak, majd két kopogás után benyitottunk a helységbe.

-Üljön le, név, panaszai… -kezdte sorolni monoton hangon az íróasztal mögött ülő férfi,s közben írogatott valamit unalmasan a füzetébe. Talán nem mi lehetünk ma az elsők. Zaynel egymásra néztük, majd megköszörültem a torkomat, mire a negyvenes éveiben járható férfi felnézett. Azonnal kipattantak a szemei. Hirtelen fölállt, s még a székét is felborította. ügyetlenkedve vissza állította azt, majd a haját igazgatva átugrált mindenen, amíg végre elérkezett hozzánk. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. És még mennyire az elején tartunk…

-Khm. Elnézést a kellemetlenségért, Uraim. A nevem Peter Smith – bemutatkozott, mire mi is, majd kezet rázott mindkettőnkkel. Helyet foglaltunk mindannyian, majd jöhetett az úgymond fekete leves.

-Mégis minek köszönhetem a látogatásukat? – kulcsolta össze a két kezét maga előtt, majd azokra rá is támaszkodott.

-Miért, olyan szokatlan volna? – húzta az időt Malik, amiért igazából hálás voltam. Még nem találtam ki semmit. Túl gyorsan és meggondolatlanul jöttünk ide. Sőt. Ha pontosabban átgondolom, akkor szólni kellett volna Paulnak. Hogy miért? Mert talán neki vannak olyan ismerősei, akik szintén ki tudják deríteni ezt az egészet, amiért eljöttünk.

-Nem. Egyáltalán nem – álltam fel a helyemről hirtelen, majd Zaynre néztem. – Mi most mennénk is – formáltam sürgősen a szavakat Peter felé, majd a barátom is feltápászkodott mit sem sejtve, majd a férfi a homlokát vakargatva utunkra engedett egy „Hát, rendben”-nel. Már a folyosón jártunk egyenesen kifele az épületből, mikor a nagy rohanás közepette észre sem vettem, hogy Zayn akar valamit mondani.

-Harry, állj már meg!

-Mi. Mi az? – ráztam meg a fejemet bambán, majd egymással szembefordultunk, s megálltunk a nagy felfordulás közepén. Mi csak álltunk ott félszegen, egymást bámulva, körülöttünk pedig mindenki ide-oda rohangált, telefonált,s beszélgetett. A kávéfőző hangja zökkentett ki az iménti pillanatból.

-Miért száguldottál csak így el az irodából?

-Mert időközben rájöttem, hogy ha bármi is történne… - kezdtem a választ, de mielőtt folytattam volna, kissé körül tekintettem.- márpedig elég komoly dologról van szó… Akkor a rendőrség fix, hogy beleavatkozna. Én pedig nem akarok a sitten ülni pont, amikor visszakapom.

Zayn egy darabig az arcomat pásztázta, majd megszólalt.

-Bízol benne? – kérdése közben a fejemet lehajtottam, s lehunytam a szemeimet. Azt hiszem a fájdalomtól. Attól a fájdalomtól, amely erős szúrását majd akkor fogom érezni, ha az a remény végképp elveszik, s az élet melankolikus oldala tűnik majd fel helyezte. Avagy a halál. A vég, az elmúlás, a végzet. Ahogy tetszik. De nekem koránt sincs ínyemre ez a dolog. Mert ha Ő kimúl, akkor azzal engem is a sírba rángat. Mivel? A szerelmével. Mert a szívünk akarva akaratlanul is megszerezték már egymás kulcsát egy júniusi napon, s azóta nem engedik el egymást. Még a sok megszakítás ellenére sem. De hát, válaszolnom kellett.

-Ha kell, miatta fogok a levegőbe utoljára beleszagolni – vezettem föl rajta a tekintetemet lassan, majd elnéztem jobbra, s vettem egy mély levegőt.

-Úgy érzem van még pár titok, ami, lassan, de biztosan kiderül… - simított végig hüvelyk ujjával alsó ajkán, mire kirázott a hideg a gondolattól. Még több titok? Még mindig van? Akkor csak egy álom marad a szép és gondtalan élet a számunkra? Csak egy álom volna, hogy életben visszakapom? Nem… Még biztosan le kell rendezni pár ügyet. Túl nagy lesz a felhajtás. Sőt. Igazából az sem biztos,  hogy Zayn, Niall, Liam vagy Louis életben maradhat. Vagy akár én. 

Cher Brooks

Johnathannak köszönhetően teljesen kiült rajtam az izgatottság. Rettentően féltem. Na persze, nem az életemet, hanem azt, hogy lebukok és akkor mindennek vége. Féltem, hogyha lebukok, akkor megölhetik a családomat és ha itt van, akkor Louist is.

Már teljesen készen álltam. Mindent beállítottunk úgy, hogy ne keltsen feltűnést. De tényleg. Minden ki volt dolgozva, csupán az nem, ami a legfontosabb. Hogy Nathan mit mond abban az esetben, ha megkérdezi valaki, hogy én mégis merre vagyok.

-Oké mindenki elvonult. Mehetsz! – ugrott elém az előbb említett fiú, majd erősen fogva a kulcscsomót - nehogy az valami zajt keltsen- kinyitotta a zárat, majd utoljára ránéztem, s elindultam. Csöndesen és lábujjhegyen.

A számomra eddig sötétnek látott és hitt folyosók mostanra már világosabbak lettek. Minden úgy történt, ahogy Johnathan említette: Sehol senki. Végül is, egyszer nekik is aludniuk kell… nemde?

Tíz perce bolyonghattam a földszinten, mikor végre elértem a fordulóhoz. A fal mögül óvatosan kinéztem, de csak egy fali lámpát pillantottam meg. Úgy volt fölszerelve, mint egy fáklya. Valóban! Egy modern-fáklya kapott helyett a fal két oldalán. Mikor épp megindultam a forduló melletti lépcsőhöz, akkor hirtelen megfagyott bennem a vér. A szívem pedig… mintha megállt volna egy pillanatra. Teljesen megriadtam. hangokat hallottam a mögöttem levő útról, ezért egyáltalán nem körültekintve és nem nőiesen, ugrottam egyet, s fölsiettem a tizenöt lépcsőfokból álló feljáraton, s kilyukadtam a második és egyben utolsó emeleten. Csak járkáltam az üres helységben. Végig a sötétben. Pár „fáklya” volt elhelyezve a falon, ami még kísértetéjesebb hangulatot nyújtott a már amúgy is ijesztő épületnek. Talán ötven méter hosszú lehetett ez a sor. A falak csak szürkék. De nem festett…Csak vakolt. És az a kevés is néhol már lehullófélben. Reménytelenül sétáltam. Sehol senki és sehol semmi alapon már majdnem visszafordultam, amikor egy keserves nyögést hallotta valahonnan a távolból. Riadtan a szám elé kaptam a kezemet, nehogy felsikítsak, majd minden mindegy alapon elindultam a hang irányába. Amióta az eszemet tudom… vagyis inkább úgy mondanám, amióta tudok járni és felfogni dolgokat, azóta félek a sötétben. Ez most is érezhető volt. Teljes sokkba kerültem. Egy újabb nyögés. De nem olyan, mint amikor valaki a tetszését nyilvánítja ki… -mint például egy szerelmünkkel való együttlét alkalmával- hanem inkább… olyan fájdalmas.. Nagyon fájdalmas. Halálos hang. A barna bőröm mostanra teljesen hófehérré változott a rémülettől, s amikor benéztem a cellába, a lélegzetem úgy akadt el, mint pár perccel ezelőtt a szívem dübörgése.

A látvány láttán tudatosult bennem minden. A fogva tartóinknak nincsen épp elméje. Nem normálisak! Brutálisak! Gyilkosok! Elmebetegek!

-Khm… - valaki megköszörülte mellettem a torkát. Felsikoltottam, s ijedten oldalra néztem. A könnyeim folyni kezdtek, ahogy a cellán belül fetrengő emberre és Rá néztem. Légvételem szapora volt, a hangom hüppögő, az érzéseim bizonytalanok az arcom pedig nedves, könnyektől áztatott és nyomorult. Filmbe illő jelenet volt. És feldolgozhatatlan.