II.kötet - 13.fejezet - But you are Harry Styles, and i am Zayn Malik

Sziasztok! Tudom, kicsit későn, de megérkezett. Köszönöm az eddigi szavazatokat, kommenteket, pipákat, feliratkozókat (96), a követéseket és a több, mint 80.000 oldalmegjelenítést. Ti vagytok, a legjobbak! 

Harry Styles

Remegő kezekkel olvastam az utolsó sorokat. Azt hiszem, újból értelmet nyert számomra a szó: fájdalom. Ez a levél ismét rávilágított arra, hogy bizony tényleg én voltam a hibás. Mert ugyan ki lenne? Loisnak teljesen igaza van. Jobban átgondolva a kapcsolatunkban alig voltak meghitt pillanatok és szerelmes tettek. Az egész csak megcsalásokból, tragédiákból, hibákból és csalódásokból ált. Besűrítve sorakoztak ezek mind ez alatt az egy év leforgása alatt, s észre sem vettük magunkat. És még csodálkozok a médián, hogy alig szólt rólunk pár cikk. Hát persze. Miről is írattak volna, mikor alig mutatkoztunk közösségi helyeken együtt? De!  De igen, írtak…

A telefonszámot egyeztettem az általam megszerzettel, majd a levelet összegyűrve a markomba szorítottam, s sprintelőket megszégyenítő gyorsasággal –haha-, siettem a bejárati ajtóhoz, majd kívülről gyorsan bezárva azt a kocsim felé igyekeztem. Az út, csak egy helyre vezetett. Mintha csak valami nem akarná, hogy a célomat elérjem. Túl babonás lennék? Már öt kocsisort kellett kivárnom, három buszt, egy telefont és rengeteg lámpát. Úgy fél óra alatt végre az ismerős házhoz értem, s a kulcscsomómon kerestem a megfelelő kis tárgyat. Nem kis meglepetésemre a ház ismét üresen ált a sok luxuscikkel berendezve. Azonnal a gardróbszobába siettem, s a villanyt felkapcsolva kitisztult előttem a tér, s a színek erősebé váltak. Krémszín mindenhol. A modern szekrény egyik ajtaját elhúzva csak ruhákra bukkantam. Egy kósza gondolat haladt át az agyamon: Mi van, ha Louis tényleg csak egy mocskos játékot játszik? Mi van, ha nincs is semmi a szekrényekben? Ha csak egy lerázó levél volna? De mit is beszélek. Lou a barátom… Nem tenne ilyet.

Egy újabb rész elhúzásával azonban tényleg minden értelmet nyert. New York Times, Daily Mail, The Sun, The Times. Egy halom újság, becsomagolva, s összefűzve. Azonnal elszakítottam a madzagot, majd ami először a kezembe akadt, elolvastam. „Hoppá! Zűr a paradicsomban?”- ált az újság egyik hasábjának tetején, majd a sorait olvasva rájöttem, hogy nemhogy a fiúk, már a média is azonnal kiszúrta az egymáshoz való viszonyunkat. Mit is beszélek? A New yorki utazás alatt nem is volt semmilyen viszonyunk. „Végleg vége?” –dobtam el az előzőt, s akadt a kezembe egy újabb. A fekete-fehér kép mellett ott virított a mocskos szöveg. Itt már lekaptak minket az étteremben és páran a taxiban. Aztán jött a vég. Amikor mindennek vége. A kép, amint távozom a reptérről. Végül jött három hosszú cikk, amelyben már Niall is helyet kapott. Te jó ég. Én barom. Csak nekem nem tűnt fel, hogy december óta nem kapok újságot. Érdekes módon a tévém is hangyás. Valamilyen csoda folytán a postaládámra is kikerült a papír, hogy nem kérek reklámot.  Louis akkor is csak Nekem akart jót. A fejemhez kapva olvastam pár sort még egy Horanos részből, majd visszapakoltam mindent a helyére, s a fekete Iphonet kerestem elő a zsebemből. Tomlinson számát kerestem, amely kicsöngött ugyan, de nem szólt bele semmi hang a vonal másik végéből. Hát, úgy gondolom, most már fölösleges lelki gondokkal küszködni tényleg. Úgy érzem itt az idő. Elérkezett. S egy újabb történés, amelyet Lou majd beleírhat a következő levelébe. Már ha lesz olyan, hogy következő.

Nem zavartattam magamat, bezártam az ajtót, majd hazaérve előszedtem minden olyan kellékemet, amely hasznos lehet egy kutatáshoz. London város térkép, ország térkép, az autópálya utak, vasútvonalak, földrajzi térképek, vízrajz, laptop, GPS. Mindent egy fekete, vállra akasztható utazó-táskába pakoltam, majd a gardrób szobának az egyik szekrényajtaját elhúztam, beléptem, s a vállfasort elhúztam, végül megjelent előttem a széf. A széf, amelyben csak a legfontosabb és legértékesebb dolgokat tartom. Iratok, útlevél, bankkártya, és… és egy olyan tárgy, amely létezéséről senki sem tud. Egy fekete Browing. Na, nem mintha nem lenne elég testőr körülöttünk, de nem árt vigyázni. Bár jó ideje a széfben nyugszik, amikor megvettem –hozzá kell tenni jó pénzért- akkor már tudtam, hogy nem árt, ha van az embernél egy fegyver. Van rá engedélyem, de azért mégis… hogy nézne ki, ha az oldalamon egy pisztollyal járkálnék? Ez egy masszív, megbízható, strapabíró és tekintélyes fegyver, állítólag. A dobozával és a töltényekkel együtt behelyeztem a táskába, majd lekocogtam, s bedobtam a kocsi csomagtartójába. Megcsörgettem Niallt, Zayn és Liamet, majd a telefonok után tíz perccel mindannyian, Louis kivételével, a Direction házban találkoztunk. Felolvastam nekik barátunk levelét, majd fölvázoltam a helyzetet, s kikerült a táskából minden térkép, a laptop, s elő kellett venni a tudásunkat.

-Jó. Akkor én megkeresem az összes, London területén megtalálható erdőt. Vagyis, a várostól messzebb elhelyezkedő részeket is –közölte Liam, majd a laptoppal együtt leült az étkező asztalhoz és a földrajzi térképen kezdett színezgetni.

-Harry… Ha megvan a telefonszám… akkor miért nem inkább intézed ezt, asz egészet egy hívással? Mondjuk, rendelsz tőlük valamit. Állítólag zárjegy nélküli alkoholt és drogot szállítanak - nézegette Niall a többi térképet, majd Zayn előállt egy másik kérdéssel.

-Miért nem mérjük be a hívás helyét?

-Ez nem is rossz ötlet – néztem fel a táskámból, majd előkerestem a telefonszámot – Akkor, Malik, mi menjünk ketten és másfél óra múlva itt találkozunk – mondtam gyorsan, majd beszálltunk a kocsiba, s mikor a rendőrségre értünk, akkor gondolkodtam l, hogy tulajdonképpen mit is készülünk csinálni.

-Biztos, hogy jó ötlet? – kérdeztem félve, mikor leállítottam a motort.

-Miért lenne fordítva?

-Zayn, ez a rendőrég. Nem mehetünk be csak úgy, hogy „Heló, be kéne mérni egy számot.” –ráztam a fejem tehetetlenül, mire a mellettem ülő srácból kitört a nevetés, majd a vállamra tette az egyik kezét, s megszólalt.

-Igazad van. Tényleg nem. De te vagy Harry Styles, én pedig Zayn Malik. Rémlik? – nevetett tovább jóízűen, s kezdtem kapizsgálni mire is akart kilyukadni.

-Hát hogyne –közöltem fapofával, s valahol mégis rettentő hálás voltam ennek a három fiúnak, amiért segítenek. Kiszálltunk a terepjáróból, majd azon kaptam magamat, hogy a folyosón sétálunk, s a váróban ülünk. Egyszerűen be lehet ide jutni, de, hogy sorra kerülj, arra várnod kell. Így megy ez. Viszont egyre jobban éreztem, hogy nem kellett volna eljönnünk ide. Oltári nagy botrány lesz ebből.

Cher Brooks

Ha eddig csak folytak a könnyeim, most már olyan volt, mintha dézsából öntenék. Na, jó, tudom, hogy ezt a kifejezést az esőre szokták használni, de az én sós könnyeimre is illik ez a jelző. Szóval hirtelen elfelejtettem mindent. Nem foglalkoztam azzal, hogy mit tett az anyám, sem azzal, ahogy Lily és Ana egyszerűen csak kiléptek az életemből. Igazából az sem érdekelt, hogy Nicole mit tett Harryvel és velem. Semmi. Semmi sem érdekelt attól jobban, min az, hogy ne legyen semmi bajuk. Mert a szeretet, az a leginkább akkor látszik meg, amikor a szeretett fél bajban van. Mi most speciel élet és halál között lehetünk. Ki tudja. Lehet, hogy holnapra megölnek minket ezek a barmok.

-Cher! –kiáltott a nővérem, majd megindult felém. Egy rövid hajú srác visszalökte a helyére, s lehetett hallani a koppanást.

-Hé! – szakadt ki belőle, a nem túlijesztő szócska, majd elegem lett abból, hogy csak állunk, s engem lefognak. Beleharaptam az undorító karokba, amelyek engem tartottak fogva, majd megpördültem, s míg ők a piros heget fájlalták a karjukon, én kirántottam egy pisztolyt az egyik őr fegyvertartójából, s hátrahőkölve magam elé tartottam.

-Nyugi Kislány, add azt szépen ide.

-Elég! Brooks! Nem játszunk ilyet! Ti meg fogjátok le! – kiáltott a Főnök – Vigyétek el. Úgy tűnik, nem lehet vele normálisan beszélni. – közölte, majd a hajánál fogva magához húzta Nicolet és Lilyt, s többet már nem láttam, mert becsukták az ajtót, engem pedig visszadobtak a cellámba. Hirtelen Nathan lépett elém.

-Te rohadék! – estem neki a rácsnak – Miért nem szóltál?

-Gondolkozz el ezen a kérdésen – támaszkodott neki a falnak, ami az én cellámmal szemben kapott helyet, majd mosolyogva várta, hogy megnyugodjak. Gondoltam én. Aztán rájöttem, hogy Johnathan nem nekem dolgozik, hanem nekik és én sem vagyok több egy fogolynál. Kétségbeesetten rogytam le a földre, majd onnan néztem fel a fiúra.

-Kérlek. Csak… annyit mondj el, hogy mi a célja… kérlek! – húztam magamat közel a rácshoz, s az alapból, nedves szemeimből újból folyni kezdtek a könnyek. Bizalmasan elém sétált, lehajolt, majd suttogni kezdett.

-Aki ellenáll, az meghal.

-Mi? – szedtem sűrűbben a levegőt, majd fölálltam, s megpróbáltam kinézni a rácsokon.

-Csak hallgasd – kacsintott egyet, majd visszaállt a helyére. Azt hiszem, nem érzi át, hogy mi folyik körülötte. Egy család életével szórakozik. Hát, jellemző. Ami nem a tiéd, annak nem igazán érdekel a sorsa. Helyesbítve: semennyire. A legkevésbé sem. Hirtelen egy hangos zaj és pár lövés hallatszódott. Kezdtem megijedni, s az ismerős felismerési érzés, újból áthaladt rajtam. Lehet, hogy a fegyverhangok, mindegyik, teljesen mások, de fogadni mernék rá, hogy ugyan ezeket a lövés hangokat hallottam a koncerten, mikor Eleanor társaságában voltam. A srácra néztem, majd a szám résnyire nyílt, s a hang irányából és közte kezdtem kapkodni a fejemet. Hangos kiabálások, „hé!”-k hallatszódtak, újabb lövések, szapora futások, és… és egy felénk rohanó hang. Már teljesen elfehéredtem, de csak egy őr volt az. Nathanra volt szükség, ezért egyedül hagytak. Úgy egy órát ültem a hideg betonon egyedül. Tényleg egyedül. Már a gondolataim is cserbenhagytak. Nem járt ezerrel az agyam. Néha halottam pár lépést, s csak később eszméltem fel arra, hogy valaki… valaki áll a cellámnál és néz. Engem néz. Nem néztem föl rá. Tudtam ki az, de az undor erősebb volt iránta.

-Tudod, sosem fogom megérteni mit, tesz rajtad Styles. Vagy annak idején Malik. Ohó, Horan is… - gondolkozott hangosan, mire föleszméltem. Sosem került köztudatra az, hogy Zayn és köztem valaha történt valami. Nem tudok róla, hogy született volna cikk, vagy fotó arról a csókról. Valaki besúgó volna?

-Szerintem nem is szeretted egyiket sem.

-De igen! Szerettem! – nem hallgathattam. Ez hallatlan.

-Ó igazán? Na és mégis melyiket? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán, majd ha lehet, közelebb jött, s várta a válaszom. A válaszom, amely csupán egy név lenne. A válaszom, amelyet várt, de nem mondtam ki.

-Gondoltam – biccentett, majd elkönyvelte magában, hogy igaza lett, ezért önelégült fejjel lassan távolodni kezdett a cellámtól.

-Harry! Harryt szeretem! Őt szeretem te rohadék! –kiáltottam inkább magamnak, mint neki, majd fölálltam, s annyit még hallottam tőle, valahonnan a távolból…

-A banda kurvája! Ki lesz a következő? Louis? Liam?

Ha élve kijutok, esküszöm nem lesz következő. Nem lesz olyan, hogy más. Csak egy lesz. Csak Ő lesz. Na de miről is van szó? Itt ülünk, egy nyílászáró nélküli beton szobában –vagyis, van egy ajtó, de nem vagyok macska, így nem tudom kipréselni magamat- térerő és segítség nélkül. Tényleg, igazán megfelelő pillanat, hogy Róla szóljanak a gondolataim. Megint önző vagyok. Miért is gondolhatnék rájuk. Ők, most valahol Amerikában járhatnak. Biztos vagyok benne. Hiszen hamarosan június és akkor voltunk a srácok Mexikói koncertjén. Egészen pontosan június hatodika körül járhattunk ott akkor. Talán feladták a keresést. Vagy el sem kezdték. Nem tudok hinni. Elveszett minden. És idegesít, hogy nem tudom, mit csinálnak a családommal. „Aki ellenáll, az meghal”- és ők ezt nem tudják. Egyébként valahogy túl ködös nekem ez az egész. Elmegyünk egy buliba, ahol meglátom Anát, (…) majd elrabolnak minket. Hogy a fenébe lehettünk egyazon időben ugyan azon a helyen? Ráadásul az anyám, aki apám halála előtt érdekes módon eltűnt… Valamint Nicole. Nicole Brooks. A nővérem. És Lily. Teljesen hihetetlen ez az egész, hogy az újbóli találkozásunk is ilyen körülmények között születhetett meg.

Újra zajok, lövés hangok, üres tár és mintha neveket említenének. Mintha valakit hurcolnának. Ide hozzák. Félve felálltam, majd a rácshoz lépdestem. Pont oda, ahol nemrég a Főnök, a Góré ált gúnyosan. Megpróbáltam észrevétlennek tűnni, s hallgatózni kezdtem.

-Rendben. Minden úgy történik, ahogy terveztem – tapsolt nagyokat a férfi, majd zsebre dugta a kezét, s tovább sétált Nathan és azt hiszem George társaságában.

-Csak egy sztárocska – legyintett az egyik.

-Igen. De sok pénze van, és bármire képes lehet – gondolkozott hangosan Johnathan, mire a Főnök előrántott egy kisebb, na, jó, hatalmas kést és a nyakához szorította. Kezdtem félni.

-Johnathan! Csak nem ijedtél meg tőle? – beszélt a fülébe ördögi hangon, amelytől kirázott a hideg. De tényleg.

-Azt hiszem elfelejtetted mennyit ér ez itt! – biccentett fejével az én irányomba, mire a rémülettől hátrahőköltem, s menedéket próbáltam keresni. Szerencsétlenségemre belerúgtam az ágy szélébe, ráadásul mezítláb. Mert hát mégsem lehetek a magas sarkúmban. Így is elég nevetséges, hogy a buli óta, ugyanabban a ruhában vagyunk mindannyian. Sőt… kitudja, hogy Lily és Ana mióta lehet itt… és akkor lesett. Minden annyira, de annyira összefügg! Mikor Anne elrepült a szüleivel Los Angelesbe, mert odaköltöztek, akkor nem azért nem keresett, mert valami baja van velem… hanem mert ezek az őrültek már akkor… Már akkor rabul ejtették! És az még mennyire az elején volt. Te jó ég! Talán Lilyvel is ugyan ez a helyzet. De hát ezért kérdezgettek! Erre akart kilyukadni az a szemét!

-Jó kis nap – ült le a cellámmal szemközti faléhoz Nathan, mire odafordítottam a fejem.

-Mindent tudok – néztem felé egy pillanatra. Sajnos találkozott a tekintetünk. Nem álltam sokáig azt, úgy éreztem el kell néznem. Túl mély volt és mindenttudó. Félelmetes.

-Itt járt Tomlinson – mondta ki halkan, mire fölemeltem a fejemet.

-Mi?