Sziasztok!
Ezúttal egy novellával jelentkezem, amelyet már rég meg szerettem volna írni.(EZ NEM AZ, AMELYRE SZAVAZNOTOK KELL, AZ KÉSŐBB JÖN!!!) Egy dal ihlette, úgyhogy ha fölfedeztek benne valami árulkodó kis jelet, akkor azokat kíváncsian várom. Érdekelne a véleményetek: Írjak-e még ilyeneket, avagy hagyjam a francba :) Kellemes olvasást!
zene (nem erre írtam :))
You know what to do
„Az anyák és apák egy életre nyomot hagynak
bennünk, és nem számít, hogy egész életünkben voltak velünk, vagy csak egy
napig.”
Nem sokan szeretnek beszélni egy szeretjük
elvesztéséről. No persze én sem lelem benne kedvemet, de én egy olyas valakitől
váltam meg, akinek szeretete azt hiszem, körbe ölelné a Föld összes élőlényét. Visszaemlékszem
még azokra az időkre. Valamikor 2017 tavaszán, és folyamatosan történt
mindez...
Nagyon kicsi lehettem, de minden egyes
érintésre és szóra emlékszem. A szavaimat Neked intézem, Drága Édesapám!
Amikor legelőször letettél a kiságyamba, majd
lekapcsoltad a villanyt, s azzal ki is léptél a szobámból egy jó éjt puszi
után, biztonságban hagytál az éjjelre. Rengeteg kislány, csupán ezektől az apró
dolgoktól függ, mint ezek.
Aztán, amikor másnap reggel kedvesen rám mosolyogtál,
s azt mondtad „Jó Reggelt, Kicsim!” Bebújtál mellém, s együtt néztünk valami
eszelős mesefilmet. Tudod, vicces, mert most már felnőttem, és tudom, hogy
igazából sosem érdekelt Téged annyira egyik rajzfilm sem, mint én. Mindig engem
néztél, s valójában úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Reklám szünetben
mindig a szempilláim játszottak a tieddel, s jó volt. Tetszettek ezek az apró
kis dolgok. Mert sokat jelentettek.
Amikor megmostad a fogaimat, én mulatságból
rengetegszer nyeltem le a zöld sárkányos fogkrémet, s csendesen hagytam, hogy
leszidj. Tanultam tőled. A copfom kifésülése kis gondokat okozott neked, amiért
az állandóan hullámos hajam folyton beleakadt a kefébe.
Mindig elvittél mindenhová. Nagyon szerettél
engem. Teljes szívedből. Ilyen pillanat volt az is, amikor az ovi kapuján
beengedtél, s mintha egy lelassított film lenne: A gyerekek mind rohannak be,
hogy üdvözöljék társaikat, én csak lassan mentem. Tudtam, hogy ott állsz a
fehér vaskapuban és nézel. Engem. Akaratlanul is megfordultam olyankor. Te ott
voltál. Mindig ott voltál, mikor visszanéztem.
Később pedig nálam is előjöttek azok a fránya
rémálmok. Párszor már inkább velem aludtál, az én piros falas szobámban. Nem az
ágyamban, hanem Micimackó ölében. Tudod, abban a hatalmas plüssben. Igen… még
mindig meg van. Sajnos az illata már elveszett, de a fejemben megmaradtak a
képek. Sírva keltem föl, s azzal vigasztaltál, hogy az ijesztő dolgok, mind
jóvá válnak majd. Sajnos, ez az egy dolog nem jött be. Ezért inkább apró
mosollyal a szádon följebb ültél, óvatosan átöleltél, majd megfogtad a kezemet,
s énekelni kezdtél. Akármennyi év eltelhet. Én arra a dalra biztosan emlékezni
fogok. Az volt a mi dalunk. Azt hiszem, mindig halkan kezdted:
Hernyó
a fán.
Vajon,
hogy gondolod, ki leszel?
Nem
mehetsz messze, de mindig álmodhatsz.
Kívánj
lehetségeset és lehetségesebbet
Ne
aggódj, kapaszkodj erősen.
Ígérem,
eljön egy nap: Pillangó, szállj el.
Erre
a napra vártál: Vidd el az álmaid, s mindet váltsd valóra.
Tudod,
mit kell tenned.
Valóban volt benne pár olyan rész, amelyet
nemhogy egy-két évesen nem értettem, de még most sem annyira világos. Viszont azt
tudom, hogy mit akartál üzenni nekem a daloddal.
Aztán… Aztán eljött az, hogy előálltam neked
egy kérdéssel. Igen, még most is emlékszem az arckifejezésedre é arra, ahogy a
mosogató csapját elzárod, a tányért pedig leteszed a csurgatóra. Nem tudtam mi
történt veled oly’ hirtelen: Szavak nélkül arrébb sétáltál, majd leültél egy
székre, s kezeidbe temetted arcodat. Mikor felnéztél, mélyeket lélegeztél, s
láttam, ahogy szomorúan csillog a szemed. Mintha sírtál volna. Én pedig csak
álltam ott előtted erőtlenül, kicsin és törékenyen.
„Hogy hol van anya?” – hangzott tőled a
kérdésem újra, s így visszagondolva a történtekre, azt hiszem mindent
megbántam. Megbántam, hogy ha valaha is rosszul viselkedtem veled. Megbántam,
ha valaha ellentmondtam neked. Ha valamikor „kihúztam a gyufát”. Némán csak
bólintottam feléd, mire te fölemeltél, s az öledbe ültettél.
-Tudod… anya most nincs itt – mondtad, mire
tudom, hogy elkerekedtek a szemeim. – És már nem is lesz – suttogtad nagyon halkan,
mire, ha lehet, még jobban elkerekedtek a szemeim, s azt hitted nem hallom, hát
mégis. Nagyot néztél, amikor kicsúsztam kezeid közül, s hangosan berohantam a
szobámba. Az ajtót becsaptam erősen. Pont úgy éreztem, mint az ajtó: Fájt és
úgy éreztem eltörök azonnal. Bár mennyire is kicsi voltam, azért el tudtam
képzelni, hogy mit jelent az, hogy soha. Aztán így teltek a napok. De miért is
beszéljek neked erről? Hiszen, tudod mi történt: szótál, hisztiztem, szóltál,
sírtam. Minek is ezt ecsetelgetni?
Végül is eltelt egy negyed év, kicsit
felnőttem. (Na persze! Még most is gyereknek érzem magamat) Egyre jobban
értékeltem a dolgokat. Amikor átjöttek hozzánk a barátaid, ők is megjegyezték,
hogy „Korán érő személyiség vagyok” meg „Hamar benőtt a feje lágya” és
hasonlók. Ilyenkor titokban úgy gondoltam, ezek valahonnan az őskorból
jöhettek, mert csak az idős emberek használtak ilyen kifejezéseket. Bár a
barátaid is ugyan annyi idősek voltak, mint te.
És a legnehezebb, hogy mindent egyedül kellett
csinálnod: Életet és otthont teremteni. Most már átérzem és tudom, hogy ez volt
a leg rosszabb, legerősebb és legnehezebb feladat. Annyira, amennyire csak
lehetett. Jaj, már sírok is…
Végül egy évvel később otthagytál a
nagyiéknál és a nővérednél, mert volt valamilyen elfoglaltságod. Megígérted,
hogy hívni fogod őket, s a telefonjukon keresztül majd szólsz pár szót hozzám
is. Sajnos mikor nem érkezett hívás, akkor már tudtam, hogy többet nem fogsz
hívni. Éreztem, hogy valami baj lehetett. Reggel mindenki búskomor arccal ült a
konyhában, én pedig a nagy plüssömmel sétáltam a székhez, s felültem rá. A nővéred
kent nekem egy vajas kenyeret, amire tett két szalámit és vágott hozzá
paradicsomot. Egész nap kedvesek voltak velem és nagyon szeretgettek. Mikor
rákérdeztem, hol vagy, mert megelégeltem a sok némaságot, csak ennyit bökött ki
a nagyi: Egyszer úgyis meg kell tudnia. Igazából, most már ezt is bánom. Mert
hallottam sok hírt, meg rengeteg rossz esetet, és Te is kifogtad a
legnépszerűbb baleseti kategóriát: autóbalesetet szenvedtél valahol az
autópályán. A fehér Audidba belerohant egy kamion. Senki sem élte túl az
ütközést. Aztán miután ezt megtudtam, sorjában gördültek le arcomon a
könnycseppek és nem akartam elhinni azt, amit hallok. Egyszerűen nem voltam
képes befogadni azt az információt, hogy elveszítettelek. Téged is. Tudod, egy
hétig nem jöttem ki a nagyiéknál számomra fenntartott szobából: nem ettem és
nem ittam semmit. Csak sírtam. De azt, rengeteget. Magamtól jöttem rá, hogy mit
jelentett mikor azt mondtad, „és már nem is lesz”. Anyát is így veszíthettem
el. Talán a születésem után azonnal, mert nem tudom hogyan nézett ki, milyen
színű haja volt, milyen természetű és… és egyáltalán. Nem tudtam átélni milyen
lehet egy beszélgetés az anyukámmal. Közben az oviban és később az iskola első
osztályaiban is rengeteget beszéltek a szüleikről. Én mindig csak csöndben, valahol
a sarokban meghúzódva hallgattam őket, hogy boldogan mesélnek. Nem találtam a
helyemet a világban. Rengetegszer bántottak engem és nem tudtam odamenni
hozzád. Mindig, mikor beértem az iskola kapuján eszembe jutott a lassított
film, a fehér kapu és te. Már nem álltál ott engem nézve. Már nem mondhattad
nekem, hogy kis hernyó Már nem énekelhetted nekem többet a dalt. Viszont az
utolsó sorok örökre mély nyomot hagytak: „Tudod, mit kell tenned”
Ilyen emlékekkel sétálok ki most is a
temetőből hozzád imádkozva, mert pontosan ezen a napon mentél el, és… és
megláthattam az Ő sírját is. Egymás mellett vagytok, s a dátumokat leolvasva
világos lett előttem minden: Egy igazi szerelemgyerek voltam. Anya, Apa, megígérem,
minden este gyújtok értetek egy gyertyát, s soha nem feledkezem meg rólatok.
Mert Anya, te vagy az, akit bár nem ismertem, mégis szerettem. Te pedig, Apa,
Köszönöm, hogy ismerhettelek. Köszönöm, hogy megtudtam rólad ki voltál és mit
csináltál. Megtudtam rólatok mindent. Úgyhogy büszke vagyok Harry Styles, hogy
te lehetsz az én apukám.
Nagyon gyönyörű volt ez a novella! Büszke lehetsz madara hogy ilyet tudsz írni! Én elsírtam magam rajta nagyon szép! És a dal is nagyon illik hozzá! Hát mit mondjak még egy a lényeg. Fenomenális író vagy!
VálaszTörlésGratulálok!
Puszillak!
Cappy!
Drága Cappy!
TörlésKöszönöm szépen! :') <3
Drága Cher!
VálaszTörlésMost miért kellett megsiratnod? Ennyire nem szeretsz? :'(
Ez volt az egyik legmeghatóbb novella, mit valaha olvastam, és jesszus pepi, szavakat sem találok rá, pedig ha egy kicsit is megismertél tudhatod, hogy állandóan jártatom a számat. Bár, még sosem találkoztunk szemtől szemben és nem tudom számítógépen keresztül ez mennyire is jött át.
Nagyon tehetséges vagy, és a legutóbb olvasott novellád óta, mérföldeket fejlődtél. Legyél nagyon büszke magadra, csak így tovább <3
Millio puszi Xx
Na azért nem hiszem, hogy ez a legmeghatóbb:), de legyen igazad! És nagyon átjött, te is átjöttél már! :D
TörlésÖrülök, a véleményednek! <3