Haláli dallam - Novella

Sziasztok! Nagyon rég jelentkeztem, amit sajnálok. Októberig mindenképpen szeretném közzétenni a 19. fejezetet, amit ma elkezdek. Mindent köszönök: Az olvasóimat, a véleményeket, a megjelenítéseket, a cseréket, a feliratkozókat. Most azzal a novellával érkeztem, amelyet L.T.P. novellaversenye hozott ki belőlem. Első helyezést kapott szomorú kategóriában, az oklevelet a díjkanál találjátok. A részleteket pedig a nevére kattintva. Köszönöm, hogy vagytok! Hamarosan ismét jelentkezem egy bővebb előbeszéddel :) Love ya all <3 (Harry Styles novella)

 

Haláli dallam 

Már éreztem, hogy baj lesz. Rögtön az elején tudtam. Ez csupán egy egyszerű női megérzés. Sosem hittem igazán ezekben a dolgokban. Sőt, igazából semmi ilyen hókusz-pókusz dolgot nem hallgattam meg a baráti társaságomban sem. Nem is tudom… Nem úgy jellemezném, hogy félek tőlük, vagy megijesztenek… inkább, csak, nem tudom. Rengeteg ilyen dolog van: ha valamit nem szeretek, azt nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, hogy miért. Szóval baráti társaság… na, igen. Barátok… Amikor még voltak. Ráadásul az is biztos, hogy egy életre a pokolba kívánom a One Direction-t. Na, jó, tulajdonképpen az egyik ominózus dalukat.

Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velük valami. Hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell, hogy haljanak. –Nos, próbálom így felfogni a dolgokat…

De csak szépen, sorjában.

Éppen augusztus ötödikét írtunk. Persze, azóta ezt a számot neveztem ki nem éppen szerencseszámomnak, a hónapot pedig, csak egyetlen jelzővel illetjük: végzetes. Leginkább számukra. Számomra már nem az. Csupán lelkileg. Szellemileg teljesen összetörtem. De csak az elejéről… tehát a hónap első hete. Napfény, boldogság, fiatalok, strand, és… és Mi. Ugyebár ilyenkor, nyáron, mindenki, mindenhol, bárhol, ahol csak teheti, arról nyilatkozik, hogy vigyázzunk. A napsugarak ellen. Nos, igen. Szerintem ez már bőven az agyára ment mindenkinek, azért ez persze egészen nemes dolog és a jó cél érdekében teszik. Nos, számomra már egészen világossá vált: A fény elől, el lehet bújni. Létezik naptej, amivel bekenheted magadat, hogy le ne égj. Valóban sok mindent meg lehet előzni ilyen apró dolgokkal, vagy azok elvégzésével. Viszont egy valamit nem lehet sehogy sem befolyásolni. Sehogy. Nincs körítés. Egyszerűen az ember, képtelen rá. Az pedig a nagybetűs SORS. Igen. Tulajdonképpen ennek is két oldala van. Ezzel csak az a baj, hogy nekünk az árnyoldala jutott hamarabb. A végzet.

Szóval jókedv gyanánt a göndör szépfiúval és további barátaival – akiket egyébként nem ismerek, de ott voltak. – elindultunk a város egyik legnagyobb strandjára. Tömeg, hangzavar, hangulat és tömérdek csúszda. Hosszú, magas, rövid, széles, színes és vizes. Aquaparkhoz hasonló lehetett. Eddig elég unalmas és semmitmondó life-story lehet ez, de a java, még csak ezután jött.

Miután leterítettük a tágas és kockás plédeket, mindenki izgatottan rohant a medencék felé. Kivéve egy embert. Őt. Levette fehér pólóját, majd lehajtotta a fejét, s kezeit fölemelve azonnal a hajához kapott, s édesen megrázta azt. Hát igen. Ez az egy dolog, sosem változik. Ledobta a törülközőjére az anyagot, majd hozzám sétált, s mintha csak a hálószobában lennénk, úgy vont magához, majd bújtatott ki egyszínű, rózsaszín topomból. Mert igen. Ő a szerelmem volt. Az életemben a második olyan ember, akiért az életemet is adnám. Hát, majdnem így történt…

- Menj csak, majd később utánatok megyek. Még… napozok egy kicsit – közöltem zavartan, majd levettem a szürke farmeromat, így megjelent az egyszerű, közönséges és egyáltalán nem irigylésre méltó fekete, díszítés nélküli bikinim. Nos, ez sem változik.

- Ellesznek – biccentett fejével a barátai irányába, majd kínosan elnevettem magam azon, hogy az úszómester már kitudja, hanyadjára sípol rájuk. Magamban csak nyugtáztam, hogy biztosan, végül ledobtam magamat a puha pokrócra, majd Harry is mellém feküdt. A hasára. Én pedig mellette feküdtem. Mióta megismertem, igazából csak attól féltem, hogy mikor veszítem el. Annyira szerettük egymást… Sokaknak szemet szúrt, és ez nagyon fájt. Fájt, mert tudtam, hogy ezek miatt bármikor széteshet a kapcsolatunk. De elég erős volt.

És akkor még semmi nem történt. Pedig amikor beléptünk a strand világos kapuján, már akkor tudtam, hogy a boldogan napunknak szomorkodás lesz a vége. És igen, ismét lesz egy ok, amiért igaz lehet a tény: „Ha ma sírsz, holnap nevetsz.” És ez ugyanígy igaz fordítva is.

Talán fél órát töltöttünk együtt röhögve, szerelmesen és élve. Haha…

- Gyertek be, frankó a víz! – kiáltott az egyik haverja Harrynek, majd barátom megrántotta a vállát, s felhúzott engem is, végül biccentett egyet a ránk várakozóknak, s kézen fogva megtettük a rövid, s hozzájuk vezető utat. Ez elég kifejező. Amikor odaértünk, az egyikőjük azonnal beugrott a vízbe, mely hatására –mivel bombát ugrott- eléggé kijött a medencéből a számomra hideg víz, így amikor az hozzámért, azonnal odakaptam, s letöröltem. Bár tudtam úszni, sosem volt ínyemre a mély víz. Legtöbbször csak a parton napozgattam, vagy a lábamat lógattam. És akkor olyan történt, hogy azt hittem, nekem is végem…

- Gyerünk, kislány! – kapott ölébe az egyik haver, majd nekifutásból a medencében végeztük mindketten. A hirtelen jött dologtól alig volt időm levegőt venni, de az utolsó centiknél még sikerült. Enyhén fuldokolva tehát sikeresen a felszínre érkeztem, amikor meghallottam a hangos röhögéseket.

- Mond, teljesen megőrültél? – alázta barátom a támadómat, majd hevesen dobogó szívvel kievickéltem a medence széléhez, s segítségkérőn körbenéztem, de nem vette senki, így kimásztam a vízből.

- Hé, jól vagyok – mosolyogtam rá óvatosan, mire magához ölelt, s lassan, de elmúlt a harag a két fél között, s a cuccokat letakartuk, majd a csúszda részhez látogattunk. Egészen jól elvoltunk, ameddig meg nem találtuk a hullámmedencét. Na, innentől kezdve minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam legalább Harryt, de nem jártam túl sok sikerrel. Éreztem, hogy baj lesz. Minden egész órakor kezdődik egy hullám, amikoris az emberek özönleni kezdenek egyre beljebb és beljebb.

- Kérlek, ezt most muszáj? – kérdeztem szerelmem kezét huzigálva, majd mikor már mindenki elénk ment a többiek gyávának tituláltak – ezt a megjegyzést Harry igencsak szúrós pillantásokkal díjazta, mire a többiek feltartott kézzel indultak el. - és lazán kiröhögtek.

- Jó buli lesz, gyere már – mosolygott édesen, de megráztam a fejem. Lemondóan sóhajtott, majd megsimította az arcomat, végül a „barátok” után sietett. Mivel már vagy százan biztosan eléjük férkőztek, ők inkább a beugrást választottak. Természetesen a mélyebb részeknél. Tudni kell, a medence egy egyszerű téglalap formájú és minél beljebb indulsz, annál jobban mélyül. Mert hát ugye lejtős. A végében egy hatalmas fal van, melynek, tetejének középen egy óra és pár instrukciós tábla, a víz alatt a falban pedig nagy rácsok, szellőzők, csatornák – vagy mik – stb. Nos, Hazzáék természetesen figyelmen kívül hagyták a rájuk sípoló úszómestereket, de a többszöri figyelmeztetés ellenére sem türtőztették magukat. A hullámzás már elindult, egyre nagyobbak lettek. Én az eseményeket csupán kintről követtem. Egy óvatlan pillanatban azonban ők még feljebb merészkedtek, mert egyáltalán nem akartak bénának tűnni, és visszajönni az elejére, hogy aztán végigsétáljanak az egész emberiségen. Jó vicc. A „hatalmas fal” tetejére fölmásztak, így ráláttak az egész terültre, s ide a mesterek nem figyeltek. Sajnos… Egyszerre ugrottak be mindnyájan. Azt gondoltam magamban, hogy „Te jó ég, ezeknek végük” majd közelebb merészkedtem a medencéhez, s belestem. Sehol senki. Az úszómesterek hihetetlen gyorsasággal ugrottak fejeset a mélybe, de a hullámzást elfelejtették lekapcsolni. Már tudtam, hogy egyáltalán nem csaltak az érzéseim. Kétségbeesetten rohantam a napernyő alá, hogy tudjam, mit művelnek. Többször is feljöttek az úszók levegőért, majd az egyik kiáltott nekem:

-Nyomja le a fekete kapcsolót! Gyorsan! – a kék fal felé fordultam, és teljesen elvesztem. Összevissza keresgéltem, mire megtaláltam egy nagy kapcsolót – Ó, hogy nem szúrta ki a szemem! – majd teljes erőmből lenyomtam. Visszapillantottam, s elégedetten figyeltem, hogy nem telt le a tíz perc –merthogy a hullámzásnak annyi az időkorlátja – majd az emberek hangos „hú”-t hangoztattak, és egyre többen gyűltek a rácsokhoz. Ekkor már mindenki sejtette, hogy mi történt. Egymás után bukkantak ki a fejek a vízből, s a mesterek a vállukra „akasztva” úsztak föl velük a habokból. A több mint 220 méteres víz meglehetősen mélynek bizonyult. Kiúsztak velük, majd a lépcsőknél maradtak, s teljes káosz alakult ki. Rengetek ember vánszorgott ki a vízből és a fűbe elhelyezett pokrócokról és sátrakból köréjük. Én is utat törtem feléjük magamnak, majd elképedve néztem. Jobb kezemet a szám elé kaptam, s a sírógörcs kerülgetett. Éreztem, hogy ez azonnal robban, és kész. Lerogytam Harry mellé, aki a földön feküdt, s éppen szájon át próbálták újraéleszteni. Gondolom időt akartak nyerni. A másik haverját a mellkasát nyomogatva próbálták újraéleszteni, s egyre több víz áramlott ki a szájából.

-Harry! – kiáltottam rá, mikor többszöri belefújás után sem történt semmi. Hangos szirénázásokra lettünk figyelmesek. Ekkor néztem csak szét jobban.

Száz meg száz tekintet figyelt ránk. A legtöbben azért sírtak, mert egy baleset történt. Mások azért vágtak szörnyülködő arcot, mert „Fiatalok…”. Rendszerint ezek fejcsóválva arrébb mentek, de a távolból követték az eseményeket. És… a tinédzserek közül sokan azért kaptak szintén sírógörcsöt – akárcsak én – mert épp, a kedvenc énekesük, sztárjuk, példaképük, szerelmük feküdt majdnem holtan a medencébe vezető lépcsőn. Jobban mondva annak a szélén. De ez lényegtelen. Hirtelen minden lelassult, csak arra lettem figyelmes, ahogy y a mentősök megérkeznek, majd arrébb visznek, s elküldenek mindenkit a helyszínről. Az emberek úgy mozogtak, mint egy lassított filmben. S ráadásul a hangokat sem hallottam teljesen. Csak tompán és rettentő halkan. Félelmetes volt az egész helyzet. A hordágyra pakolták mind a négyüket, majd egy hang zökkentett ki a némaságból.

- Hölgyem, hozzájuk tartozik? – bólintottam. Hát persze, hogy hozzájuk. A mentőautók után rohantam, majd beszálltam abba, amelyikben szerelmem tartózkodott, s a kezemet rákulcsoltam övére, s szorosan magamhoz húztam azt. Mellkasának dőlve sírtam, miközben éreztem a mentőorvosok tekintetét magamon.

- Még csak húsz éves! Miért? Miért kell így meghalnia? Miért? – dühöngtem hangosan, mire próbáltak lenyugtatni. Sikertelenül. Közben aggódni kezdtem a többi srácért, akik valószínűleg nem lehetnek jobban. De hát miért nem hallgatott rám? Miért kellett neki is mennie a rosszba? Talán ha említem neki, hogy rossz előérzetem van, akkor ott marad velem? Akkor most nem kell egy mentőben ülnünk? De hát akkor is baj lett volna! De ő akkor is életben maradt volna! De tulajdonképpen azt sem tudom, hogy van. Az életjeleit mutató gépre figyeltem, s nagyot sóhajtva figyeltem a szívverésének jelzését. Egy pillanatra lehunytam a szememet, mikor sípolni kezdett valami szerkezet, az orvosok pedig engem félreállítva kezdték meg a munkájukat: Harcolni az életéért. Hosszú percekig zokogva tűrtem, s ők is csak küzdöttek, mikor már a defibrliátor sem segített.

- Most miért nem csinálják? El fogjuk veszíteni! – tolakodtam oda, s rántottam meg az egyiknek a piros kabátját, mire nyugtatás képpen – hát, nem pontosan… - a sofőr a gázba taposott, s ha lehet, még hangosabbnak tűntek a szirénák.

- Kérem! – néztem rájuk könyörgőn, majd újból sírni kezdtem. A könnycsatornáim szinte már kiszáradtak, de még küzdöttek. Lemondón megrázták a fejüket, én pedig az életjeleit mutató gépre tekintettem. Csak egy pillanatra. De elég volt. Kiestem a szorításukból, s Harryt kezdtem ölelni.

-Nee! – kiáltottam hangosan zokogva és látványosan is szenvedve. Azt hiszem itt törtem el teljesen. A hosszú óráknak tartó út után, a mentő megállt egy kórház előtt, s már egyáltalán nem kapkodva kinyitották az ajtókat, kiszálltak, s kiléptek a járműből. Szóval vége. Ennyi volt. Húsz év. Ennyit élt. Milyen könnyen véget érhet az élet... Hát, valóban… a sors… Az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér, a sors végének pillanata azonban nem azonos a halál pillanatával.

-Tudod, Harry… - kezdtem halkan, szinte suttogva, s közben a kezét fogva tanulmányoztam gyönyörű arcát, vonásait. – Fogalmam sincs, hogy merre lehetsz most. Elég elcsépelt szövegnek tűnik, de azt kell, mondjam, talán egy jobb helyen lehetsz most. Még nem veszítettem el egy embert sem, aki a szívemhez oly közel ált volna, akárcsak te, így nem is tudom, mit kell ilyen esetekben mondani. Talán azt, hogy jó utat? Nem. Az túl bizarr. Esetleg azt, hogy majd látogass meg? Dehogy. És, tudod igazából szerintem nem mentél el. Úgy vélem te most is velem vagy. És nem csak a szívemben, ahogy azt annyira nagyon sokán mondják. Úgy érzem itt vagy velem. Igen, most is. A hátamat simogatod, és közben rém nézel és hozzám beszélsz. Jaj, már sírok is. Nem voltam elég meggyőző, ugye?

- Hölgyem, mennünk kell… - szólt be valaki bentről, s így abbahagytam a hozzá intézett szavaimat.

- Mennem kell, Harry – néztem hosszasan a lehunyt szemeire, majd egy kisebbet sóhajtottam, s fölé hajoltam. Arcunkat egy vonalba helyeztem, lehunytam én is a szemeimet, majd megcsókoltam. Ajkaink hosszasan összetartoztak, végül véget ért, én pedig egy utolsót visszanézve még rá, elhagytam a mentőautót. Váltottam pár szót még az orvosokkal, s sajnálattal tudtam meg a hírt: A barátai sem élték túl. A halál oka: Vízi-baleset. Belefulladtak. És én nem tudtam semmit tenni. Csak megtartottam magamnak a hülye megérzésemet! Igen. Minden bizonnyal én vagyok a hibás. Ha szólok, akkor nem történik meg mindez. De tulajdonképpen minden rossz tényező közül a legrosszabb az volt, hogy éppen egy One Direction dal szólt a haláluk közben.