II.kötet - 20.fejezet - The heart decide

Sziasztok! :) 

Sajnálom. Őszintén. De tényleg. És erről nem is mondanék többet, mert úgysem érdekel itt senkit túlzottan ez a beszédem. Tehát hoztam a fejezetet, ami a 20. és teljes egészében Brookenak szenteltem. :) Linkelek hozzá zenét, mert azt hiszem, ehhez muszáj lenne. Nagyon köszönöm a 127 feliratkozót, és a 110 ezer + megtekintést! A szavazás pedig magáért beszél. :)  Mihelyst megkapom a fejlécet, érkezik a meglepetés blog, amelyről pedig a szavazás folyik, valamikor karácsony környékén várható, számításaim szerint. TEhát igen, 2 új bloggal jelentkezem hamarosan. Többek örömére, vagy éppen szomorúságára. Kérlek titeket, hogy hagyjatok magatok után valamit. Legyen az egy pipa, vagy akár egy komment. Jó olvasást kívánok hozzá, szeretlek titeket! <3 

zene    zene2

Cher Brooks

Nem is tudom, mit mondhatnék. Talán az igazat? Netán hazudjak? Valljam be magamnak az igazságot? És mi van akkor, ha azt még magam sem tudom? Esetleg higgyek az álmoknak? A hiú ábrándoknak vagy tényeknek? Vessem be magamat újból a vágyakozás ágyába? Tegyem valóssá gondolataimat? Őszintén szólva fogalmam sincs. De az biztos, hogy ennek a két személynek az újbóli látványa olyan szinten felkavart, s mindent elsöpört az alatt a pár hónap alatt felépített létemből, akár csak egy cunami egy tengerparti város életét. Folyamatosan villantak be a képek arról, ahogyan megjelenik Nathan, majd Niall a cella túloldalán, ahogyan kihoznak, ahogyan összesek, aztán mikor az ölébe vesz, s én fejemet a nyakába fúrom, mert a tudat, hogy nem volt hiábavaló a reménykedés… megnyugtatott. S a boldogság teljesen elöntött. Mikor a Főnök valamelyik tagja erőszakosan elhurcolt, s párszor nekiütköztünk nem egy fának a lövések elől, a fejem mindenhol koppant a törzsben, s azt kívántam bárcsak eltalálna egy, igazából nem is nekem szánt golyó. Hiszen, a halál is lehet egy megoldás. De ha már eddig kitartottunk, akkor nincs, és nem is jöhet olyan probléma, amit ne lehetne megoldani! Akkor sem, ha már több hetes ruhában van az ember. Akkor sem, ha az elkenődött festék valóságos szörnyeteggé teszi. És akkor sem, ha mindentől megfosztják. Hiszen egy dolog mindig megmarad: Valaki örökké szeretni fogja. Bármit mond, és bárhogy cselekszik. Az pedig csak a szerencse, ha ilyen személyből több is létezik. Más az, ha szeretünk, és ha szeretve vagyunk.

Nem tudom mi történt az elmúlt negyvennyolc órában. Csupán annyit érzékelek, hogy a szemeim lehunyva takarják el előlem a világot, a testem pedig lomhán fekszik valamin. Érzékelem, hogy valami hűvös szellő libabőrössé teszi a bőrömet, és azt, hogy párszor berontott valaki. AZ persze mellékes, hogy önkívületi állapotban. És az is, hogy ordított. Mindegy. Az egészemből csupán az agyam volt az, ami beszámítható lehetett, bár ezt a tényt is megcáfolnám. Nem tudom mi történt, hogy hol vagyok és hogy egyáltalán... Fogalmam sincs. Teljes képszakadás. Folyamatosan bevillan, ahogy a golyó felém száguld, majd a férfi karjaiba hullok. Ahogy Niall összeesik, s végül egy képfoszlány, ahogy Harryt valamelyik testrészén eltalálja az a szenny, és a teste teljesen elhagyja magát. Hiányzik. Hiányzik, hogy ölelhessem, s ajkait csókolhassam. Bárcsak meg nem történté tehetném azt az ominózus estét… Bár, jobban belegondolva, millió időt kellene visszamenni  Hiszen velünk ez folyamatosan történik és történt. Ez volt a mi életünk. El kellene fogadni, hogy ez mind megtörtént, s valós. Valamiért folyamatosan érzem azt a különös érzést, s mintha csak figyelne odafentről valaki. Belegondolni, hogy másfél év telet el az óta, mióta megismertem őket. Őt. És… és kész. Felébredtem. A gondolataim cikáztak, én pedig kinyitottam a szemeimet, s azzal egy időben felültem, így észrevettem, hogy egy ágyon feküdtek mindeddig, s szétnézni egyáltalán nem méltattam, csupán a karomból kilógó különböző csöveket figyeltem, valamint a műszerek egyenletes hangú csipogását. Mély levegőket véve jobbra fordítottam a fejemet, ahol megpillantottam az ablakot, mely nyitva volt, s a szellő teljesen megmozgatta az előtte helyet kapó fehér függönyöket. Hirtelen felindulásból letéptem a karomhoz függeszkedő idegesítő kis csöveket, mire azok sípolni kezdtek, én pedig megfordultam, s felálltam. A jobb felkarom annyira fájt, mintha millió apró tűt szúrnának belé egyszerre, a fejem pedig sajgott, és alig bírtam el a testem súlyát. Inogva haladtam az ajtó felé, ahol aztán erőteljesen ránehézkedtem a kilincsre, majd magam felé húzva az ajtót, kinyitottam azt. Mélyen lehunyva a szememet, kiléptem a folyosóra, amely nyüzsgött a különböző orvosoktól és nővérektől. Úgy gondoltam, engem egyáltalán nem vennének észre a nagy forgatagban, így elindultam. Mintha csak tudatmódosító szer hatása alá kerültem volna, olyannyira láttam szinte kettőt mindenből. A korlátot fogva, a falhoz simulva igyekeztem a folyosón, és tényleg nem zavarta az ott dolgozókat, hogy egy beteg éppen ott sétál, ahol nem lenne szabad. Én tudtam, hogy hová szeretnék kilyukadni, de arról fogalmam sem volt, hogy ezt a célt merről közelítsem meg. Csupán az érzékeimre hagyatkozhattam, így befordultam egy másik folyosóra, melynek zöld falai voltak, s fehér kis székei. Megdörzsöltem a szemeimet, s észrevettem, hogy egy nővérke áll az egyik terem ajtajánál, így odasétáltam a közelébe. Ahogy kitisztult a helység, rájöttem, hogy két kórterem helyezkedett el egymással szemben a folyosó két oldalán, s mindkettőnek volt egy ablaka, melyen be lehetett látni az éppen bent fekvő beteghez. A nőt, mintha csak álmából ébresztettem volna fel, úgy rezzent össze az érkezésemre, s ijedten meredt rám. Nos, igen. Nem lehettem valami gyönyörű.

- Segíthetek? – kérdezte rám emelve a tekintetét, immár sokadjára.

- Merre találom… - kérdeztem halkan és lassan, majd benéztem az egyik ablakon, s egyáltalán nem volt kedvem hinni a szememnek. Megfogtam mindkét kezemmel a korlátot, s rengeteget pislogva meredtem, az ágyon fekvő Harryre, kinek vállán egy hatalmas kötés, karjain pedig pár cső húzódott. Tekintetem a csöveken végig felfelé ívelt, majd a gépre pillantottam, így nagyjából rájöhettem volna az állapotára. De nem vagyok orvos, és egyáltalán nem tudtam eligazodni a műszereken. Félve fordultam idegesen hátra, majd bepillantottam a másik kórterem ablakán is. Niall feküdt odabent, s látszólag már ébren volt, mert ujjait mozogtak, s néha kissé elmozdult a feje is. Egyáltalán nem tudom kifejezni, hogy milyen állapotba kerültem az előző képeket látván.

- Mi történt velük? – kérdeztem lerogyva a székre, s magamban szitkozódtam, hogy miért nem egy helyre kerültek. Az érzéseim nem jelzett jót.

- Két napja hoztak be pár fiatalt komoly sérülésekkel. Ők is köztük voltak. Több információt nem mondhatok, de ahogy elnézem, maga sem fest valami jól. Visszakísérem a kórtermébe – állt fel a helyéről, majd kezével a hátam felé nyújtózkodott.

- Jól vannak? És a többiek hol vannak? – siettem a kérdésekkel, mielőtt teljesen kitoloncolt volna a folyosóról.

- Kérem, ne keljen a biztonságiakat hívnom – közölte hangosabban, majd egy hangos ajtó csapódásra lettünk figyelmesek. Oldalra néztünk, majd egyszerre lassult le minden. Egy másik folyosóról fordult be hirtelen Louis, Eleanor, Ana és Zayn. Egyszerre torpantak meg, s esett ki Eleanor kezéből a táska, s valami szatyor. Valahonnan keletkezett a testemben egy erő, amivel kitéptem magamat a nővér szorításából, s egyenes léptekkel haladtam Louis felé. Megilletődve figyelt rám, majd mikor odaértem hozzá, kezeimmel átfogtam, s szorosan öleltem magamhoz. Azt hiszem, rájött, hogy mindent tudok. Esetleg csak megérezte, hogy szükségem van rá. Ismét. Azok ellenére, ami történt köztünk, a szemmel verések, a titkos szigorú pillantások, a mély gondolatok, a ház terasza, azok a bizonyos szál titkos cigaretták, az éjjeli beszélgetések, s a meglepetések. Egyszerre villantak be, s talán neki is ezen járt az esze, mert reagált, s kezeit szorosan fonta körém ő is. Nem érdekelt a fájdalom. Most már nem érdekelt. Itt volt az, akivel bár az elejétől sem a legjobb a kapcsolatom, és tulajdonképpen most sem, de legbelül mindketten tudtuk, hogy hatalmas szükségünk van egymásra. És egy ember örökké összeköt majd minket. Mégpedig Harry. Hosszú percekig kaptunk helyet egymás karjaiban, s azon kívül, hogy ismét sírtam egyet, szinte biztos voltam benne, hogy ő is könnyezett. Tudom. Még ha leplezte is. Ez a mi titkunk marad.

- Sziasztok – suttogtam halkan, mire a lányokhoz és Zaynhez fordultam. Louis odament a zsémbes nővérhez, aki ezek után elment, én pedig egyedül maradtam Velük.

- Nem tudom, mit mondhatnék… - szólalt meg Eleanor. És igaza volt. Tulajdonképpen nem is kellettek szavak. Ezt át kellett élni. Nem is tudtunk volna mit mondani. A hangsúly a „mit” szócskán van. És néha tényleg nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsd mit is akar közölni a másik. Anával hosszú percekig tartottam a szemkontaktust, és bármennyire is megviselt az a bizonyos utazás, és az, hogy egyáltalán nem keresett engem többé, rájöttem, hogy mindez miért történt. Rájöttem, hogy az események nem véletlenül történtek, és minden előre el volt tervezve. Régóta figyelték a szüleimet, s az apám, már több, mint egy éve részese volt annak a mocskos csoportnak. Nem mondom, hogy maffia volna, mert egyáltalán nem az volt. Drogot és zárjegy nélküli alkoholt árultak jó pénzért. Nem mellesleg a város egyik híres bárja is szívesen vásárolta fel a termékeiket. Emellett mindennapos volt, hogy meg kellett ölniük valakit. Most már tudtam, hogy miért ment el akkor Lily, valamint tiszta, hogy miért voltak nagy csendességek, mikor beléptem pár helységbe. A kétértelmű tettek tisztává váltak, s ismét kijelenthetem: véletlenek tényleg nincsenek. Minden okkal történik, és a sorsunk előre meg van írva. Akárhogy is szeretnék, sem a szerelmet, sem a másik ember akaratát nem tudjuk befolyásolni. Igazából akaratunk sincsen. És hülyeség, hogy minden fejben dől el. Legalábbis nem minden esetben. És sosem tudtam az eszemre hallgatni. Örökké a szív fog dönteni.

- Nem bírom tovább – álltam fel, s húztam összébb magamon a köntösömet, amely létezéséről egyébként nem is tudtam.

- Én bemegyek – ráztam meg a fejemet, aztán megtorpantam. Zayn tekintete tartott vissza, akárcsak egy autóst a stoptábla. És bár a szabály, az akkor szabály, ha meg lehet szegni, ennek ellenére én nem voltam egy bunkóvezető, s nem indulhattam tovább. Vonzott a tekintete, s úgy tűnt, ráérzett arra, amit csinált. Mindössze egy lépésnyi terület választott el minket egymástól, de így is tisztán hallottam, amit halkan suttogott.

- Két napja itt dekkolunk, és várjuk a csodát. Harryt a vállán találta el a golyó, Niallnek pedig a karját. Liamnek a lábát érte, s folyamatosan esik az állapota. Ő jelenleg is a műtőben van. Lily életveszélyben van, Nicole és Claire sokkos állapotba került, ők nem látogathatók még – hunyta le a szemeit egy pillanatra, s úgy éreztem még akar mondani valamit.

- Csak az egyikkőjükhöz mehetsz be – mutat a fejével a termek irányába, én pedig követtem a szemmel a mozdulatot. Az arckifejezésem azt hiszem eltorzult, én, pedig ha lehet, még hülyébben néztem rá. Egy nap miért lehetne csupán egy emberhez bemenni? Ez valami vicc?

- Ne játssz velem, Zayn – ráztam meg a fejemet óvatosan, s a korlátnak támaszkodva elindultam a két ajtó felé. Hirtelen elkapott valami furcsa érzés. Épp ugyan az, mint amelyet még a saját kórtermem ajtajában éreztem. És én annyira tudtam. Megmondtam. Egyszer választás elé helyez majd az élet, s akkor nem leszek képes dönteni. Az út, mindig kétfelé vezet. Nekem pedig most rá kellene ülnöm arra a vonatra, amelyik az igazsághoz vezet. Egyáltalán van ilyen? Szembe kell néznem a gondolkodó, s okos pillantásokkal a folyosóról, Ana, Zayn, Eleanor és Louis formájában. Rájuk néztem, s Ana tekintete valami olyasmit sugallt, hogy „Te nem vagy normális!”, Louisé pedig hogy „Ne tedd ezt, különben én foglak megölni”. Ezen kívül ott volt az éber Niall, aki bár egyszer sem láthatott meg, tudtam, hogy érezte, hogy itt vagyok. Aztán itt van Harry, akitől szintén csupán egy ajtó választ el. Szóval ez a pillanat volna a vízválasztó? Ha hozol egy döntést, amit később megbánsz, azt hibának hívják. Én pedig nem szeretnék most hibázni. Sőt. Soha többet nem akarok hibázni. Elhatároztam, hogy meg fogom tenni, szóval megteszem. A két ajtó közé álltam, s közelebb a választottamhoz. Lehunytam a szemeimet, s megpróbáltam kizárni a külvilágot. Kizártam a kételkedő tekinteteket, s az eszemet is. Már ami maradt ez alatt az egy hónap alatt. Egészen egyszerűen a kilincsre helyeztem a tekintetemet, s benyitottam. Hallottam, ahogyan valaki a homlokára csap, s valami szitkozódást is a háttérből, végül, hogy valaki felállt, s idegesen elhúzott a helységből. Nem érdekelt. Már nem. Szinte félve tettem meg az apró lépéseket, s bevallom, a gépek csipogása megijesztett. Idegen volt nekem ez a környezet, s féltem tőle. Megijesztett a fiú testének látványa. Az, ahogyan szétterült az ágyon. Annyira tehetetlen volt, és gyengének tűnt. Eközben annyira erős, és hihetetlen. Annyira szeretem. Annyi titok fátyla lengte körül a szerelmünket. Hogy mennyi volt a titkos pillantás, s titkos csók. S számtalanszor forrt egybe testünk, de én még akkor sem éreztem ilyet. Ilyet, mint amikor újból megláthattalak. Mert mennyit ér egy pillantás… Egy ölelés, egy védelmező kar, akár egy hosszú, s mély szerelmes gondolat. Vegyítve sem egyezik meg azzal az élménnyel, ha láthatlak.

Inogva húztam közelebb egy széket az ágyhoz, majd leültem arra, s kezeimmel megtaláltam az övét, majd szorosan fogtam őket. Most már nem engedem el. Soha többet nem engedem el. Sehova és senkinek. Homlokomat ráhajtottam az összekulcsolt kezeinkre, s magamban imádkoztam. Imádkoztam, hogy vége legyen a titkoknak, a harcnak, a csatáknak, a könnyeknek, a veszélyeknek, s most már csak legyünk együtt. Mondjunk köszönetet mindazért, amit elértünk, s a segítségért. Mert kitartottunk, s együtt vagyunk. A gondolataim csupán ekörül cikáztak, s hirtelen előtört néhány könnycsepp. Ennyit a fohászkodásról… Szipogva emeltem föl a fejemet, s miután megdörzsöltem a szemeimet, egyik kezemmel elengedtem az övét, s letöröltem a szúró érzést keltő könnyet az arcomról. Mindeközben lefelé néztem, s a testére. A testére, amely most is gyönyörű volt. Aztán felnéztem az arcára. A szemei remegtek, mintha csak éppen fölébredni készülne, csupán a fény zavaró számára. Szorosabban, de mégis gyengéden szorítottam magamhoz kezeit, s imádkoztam, hogy semmi baja ne történjen. Mindjárt.

A szemei felnyitódtak, s aprókat hunyorgott. Újabb könnycseppek száguldottak le arcomon, s ahogy ezt meglátta, elmosolyodott. Ajkainak mosolya láttán kedvem lett volna megölelni őt, de tudtam, hogy a szervezete jelen pillanatban gyenge, nem akartam rángatni.

- Hát, szia – suttogtam halkan, s féltem, hogy meg sem hallja, de újabb mosolyra húzódtak ajkai, melyek csókolni valóan gyönyörűek voltak.

- Brooke – formálták ajkai a nevemet, én pedig halványan elmosolyodtam.

- El sem hiszem, hogy újra láthatlak – emelte fel az épp karját, s megsimította az arcomat vele.

- Nem tudom elmondani, hogy mennyire hiányoztál. Sokszor, már fájt a hiányod – közöltem halkan, s kezére tapasztottam az enyémet.

- Most már itt vagyok – mosolyodott el, én pedig közelebb húzódtam hozzá. Szinte már az ágyon terült el a mellkasom, míg két kezét rá nem helyezte arcomra, s úgy húzott lágyan közelebb magához. Pár pillanatig csak gondolkozott, vagy éppen játszadozott, míg végül hozzá nem ért, s egy csókban forrtak össze ajkaink. Szinte éreztem a fájdalmat benne, s azt a mérhetetlen nagy hiányt és szerelmet. Ragaszkodón húztam közelebb arcát az enyémhez, s öleltem át óvatosan. Az egyik keze óvatosan lecsúszott az oldalamon, én pedig fölötte görnyedve engedtem el ajkait. Sokáig csak néztem, s arra gondoltam, olyan, akár egy angyal. Egy angyal, aki csupán játszik velem, s arra vár, hogy megszólaljon az ébresztő óra, majd fölkelhessek, s szitkozódhassak. Mélyen a szemébe nézve, úgy éreztem, van még valami a háttérben, amiről nem tudunk, s hogy ez hamarosan ki fog derülni. Hiszen mondtam: A szív dönt, a sorsunk pedig előre meg van írva. 

II.kötet - 19.fejezet - What did you need?

Sziasztok! Megérkeztem a folytatással, és sajnálom, hogy iylen későn, de egyszerűen nem volt rá időm és állandóan csak halasztgattam. Megmondom őszntén, nekem az eleje egyáltalán nem tetszik, de úgy a felétől egész jó. Nagyon köszönöm a 123(!) feliratkozót, és az OMG 104.582 nézettséget! A chates dolgokra mindjárt válaszolok. Nézzetek be a díjakhoz is. Valamint, örülnék pár kommentek és visszajelzésnek, mert érdekelne, hogy érdekel-e titeket a folytatás. Hamarosan jelentkezem! <3

Harry Styles

Igazság. Néha fáj, néha jelent valamit, s van, mikor az őrületbe kerget. Olyan sok minden történt ma… Louis, Niall vallomása, a rendőrség, Eleanor… Minden olyan gyorsan történik… Csupán egyetlen dolgok létezik, amely a lelkemet életben tartja: Ő. Ők.

Mikor átléptük az óvatosságra intő táblát, valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. Azonnal ki akartam szállni a kocsiból, a fegyvert előkészíteni, ordítani, majd rohanni. Rohanni, de fogalmam sem volt arról, hogy hova, s merre. De azt hiszem az érzéseim úgyis hozzájuk irányítottak volna. Emellett nem akartam figyelmen kívül hagyni azt az egyetlen apróságot sem, hogy bármi megtörténhet: Ha megkapják a pénzt, akkor mi megkapjuk-e őket? Szerintem ez így túl egyszerű volna. De persze, miért is történne minden zökkenőmentesen? Az első lépés sem túl könnyű, a másodikkal viszont már problémák is akadnak.

Miután megtaláltuk a találkozási pontot, visszahajtottunk, s átbeszéltük, hogy helyzetben ki marad a kocsiban, s ki az, aki mindenképpen eljön. Úgy húsz percen keresztül vitáztunk, mert egyáltalán nem értettünk egyet semmiben.

- Elég! – szálltam be én is, mert kezdett zavarni, hogy egy majdnem csendes erdőben mi vagyok a zaj fő forrása és mivel alapból is tisztában van vele mindenki, hogy miért jöttünk, ezért ennek egyáltalán nincs helye itt és most.

- Két ember mindenképp itt marad.

- Oké, akkor kő- papír-olló – szólt Niall, mikor mindannyian hátráltunk, s minden hang elcsendesült.

- Ugye most csak viccelsz? – kérdeztem teljesen megdöbbenten, mert hát… két ember mégis csak z életét kezdi elveszíteni, és az időnk is fogytán. Végül rám szólt, majd sóhajtottam egyet, s egyik szemöldökömet felhúzva, elkezdtem rázni az öklömet.

- Mi? Na, jó, ez hülyeség. Én itt maradok – szállt ki Eleanor, majd hátrált egy lépést, majd egy bíztató pillantást küldött felém. Aztán egy apróbb zajt hallottam meg a hátam mögül, mire teljesen átirányult arra a figyelmem, s ez csak egyet jelenthetett: Kiestem. Egy apró madárka ugrált az avaron helyet kapó sáros faleveleken, végül elrepült onnan, akárcsak az idő felettünk oly gyorsan.

- Ez kész. Neked menned kell! – szólt közbe csapatunk egyetlen nő tagja, mire lehunytam a szemeim. Szóval most már rajtuk múlik minden. A sors, úgy tűnik, valami mást tartogatta számomra.

A játék az játék. A vesztembe pedig beletörődtem rövid időn belül, úgyhogy átadtam a pénzt Maliknak, majd átbeszéltük még egyszer a tervet. Biztosan számítanak rájuk, ezért mikor találkoznak, követelik az két fél elővezetését, majd egyszerre adják át az eurót, s a személyeket. Eleanorral csendben ültünk a sötét kocsiban, s elmerültünk a gondolatainkban. A lábaim remegtek, a kezem teljesen kihűlt, az arcom elfehéredett, s ajkaim kiszáradtak. Minden egyes kis rezzenésre úgy kaptam föl a fejemet, akár egy róka, s azon izgultam, hogy mikor érnek már ide. Idegesített a tudat, hogy miközben ők éppen harcolnak, mi csak itt üldögélünk. ÉS ráadásul pont a mi szerelmeinkről van szó. Sőt. Bármi történhet… Éppen ezért most már öten vannak nagyobb veszélyben. Sandán oldalra pillantottam, s összetalálkozott Caderrel a tekintetem.

- Harry, ha nem jönnek vissza, akkor nekünk el kell mennünk innen – hajtotta le a fejét, majd megkereste a kézfejemet az övéivel, s összekulcsolta azokat. Az ő kezei is félelmetesen hidegek voltak, így nem igazán melegítettük át egymást. Viszont bele sem akartam gondolni, hogy itt hagyjam őket. A fejemet folyamatosan rázva beszéltem hozzá.

- Nem fogom hagyni, hogy ismét elvegyék tőlem Brookeot. Azt pedig végképp nem, hogy a srácokat is. Te talán ilyen könnyen vennéd, ha Louis me… me…

Egyszerűen képtelen voltam rá. Képtelen voltam, hogy kimondjam a szót. Magát a szót. Úgy érzem, ha kiejteném a szót, akkor megtörténne a félelmem. Halál.

- Itt nem rólam van szó, Harry! – rázta mérgesen a fejét, majd elengedte a kezemet, végül kinyitotta az ajtót, kiszállt, s becsapta erősen azt maga után. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen hangulat változását, ezért megdörzsöltem a homlokomat, majd hasonlóképpen cselekedtem, s körülnéztem. Végül megláttam egy közeli magas fa tövében üldögélve, s lehunytam pár másodpercre a szemeimet, aztán odasétáltam hozzá. Leültem mellé, s átöleltem.

- Tudod, hogy szeretem. Miért történik ez Haz? Miért?

- Tudod, hogy mi történt velünk. Láttad az életünket, s a kapcsolatunkat. Olvastad a leveleket. Átölelted, mikor sírt… Tudod, hogy szeret. Tudod, hogy szeretem. De valami mindig elveszi tőlem Őt. Miért?

A választ egyikőnk sem tudta. De mintha megéreztünk volna valamit… Azonos időben álltunk fel a nyirkos földről, s szorítottuk meg egymás kezét. Eljött az idő. Egyszer csak valaki kiabált.

- Harry! – az erdőben erősen visszhangzott a rekedtes, s mély kiáltás. Éppen ezért nehéz volt eldönteni, hogy melyik irányba figyeljünk. Aztán egyszerre figyeltünk fel egy lövésre, ami tökéletesen abba a fenyőbe talált bele, amely mellett mi álltunk. A hátam mögött megbújó lány felsikoltott, sekkor megjelent előttünk a kép. S minden a másodperc egy töredéke alatt történt. Nialll ordítva futott, s kezében tartotta – akárcsak egy menyasszonyt – Brookeot, aki látszólag nem tűnt úgy, mint aki életben van. A szívem ennek a látványnak a hatásár kihagyott egy ütemet. Majd fizikai fájdalmat okozott, hogy a tekintetemet elfordítsam a pisztollyal állandóan a hátsó irányba lövöldöző Zayn felé, majd végül Louist támogató Liamre. De akárhogyan is akartam, a lábaim nem mozdultak. A testem használhatatlanná vált, végül Eleanor indult meg feléjük, s a kocsi mind a négy ajtaját kitárta. Ekkor megláttam, hogy Zayn miért lő folyamatosan az ellenség irányába. Megjelent körülbelül tíz kigyúrt, idegen alak, s mind felénk szórták a fegyverükből kiszáguldó golyókat. Majd mintha valaki megnyomott volna egy „Stop” gombot, úgy állt le minden. Senki nem mozdult. Egy férfi fogott le hátulról, s szegezte az állam alatti nyakrészemhez a pisztolyát, majd rekedtesen, s egyre hangosabban kezdett keserű kacagásba. Nagyon erőltetettnek tűnt, de meg sem mertem moccanni, mert elég félelmetes látszatott nyújtott egy hideg tárgy ott a nyakamnál. Ami lassan készül engem megölni, de mindegy. A számunkra idegen arcok lépésben közeledtek a srácok felé, fegyverüket erősen maguk előtt tartva, s felénk fordítva.

- A pénzt megkapta, mi kell még? – szólaltam meg végül, mikor már nem bírtam tovább nézni, hogy akár egy intésre is képesek ezek lelőni valakit. A kérdésemre, mintha nem is szavakkal akartak volna válaszolni, egy emberként indultak meg Felé, mire egy lövés hallatszódott, s egy férfi a földön végezte. Ezután megismétlődött ez egészen addig, amíg három izom-agy állat nem maradt, de azok túl okosak voltak: hihetetlen mód gyorsan kezdtek rohanni, mire a mögöttem lévő férfi egyszerűen csak felhúzta a fegyverét, elhúzta a nyakamtól, majd ellökött, s mintha valami idegbeteg volna, rohant a srácok felé, majd egy lövést hallottam , majd kiáltozást, s ismét lövéseket, végül már csak annyi maradt meg, ahogy a fejem, s hajam átveszi a nedves avar nyirkosságát, szemeim lecsukódni, én pedig mintha kiléptem volna önmagamból, egyszerűen csak elvesztem.

Niall Horan

zene 

A szapora lövésekre gyorsan kaptam fel a fejemet. Nem tudtam a nemrég történtektől elvonatkoztatni. Túl sok minden történt egyszerre. Fogalmam sem volt, hogy az éppen az összeeső Harryhez rohanjak segíteni, vagy az őrült felé küldjek egy, talán mindent eldöntő lövést, aki a kezemből kikapva Brookeot, engem a kocsi oldalának taszított, s majdnem megsebesítette a mellettem álló barátaimból az egyiküket. Hirtelen elkapott egy semmirekellő érzés, és mintha hiányérzetem apróbb jeleit kezdtem volna érzékelni lelkemben. Emellett még ott volt a megsebesült Louis, aki Liamnek, s a kocsinak támaszkodva figyelt. A végtagjaim remegtek a folyamatosan bevillanó képek miatt. Erősen törtek elő a nemrég látott látványok, amelyektől szinte úgy éreztem magamat, mint egy élőhalott. Egyszerre néztünk össze, s siettünk a majdnem eszméletlenül fekvő Harry felé, majd egy alapos rázogatás és szólongatás után végre kipattantak a szemei, hunyorogva nézett fel ránk. A tekintetétől ismét bevillant a rácsok mögül kinéző Brooke pillantása, amitől a tekintetem kezdett elhomályosulni, de összeszorítottam szemeimet, így csak a nedvesség vette körül pilláimat. Szinte szavak nélkül is tudtunk kommunikálni. Konkrétan éreztem, ahogy az ajkai legszívesebben kérdéseket formálnának, de nem tehette. Én is válaszolni akartam, de nem tudtam megtenni. Egy mély érzés lekényszerítette a fejemet, így azzal lefelé néztem, s az emlékképek hurrikánként söpörtek végig rajtam.

A fegyvereinket feltartva közeledünk az ismeretlen ház felé, melyen összesen egyetlen ablak kapott helyet. Teljesen olyan volt a hely, mintha senki sem élne ott, de ez csak maga a megtévesztés volt.

- Betörjünk vagy becsöngessünk? – kérdezte megilletődve Zayn, mire felvontam a szemöldököm, és tulajdonképpen igaza volt. Eltervezni a dolgokat nagyon egyszerű. De mikor ott tartunk, hogy meg is kellene valósítani azt, akkor egyszerűen egészen egyszerűen leblokkolunk, s az addigi tervek mintha nem is léteztek volna, elillannak, s a helyébe lép a bizonytalanság. A bizonytalanság, mely mély értelmet ad, de arra sosem jövünk rá. Mert a bizonytalanság jó. Csupán egy kis időt lehet nyerni vele, semmi többet.

- Végülis – húztam el a számat, majd éppen akkor, mikor a kezemet emeltem, s mozdítottam volna, hogy kopogjak, az ajtó magától kinyílt, az ereimben pedig megfagyott a vér. Szinte haláli csöndesség telepedett ránk, s nyeltem egyet, majd beléptem a házba. Nem mondom, hogy nem számítottam valami kötélre, amelybe beleakad a lábam, s egy balta levágja a fejem, de az már túl abszurd lett volna. Igen, lehet, hogy túl sok horrort néztem. Nem baj. Egyszer csak irdatlan nevetése lettem figyelmes, mitől a pupilláim kitágulhattak, ezért hátranéztem. Zayn a szája elé kapott kezekkel kuncog. Na jó, konkrétan röhög.

- Mi történt?

- Tudom, hogy mire gondoltál az előbb. Eszembe jutott, mikor ugyan ezt csináltuk veled, csak egy hatalmas adag liszttel – a mondandója után ismét elcsendesedtünk, s végül egyszerre tört ki mindhármunkból a halk nevetés. Ez a jó hangulat csak rövid ideg tartott, egészen pontosan pár pillanatig. Mindannyian visszatértünk a valóságba, majd egy folyosót pillantottunk meg. Egy, elég hosszú és sötét folyosót. Csupán néhány helyen pislákolt gyéren egy-egy kis lámpa, amely Liam elmondása szerint fáklya, de nem baj. Nem tudtam igazán, hogy melyik irányba is indulhatnánk, ezért természetesen a folyosó sötétebb részéhez indultunk. Aztán úgy pár méter után, arra jutottam, hogy mi más lehet ez a hely, ha nem egy börtön. Rengeteg cellába világítottunk be félve, hogy egy szétmarcangolt ember néz vissza ránk, esetleg valami zombi, vagy talán egy fejnélküli teremtmény. Már csak valami halál metál, esetleg valami halálos ballada hiányzott aláfestésnek, hogy még rosszabb legyen a helyzet. Ezek természetesen ellentétei egymásnak, de jól viszhangzott a gondolat. Szinte már majdnem feladtam a gondolkozást, de a pár lépéssel előttem járó Liam szinte lefehéredetett, mikor meglátott valamit az utolsó cellában. Sietős léptekkel indultam meg Zaynel felé, majd a lámpám fényét szintén befelé irányítottam. És akkor megpillantottam Cher Brooksot. Egyszerre éreztem indulatot, merészen égő vágyat, fájdalmat, dühöt, és legszívesebb ordítottam volna az bennem tomboló érzésektől.

- Cher nincs egyedül – szólalt meg Louis, s hangja kizökkentett az emlékképeim sorozatként lejátszódó momentumaiból.

- Persze, hogy nincs egyedül, hiszen elvitték! – akadtam ki teljesen, s szembetaláltam magamat Hazza szikrákat szóró tekintetével. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mit gondol.

- Nem úgy értem – rázta a fejét – a családja… Mindenki itt van! Lily, Nicole, Ana és az anyja is! Meg fogják ölni őket, érted? Azért hívták fel Harryt, hogy ide gyertek, és megfosszanak az élettől! Mert tudják, hogy mennyit jelent! – ezután felszisszent, s kezeit az oldalához kapta.

- Várj… úgy érted…

- Igen, úgy!

- Akkor meg mire várunk még? Hozzuk ki őket!

- Eleanor, te n…

- Nincs ne! Én is megyek! Azért, mert nőből vagyok, még nem azt jelenti, hogy egy jelentéktelen, s erőmentes személy volnék! Nem fogom hagyni, hogy… Harry jól vagy?

- A picsába! – szitkozódott halkan Styles, majd óvatosan felállt, s kissé megingott, de a kocsijához sétálva kirántott belőle egy hatalmas táskát, s egy hatalmas és nehéznek tűnő pisztolyt, majd két kezébe vette a sajátját és az újonnan megszerezett, s elénk ált.

- Elegem van! Vége! Most, vagy soha. Szóval tudjuk meg azt a kibaszott igazságot és húzzunk el a mennybe! Esetleg a pokolba… - rántott egyet a vállán, majd belenéztem Zayn és Lou szemébe, akik Eleanoréba, majd ő Liamébe. Végül Hazza mögött szedtük a lábainkat egymás után, s miközben egy pókhálót kerültem ki óvatosan, a mellettem siető Tomlinson egészen pontosan a közepébe belefejelt.

- Te jó ég – szörnyülködött Payne, Eleanor pedig a homlokára csapott, s azt hiszem, ő most értékelte át a pillanatot, s azt, hogy újra láthatja Szerelmét.

- Annyira hülye vagy! Miért tetted ezt? Miért kelett ez?

- Szeretlek!

Mindketten megálltak egy pillanatra, mi pedig már előttük jártunk pár méterrel, de még visszanéztem, s némileg boldogan álltam a helyemen. Egymást ölelve dőltek neki egy sötét törzsű fának, majd Louis megkísérelt egy csókot, melyet a lány boldogan viszonozott. Végül egy nagyot sóhajtva én is továbbindultam, majd megfogtam Harry vállát, aki az érintés hatására rám sem nézett, csupán belefeledkezett a helyzetbe, s hihetetlen módon betörte az ajtót, mely már amúgy is némileg nyitva volt. Mindkét kezében-készenlétben pihent a Revolver, s csak arra várakozott, hogy mikor sütheti el magát. Harry ment a folyosó jobb oldali részére, Louis és Zayn megkísérelt a bal oldali ajtón túli rémségek szembenézésével, Liam és Eleanor pedig a lépcsőn mentek föl. Én jobbnak láttam ott maradni középen, s figyelni. Azonos idő elteltével mindannyian egyszerre tértek vissza.

- Elmentek!

- Semmi bizonyíték!

- Én találtam valamit – szólalt meg Zayn a túloldalról, majd átmentünk az ő helységükbe. Millió papír, és nyomtatvány, és… egy GPS pihent az asztal mellett fiók tetején. Bekacsoltam, s megkerestem a frissítéseket, s a beírt úti célt. Fogalmam sem volt róla, hogy kell kezelni, mert ez egyáltalán ne úgy nézett ki, mint az enyém, ezért csak reménykedtem, hogy találtam valamit. Aztán nyomkodtam még egy darabig, végül megjelent egy autó, s egy térkép. Temple Wood, s a jel, egyre csak készült elhagyni a települést.

- Srácok… ez az, amire gondolok? – mutattam feléjük a kijelzőt. Tehát igen, egy nyomkövető. Úgy tűnik megfeledkeztek erről a kis apróságról. Egyszerre téptük fel az ajtót, s rontottunk ki rajta, majd siettünk vissza a kocsihoz, végül konkrétan beestünk, s a terepjáró a súlytól szinte csak az oldalsó két kerekén ált. Harry, akárcsak egy őrült, úgy indította be a motort, s csodálkoztam, hogy a kulcs nem tört bele a zárba. Padlógázzal hajtottunk ki az erdőből, majd előre nyújtottam a készüléket.

- A közelben vannak.

- Nem veszíthetjük el! – közölte idegesen a sofőr, majd kissé lassított, s csupán lépésben haladtunk a kocsival. A készülék kijelzőjére pillantva láttam, hogy a két autó között körülbelül húsz méter távolság van. Sandán, s félve hátrapillantottam, így kilátattam a hátsó ablakon, s szinte elképzeltem, ahogy farkasszemet nézek egy puskacsővel. Bár ez lehetetlen lett volna. Tehát egy puska helyett megpillantottam a mögöttünk lévő fekete három terepjárót.

- Azt hiszem, megtaláltuk – szóltam, majd megfordultak, Hazza pedig belepillantott a visszapillantóba.

- Vagy inkább ők minket – suttogta, majd kinyitotta az ajtót, s éppen kézült, hogy kiszálljon, de Louis megállította. – Hé, tudom, mit csinálok!

- De nem ismered őket!

Már késő volt. Harry kiszállt, mi pedig a hátsó ablakokon figyeltük az eseményeket. A másik kocsiból is kiszállt… tulajdonképpen mindenki. Ana, Lily, Nicole, Brooke, A főnök, és a csatlósai is. Minden foglyot egymás mellé állítottak, s csupán egy méternyi távolság lehetett közöttük. Mögöttük egy-egy férfi, s mind fegyvert fogtak a nyakukhoz, arcokhoz. Végül utoljára Brooke-ot is felvezették, őt Harryvel szemben állították meg, majd a legtekintélyesebb, a főnök, a lány mögé ált, s fegyverét neki szegezte. Majd a férfi a száját nyitotta, de nem hallottunk semmit. Csupán az eseményeket láthattuk, de mikor megelégedtem, úgy döntöttem visszafordulok. Nem hagyhatjuk, hogy Harry ezt egyedül csinálja. Nem kötelező a halál. De a sorsot nem magunknak választjuk. Az életünk előre meg van írva. Akárcsak egy forgatókönyv. És mi vagyunk hozzá a szereplők. Nekünk csak el kell játszani. És ha most úgy ér véget a darab, hogy nekünk most végünk, hát legyen. De nem adhatjuk fel ilyen könnyen!

Harry Styles

„Miért?” A múltban oly sokszor föltettük ezt a kérdést, de a válaszokat, úgy tűnik, roppant egyszerűen meg lehet kapni. És a végtagjaim kihűltek, s elfehéredtek, az elmém zavart, mert a Szerelmem bajban van, de a haláltól olyannyira sem félek, mint tőle. De a gondolat is annyira mardos belülről, miszerint ma végre vége ennek az egész felhajtással, s valaki ma meghal, s ez bárki is lehet, hogy szinte a szívem majd’ kiugrik a helyéről, és legszívesebben széttépném magamat. Emelett mikor kiszálltam a kocsimból, s megpillantottam Őt ismét, elkapott valami furcsa érzés, és egyáltalán nem tudtamarra gondolni, hogy hogyan is néz ki. Egyáltalán nem érdekelt semmi, csak az, hogy megmenekülhessünk mindannyian. Aztán ott volt a családja, és a lányok is. Hát, nem éppen ilyen viszont látást képzeltem el magunknak. De mégis, mindjárt vége…

- Minden meg volt tervezve előre. Én már mindent tudtam. De még mielőtt megtudnád az igazságot, valami történjen már azokkal a majmokkal odabent… - mutatott a fekete Range Roverre, mire a srácok eltűntek az ablakból, s a férfi, aki eddig hozzám beszélt, mintha tudta volna, hogy mi fog történni, a hajába beletúrt, s egyszer csak kinyitódott a kocsim ajtaja, s kilépett belőle mindenki. Mellém álltak, s a család tagjaival szemben helyezkedtek el.

- Na. Cher nem véletlenül sírt, amikor megkapta a levelet. Ana nem azért ment el Los Angelesbe, mert a szülei ott találtak munkát. Egyáltalán nem a családja miatt hagyta ott Angliát. Lilyt pedig egyáltalán nem Zayn érdekelte. Nem azért hagyta ott Londont, és az életét, mert a fiú nem bánt vele jól az ágyban… Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy, hogy ezt bevedd… sőt… mikor az idősebb Brooks először feltűnt a hotelszobátok ajtajában, majd nálatok aludt, s megcsókolt téged, aztán rejtélyes módon eltűnt… Annak is oka volt. Harry, értsd meg: itt minden okkal történik. Tudod, amikor az apjukhoz mentél be a kórházba, és Chert felhívta Claire, nos. A betegsége is meg volt rendezve. Mit gondolsz szívem? – itt Brookehoz beszélt – az apád miért nincs otthon tizennyolc éves korod óta? Az apád nekünk dolgozott. Az csak egy alibi volt, hogy zenél. Kellett valami, ami jól elrejti őt, s hogy mibe temetkezik majd bele. Az anyád is tudott róla, drágám. Ez egy illegális drog és kereskedőbanda. Mit gondolsz? Az anyád miért nem keresett? Csak te gondoltad azt, hogy már nem szeretnek. Ó, pedig menyire. Az a jóságos apád, állandóan a hülye képeiddel fárasztotta az agyam. De, hogy mégis mire volt jó ez az egész elrablás? Elvett tőlem valamit. Valamit, ami számomra az életemet jelenti. És, tudod… az alkohol sosem jó válasz. – itt rám nézett – a nem ment fel a tetteid alól. Sőt, ha részeg vagy, akkor vagy a legőszintébb. Ő pedig őszinte volt. Csupán tizenhét volt! Tizenhét volt a lányom, mikor megerőszakolta, majd ruha nélkül kidobta a fagyos, téli utcákra! Mikor megtudtam, s megtaláltam, egy dolgon múlott, hogy nem ölöm meg azonnal. Fájdalmasabb csapást akartam rá mérni. Megölni őt, aztán kiirtani a családját! És én most éppen ezt fogom tenni!

- Maga nem normális! – kiáltotta Niall, majd ránéztem, s kisé átértékeltem az imént hallottakat. Pár perc némaság telepedett a helyszínre, s minket már csak a kis falu közvilágítása fényesített meg. Lassan vettem a levegőt, s mikor kifújtam az orromon, s néha a számon, a leheletem szinte megfagyott. Mérhetetlen gyűlölet lett úrrá rajtam, s szavakkal kifejezhetetlen érzések kavarogtam bennem. Azt hiszem, jól döntöttem, mikor elővettem a pisztolyomat, s egy laza lendülettel a férfi fejéhez szegeztem, aki Brooke mögött ált. Egy aprócska mozdulat választott el mindent.

- Én nem tenném – szólt közbe egy másik srác, aki sokkal fiatalabbnak tűnt a főnöknél, de az éppen Claire fejéhez volt szegezve. Én pedig egyáltalán nem akartam megölni őt. A saját fegyveremet a szívemhez emeltem, majd felhúztam, s elsütöttem. Egy hangos puffanás, s egy kiáltás hallatszódott. Értetlenül meredtem magam elé, az összeszorított szemimet újból kinyitottam. Hiszen lelőttem magamat! Szétnéztem, s láttam, ahogy Niall a fegyver csövének a végét elfújja, akár egy western filmben.

- Nathan! – sikoltott fel erőtlenül Brooke, majd szemiből a könnyek csupán patakszerűen folytak, mire a főnök egy utasítást hallatott, ezért négy lövést adtak le. Lily, Niall, Nicole és Liam kapott egy golyót. Ellőt madárként hulltak le a földre, én pedig Eleanorra néztem, aki a földön elterülő srácokhoz sietett oda. Maradt Lou, Brooke, Ana, Claire, Zayn, Eleanor és én.

- Megölte a barátomat? – dühödött be Zayn, majd erősen felhúzta a fegyverét, s egy lövést adott le Ana fogva tartójának, mire annak a párja rendeltetésszerűen fordult felém, s gondolkodásnyi időm sem volt. Egy lövést adott le Brookera, aki a karjához kapott, s a főnök karjaiba omlott pár pillanat alatt. A főnöke aztán egy lövést adott le rám, amely egészen pontosan a vállamat találta el, amely szinte azonnal vörös foltot hozott létre a fekete felsőmön, s még a hold fénye alatt is tisztán lehetett látni a vért. Annyi erőm maradt összesen, hogy fél lábon is, de felbírtam emelni a karomat, s az egyetlen élő ellenséget is lelőttem. Pontosan a homlokába kapta a golyót. Van, akinek ez a sorsa. Neki ilyen élet jutott.

Azt hiszem ismét elhagytam önmagamat, mert már csak testem koppanását, s erős fájdalmát éreztem az aszfalton. Nem voltam teljese magamnál, de azt hallottam, ahogy a mentő, s a rendőr kocsik szirénáznak. Pár mondatfoszlányt, s nevet felismertem, de semmi több. Igen, azt hiszem véget ért. De legalább túléltük. Ha nem is mindannyian.