II.kötet - 20.fejezet - The heart decide

Sziasztok! :) 

Sajnálom. Őszintén. De tényleg. És erről nem is mondanék többet, mert úgysem érdekel itt senkit túlzottan ez a beszédem. Tehát hoztam a fejezetet, ami a 20. és teljes egészében Brookenak szenteltem. :) Linkelek hozzá zenét, mert azt hiszem, ehhez muszáj lenne. Nagyon köszönöm a 127 feliratkozót, és a 110 ezer + megtekintést! A szavazás pedig magáért beszél. :)  Mihelyst megkapom a fejlécet, érkezik a meglepetés blog, amelyről pedig a szavazás folyik, valamikor karácsony környékén várható, számításaim szerint. TEhát igen, 2 új bloggal jelentkezem hamarosan. Többek örömére, vagy éppen szomorúságára. Kérlek titeket, hogy hagyjatok magatok után valamit. Legyen az egy pipa, vagy akár egy komment. Jó olvasást kívánok hozzá, szeretlek titeket! <3 

zene    zene2

Cher Brooks

Nem is tudom, mit mondhatnék. Talán az igazat? Netán hazudjak? Valljam be magamnak az igazságot? És mi van akkor, ha azt még magam sem tudom? Esetleg higgyek az álmoknak? A hiú ábrándoknak vagy tényeknek? Vessem be magamat újból a vágyakozás ágyába? Tegyem valóssá gondolataimat? Őszintén szólva fogalmam sincs. De az biztos, hogy ennek a két személynek az újbóli látványa olyan szinten felkavart, s mindent elsöpört az alatt a pár hónap alatt felépített létemből, akár csak egy cunami egy tengerparti város életét. Folyamatosan villantak be a képek arról, ahogyan megjelenik Nathan, majd Niall a cella túloldalán, ahogyan kihoznak, ahogyan összesek, aztán mikor az ölébe vesz, s én fejemet a nyakába fúrom, mert a tudat, hogy nem volt hiábavaló a reménykedés… megnyugtatott. S a boldogság teljesen elöntött. Mikor a Főnök valamelyik tagja erőszakosan elhurcolt, s párszor nekiütköztünk nem egy fának a lövések elől, a fejem mindenhol koppant a törzsben, s azt kívántam bárcsak eltalálna egy, igazából nem is nekem szánt golyó. Hiszen, a halál is lehet egy megoldás. De ha már eddig kitartottunk, akkor nincs, és nem is jöhet olyan probléma, amit ne lehetne megoldani! Akkor sem, ha már több hetes ruhában van az ember. Akkor sem, ha az elkenődött festék valóságos szörnyeteggé teszi. És akkor sem, ha mindentől megfosztják. Hiszen egy dolog mindig megmarad: Valaki örökké szeretni fogja. Bármit mond, és bárhogy cselekszik. Az pedig csak a szerencse, ha ilyen személyből több is létezik. Más az, ha szeretünk, és ha szeretve vagyunk.

Nem tudom mi történt az elmúlt negyvennyolc órában. Csupán annyit érzékelek, hogy a szemeim lehunyva takarják el előlem a világot, a testem pedig lomhán fekszik valamin. Érzékelem, hogy valami hűvös szellő libabőrössé teszi a bőrömet, és azt, hogy párszor berontott valaki. AZ persze mellékes, hogy önkívületi állapotban. És az is, hogy ordított. Mindegy. Az egészemből csupán az agyam volt az, ami beszámítható lehetett, bár ezt a tényt is megcáfolnám. Nem tudom mi történt, hogy hol vagyok és hogy egyáltalán... Fogalmam sincs. Teljes képszakadás. Folyamatosan bevillan, ahogy a golyó felém száguld, majd a férfi karjaiba hullok. Ahogy Niall összeesik, s végül egy képfoszlány, ahogy Harryt valamelyik testrészén eltalálja az a szenny, és a teste teljesen elhagyja magát. Hiányzik. Hiányzik, hogy ölelhessem, s ajkait csókolhassam. Bárcsak meg nem történté tehetném azt az ominózus estét… Bár, jobban belegondolva, millió időt kellene visszamenni  Hiszen velünk ez folyamatosan történik és történt. Ez volt a mi életünk. El kellene fogadni, hogy ez mind megtörtént, s valós. Valamiért folyamatosan érzem azt a különös érzést, s mintha csak figyelne odafentről valaki. Belegondolni, hogy másfél év telet el az óta, mióta megismertem őket. Őt. És… és kész. Felébredtem. A gondolataim cikáztak, én pedig kinyitottam a szemeimet, s azzal egy időben felültem, így észrevettem, hogy egy ágyon feküdtek mindeddig, s szétnézni egyáltalán nem méltattam, csupán a karomból kilógó különböző csöveket figyeltem, valamint a műszerek egyenletes hangú csipogását. Mély levegőket véve jobbra fordítottam a fejemet, ahol megpillantottam az ablakot, mely nyitva volt, s a szellő teljesen megmozgatta az előtte helyet kapó fehér függönyöket. Hirtelen felindulásból letéptem a karomhoz függeszkedő idegesítő kis csöveket, mire azok sípolni kezdtek, én pedig megfordultam, s felálltam. A jobb felkarom annyira fájt, mintha millió apró tűt szúrnának belé egyszerre, a fejem pedig sajgott, és alig bírtam el a testem súlyát. Inogva haladtam az ajtó felé, ahol aztán erőteljesen ránehézkedtem a kilincsre, majd magam felé húzva az ajtót, kinyitottam azt. Mélyen lehunyva a szememet, kiléptem a folyosóra, amely nyüzsgött a különböző orvosoktól és nővérektől. Úgy gondoltam, engem egyáltalán nem vennének észre a nagy forgatagban, így elindultam. Mintha csak tudatmódosító szer hatása alá kerültem volna, olyannyira láttam szinte kettőt mindenből. A korlátot fogva, a falhoz simulva igyekeztem a folyosón, és tényleg nem zavarta az ott dolgozókat, hogy egy beteg éppen ott sétál, ahol nem lenne szabad. Én tudtam, hogy hová szeretnék kilyukadni, de arról fogalmam sem volt, hogy ezt a célt merről közelítsem meg. Csupán az érzékeimre hagyatkozhattam, így befordultam egy másik folyosóra, melynek zöld falai voltak, s fehér kis székei. Megdörzsöltem a szemeimet, s észrevettem, hogy egy nővérke áll az egyik terem ajtajánál, így odasétáltam a közelébe. Ahogy kitisztult a helység, rájöttem, hogy két kórterem helyezkedett el egymással szemben a folyosó két oldalán, s mindkettőnek volt egy ablaka, melyen be lehetett látni az éppen bent fekvő beteghez. A nőt, mintha csak álmából ébresztettem volna fel, úgy rezzent össze az érkezésemre, s ijedten meredt rám. Nos, igen. Nem lehettem valami gyönyörű.

- Segíthetek? – kérdezte rám emelve a tekintetét, immár sokadjára.

- Merre találom… - kérdeztem halkan és lassan, majd benéztem az egyik ablakon, s egyáltalán nem volt kedvem hinni a szememnek. Megfogtam mindkét kezemmel a korlátot, s rengeteget pislogva meredtem, az ágyon fekvő Harryre, kinek vállán egy hatalmas kötés, karjain pedig pár cső húzódott. Tekintetem a csöveken végig felfelé ívelt, majd a gépre pillantottam, így nagyjából rájöhettem volna az állapotára. De nem vagyok orvos, és egyáltalán nem tudtam eligazodni a műszereken. Félve fordultam idegesen hátra, majd bepillantottam a másik kórterem ablakán is. Niall feküdt odabent, s látszólag már ébren volt, mert ujjait mozogtak, s néha kissé elmozdult a feje is. Egyáltalán nem tudom kifejezni, hogy milyen állapotba kerültem az előző képeket látván.

- Mi történt velük? – kérdeztem lerogyva a székre, s magamban szitkozódtam, hogy miért nem egy helyre kerültek. Az érzéseim nem jelzett jót.

- Két napja hoztak be pár fiatalt komoly sérülésekkel. Ők is köztük voltak. Több információt nem mondhatok, de ahogy elnézem, maga sem fest valami jól. Visszakísérem a kórtermébe – állt fel a helyéről, majd kezével a hátam felé nyújtózkodott.

- Jól vannak? És a többiek hol vannak? – siettem a kérdésekkel, mielőtt teljesen kitoloncolt volna a folyosóról.

- Kérem, ne keljen a biztonságiakat hívnom – közölte hangosabban, majd egy hangos ajtó csapódásra lettünk figyelmesek. Oldalra néztünk, majd egyszerre lassult le minden. Egy másik folyosóról fordult be hirtelen Louis, Eleanor, Ana és Zayn. Egyszerre torpantak meg, s esett ki Eleanor kezéből a táska, s valami szatyor. Valahonnan keletkezett a testemben egy erő, amivel kitéptem magamat a nővér szorításából, s egyenes léptekkel haladtam Louis felé. Megilletődve figyelt rám, majd mikor odaértem hozzá, kezeimmel átfogtam, s szorosan öleltem magamhoz. Azt hiszem, rájött, hogy mindent tudok. Esetleg csak megérezte, hogy szükségem van rá. Ismét. Azok ellenére, ami történt köztünk, a szemmel verések, a titkos szigorú pillantások, a mély gondolatok, a ház terasza, azok a bizonyos szál titkos cigaretták, az éjjeli beszélgetések, s a meglepetések. Egyszerre villantak be, s talán neki is ezen járt az esze, mert reagált, s kezeit szorosan fonta körém ő is. Nem érdekelt a fájdalom. Most már nem érdekelt. Itt volt az, akivel bár az elejétől sem a legjobb a kapcsolatom, és tulajdonképpen most sem, de legbelül mindketten tudtuk, hogy hatalmas szükségünk van egymásra. És egy ember örökké összeköt majd minket. Mégpedig Harry. Hosszú percekig kaptunk helyet egymás karjaiban, s azon kívül, hogy ismét sírtam egyet, szinte biztos voltam benne, hogy ő is könnyezett. Tudom. Még ha leplezte is. Ez a mi titkunk marad.

- Sziasztok – suttogtam halkan, mire a lányokhoz és Zaynhez fordultam. Louis odament a zsémbes nővérhez, aki ezek után elment, én pedig egyedül maradtam Velük.

- Nem tudom, mit mondhatnék… - szólalt meg Eleanor. És igaza volt. Tulajdonképpen nem is kellettek szavak. Ezt át kellett élni. Nem is tudtunk volna mit mondani. A hangsúly a „mit” szócskán van. És néha tényleg nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsd mit is akar közölni a másik. Anával hosszú percekig tartottam a szemkontaktust, és bármennyire is megviselt az a bizonyos utazás, és az, hogy egyáltalán nem keresett engem többé, rájöttem, hogy mindez miért történt. Rájöttem, hogy az események nem véletlenül történtek, és minden előre el volt tervezve. Régóta figyelték a szüleimet, s az apám, már több, mint egy éve részese volt annak a mocskos csoportnak. Nem mondom, hogy maffia volna, mert egyáltalán nem az volt. Drogot és zárjegy nélküli alkoholt árultak jó pénzért. Nem mellesleg a város egyik híres bárja is szívesen vásárolta fel a termékeiket. Emellett mindennapos volt, hogy meg kellett ölniük valakit. Most már tudtam, hogy miért ment el akkor Lily, valamint tiszta, hogy miért voltak nagy csendességek, mikor beléptem pár helységbe. A kétértelmű tettek tisztává váltak, s ismét kijelenthetem: véletlenek tényleg nincsenek. Minden okkal történik, és a sorsunk előre meg van írva. Akárhogy is szeretnék, sem a szerelmet, sem a másik ember akaratát nem tudjuk befolyásolni. Igazából akaratunk sincsen. És hülyeség, hogy minden fejben dől el. Legalábbis nem minden esetben. És sosem tudtam az eszemre hallgatni. Örökké a szív fog dönteni.

- Nem bírom tovább – álltam fel, s húztam összébb magamon a köntösömet, amely létezéséről egyébként nem is tudtam.

- Én bemegyek – ráztam meg a fejemet, aztán megtorpantam. Zayn tekintete tartott vissza, akárcsak egy autóst a stoptábla. És bár a szabály, az akkor szabály, ha meg lehet szegni, ennek ellenére én nem voltam egy bunkóvezető, s nem indulhattam tovább. Vonzott a tekintete, s úgy tűnt, ráérzett arra, amit csinált. Mindössze egy lépésnyi terület választott el minket egymástól, de így is tisztán hallottam, amit halkan suttogott.

- Két napja itt dekkolunk, és várjuk a csodát. Harryt a vállán találta el a golyó, Niallnek pedig a karját. Liamnek a lábát érte, s folyamatosan esik az állapota. Ő jelenleg is a műtőben van. Lily életveszélyben van, Nicole és Claire sokkos állapotba került, ők nem látogathatók még – hunyta le a szemeit egy pillanatra, s úgy éreztem még akar mondani valamit.

- Csak az egyikkőjükhöz mehetsz be – mutat a fejével a termek irányába, én pedig követtem a szemmel a mozdulatot. Az arckifejezésem azt hiszem eltorzult, én, pedig ha lehet, még hülyébben néztem rá. Egy nap miért lehetne csupán egy emberhez bemenni? Ez valami vicc?

- Ne játssz velem, Zayn – ráztam meg a fejemet óvatosan, s a korlátnak támaszkodva elindultam a két ajtó felé. Hirtelen elkapott valami furcsa érzés. Épp ugyan az, mint amelyet még a saját kórtermem ajtajában éreztem. És én annyira tudtam. Megmondtam. Egyszer választás elé helyez majd az élet, s akkor nem leszek képes dönteni. Az út, mindig kétfelé vezet. Nekem pedig most rá kellene ülnöm arra a vonatra, amelyik az igazsághoz vezet. Egyáltalán van ilyen? Szembe kell néznem a gondolkodó, s okos pillantásokkal a folyosóról, Ana, Zayn, Eleanor és Louis formájában. Rájuk néztem, s Ana tekintete valami olyasmit sugallt, hogy „Te nem vagy normális!”, Louisé pedig hogy „Ne tedd ezt, különben én foglak megölni”. Ezen kívül ott volt az éber Niall, aki bár egyszer sem láthatott meg, tudtam, hogy érezte, hogy itt vagyok. Aztán itt van Harry, akitől szintén csupán egy ajtó választ el. Szóval ez a pillanat volna a vízválasztó? Ha hozol egy döntést, amit később megbánsz, azt hibának hívják. Én pedig nem szeretnék most hibázni. Sőt. Soha többet nem akarok hibázni. Elhatároztam, hogy meg fogom tenni, szóval megteszem. A két ajtó közé álltam, s közelebb a választottamhoz. Lehunytam a szemeimet, s megpróbáltam kizárni a külvilágot. Kizártam a kételkedő tekinteteket, s az eszemet is. Már ami maradt ez alatt az egy hónap alatt. Egészen egyszerűen a kilincsre helyeztem a tekintetemet, s benyitottam. Hallottam, ahogyan valaki a homlokára csap, s valami szitkozódást is a háttérből, végül, hogy valaki felállt, s idegesen elhúzott a helységből. Nem érdekelt. Már nem. Szinte félve tettem meg az apró lépéseket, s bevallom, a gépek csipogása megijesztett. Idegen volt nekem ez a környezet, s féltem tőle. Megijesztett a fiú testének látványa. Az, ahogyan szétterült az ágyon. Annyira tehetetlen volt, és gyengének tűnt. Eközben annyira erős, és hihetetlen. Annyira szeretem. Annyi titok fátyla lengte körül a szerelmünket. Hogy mennyi volt a titkos pillantás, s titkos csók. S számtalanszor forrt egybe testünk, de én még akkor sem éreztem ilyet. Ilyet, mint amikor újból megláthattalak. Mert mennyit ér egy pillantás… Egy ölelés, egy védelmező kar, akár egy hosszú, s mély szerelmes gondolat. Vegyítve sem egyezik meg azzal az élménnyel, ha láthatlak.

Inogva húztam közelebb egy széket az ágyhoz, majd leültem arra, s kezeimmel megtaláltam az övét, majd szorosan fogtam őket. Most már nem engedem el. Soha többet nem engedem el. Sehova és senkinek. Homlokomat ráhajtottam az összekulcsolt kezeinkre, s magamban imádkoztam. Imádkoztam, hogy vége legyen a titkoknak, a harcnak, a csatáknak, a könnyeknek, a veszélyeknek, s most már csak legyünk együtt. Mondjunk köszönetet mindazért, amit elértünk, s a segítségért. Mert kitartottunk, s együtt vagyunk. A gondolataim csupán ekörül cikáztak, s hirtelen előtört néhány könnycsepp. Ennyit a fohászkodásról… Szipogva emeltem föl a fejemet, s miután megdörzsöltem a szemeimet, egyik kezemmel elengedtem az övét, s letöröltem a szúró érzést keltő könnyet az arcomról. Mindeközben lefelé néztem, s a testére. A testére, amely most is gyönyörű volt. Aztán felnéztem az arcára. A szemei remegtek, mintha csak éppen fölébredni készülne, csupán a fény zavaró számára. Szorosabban, de mégis gyengéden szorítottam magamhoz kezeit, s imádkoztam, hogy semmi baja ne történjen. Mindjárt.

A szemei felnyitódtak, s aprókat hunyorgott. Újabb könnycseppek száguldottak le arcomon, s ahogy ezt meglátta, elmosolyodott. Ajkainak mosolya láttán kedvem lett volna megölelni őt, de tudtam, hogy a szervezete jelen pillanatban gyenge, nem akartam rángatni.

- Hát, szia – suttogtam halkan, s féltem, hogy meg sem hallja, de újabb mosolyra húzódtak ajkai, melyek csókolni valóan gyönyörűek voltak.

- Brooke – formálták ajkai a nevemet, én pedig halványan elmosolyodtam.

- El sem hiszem, hogy újra láthatlak – emelte fel az épp karját, s megsimította az arcomat vele.

- Nem tudom elmondani, hogy mennyire hiányoztál. Sokszor, már fájt a hiányod – közöltem halkan, s kezére tapasztottam az enyémet.

- Most már itt vagyok – mosolyodott el, én pedig közelebb húzódtam hozzá. Szinte már az ágyon terült el a mellkasom, míg két kezét rá nem helyezte arcomra, s úgy húzott lágyan közelebb magához. Pár pillanatig csak gondolkozott, vagy éppen játszadozott, míg végül hozzá nem ért, s egy csókban forrtak össze ajkaink. Szinte éreztem a fájdalmat benne, s azt a mérhetetlen nagy hiányt és szerelmet. Ragaszkodón húztam közelebb arcát az enyémhez, s öleltem át óvatosan. Az egyik keze óvatosan lecsúszott az oldalamon, én pedig fölötte görnyedve engedtem el ajkait. Sokáig csak néztem, s arra gondoltam, olyan, akár egy angyal. Egy angyal, aki csupán játszik velem, s arra vár, hogy megszólaljon az ébresztő óra, majd fölkelhessek, s szitkozódhassak. Mélyen a szemébe nézve, úgy éreztem, van még valami a háttérben, amiről nem tudunk, s hogy ez hamarosan ki fog derülni. Hiszen mondtam: A szív dönt, a sorsunk pedig előre meg van írva.