II.kötet - 21.fejezet - I have to go

Drága Olvasók! Megérkeztem a folytatással, melyben leginkább Niall és Harry gondolatairól olvashattok majd. Nagyon köszönöm az előző részekhez kapott kommenteket és pipákat,  valamint a 130 feliratkozót, és a 112 ezer+-os nézettséget! :) Nagyon köszönöm, nélkületek nem tartana itt a történet, ahol most. Nem linkelek ehhez most zenét, hiszen elég vegyes érzelmekről szól... És szeretném hangsúlyozni, hogy csatlakozzon a Facebook csoporthoz az, aki még nem tette meg, hiszen ide írok ki fontosabb információkat. Az oldalmodulokban megtaláljátok a linkeket. Jó olvasást kívánok a fejezethez, és várom a véleményeket! :) 

Niall Horan

Iszonyatos fájdalmak közepette ébredtem. Nem tudtam bemérni azonnal, hogy merre is található a forrás, mely ezt az érzést váltja ki, hiszen úgy éreztem, az egész testemre kihat ez az erő. A szervezetemet gyengének éreztem, a fejem enyhén sajgott, a karom pedig lüktetett. Nem is kívánhattam volna kellemesebb reggelt. Reggelt? Délelőttöt? Esti órákat? Fogalmam sem volt az időről. És talán nem is voltam annyira alvó állapotban. Mi több, tudtam, hogy pár órája valaki járt nálam, s tudtam, hogy hol vagyok, és miért. Mindent tudtam. Két nap telt el a történtek óta. És én ahelyett, hogy arra gondolnék, hogy mindenki boldog, mert véget ért a szörnyűség, Louis-t és Brooke-ot, valamint a lány családját és a barátnőit megmentettük, az én gondolataim teljesen más körül kószálnak. Valahol ott tartok, hogy számomra az igazi szenvedést talán nem is ez jelentette. Jóval inkább az fogja, amely ez után fog majd megtörténni. Hiszen tudom, hogy a kórházban eltöltött idő, maximum öt napra becsülhető, talán három-négyre, aztán innen hazamegyünk, megkapjuk a dorgálást a fejesektől, aztán pedig minden folytatódik onnan, ahonnan két hónappal ezelőtt, csak éppen Brooke nem az én ajkaimat fogja csókolni, hanem Stylesét, és nem az én karjaimban fog védelmező ölelésekért nyújtózkodni. Nem nálam fogja tölteni az életének mindennapjait, s nem velem ülhet le beszélgetni mondjuk egy reggeli kávé kíséretében. Sőt mi több, soha nem velem él át majd olyan közös pillanatokat, melyekre jó lesz visszaemlékezni, s nem mondhatja el, hogy én vihettem el őt a csúcsra. Egyszóval tehát, többet én már nem kapok szerepet az ő életében. Látni láthatom, de nem lehet vele együtt töltött tevékenységem. És ez már most fáj. Ezen felül tudom, hogy egyáltalán nem én vagyok az első helyen az életében. Jó, átlagembereknek nyilván a család a legfontosabb, de ő más. Ő egy másik személyiség, s neki a családja is teljesen más. Számára - ha még nem is mondta ki - biztos vagyok benne, hogy mindig is Harry volt az első. Lehetett kalandja Zaynel, velem, Nathannal, vagy bárkivel, tényleg... De minden esetben, a szemei előtt csakis a zöld íriszű srác lebegett. 

Fejemet jobbra fordítottam, hogy megláthassam a szekrényt, mely az ágy oldalánál helyezkedett el. A nem sebesült kezemmel a fehér bútor felé nyúltam, s leemeltem az átlátszó üvegpoharat, melyben egy apró zöld szívószál foglalt helyet, majd a számhoz emeltem, majd bekaptam a kis műanyag cső végét, és megszívtam. A szoba-hőmérsékletű víz olyannyira jól esett, akár egy éppen kiszáradó növénynek az öntözés, mely azonnal elhal, ha nem kap azonnal öntözést. És bár a vizet sosem szerettem meginni, főleg majdnem hogy langyosan, azért a kiszáradt torkomnak ez tökéletesen megfelelt. Kissé elszörnyülködve néztem az infúzióra, melynek állványa mellettem helyezkedett el, s lassan, de folyamatosan csöpögött belőle a gyógyszer, a folyadék, mely később a testemet támadja meg, s ez által bejut a szervezetembe. A poharat visszatettem a helyére, mire egy mélyről jövő sóhajt eresztettem el, s azzal egy időben óvatosan hátravetettem magamat a hatalmas dunyha párnák közé. A fehér takarót egy kicsit letoltam magamról, majd örömmel vettem tudomásul, hogy a lábaimmal semmi sem történt, és nem sebezte meg őket semmi. Egedül a bal karomban éreztem erős fájdalmat, de ez csupán a műtét utáni rossz érzés. Sosem gondoltam volna egyébként, hogy valaha műteni fognak, vagy, hogy esetleg szikével vágják fel a bőrömet. Mindig is visszataszítónak és morbidnak találtam, és legtöbbször a mellék helységben kötöttem ki, ha valaha is hasonló témáról volt szó. De hát túlestem rajta úgy, hogy közben nem is tudtam róla. És ha már tudás... Nem nagyon emlékeztem, hogy mi történt az után, hogy a mentősök elvittek minket Temple Wood-ból. Az még tiszta, hogy Eleanor odasiet hozzánk, és, hogy ömlik a vér a karomból, valamint, hogy meglőtték Brooke-ot és Harryt is, de ezen kívül csak erős hangokra emlékszem, de csupán homályosan. Pár rendőr képére, s félszeg állásukra, de szerintem a túlzott vérveszteségemtől elveszíthettem az eszméletemet, s itt ébredhettem fel először. Tulajdonképpen nem is először, hiszen senki sem tudja, hogy valójában én szellemileg ébren voltam, csak a testem volt az, ami egy időre kivonta magát a szolgálatból. Tisztában voltam vele, hogy a srácok, jelen esetben Eleanor és Louis, és még biztos páran, de innen bentről nem igazán jutott el hozzám, hogy ki maradt életben esetleg ki az, akivel történt valami baj. Sőt. Ha már az előbb a szenvedést említettem, most pedig az élet kapcsán mondtam pár dolgot, én, hogy őszinte legyek, azt sem tudom, hogy Brooke, Harry, Liam, Zayn, Cher családja, esetleg a többiek életben vannak-e. Minden esetre van egy rossz érzésem. Egy olyan érzésem, hogy annak ellenére, hogy a vész elmúlt, maradt még itt valami, vagy valaki, aki mindenáron meg akarja bosszulni a cselekményeket. Tehát még hiányzik a vég-végkimenetel. Úgy érzem vár még ránk egy csapás. Te jó ég. 

Egyszer csak arra kaptam föl az elbambult fejemet, hogy valaki bejön az ajtón, s köszönés nélkül letesz valamit az asztalomra. Mikor jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy egy nővérke az, s épp az infúziót cseréli ki. 

- Elnézést, nem tudná megmondani, hogy itt vannak-e a barátaim? - na, jó, a kérdésem elég értelmesre sikerült, de láttam a fiatal nőn, vagyis inkább húszas éveiben járó lányon, hogy mosolyog, ami ennek a jelenségnek okát jelenthette az is, hogy itt vannak, vagy, hogy az életviszonyaim megfelelőek, esetleg semmi gond nem történt, és mindenki él. Juhé. Hé, én tényleg örülök. Hiszen a családom! 

- De, mindenki jól van, az egyik barátját nagyjából húsz perce hozták ki a műtőből, vele is minden rendben van, valamint itt ülnek kint a terme mellett a rokonai, s úgy nagyjából a folyosó tömve van - felelte mézes hangon, majd kicserélte a poharamban lévő vizet valami gyümölcslére, s a szívószálat is átcserélte. 

- Harry hogy van? - kérdeztem óvatosan. 

- Tessék? - nézett le rám kedvesen, majd megigazította a függönyöket, s kinyitotta az ablakokat is. 

- Elnézést, Harry Styles. Ő jól van? 

- Ó, igen. Jól van, neki a vállával történt egy kis baleset, de jól van. Ő is ébren van, és mikor jöttem tőle át ide, akkor bent volt nála egy lány, de nem nagyon zavartam őket, csak benéztem, hogy minden rendben van-e - felelte, majd mikor letelt valamennyi idő, bezárta az ablakokat, a függönyöket pedig újból elrendezgette. Vékony hangon kértem, hogy csináljon egy kissé szürkületet, melyet vonakodva megkísérelt, majd megfogta a tálcáját, s kiment a teremből. 

Kétség kívül egy lány lehet bent Harrynél. Biztos vagyok benne, hogy Ő az. Nem lehet más. 

Tekintetemet az ajtó felőli ablak felé irányítottam, így nagyjából kiláttam a folyosóra. Csupán a zöld falakat láthattam, s minden bizonnyal Harry kórtermének, ablakának egy részét. Hülyén hangozhat, de minden vágyam az volt, hogy láthassam, hogy mit csinálnak. Valamiért tudni akartam. Vagy nem is? Talán fájna, talán összeroppannék, mint valami szerelmes tinédzser, talán nekem nincs is rá szükségem, hogy minden percükről tudjak... Igen, féltékeny vagyok Harryre. Kibaszottul féltékeny vagyok rá. Mindazért, mert ő nyert. Nem mintha valamiféle játékot játszottunk volna, de minden szempontból övé lett a győzelem aranyszínű serlege.  

Valamiféle borzalmas érzés, azt követelte belülről, hogy menjek ki. Hogy menjek ki, és nézzek szembe a jelennel, és hagyjam abba az állandó ábrándozást, képzelgést és gondolkozást. Lesz, ami lesz. Egy lány csak nem ronthat el engem idegileg... Ó, dehogynem. Ha az a lány Cher Brooks, akkor mindenképpen. Ma döntenem kell. Vagy hagyom, hogy túlemelkedjen rajtam az általa létrejött hiányérzetem, vagy megpróbálok küzdeni magammal. Minden bizonnyal ma eldöntöm. A nap végére már tudni fogom a választ. Ebben biztos vagyok. 

Óvatosan kicsavaroztam a karomból az infúzió csövét, majd azt elállítottam, s kiszálltam az ágyból. Minden erőmmel azon voltam, hogy vonjam ki a figyelmemből majdnem összeroppantó erőt, mely a karomat támadja, s próbáljak meg élve kijutni a teremből. Egy öblös levegővétel után, a kezemet a kilincsre helyeztem, s letoltam azt, majd magam felé húztam az ajtót, s kinyitottam. Lassan, de biztosan, kiléptem az ajtón, s beleszippantottam a... a kórházi levegőbe. Először Harry termének ajtajával, s ablakával találkoztam össze, s a mellettem jobbra kapott helyet a tömeg, amelyről a nővérke beszélt, de ők látszólag nem nagyon vettek rólam tudomást, hisz olyan lehettem, akár egy láthatatlan köpeny alá bújó lény, esetleg egy szellem, vagy egy halott. Csak hogy a bőrszínem is kapjon egy kis említést. Mondjuk nem is vártam többet, két napja nem ettem, csupán a szívószálas vizet ittam, ami nem túl nagy táplálék. És amúgy is. Képtelen voltam ránézni a többiekre. Jóval inkább lekötötte a figyelmemet a látvány, ahogy a két pár odabent egymás kezét fogja, s látszólag egész jól elvannak. Néha Brooke egészen közel hajol Hozzá, Styles pedig boldogan simogatja a karját, s haját. Megérdemlik a boldogságot. Persze. 

- Niall! - szólított meg valaki, mire megráztam a fejemet, mire visszarázódtam a valóságba, s a hang irányába fordítottam a fejemet. Eleanor sietett felém, s ölelt magához röviden. Miután elengedett, akkor vettem észre, hogy anya, apa, Greg, Louis, Zayn, egy szőke hajú lány, valamint Gemma, Anne és Liam szülei. Ha már Liam, akkor hiányoltam egy személyt. Mostanában nem nagyon tűnt fel a társaságunkban Danielle. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de sokszor van olyan helyzet, hogy a legrosszabbra gondolok, és a mostani is egy ilyen. 

A lábaim egyáltalán nem voltak engedelmesek, tehát nem indultak el a társaság irányába. Jóval inkább vártam, vagy éppen nem vártam, hogy ők jöjjenek ide helybe. Azért a szüleimet csak meg kellene ölelnem! 

- Sajnálom - szólalt meg halkan Eleanor, majd az arcomat fürkészte. 

- Mégis mit? - kérdésem lehet, hogy kicsit nyersnek, vagy bántónak hatott, minden esetre magamra erőltettem egy mosolyt. Egy hamis mosolyt. 

A lány a válasz helyett csupán fejével Styles-ék felé bökött, mire Harry valahogy észrevett minket, s hosszú ideig nézett ránk. Talán mondott valamit Chernek, mivel ő is felénk szegezte tekintetét, s ahogy észrevettem, az arca mintha meggyengült volna, s csontját nem láttam túl erős vonalúnak. Úgy, hogy ők ne lássák, megfogtam a mellettem álló barna hajú lány kezét, s a tömeg felé siettünk. Elkaptam a tekintetemet Brooke fogva tartó szempárjától, s a szituáció elég érdekesre sikeredhetett, de nem baj. Nem okoz gondot. Már döntöttem. Most döntöttem el. 

Harry Styles

Érezni. Lehet érezni boldogságot és fájdalmat is. Jelen pillanatban melyiket érzem nagyobbnak a testem felett. Érezni, hogy ott van veled az, lassan félév után, akit szeretsz, felemelő érzés. Viszont az, hogy az, akit szeretek, két szív tolvaja, az valahogy nem fér meg bennem. És ez miatt érzem a fájdalmat. Mert nem akarom újból elveszíteni. Hiszen újból a közelségében lenni, érezni minden leheletét, hallani az összes szívdobbanását, megízlelni édes csókjait, tökéletes testét magadénak tudni, az... Attól nem hiszem, hogy létezhet jobb földi érzés. De annak a tudatában lenni, hogy ezt az érzést, s lényt akármikor elveheti tőlem valaki... nos, félelmetes. Félek. Félek, mert talán nem is ez az, ami újból elválaszthat minket. Talán a ragaszkodásom. A túlzott szeretetem. Netalántán a félelmem. És úgy érzem, hogy hamarosan jön egy ilyen időszak, mikor ismét mindenem elveszítem. De hát, az igazság az, hogy ő a mindenem. Hangozhat ez nyálasan, vagy éppen őrültségnek, esetleg közhelyesnek, de én ezt érzem. Az érzéseimet, pedig ha nem mondanám ki - leginkább magamnak - akkor már rég veszett ügy lenne, és fölösleges volna élnem. Nem is tudom hogyan kanyarodtam el idáig... A lényeg, hogy magamhoz kell őszintének lennem, és akkor minden rendben lesz. Már csak az kellene, hogy Brooke is tisztázza magában a dolgokat. Leginkább Niallel. Mert tudom, hogy mi történt köztük, és tudom, hogy milyen szeretni valakit. Sőt, tudom, hogy Niall szereti. 

Valami mozgolódást észleltem Brooke háta mögül, ezért odapillantottam, s megláttam, ahogyan Eleanor és Niall nagyon susog valamit, de mikor meglátták, hogy nézem őket, abbahagyták, majd megmozdítottam a számat, hogy mondjak valamit, mire a mellettem ülő lány hátrafordult, s ő is megláthatta őket. Megfordult a fejemben, hogy visszatartom, vagy, hogy nem is nézek olyan sokáig az ajtón túli párosra, de mi értelme lett volna?

Pár pillanattal később elmentek, ő a pedig felém fordult, s a jókedve alábbhagyott. Fejét lefelé lógatta, s az összekulcsolt kezünkre pillantott, melyet ezután rögtön elengedett.

- Mennem kell – közölte, majd felnézett rám.

- Rendben – feleltem, s ahogy kimondtam, már meg is bántam. Általában elengedem, és ilyenkor mindig történik valami. Valami helytelen. Valami rossz…

- Átjössz még este? – kérdeztem halkan, mire féloldalas mosoly szökött az arcára.

- Ha sikerül megszöknöm, akkor igen – nézett el újból. Valamiért erősen kerülte a tekintetemet. Talán kínosnak érzett valamit, de felállt, majd összehúzta magán a köntösét, s sóhajtott egyet.

- Megcsókolhatlak? – kérdeztem óvatosan, s beharaptam az alsó ajkamat, mire játékosan megrázta a fejét, s elmosolyodott, majd az ajtóhoz lépett, s végül kisétált rajta. Tekintetemmel végig követtem őt, majd végleg eltűnt a látóhatáromból, én pedig kezdtem belül valamiféle nagy nyomást érezni. Túl hirtelen szállt el a helységből a jókedv és a szerelem. Érzem, hogy valami rossz fog történni. Nem lett volna szabad elengednem.