III.kötet - 1.fejezet - Start with say goodbye

Drága, kitartó Olvasóim! 

Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom Nektek, de egyszerűen nem ment. Tudom, hogy jó pár hét eltelt és én nem hoztam az új fejezetet, pedig vártátok. Ami egyébként nagyon sok boldogsággal tölt el! De most megérkeztem vele, bár valljuk be, nem éppen a leghosszabb, de valahogyan be kell indítani az eseményeket, és többnyire Cher gondolkodását fogalmazza meg. Fonosnak tartottam, hogy az első fejezetben ezeket leírjam, hogy részekkel később láthassátok a változást. Mert lesz változás :) Ígérem, hogy mostantól beindulnak a dolgok, minden visszatér az eredeti és eddig megszokott kerékvágásba, persze csak akkor, ha Ti is benne vagytok :) A további fejezetek is szintén megkapják a 6+ oldalnyi tisztességet és természetesen az izgalmakat. És még valami: Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy olyan könnyen együtt lesz újból a Brooks és Harry páros? :)

U.i.: Kérlek, nézzétek el nekem, hogy nem tartozik a legjobb fejezetek közé.

Cher Brooks

„Ami az emberek között történik, sohasem véletlen. Az sem véletlen, ami a te életedben történik, ahogyan az sem, hogy milyen kapcsolataid voltak, és ezek hogyan alakultak. Mindenkiben rejlik egy erő, benned is. Ez az erő felel mindazért, ami veled történik, és minden olyan eseményért, ami meghatározza az életedet. Néha az ember csak akkor tudja meg, mit keres, amikor nekiütközik, és hanyatt vágódik tőle a földön. Különben is, mi értelme az életnek, ha mindig ugyanazon az úton járunk?”

Mindig is nagyvárosba vágytam. Mindig is fővárosban szerettem volna élni, s a középpontba akartam kerülni. Az életemből ki szerettem volna hozni a legjobbakat, s mindent, amit csak lehet. Hajtott a vágy, az a bizonyos tűz. De így, tizenkilenc év elteltével rádöbbentem, hogy ez nem is olyan jó. Talán a gyerekkorom, vagy, talán a múltam az, ami miatt szerettem volna a jövőben több figyelmet kapni. Egy kis időre ez össze is jött. Az álmaim túl gyerekesek voltak. Szerettem volna a zenében elhelyezkedni, esetleg színésznő lenni. Megköszönhetem az Úrnak, hogy amit elterveztem, azt, ha nem is, azért belekóstolhattam a világába. Idővel rájöttem, hogy egyik sem az én világom. Nem tudok azonosulni sem a dalokkal, sem a szerepekkel, sem a tánccal. Legalábbis azzal nem, ami kötelező. Ha önmagamat adom, akkor talán. De az önmegvalósítás sem sikerült. Soha. Ha megkérdeznék, hogy vajon hányszor lehettem önmagam, akkor valószínűleg nem tudnék mondani semmit. Csupán némán állnék, és hallgatnám az óra ütemes kattogását. Mialatt próbáltam rátalálni magamra, megismertem egy embert, aki azt hiszem, az életben a legtöbb boldogságot, szeretetet, bánatot, szomorúságot, féltékenységet, hibát, tragédiát, izgalmat, kalandot és fájdalmat okozta. Igen, elsőre talán kissé soknak, és zavarodottnak tűnhet ez az egész, de azt hiszem, és bár sokan mondják ezt, én mégis úgy gondolom, mikor betöltöttem nagykorúságom életévét, gyökerestül megváltozott az egész életem. És azzal, hogy beutazhattam rengeteg várost, megpillanthattam millió csodát és szépséget, az élményeim, s tapasztalataim gazdagodtak. A rossz, és fájó dolgokat nehezen lehet elfelejteni. Sokszor egyáltalán nem. Abban a tudatban élni, hogy nincsenek barátaid, elviselhető. Abban a tudatban élni, hogy nincsenek szüleid, képtelenség. Persze, hiszen én is voltam gyerek, és tizenéves! Tudom, hogy legtöbbször csak a pokolba kívántam őket, s azt kívántam párszor, hogy bár ne lennének, s nőhessek fel, aztán ott hagyjak mindenkit a francba… Nem. Ezt, mindössze csak elképzelni tudtam. Talán ilyen lehetett egy normális család. Én állandóan egyedül voltam, megtagadtak és veszekedtek velem. Ez is normális, nem? A szülők nélkül élni dolgot, úgy értettem, hogy hiába a gyönyörű családi ház, hiába egy testvér, hiába a pénz, ha nincs boldogság. Sokszor mondják, hogy a pénz nem boldogít. Szerintem ez nem igaz. A szegény, és utcán fagyoskodó embernek a pénz a mindent jelentené. Nem nagyon mondok erről semmit, hiszen ez a mondat eléggé megosztó. És ebben a pár percben már ez is hosszú gondolatmenet, ami már jó ideje folyik át az idegeim egyes rostjain. Fáj látni, hogy hirtelen elveszítek mindent, ami fontos.

- Te mindenhol ott vagy, Horan? – igyekezett Harry idegesen a szőke fiú felé, aki inkább meghátrált, hiszen a tudatunk legmélyén valószínűleg mindnyájan tudtuk, hogy mi fog következni. Styles megragadta az ellenfele pulcsijának a mellkasát borító részét, annál fogva dühösen közelebb vonta magához, s mintha csak egy varázslatos tündér lépett volna elő egy mesésből, s az könnyedén suhint egyet a pálcájával, olyan gyorsan és hirtelen történt minden. Harry megrázta a fejét, s mintha mondani akart volna valamit.

- Oké! Felfogtam! Egy vesztes vagyok, te pedig mindig csak győztes lehetsz. Mindent megkaptál. Tessék! És én idióta, még képes voltam idejönni, hogy majd mindent rendbe hozunk. Hogy majd minden jó lesz, és olyan lesz, mint régen. Vagy egy kicsit hasonló. De nem! – őrjöngött – Nem! Te megint itt vagy, és elrontasz mindent, mint ahogyan azt általában tenni szoktad! – járkált furcsán fel, s alá, köztem, s a fiú között.

- Harry, kérlek… - szóltam halkan, de úgy éreztem, az én szavaim mit sem érnek jelenleg. Talán ez a hallgatás pillanata.

- Még valami! – fordult felém, s mutató ujját a magasba tartva folytatta – Talán túl könnyen feladom, lehetséges. De azt hiszem, nem én vagyok a hibás. Több mint fél év után, ha hagyom, hogy ez most így maradjon. De tudod mit? Vége. Vége az állandó hajszolásnak, nem kívánok több időt elpazarolni a szenvedésre, a kínra és a fájdalomra! Én végeztem! – túrt bele a hajába, s elsőre az összes szava feldolgozhatatlanná vált, és nem is értettem igazán őket. Ingerült volt, de nem tudtam kideríteni semmit. Annyi volt biztos, hogy mielőtt kisietett volna az ajtón, még egy szóra visszafordult, bár szavait immár Niall felé intézte.

- És te pedig! Remélem boldog vagy. Ne izgulj, viheted, szobára mikor csak akarod, neked úgysem kellhet másra. Most már nem zavarok be a képbe, nincs kedvem az új pár útjába állni! – az ajtó hangos csapódása jelezte, hogy elment. Mindössze némán álltam a két lehetőség között. Csupán szótlanul néztem magam elé, és gondolkodtam. Most mindennek vége. Nincs többé káosz. És így ért véget? Teljesen egyedül maradtam, ismét. Sután pillantottam a földön heverő konyhakésre, mely eszembe jutatta a néhány perccel ezelőtti eseményeket. Talán jobb lett volna, ha tényleg visszajönnek értem az elmebeteg csalók, és kitudja, talán már rég halott lehetnék. Vagyis, inkább ott ronthattam el mindent, mikor segítséget kértem. Soha többet nem kérek segítséget. De egyszerűen nem hittem a füleimnek, és fogalmam sem volt róla, hogy mit tehetnék. Két választásom volt: Alaptalanul, és bőgve Harry után rohanok, akár egy rossz romantikus filmben a szerelmes lány és minden jó lesz, vagy… vagy összepakolom a cuccaim és szó nélkül felülök az első gépre és leszállok valahol az Államok egyik apró városában. Bár nem voltak konkrét céljaim – bár ez megszokott – legördült egy hatalmas kövér könnycsepp az arcomon, s mikor megéreztem enyhén sós zamatát az ajkaimon, rögtön tudtam, hogy nekem már tényleg semmi keresni valóm itt. Sok dolgot elrontottam, sokak között a kapcsolatomat Harryvel. Valamint Zaynel, Louval és Niallel is. A sors furcsa fintora, nemde? És hogy miért nem estem össze azonnal, és törtem ki hatalmas zokogásban? Miért nem kezdtem el csapkodni és Horant kitoloncolni a házamból? Talán már nem fájt. Hazudtam. Szörnyen fájt, de úgy érzem, még épp itt az ideje, hogy új életet kezdhessek. Egy új helyen, új körben, új, emberibb gondolatokkal. A szobám felé indultam, a földre fektettetem a matt színű, fekete bőröndömet, majd a legfontosabbakat beledobáltam. Semmiféle rendszerezésre nem volt szükségem. Csak néhány fehérnemű, felső, ruha, nadrág és cipő, valamint a fontos irataim, melyek általában mindig a táskámban voltak. – Most ez tényleg kell nekünk? – szólalt meg halkan az Ír fiú a háttérből. Tudat alatt fogalmam sem volt róla, hogy erre mit is válaszolhatnék. Kihúztam a bőröndöt az ajtóig, a táskámba dobtam az útlevelem és miegymást, aztán felöltöztem, s megálltam a sráccal szemben.

- Tényleg ezt akarod? Mégis – kezdte fejét rázva – hová mehetnél? – fogta a fejét furcsán, mintha csak „az eszem megáll” hangulat uralkodott volna benne.

- El. Mindent, mit lehetett azt elrontottam. Nincsenek barátaim, nincsen senkim. Az apámat konkrétan megölték, anyám idegösszeroppanással küszködik, a nővérem pedig kitudja, hol van. Majd felbukkan pár év múlva újra. Én megpróbáltam rendbe hozni. Nem sikerült – tártam szét a karom, majd a kulcsot kihúztam a zárból.

- És azt hiszed, ha elmész, akkor azzal jobb lesz? Úgy gondolod tényleg mindent megtettél a változás érdekében? Nem hiszem! És tudod mit? Nem vagy normális – húzta össze a szemöldökét, én pedig vállat vontam. Nem hazudott. A teljes igazságot mondta. De a szavak csak szavak, ritkán térítenek le valakit az útról, hacsak maga is nem akarja, hogy letérítsék.

- Persze, vonj vállat, és csinálj úgy, mintha nem is érdekelne. Ez a legkönnyebb! – indult utánam, hiszen én időközben kijöttem és be is zártam a kaput. Gyalog indultam a legközelebbi buszmegálló felé, Niall pedig az úttesten jött utánam, és őrjöngött. Kissé szürkület volt, elég hűvös, és esőre is állt. Az utcában egyedül voltunk a házakban lakókon kívül. Filmbe illő jelenet volt.

- Na, jó! – álltam meg, majd a bőröndöm fogantyúját megfogtam, és bal kezemmel rátámaszkodtam.

- Elég! Először is: Miért jössz utánam? Miért akarsz megállítani? Miért akarod rendbe hozni ezt az amúgy is elcseszett életet? Miért… egyszerűen, miért kell mindig itt lenned? Hagyj békén, hidd el, éppen elég gond van, nem kell a fejemhez vágni többet, oké? Kösz. Most pedig…

- Most pedig?  Hagyjalak békén? Húzzak el? Azt akarod, hogy menjek el én is, mint az-az idióta az előbb? – lépett hozzám közel, s mélyen a szemembe nézett. A szél belekapott a hajamba, s szemem is egy kicsit könnyessé vált. Nem voltam képes tartani a szemkontaktust, ezért a távolban repülő madarak irányába kaptam a tekintetem. Utáltam mindent. Nem tudom, mi történik velünk, velem, s hogy miért vagyunk itt. Olyan felfoghatatlan ez az egész valóság.

- Csak nézz a szemembe és mond, hogy hagyjalak el – követelte nekem pedig egy újabb könnycsepp csúszott végig sápadt arcomon.

- Mondd ki! – utasított hangosabban, mire ránéztem, s fogalmam sem volt róla, hogy miért tettem, de már csak a csattanásra lettem figyelmes. Megpofoztam. A jobb kezem még égett kissé a dühtől, de egészen meglepett a cselekedete. Nem foglalkozott az éppen pirosló arcával. Sem azzal, hogy a szél egyre vörösebbé változtatja, sem azzal, hogy milyen helyzetben is vagyunk. Erősen megfogta a derekamat, s arcomat közelebb húzta övéhez, s a másodperc töredéke alatt csókolt meg engem újra. Nem csókoltam vissza, de tudtam, hogy ez az utolsó. Eltoltam magamtól, s bal kézfejem ujjaival letöröltem a már így is nedves arcomról a kiguruló kósza könnycseppeket, majd megragadtam a bőröndöm fogóját, és enyhén futva és vissza sem nézve tettem meg az utolsó távokat. A buszmegállóba beértem, épp egy kedves sofőr lehetett, hiszen látta, hogy rohanok a jármű felé, így még épp időben felszállhattam rá. Valahol középtájon találtam egy üres helyet, így helyet foglaltam. Magam mellé csúsztattam a bőröndöt, majd hátradőltem. Egyik kezemmel letöröltem a párát az ablakról, de éppen csak annyira, hogy lássam az utcán történő eseményeket. Azon gondolkodtam, hogy valószínűleg túl kegyetlenül viselkedtem. Gondolkodom, de nem hagyhatom, hogy ez eltántorítson. Lehet, hogy rosszul cselekszem. Nem kellett volna eljönnöm, csak úgy. Na de mégis! Kitől is kellett volna elköszönnöm? Egyáltalán, miért is kellett volna elköszönnöm? Nem kellett volna csak úgy elmenni, hagyni Harryt? Talán igaza van Niallnek és hibázom? Mindig hibázom. Sőt, az egész életem története csak a folytonos hibáimat írja le. Nem is tudom, valahogy, üresnek érzem magamat. Furcsán érzem magamat, mintha a dolgok nem lennének lezárva, valahogy… nem tudom, máshogy kellett volna cselekednem és beszélnem. Mást kellett volna mondanom. Jellemző. Mindig akkor jutnak eszünkbe a helyesebb tettek és szavak, mikor már régen túl vagyunk az adott eseményen. Ez kiborító. De hibáztatni bárkit vagy bármi mást a szerencsétlenségért egy menekülés és tagadás, mi magunk vagyunk önmagunkért felelősek, és hogy mi történik velünk. Türelemre van szükség - a változás nem egyik napról a másikra történik, adni kell magunknak időt, hogy megtörténjen. Legalábbis ezt szeretném. Aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle. Mindenesetre nem hagyom, hogy megváltozzon a véleményem. Nem engedem befolyásolni az érzelmeimet. Csakis magamra összpontosítok. Lehet, hogy még zavarodott a kép, de hiszem, hogy ez idővel ki fog tisztulni. És valamiért furcsa érzés kapott el. Talán még mindig van valami fűződésem Styleshoz. Biztos vagyok benne, hogy még fogunk találkozni. A mi kapcsolatunk talán tényleg egy bukott angyalként fog tovább szárnyalni. Lehet, hogy külön utakon. Lehet, hogy együtt. A sors kiszámíthatatlan. Számomra egyelőre az a biztos, hogy változtatni akarok. Mindenen. Meg persze, hogy elérjem a legkorábbi gépet, hogy ez is biztos alapot adjon a jövőmnek. Aztán jön, aminek jönnie kell.