III.kötet - 3.fejezet - Like an illusion

Drága Olvasók! :)

Végre elérkeztem a soron következő, harmadik fejezettel. Számomra ez egy nagyon kedves rész, szerettem írni. :) Szeretnék elnézést kérni mindenek előtt ezért a rengeteg csúszásért, de most valahogy mindennel nagyon lemaradtam. Ezentúl igyekszem időben hozni mindkét blogra a friss fejezeteket! :) Szeretném megköszönni a 163 csodálatos feliratkozót, valamint a több, mint 146 ezer oldalmegjelenítést! Ezek hatalmas számok! :) Szeretném megemlíteni még, hogy a blog trailere, elérte a több, mint 1000 megtekintést, aminek szintén nagyon örülök! A legfőbb érdem persze szerecsendióé :) Szeretném, ha - aki eddig még nem tette volna meg - belépnétek a Facebook csoportba, hiszen oda is visszatért az élet, s oda rendszeresen fogok írni Nektek információkat :) A linkjét megtaláljátok az Elérhetőségek menüpontban.:) Még valami: Hamarosan tervezek egy design váltást, so jöhetnek a színnel kapcsolatos javaslatok! :) Bocsánat, hogy ennyit beszéltem itt az elején, de összegyúlt pár dolog. :) Várom a véleményeiteket, és szeretném, ha pipálna mindenki lent, aki elolvasta! Fontos lenne :) 

Köszönök mindent & Hamarosan jelentkezem!

xoxo

Cher Brooks

Cher Brooks

Tervezés. Általában én is ezt teszem. Folyton eltervezem előre, hogy mit szeretnék megtenni, erre persze, hogy keresztülhúzza valami a számításaimat. Bár, nem mintha akkor gondot okozna. Mellesleg a mai nap folyamán elgondolkoztam, hogy vagy bipoláris vagyok, esetleg csupán az idióta szóval fejezhetném ki önmagamat. Vagy esetleg mindkettő pontosan illik rám. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Egyelőre csak abban vagyok biztos, hogy még mindig maradok a mostani életfilozófiám mellett, miszerint: Mindig élj a pillanatnak!

Úgy dél lehetett, mikor a repülőgép ablakán beszűrődő Nap fénysugarai elérték arcomat, s ennek hosszantartó hatására fel is ébredtem. Miután kinyitottam a szemeimet, első dolgom volt megdörzsölni azokat, s nyújtózkodni egyet. Örömmel néztem körbe, hogy a gépen minden változatlan, s mellettem sem kívánt senki helyet foglalni. Ó, talán túl antiszociális volnék? Íme, a feltevésem egyik jele. Halkan felszisszentem mikor egy óvatlan fejkörzést végeztem el a helyemen ülve. A kényelmetlen alvó pozíciómnak hála, a nyakam elgémberedett, s ennek köszönhető volt az éles, s kellemetlen fájdalom. Alapjáraton csend volt, mindössze egy házaspár halk beszélgetését lehetett hallani néha, de nem volt zavaró. Mialatt kezeim a nyakamra csúsztak, reménykedve, hogy talán így enyhíthetik a fájdalmat, tekintetemet az ablakon túlra összpontosítottam. Már biztosan túl vagyunk az óceánon, s már elérhettük a kontinenst is, ugyanis a gép elég alacsonyan járt, de még mindig nem teljesen lent. A táskámba nyúltam, hogy kivehessem az italos palackomat, melynek kupakját lecsavarva, s belekortyolva, a friss víz olthassa a szomjamat. Még volt nálam egy szendvics, így annak átlátszó nejlonját lejjebb húzva, elkezdtem falatozni, s jóízűen majszoltam az ételt, mialatt a fülesem egyik felét a fülembe dugtam, hogy ha szólnak a vezetők, hogy az övvel tenni kellene valamit, akkor azért azt mindenképp halljam. Elindítottam a dallista legelején szereplő számot, és magamban dúdolgattam őket. Feltűnt, hogy mennyre lendületesebb, s boldogabb voltam, miután felébredtem. Mellesleg, azt még nem tudom, hogy mennyi időre leszek távol Angliától, de azt igen, hogy egy jó darabig még biztosan. Philly egy olyan hely, ahol kissé átválthatok egy nyugodtabb, eldugottabb életvitelre. Itt nyugodtság van, nincs akkor pörgés, mint otthon volt. Helyesbítek, most már ez lesz az én otthonom.

Éppen időben végeztem a reggelimmel, vagy, ha már délről beszéltem nemrég, akkor mondjuk úgy, ebédemmel. Mikor éppen a csomagolópapírt gyűrtem össze apró golyóvá, a hangszórókból megszólalt a pilóták hangja, miszerint leszálláshoz készülődjünk, valamint kapcsoljuk be a biztonsági övet, illetve ne essünk kétségbe, ha apró rázkódások lesznek érezhetőek. Tulajdonképpen minden a terv szerint ment. Fél óra múlva már a terminálon kívül álltam, nem találkoztam semmiféle ismerős arccal, s érezhettem a város levegőjét. Mivel nem volt a folytatásról túl sok elképzelésem, céltalanul bolyongani pedig nem volt nagy kedvem, megcéloztam egy, a reptér mellett elhelyezkedő kisebb teret, mely tényleg aprócska volt, viszont volt a közepén egy modern szökőkút, melyben egy szobor állt, s az köpte a vizet. Valószínűleg a városnak azon pontján tartózkodhattam, mely elég messze kaphat helyet a belvárostól, avagy onnan, ahol pezseg az élet. Márpedig nekem, a nyugalomra van szükségem. A szökőkút körül voltak elhelyezve padok, talán két méter távolságra tőle, a padok mellett pedig hatalmas zöld övezet uralkodott. Fák és bokrok. Mindössze egy házaspár, s pár beszélgető fiatal tartózkodott itt, ezért én is helyet foglaltam egy padnál, majd leülte, s bőröndömet is magam mellé húztam. Mialatt hátradőltem, előhúztam a táskámból azt a kis prospektust, mely a városról, fontos nevezetességeiről és híres építményekről szól. Csak van itt valahol egy térkép, gondoltam. Elég rövid volt, konkrétan négy oldal, s az utolsón találtam meg Phillynek a várostérképét lekicsinyítve. Ezzel nem mentem igazán sokra, ezért szállás után kutattam, mégpedig muszáj volt találnom egy hotelt. Legalábbis egy estére biztosan. De ahogy nézegettem a képeket – természetesen a leghíresebb, s vagyonosabb szálláshelyeket tették bele az aprócska magazinba – egy egész vagyont kellene kifizetnem egy éjszakáért. Ami pedig – valljuk be – nincs. Nem vagyok valami gazdag, de egyáltalán nem szeretnék, mondjuk a Hiltonban hagyni egy egész havi keresetet. Ami szintén nincsen, hiszen nincsen munkám. Apropó, munkát is találnom kell, mielőtt belevágnék abba a bizonyos laza életembe.

Úgy húsz percen keresztül forgattam a kezemben a papírhalmazt, mikor megakadt a szemem egy gyönyörű szállodán. A kép szerint hatalmas, talán több mint húszemeletes lehet, és viszonylag az árak is elég elfogadhatónak tűntek. Mindenképpen el akartam ide jutni, hogy legalább láthassam ezt a gyönyörű komplexumot. Mert bár a kép éjjel készült, mikor az egész épület ki van világítva – mint általában ez lenni szokott – én megkockáztatom, hogy nappali is ugyan olyan elbűvölő lesz. Így hát összehajtottam a kis képregényt – amelyet már számtalan dolgoknak elneveztem magamban – de csak olyannyira, hogy a sofőrnek meg tudjam mutatni az utca és a hotel nevét. Ugyanis taxival terveztem eljutni ide. Na, igen, csak hát nem nagyon voltam tisztában vele, hogy mivel ez sem egy kisváros, itt is lehetnek dugók, és egyéb, a forgalmat lassító események. Meg persze egyáltalán nem garantált, hogy azonnal el lehet kapni egy szabad kocsit. Ebből következik, hogy jogosítványt is szereznem kell, amihez szintén kell pénz. Íme, egy újabb ok, amiért munkát kell minél hamarabb találnom. Lehet, hogy egyelőre elég lenne egy gyakornoki munka valahol, nem tudom, kétséges.

Úgy negyed óra várakozás után, végre sikerült megkaparintanom egy taxit. Miután sikeresen beraktuk a bőröndömet a csomagtartóba, beszálltam az anyósülésre, s indulhattunk is. A sofőr talán huszonéves lehetett, barna haja volt, s nehezen hittem el, hogy ennyi idősen a taxizást választotta. Bár, a munka nem szégyen. Jobb, mint a semmi. Jobb, mintha egy züllött fiatal volna.

- Hová lesz a fuvar, hölgyem? – kérdezte tökéletes akcentussal, mikor mindketten elhelyezkedtünk az ülésen. Válaszul a kezébe nyomtam a prospektust, melyet pár pillanatig tanulmányozott, majd bólintott.

- Szóval nem vagy idevalósi – mosolygott, mialatt kiált a leállósávból, s bekanyarodott a főútra.

- Ezt miből szűrted le? – húztam fel az egyik szemöldököm, s közben az út és közte cikázott a tekintetem. Ahogy láttam, szép vonásai voltak. Csak egy átlagos, amerikai macsó srác.

- Mondjuk abból, hogy ezt a helyet mindenki ismeri itt – bökött ujjával a hotel képére - Na meg most abból, ahogyan rákérdeztél a dologra. Gondolom angol vagy – vonta meg a vállát. Tetszett a laza stílusa, de úgy vélem ez csak egy szokás lehet errefelé.

- Pontosan. Londonból jöttem – tekintettem végig rajta.

- Inkább hagyjuk. Az angolok nekem túl komolyak és hivatalosak. Mond, ez a véretekben van? – húzódott szája féloldalas mosolyra, s megvillantotta gyönyörű, fehér fogsorát. Elnevettem magam, nem igazán tudtam a piszkálódásaira mit felelni.

- Hé, ha már ideköltözöl, akkor lazíts. Itt nem lesz gond, ha úgy sétálsz be egy helyre, hogy rágózol, utcai stílusban nyomod és közben a kezedben a pultnál egy vodka hever – kacsintott. Hát, hogyne. Kicsit sem terveztem az első estémet az őrsön tölteni bevándorlóként. Még mit nem.

- Persze, jó, hogy nem úgy, mint Marilyn Monroe – ráztam a fejemet boldogan, s örömmel töltött el, hogy egész jól kijöttem egy idevalósi emberrel.

- Akár – vont vállat ismét, majd egyszer csak felfigyeltem, hogy lassul a kocsi, s röpke húsz perces utazás után megérkezünk a kívánt helyszínre. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok. A jelenlegi környezet merőben eltért attól a békés kis negyedtől, ahol nemrég még a padon olvasgattam a sorokat. Hihetetlen, mennyire más volt az. A srác kinyitotta a kocsi ajtaját, s egy percre sem foglalkozott olyasmivel, hogy az én oldalamra siessen, hogy kinyissa az ajtót. Helyette hátulra sietett, s nagyobb figyelmet szolgált egy teletömött bőröndnek, mint nekem. Jó, most nem arra akartam célozni az út során, hogy az eddigi észrevételeim alapján az itteniek mindössze tapló parasztok, s bunkó egyedek, mindössze lazák és élnek. És ez az, amit szeretnék én is. Elhagyni azt a bizonyos komolyságot, nem szeretnék feszengeni, csupán élni. Nem akarok bulizni, csak kényelembe szeretném helyezni magamat. Úgy, ahogy a korombeliek teszik. Miután kiszálltam én is a kocsiból, szembe találtam magamat a sráccal, aki átadta nekem a bőröndömet, s úgy éreztem, itt az ideje, hogy fizethessek a fuvarért. Még szerencse, hogy otthon váltottam át némi pénzt, mielőtt belevágtam az útba. És annyira hihetetlen, hogy egy veszekedés elég volt ahhoz, hogy idáig röpítsen! Megmagyarázhatatlan minden, ami mostanában történt. És a gond az, hogy túl sok az el nem feledhetetlen esemény. Nehezen, de előhalásztam a pénztárcámat a táskámból, majd a fiú kezébe nyomtam tíz dollárt. Meg kell említenem, gyűlölök taxizni. Szinte kizsebelő egy dolog. Újabb ok, amiért kocsit kell szereznem, illetve munkát.

- Kösz – tette el a pénzt, majd a vezető oldalra sietett – Majd találkozunk. És légy laza! – kacsintott rám, majd beült a járműbe, én pedig a járdán várakozva figyeltem, ahogy elhajt a tipikus sárga taxi a millió kocsi között. Úgy pár perc bambulás után végre rájöttem, hogy csupán egy helyben állok, ezért magam elé néztem, s megláttam a hatalmas szállodát, amely barna, bronzos színével, s csillogásával teljesen elkápráztatott. Neve hatalmas, fényes betűkkel volt felírva az épület bejáratának tetejére. A kezembe fogtam a prospektust, s magam elé helyeztem. Összehasonlítottam a két képet, s örömmel figyeltem, hogy bizony jó helyen járok, s a valóságban éppen ugyan olyan ez a hely, akár a képen. Megfogadtam a srác – akinek mellesleg a nevét sem ismerem – tanácsát, így próbáltam laza lenni. De azért mégis csak egy elég puccos helyre jöttem, így kell az a bizonyos első benyomás. Bár nem mintha különlegesebb lennék a naponta besétáló több száz vendéggel.

Kezeim közé fogtam a bőröndöm fogantyúját, majd átsétáltam vele a hatalmas zebrán, ugyanis éppen zöld lámpát kaptunk mi, járókelők. Mindössze néhány – talán húsz – ember kelt át velem egy időben az úttesten. Talán itt ez a megszokott. A hotel elé érve még párszor újból elcsodálkoztam a látványokon, majd a hatalmas üvegajtón átsétálva, beléptem az épületbe. Egy hatalmas hall és recepció fogadott. Belül egy kisebb társalgó rész volt elhelyezve, s talán vörös márványból lehetett a padló és a falak is. Halk zene szólt, valamint egy tévé is helyet kapott a hallban, így a várakozó vendégek is el tudták ütni az időt valamivel. A bőröndöm kerekeinek zaja töltötte meg még egy plusz hangzavarral a teret, s a recepciós lányok, valamint londinerek – azt hiszem, így hívják őket – is felfigyeltek rám. Mikor odaértem, a csomagom leállítottam, s végiggondoltam, mit is szeretnék valójában.

- Jó napot! Van lehetőségem egy üres szobát kivenni? – tettem fel a kezeimet a pultra, majd szemeimmel figyeltem a szorgoskodó dolgozókat.

- Szép napot! Természetesen van. Esetleg külön kikötés, hogy hová? – pörgött a billentyűzeten az ujja a szemüveges, szőke, harmincas éveiben járható nőnek.

- Ami azt illeti, nincs – ráztam a fejemet, s vártam a további elintézni való dolgokat.

- Rendben. Mennyi időre kellene a szállás? – nézett fel rám, én pedig hosszas hallgatás után – ugyanis vélekedtem – kimondtam a bűvös számot.

- Öt napra – köszörültem meg a torkom, majd miután továbbra is gépelt a lány, elgondolkodtam, hogy vajon elegendő lesz-e nekem ez az öt nap. Hogy mire? Mondjuk egy olyan munkát találni, amely megfelelő és gyorsan fizet. Mert kell a pénz. És nem kívánok sokáig itt maradni, ugyanis mikor megláttam a papírt, amelyet a hölgy elém csúsztatott, a szemöldököm az egekbe szökött. Képesek háromszáz dollárt elkérni, mindössze nyamvadt öt éjszakáért? Ráadásul úgy, hogy ebben nincs benne semmiféle étkezés. Sőt! Ennyiért már ajándékba kellene adniuk ezeket a szolgáltatásokat. Eltüntetve röpke meglepettségemet az arcomról, kezembe vettem a tollat, melyet időközben felém nyújtottak vagy hárman, s aláírtam a nyomtatványt. Magam sem tudom, mire vállalkoztam. Mivel nem volt nálam ennyi készpénz, főleg nem dollárban mérve ezeket az összegeket, a kártyámat kerestem elő, melyre több éven keresztül lett gyűjtve a pénz. Természetesen azon sincsenek millió fontok, de van rajta annyi, hogy ha szükségem van valamire, akkor ne legyen gondban. De ez a háromszáz dollár tényleg kiakasztó. Mikor visszaadtam a tollat, a nő megnézte a papírt, majd végigsimított rajta, s kettéválasztotta a papírt. Indigós volt, tehát a másolatot megkaptam, így azt kettéhajtottam, majd a kezembe véve vártam, hogy a kulcsok is a kezem ügyébe kerüljenek végre. Végül azt is leakasztotta egy barna hajú nő, s mosolyogva átnyújtotta. Tisztában voltam vele, hogy mindössze azért mosolyog rám – látszólag kedvesen – mert kifizettem nekik egy vagyont. Ha csak valami turista lettem volna, aki a mosdót szeretné használni, biztos, hogy még csak be sem engedtek volna. Ne, hogy még használjam a helységüket. Ugyan már… Ahogy jobban körbevizslattam, a kis bilétán, - mely a kulcs mellé volt tűzve – egy szám díszelgett, mely történetesen a háromszázegyes volt. A bőröndömet magam után húzva indultam el a lift felé, mert bár volt egy gyönyörű lépcsősor, én nem szándékoztam végigszenvedni rajtuk, ha van lift is. Bár az edzés sosem árt, most inkább tiltakoztam ellene. Az út közben a kezemben lévő papírt figyeltem, hogy mégis hányadik emeletre kell utaznom, mikor figyelmetlenségemnek köszönhetően neki mentem valakinek.

- Ó! Te jó ég, elnézést! Bocsánat, nem figyeltem! – szabadkoztam, majd mikor észrevettem, hogy mégis kinek teszem mindezt… Egy újabb sráccal álltam szemben, aki látszólag jól szórakozott esetlenségemen és magasságomon. Mindössze két és fél fejjel lehetett tőlem magasabb, de természetesen ezt nem úgy kell értelmezni, hogy én voltam túl alacsony. Ő volt hozzám magas. Lehet, hogy kosaras.

- Semmi gond – szórakozott – hogy hívnak? – invitált beszélgetésre. Kék szemei voltak, kusza, s kissé hosszú haja – amely barna volt – tökéletesen állt neki. Összességében ő egy tipikus olyan srác volt, kusza, barna, s kissé hosszú hajával együtt, akire ha rá néz egy lány, akkor azonnal észreveszi benne a rosszfiút, a tipikus amcsis lazaságot és macsósságot. Hát, én nem voltam ilyen lány. Érdekes, hogy ma, még csak ilyen tipikus macsó srácokkal futottam össze. Ez talán a sors? Piros, magas szárú tornacipőt viselt, természetesen Converse-t, hogy véletlenül se maradhasson ki az éppen jelenlévő divatból. Fekete csőnadrággal párosította ezt, illetve egy fehér, mintás rövid ujjúval. Ha a külsejéről kellene megítélnem, úgy vélném mindössze egy rámenős férfi, aki folyton bulizik, és a csajokat hajtja. Nem volt szükségem egy újabb csalódásra, így nem terveztem vele hosszabb időt eltölteni.

- Ö-öö… Cher. Cher Brooks – próbáltam megtörhetetlennek, s erősnek mutatkozni, de kezdett idegesíteni a zavarba ejtő, folytonos nézése. Az óráknak tűnő várakozás után pedig, végre megérkezett a lift is.

- Én Jason vagyok. Jason Shelby. Új vagy a környéken? – fogta kezébe a csomagomat, mintha én nem bírnám elvinni egyedül. Úgy áramlottak belőle a szavak, mintha csak olvasott volna, s kezdett a srác az agyamra menni. Folyton segíteni akart, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy mik is a szándékai.

- Nemrég érkeztem, viszont köszönöm, de egyedül is megy – utaltam a kezében tartott bőröndre, s ha eddig nem esett volna le neki, annak volt ám fogantyúja, így csak húznia kellett volna. Nem kellett volna felvágnia azzal, hogy elbír egy maximum pár kilós csomagot. Hihetetlen. Bár lehet, hogy ki kellene élveznem? Semmiképp. Előttem nem kell mutogatnia az izmait, nem vagyok olyan lány, aki ennyitől elájulna.

- Hát rendben – rakta le - Esetleg mit szólnál, ha elmennénk egy kicsit szórakozni? Csak úgy, kettesben, tudod… - húzogatta a szemöldökét, s egyre közelebb jött felém. Kár, hogy minden lift be van kamerázva, pedig szívesen lekevertem volna neki egyet a játékáért.

- Hmm? – fésült ki az arcomból ujjával egy sötét hajtincsemet, majd végigsimított arcomon, végül megállapodott keze a derekamon, s úgy kívánt közelebb húzni magához.

- Persze, szórakozhatunk. De én ott fogok, te pedig gondolom arra – mutogattam az ujjammal két különböző irányba, ugyanis éppen elértük a kívánt emeletet, s a lift ajtói szétnyíltak. A srác elengedett, s elmosolyodott. Már ekkor átkoztam magamat, amiért elmondtam neki, hogy melyik szobában fogok lakni az elkövetkezendő időkben. Nem mintha annyira sokat járna majd át hozzám.

- Hé Shelby! Még csak a második napunkat töltjük itt, de máris a harmadik csajt fűzöd. Jól megy, haver? – röhögött egy szőkésbarna hajú srác mellettünk, mikor kiléptünk a liftből, s egy pillanatra elgondolkoztam két dolgon. Ki az a Shelby, és mit jelent az, hogy már a harmadik csajt fűzi. Teljesen lesokkolódtam, mikor a tény végig süvített a folyosón, s úgy véltem, hangosat koppant valahol az agyam egyik félelmetes bugyrában. Tehát az a bizonyos Shelby a srác, akivel lifteztem. És ők sem idevalósiak, de biztos vagyok benne, hogy ebben az országban élnek. Hurrá!

- Ja, épp most mutatta meg a szobáját – kacsintott rám a mellettem álló fiú, mire hóbortosan megráztam a fejemet, s biccentettem a felénk sétáló új jövevénynek.

- Hello! – rázta meg a kezem, mintha csak ez annyira természetes dolog volna – Evan vagyok, és előre elnézést kérek mindkettőnk nevében a haverom viselkedéséért – bólogatott, s úgy tűnt, nincs teljesen magánál, de a kezemet, azt szüntelen rázta, s helyeselt.

- Nemár’ Evan, ez gáz – nevetett a kezünket szétszedve Shelby, majd egy furcsa fintort festett az arcára.

- Jó. Mellesleg itt lakunk a kettőszázkilencvenhetesben, tehát egy folyosón vagyunk – mutatott hátra a szőke srác, ki szintén egy kopott tornacsukát viselt, térdig érő farmernadrággal, s fehér felsővel. Rájuk nézve, mindössze azok a tipikus nőcsábász gyerekek, akik épp itt buliznak egy hétig, mondjuk, mert szünet van a fősulin, vagy valami hasonló.

- Illetve, előre készülj fel, hogy nem fogsz tudni sokat pihenni. Legalábbis reméljük, ugyanis ma este bulizni megyünk. Nincs kedved jönni? – ajánlotta fel a szőke srác, de tiltakozón ráztam a fejemet. Rettenetesen fáradt voltam, ráadásul még a szobámat sem láttam, és egy zuhany is rám fért volna. Ki szerettem volna élvezni, hogy végre pihenhetek, erre a sors, ismét két idiótával – persze, pozitív értelemben – hozott össze. Bár, végignézve rajtuk, nem hinné az ember, hogy az IQ szintjük megüti a hatvanat.

- Egész jól hangzik, de még csak ma érkeztem, és szeretnék pihenni… - húztam el a számat – egyébként meg nem is ismerlek titeket, szóval… - mellesleg épp távozni készültem volna. Tulajdonképpen meglepett, hogy mennyire közvetlenül viselkedtek velem, már az első perctől fogva. Természetesen ezt be lehet tudni annak, hogy mondjuk, részegek, vagy ilyesmi, meg annak is, hogy nőből vagyok… Ha érthető.

- Jó, akkor szunyókálj, kislány – mosolygott – nem rázol le ilyen könnyen – kacsintott újból, majd beletúrt a hajába, s mindketten elindultak a saját hálójuk felé. Csak úgy mellékes tényként említeném meg, hogy ettől függetlenül, hogy így viselkedtek, normális srácoknak tűntek és kedvesnek. Tehát még az is lehet, hogy élni fogok azzal az ismerkedős ajánlattal. De persze, csak normális keretek között. Nem tudom miért tettem, talán akaratlanul, de megvártam, míg bejutnak az ajtajukon, s csak aztán vettem az irányt az enyém felé. Most már volt időm körültekinteni a folyosón, amely gyakorlatilag, csak a lift előtti résznél volt tágas, a többi része nem haladta meg a két méter távolságot faltól falig. Itt is jelen volt a vörös márvány mindenütt, valamint a dús növényvilág is helyet kapott, talán két méterenként, azaz minden ajtó mellett. Csupán kisebb fajta pálmanövényekről volt szó. Mikor elértem a háromszáz egyes ajtót, a zárba dugtam a kulcsot, majd párszor elforgattam benne azt. Végül kinyílt, s benyitottam. Először egy kisebb előtérben találtam magamat, ahol azonnal kibújtam a cipőmből, s tovább is indultam. Az apró előszoba végén egy elég nagy hálószoba vette kezdetét, melynek hatalmas, gyönyörű ablakai voltak, bár erkéllyel nem rendelkezett. Elég magas volt a belső tér. A szoba szélén, középen egy hatalmas, szépen bevetett franciaágy terült el, melynek két oldalán egy-egy apróbb komód, éjjeli lámpával felszerelve. Volt idebent egy nagy, fekete színű tévé, s egy nagyobbacska szekrény, melyekbe később bele tudok pakolni. Az ajtó mellett elhelyezkedett egy kanapé, mely a tévére, s az ablakok irányába nézett. Összességében szép volt, s többnyire a barna szín dominált minden bútordarabban. A hotelszobában a hálón kívül volt még egy fürdőszoba, amely egy zuhanykabinnal, s más fontos tárgyakkal rendelkezett. Elég jól fel volt szerelve, és tiszta is volt szerencsére. Itt a fekete színek voltak hangsúlyban. Illetve egy konyha, amelyben szintén szerepelt minden, ami fontos kellék egy ilyen helységben, s ebben már a barna, s fehér, avagy márvány színeket részesítették előnyben. Az egész gyönyörű volt, s nekem, egy személynek bőven megfelelt. Háromszáz dollárért nem vártam se többet, sem kevesebbet. Ez így pont jó volt.

Úgy döntöttem nem pocsékolom az időt a fürdésre, hiszen akkor megtörténhetett volna az is akár, hogy ott helyben elalszom a csobogó víz alatt, ahhoz pedig nem volt kedvem. Lehet, hogy jelentősen megnöveltem volna a számlát. Bár, nem én fizetem. Ez a rész, már a hotel dolga. Tehát úgy, ahogy voltam, rádőltem az ágyra, - persze csak miután gondosan bezártam az ajtót odakint – amely meglepően kényelmes volt, és süppedős, puha. Azért jóval kényelmesebb, mint a repülőgépen az ülés. Nos, egy jó darabig, még biztosan nem kell azon utaznom. Be sem takaróztam, nem is lett volna rá túl sok energiám: Csak hagytam, hogy végre elnyomjon az álom; itt, az új otthonomban.

Úgy három óra hosszát aludhattam, mikor hirtelen ébredtem fel a kényelemből. Szerencsére ugyan azon a helyen ébredtem, így rájöttem, hogy nemcsak egy álom, hogy ezt a hatalmas lépést meg mertem cselekedni néhány órával ezelőtt. Fekvő helyzetben kezdtem el nyújtózkodni, s pár csontropogtató mozdulat után felültem, s örömmel vettem észre, hogy még világos van. Kisétáltam a konyhába, hogy belepillantsak a hűtőbe, de mivel csak a drága italok voltak benne, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy elinduljak bevásárolni. Legalábbis mindenképpen kellett volna vennem élelmet, mert hát csak nem maradhatok éhen. Valamiből főznöm kell, hogy elrakhassam az ételt akár másnapra, hiszen ha minden nap étteremben étkeznék, akkor bizonyára hamar elfogyna a megtakarított pénzem jó része. A kezembe vettem a pénztárcámat és a kulcsot – semmi mást, hiszen csak úgy terveztem, leugrok a szálloda melletti boltba – s miután bezártam az ajtót, a lift felé indultam, amely nem is volt messze az én lakásomtól. Pár pillanat lefelé való utazás után, végre a földszintre értem, s mikor kiléptem a fémes dobozból, - melyeket mellesleg egyáltalán nem kedveltem sosem – a kijárat felé indultam, mikor valaki megszólított. Túl ismerős volt a hang, így megálltam, s visszafordultam, egyenesen a hang irányába.

- Hé, Brooks! Hová indulsz? – biccentett az ismerős alak, méghozzá Jason személyében. Rég találkoztunk.

- Épp vásárolni indultam, állítólag van itt mellettünk egy közért – legyintettem, mire elröhögte magát. Na, jó. Nem tudom mire vélni ezt a folytonos nevetgélést. Tehát vagy én volnék ennyire nevetséges – kétlem – vagy ennyire látszik rajtam, hogy külföldi vagyok. Esetleg ők az idióták.

- Mondd, miért nevetsz ki folyton? – ráncoltam a homlokom, s igazából nem esett túl jól, hogy a szálloda közepén röhög ki engem a sok ember láttára jóízűen. Félrehúztam a karjánál fogva.

- Mi az, hogy a közértbe? Itt nincs közért, max' ha metróval kikeveredsz a belvárosból – rázta a fejét, aztán karon ragadott. Persze csak lágyan, hogy ne fájjon. Na, igen. Ő, és a kedvesség…

- Most meg hová rángatsz? – értetlenkedtem, hiszen az előbb még azt mondta, itt nincs olyan hely, amelyet én kerestem.

- Boltba. Megmutatom, hol tudsz vásárolni – vont vállat, majd elengedte a karom, mire bólintottam.

- Mellesleg nem vagy valami beszédes – méregetett furcsán – az angolok tényleg ennyire furák? – gondolkozott hangosan.

- Na, jó! Nem tudom, miért kritizálsz folyton, és nem értem miért vagy elszállva ennyire attól, hogy ezen a kontinensen élsz! Ember vagy te is, nemde? Nem értem, miért nevetsz ki állandóan, szerintem érhető, ha nem vagyok még hozzászokva az itteni körülményekhez! Ja, és leszállhatnál a magas lóról, engem nem hat meg, ha feszengve sétálsz mellettem csak azért, hogy lássam, az izmaid kidüllednek, csak mert befeszíted őket – álltam meg, mialatt elmondtam a röpke monológomat, majd kidülledt szemekkel összpontosított rám, s valahonnan éreztem, hogy hamarosan ki fog törni belőle a… a komolyság? Ugyan, mit is vártam.

- Oké, akkor én is angol leszek most. Utánozni foglak, jó? – vitt bele egyfajta játékba, mire felhúztam egyik szemöldökömet, s mosolyogva figyeltem, ahogy keményen próbálja visszatartani a nevetését.

- Hé! Azért, nem vagyok ennyire katonás – löktem meg kicsit játékosan, mire fölemelte a fejét, s elfordította azt. Hát persze, ismerem az ilyet. Időközben megérkeztünk egy érdekes nevű üzlethez, amely kívülről úgy nézett ki, akár egy apró kis sarki bolt. Mindössze annyi különbséggel, hogy akkora volt a területe, akár egy nagyobb üzletláncé.

- Megérkeztünk – biccentett fejével az ominózus irányba. Közben igyekeztem megjegyezni az ide vezető útvonalat, több-kevesebb sikerrel.

- Köszönöm, hogy eljuttattál ide – mosolyogtam rá, mire az ő fején is megjelent egy apró vigyor.

- Ugyan… ez semmiség – legyintett, s közben besétáltunk az automatikusan nyílódó, s záródó ajtókon. Mikor beléptünk, kellemes hűvös levegő fogadott minket, s halk ismeretlen zene, néhány vásárlóval és rengetek csodás termékkel.

- Dehogy! Egyedül sosem jutottam volna el idáig – hálálkodtam, s közben kezembe vettem egy kosarat.

- Hát, akkor majd gondolkozom, hogy mivel is hálálhatnád meg – kacsintott. Bólintottam, majd egy kis idő elteltével, már jó pár sort végigjártunk, és a kosár tartalma is kezdett megnőni. A képzeletbeli listámról még hiányoztak a zöldségek, ezért a fiúval az oldalamon – aki mellesleg segített cipelni a zöld kosarat – a zöldséges pult felé igyekeztem. Gondoltam jól jön a paradicsom, ezért levettem egy átlátszó nejlon zacskót az akasztóról, s míg Shelby mellettem nézelődött, én elkezdtem válogatni a megfelelő piros vitaminbombákat. Mikor úgy véltem, elég az-az öt darab, felnéztem, hogy ránézhessek a további árukra, de a szemem megakadt valamin. Jobban mondva valakin. A kezemben megállt a tasak, s teljesen lefagytam. Mindössze álltam egy helyben, s képtelen voltam hinni annak, amelyet látok. Hallottam, ahogy Jason kérdezgeti, hogy minden rendben van-e, de úgy tűnt, semmi sincs rendben. A fekete kabát, s barna, göndör fürtök úgy illantak be elmémbe, akár egy film emlékezetes képkockái. Bár csak hátulról láttam az alakot, én nem mertem, sőt. Nem akartam elhinni, hogy itt van. Hogy Ő itt van. Nem lehet más, csak illúzió.

Folytatás: 20 pipa