III.kötet - 9.fejezet - Prove it!

Sziasztok Drága Olvasók! :) 

Megérkeztem az újabb fejezettel, amelyben már hosszasabban szerepel a másik bűntárs, Harry Styles is. Szeretném megköszönni a 169 olvasót, az előző részhez kapott értékeléseket és kommentárokat, valamint azt a megannyi oldalmegjelenítést! :) Igyekszem mihamarabb hozni a folytatást, addig is pipálgassatok, és mindenkinek további szép hetet kívánok! <3 

Jó olvasást!
Cher Brooks

"Ha mindent hátrahagyva elindulok, az bátorság, vagy csak menekülés? Vagy inkább az a bátrabb, ha maradok, szembenézek a dolgokkal és megpróbálok változtatni rajtuk?"

Cher Brooks

Egy hosszú, s elnyújtott pillanatig mindössze bámultunk mindketten egymásra, s ez egy külső szemlélőnek csupán bambulást tükrözhetett, mi viszont egészen másképp érzékeltük ezt az egészet. Na, jó, legalábbis én igen. Egyikünk sem mozdult, csak álltunk egy helyben, közöttünk talán csak pár méter távolság lehetett, de az emberek mindenfelé nyüzsögtek körülöttünk. A varázsos pillanat mindössze pár pillanat erejéig vitt el bennünket, furcsa érzés volt újra tapasztalni ezt a jelenséget. Azonnal tudtam, hogy ő az, nem kellett felesleges elméleteket gyártanom. Biztos voltam benne, hogy ő is felismert, de mikor Derek megjelent mellettem, kezében egy fémtálcányi apró süteménnyel, azonnal véget vetett a pillanatnak.

- Egész jó a kaja! – tolta az orrom alá az édességeket – Hmm? – majd harapott bele jóízűen az egyik puncsos muffinba. Egy apró mosolyt küldtem felé, majd azonnal visszaemeltem a tekintetem Stylesra, aki egy gúnyos mosolyt eresztett el, tekintete pedig ravaszul csillogott. Szájához emelt egy teli poharat, majd belekortyolt a finomnak tűnő, almalé színű italba, amely minden bizonnyal az alkohol valamely fajtája lehetett.

- Mi az? Mit bámulsz ennyire? – zökkentett ki a képből Derek, mire felé fordultam.

- Tudod, tényleg az ex-pasimmal töltötted azt a napot a múltkor – közöltem elgondolkodva, majd a fiú is abba az irányba nézett, merre nemrégen én bámultam oly sokáig. Pár pillanat elteltével megszólalt.

- Szóval ő lenne az – kezdte sejtelmes hangnemben – elég nagy nőcsábász lehet – mondta teli szájjal, ugyanis közben egy percre sem szakadt el az édes finomságoktól.

- Sokan ezt gondolják első látásra – legyintettem – nem igazán van ez így – közöltem, s közben én is elvettem egy csokis muffint a tálcáról. Időközben elkezdődött a műsor a tánctéren, így rájuk fordítottam a figyelmemet.

- És te miért sajnálod ennyire ezt az embert? Ő látszólag már nagyon is túllépett rajtad – szólt közömbösen, s közben egy italt elvéve egy felénk sétáló lánykától. Nem értettem Dereknek ezt a fajta stílusát, s hogy miért beszél így. Próbáltam nem foglalkozni vele, de egyre több aberrált kifejezés hangzott el a szájából, így nem tudtam szó nélkül hagyni.

- Befejeznéd? – kértem hangosan a zene hangereje miatt a fiút, aki nevetve megvonta a vállát.

- Persze, nézd! – tudtam, hogy nem teljesen van magánál, hiszen nem művelt volna ilyesmit Wilton. Egyszerűen túl ment egy bizonyos határon. Aztán tettetett dühvel megráztam a fejem, majd egy újbóli pillantást vetettem Harryre. Ezúttal sajnos tényleg hiba volt. Egy szőke hajú, tipikus szépség topogott mellette, akinek egyik kezével folyamatosan a fenekét markolta. A lány pedig hozzáfordulva, s akár egy párzási időszakában lévő macska, úgy dörgölőzött Stylesnak mindenfelől. Talán eltévesztették a házszámot? Kikerekedett szemekkel, s azt hiszem túlságosan is döbbenten figyeltem, ahogy ezt ők egy ilyen eseményen megmerik tenni, ráadásul ennyire nyilvános módon. Azért itt túlnyomórészt idősebb emberek is tartózkodtak, bár ebből is sikerült leszűrnöm, hogy sem Harry sem pedig a lány agyába nem szorult egy cseppnyi értelem sem. Ahogyan a lány nem megcsókolta, hanem konkrétan lesmárolta Stylest, az külön produkció lehetett. Több nyelvet soha az életben nem akarok látni!

- Ebből elég! – fakadtam ki, s talán jogtalanul. De miért is? Hiba volt ide eljönni. Én annyira éreztem, hogy az-az eső nem volt véletlen! Hogy késtünk, hogy Dereknek akadt egy kis gondja, hogy nem ment minden zökkenőmentesen.

- Én most azonnal eltűnök innen! – közöltem a mellettem álló fiúval, aki éppen akkor ragadta meg finoman a csuklómat, mikor egy nagy lendülettel éppen a kijárat felé igyekeztem. Miért kellett volna tovább maradnom? Peter sem érkezett meg az általa említett mappával, én pedig amúgy is untam ezt az ünnepélyt. Azt pedig végképp nem akartam végignézni, ahogy néhány kulturálatlan viselkedés megrontja az estét. 

- Itt kell maradnod – közölte szárazon, s enyhén kihangsúlyozva a „kell” szócskát – Legalább azért, hogy magadnak bebizonyítsd, hogy kibaszottul nem érdekel már téged ez az ember. Ha most elmész, látni fogja, hogy megint ő győzött, és hogy még mindig az ujja köré csavarhat egyetlen pillantásával is – folytatta Derek, s magam is meglepődtem, milyen bölcs lett hirtelen. De hogy őszinte legyek, jól beszélt. Igazat mondott.

- De miért kéne bármit is bizonygatnom? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, sértetlenül álltam előtte. Közben még mindig a csuklómnál fogva tartott maga előtt.

- Már miért lenne? – kérdeztem vissza, mire megrázta a fejét, s elmosolyodott. Úgy tűnt, szeretne még valamit hozzáfűzni a dologhoz, de tekintete elsiklott egy pillanatra. A gondolataimban emlegetett szamár jelent meg mellettünk.

- Itt is volnék. Kitűnők lettek a képeid, édesem – melegnek tűnő mosollyal próbált invitálni minket egy üres helyre, ahol végre mindannyian szemügyre vehetjük a fotókat, s míg ő azzal volt elfoglalva, hogy szabad részleghez jussunk, és az öltözékén időztem el. Fehér nadrág és fehér öltöny, zselézett haj, s kissé fakó bőr, arcán pedig enyhe borosta húzódott végig. Ahogy végre én is körülnéztem, az egész hely zsúfoltságig megtelt, s haladásunk közben folyton lökdösődtek az emberek, a lábamat pedig már nem is éreztem, mire megérkeztünk egy kellemesnek mondható helyre. Magamban imádkoztam, s csak a tudatalattim tudhatta, hogy miért. Egy üvegasztal köré gyűltünk, amely meg volt kék neonfényekkel világítva, s rajta, gondolom az előző társaságnak az ott hagyott italai. Kis fehér műbőrülések vették körül az asztalt, melyeknek kényelmes háttámlájuk is volt. A két fiú között ültem én, Peter a jobbomon tartózkodott. Aki mellesleg ki tudja honnan, de valamiféle szeszt tartott a kezében, s monoton mozgással adagolta nekünk.

- Akkor hát, igyunk a képekre, s rád! – emelte magasba a poharát, s mielőtt bárkivel koccinthatott volna, lehúzta a kis üvegpohárban lötykölődő folyadékot. A mosoly lehervadt az arcomról, ahogy a fejem egy pár fokkal elmozdult. Talán az egész a sors műve, s az élet tényleg engem büntet. Természetesen Harry, a lány és társaságuk foglalt helyet a mellettünk lévő asztalnál. Méghozzá elég közel hozzánk. A tréfa – legalábbis szerintem – az volt az egészben, hogy Harry pont olyan szögben ült, hogy mindent látott és mindent hallhatott a beszélgetéseinkből.

- Nézzük – szólaltam meg kíváncsian, majd végre a kezeim közé kaphattam a piros mappát. Csak ennyit szerettem volna. És már végre nincs is több okom a maradásra. Mielőtt az ujjaim önálló utakra indultak volna, hogy felnyissák az első oldalt, Peter zavaróan közel húzódott hozzám.

- Nem tudod, mit veszítettél bébi! Velem nem baszhat ki senki – súgta a fülembe, de csak úgy, hogy én mindenképp halhassam, majd meleg tenyerét a belső combomra helyezte, s végigsimított rajta – főleg nem Te! - Ennél undorítóbb nem is lehetett volna ez az ember! Hirtelen felindulásból löktem arrébb a testét, s mintha meg sem lepődött volna. Színpadiasan leporolta magát, majd rám kacsintott, s egy szivart meggyújtva tovább indult.

- Ez hihetetlen! – csaptam le az asztalra a kis könyvet. Ugyan olyan lendülettel nyitottam ki az első oldalt, amelyen szó szerint elakadt a lélegzetem. Derekre néztem, aki szintén komoly arcot vágott, így tudtam, hogy ez tényleg nem csak valamiféle vicc. Sietve tovább lapoztam, abban bízva, hogy az eredeti képek valahol ott lapulnak az utolsó oldalakon. Nem így történt.

- Na, jó – sűrűn kezdtem venni a lélegzetemet, éreztem, hogy a szívem egyre ütemesebben kezd dobogni, s bizony nem a szerelemtől. Sokkal inkább az undortól, a félelemtől és a gazemberségtől.

Legszívesebben ordítottam volna, és kicsináltam volna ezt az embert. A képeket teljes mértékben eltorzította, hamis tárgyakkal illette és… felesleges részletezni, az egész úgy nézett ki, mint egy Playboy magazin. Nem mintha nézegettem volna valaha azokat, de az ember azonnal rájön, mi lehet bennük.

Értetlenül álltam a helyzet előtt, sosem kerültem még ilyen szituációba.

- Most mi lesz? – kérdeztem jóval inkább magamtól, mint a mellettem ülő fiútól.

- Még, hogy ismered ezt az embert! – förmedtem rá.

- Az én hibám, hogy ezt tette a kicseszett képekkel? – kérdezett ugyan olyan hangnemben.

- Azt mondtad semmi gond nem lehet, hát kösz! Most megtörtént! Hiba volt ide eljönnöm, és hiba volt, hogy megismertelek! – téptem ki a kezei közül a mappát, majd felálltam az asztaltól.

- Most hová mész? – kiáltotta utánam. Hirtelen fordultam vissza a hangja irányába, mire egy felszolgáló lánynak ütköztem, így az ő tálcájának tartalma és az én mappámé is a földön kötöttek ki. Túl dühös voltam ahhoz, hogy elnézést kérjek, és sokkal inkább aggasztott az, hogy a képek mindenfelé elszóródtak.Az csöppet sem érdekelt, hogy pár ember a jelenet hatására felénk kapta a tekintetét.

- Várj, segítek – szólt Derek a semmiből, majd a hóna alá csapta a képeket.

- Inkább hagyd, eleget segítettél – legyintettem le, majd mikor felálltam a földről, egy gúnyosan nevető szempárral akadt össze a tekintetem. Ez lehetetlen.

- Mi van Brooks, újabban ez a mesterséged? – mutatta felém Styles az utolsó hiányzó képet, mely szintén egy férfimagazin címlapjára való volna. Egyszerre történt, hogy míg az egyik kezemmel a képet téptem ki a kezei közül, addig a másik az arcán csattant. Rögtön odakapta kezét az égő területre, mire megfordultam, s azonnal a kijárat felé vettem az irányt. Tudtam, hogy még mindig engem, s az utánam loholó Dereket figyeli, így bemutattam neki, csak, hogy érezze a törődésemet.

- Várj már meg! – kiáltott később Wilton, amint kiértünk a helyszínről, ahol az utcán már csupán pár dohányzó kósza lélek sétálgatott.

- Azt hiszem, én most haza megyek… - ráztam a fejem tehetetlenül, s közben a kezeim között heverő mocsokra céloztam. Tisztában voltam vele, hogy undok voltam ezzel a sráccal, pedig ő tényleg csak jót akart nekem.

- Esetleg elkísérjelek? – kérdezte óvatosan, majd elbambultam a mellettünk elhaladó kocsi hangjának tisztaságán. Az eső sem esett már, talán ez volt az egyetlen pozitívum az egész nap folyamán.

- Ne – ráztam a fejem bőszen – a napokban szeretnék egy kicsit egyedül lenni, hogy átgondoljam a történteket. Ezekkel pedig nem tudom mi lesz – közöltem halkan, majd úgy döntöttem, ideje indulni.

- Kösz mindent – féloldalas, nem túl őszinte mosoly kúszott ajkaimra, majd egy bánatos pillantás következtében megfordultam, s a haza vezető út irányába indultam. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem tudtam, az merre is van. Nem tudtam már, hogy mit nevezzek az otthonomnak, hiszen bárhová is kerültem, folyton történt valami felejthetetlenül rossz. A távolból még halkan hallottam, ahogyan Derek még azt suttogta, hogy „szívesen”. Tudtam, hogy nem fog utánam rohanni, hiszen ő nem az a típus, és soha nem is lesz az. Nem is kell annak lennie.

Majd pár nap múlva.

Talán.

~~~

Éjjel két óra körül estem be a bejárati ajtó küszöbén hulla fáradtan, vizesen és büdösen. Nem hittem volna, hogy ennyire pocsékul végződik majd az este. Mindent hátrahagyva, és teljesen besötétítve a házat, fehérneműben az ágyon fekve azon gondolkodtam, hogy hiába változok én magam, ha körülöttem mindig, minden ugyan olyan marad. Talán el kellene fogadni a dolgokat úgy ahogy, vannak, s nem időt pocsékolni annak a megváltoztatásán. Sajnos a sorscsapások felett nincs hatalmunk.

El kell fogadni, hogy vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni.Még akkor is, ha nehéz a beletörődés.