This is the end... - Our's world like nobody one else

Sziasztok!

Íme az egyetlen, a leghosszabb, a legérzelmesebb, a legizgalmasabb; az utolsó. Igen, elérkezett az I. kötet vége, azaz a 49. fejezet.  Ehhez több képet csatoltam, sőt még zenével is fűszereztem, az izgalom fokozásáért. /Szerintem érdemes megnézni a dal magyar változatát, hogy értsétek miért ez kapcsolódik ehhez a részhez J-Ha valaki kéri, linkelem azt is!/

És akkor szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak ezért a sok hozzászólásért, nézettségért, véleményért és olvasóért. Köszönöm, hogy velem tartottatok 8 hónapon keresztül és követtétek nyomon a történetet. Remélem a II. kötetet is épp ilyen élményekben részesítitek majd, és továbbra is olvasóim maradtok/lesztek.

Említettem nemrégiben egy meglepetést is, amit ez után a rész után várhattok. Remélem az is elnyeri a tetszéseteket J És akkor egy körülbelül egy, vagy másfél hetes szünet várható a két kötet között. Hogy miért?  Több meglepetést is tervezek láncban, amivel villám gyorsan elüthető a szünet.

-Az első még titok.:)

-Egy teljes bejegyzés fog az összes újságcikkről szólni, amiben Harry és Cher kapcsolata bonyolódik a sajtón keresztül. Fűszer: Eleanor Calder, Niall Horan és Louis Tomlinson-Zayn Malik, Liam Payne és Danielle Peazer kapcsolata. Ill. a II. kötet előzményeibe is bepillantást nyerhettek…

-Továbbá tervezek egy versenyt, de erről majd később.

És akkor íme a várva várt rész, amihez várom minden kedves Olvasóm véleményét!

Ölel Titeket ; Cher Brooks, Harry Styles, Eleanor Calder, Louis Tomlinson, Perrie Edwards, Zayn Malik, Danielle Peazer, Liam Payne, és  Niall Horan. Továbbá az összes Szereplő, és Természetesen Én! <3

zene
zene2 - inkább ez illene ide 
 

"Ott kezdődik, hogy ránézel. Egy pillanat elég ahhoz, hogy úgy gondold “aranyos”. Egy újabb pillantás elég ahhoz, hogy úgy érezd “bejön”. Egy perc elég ahhoz, hogy elkezd magad győzködni, hogy ez nem olyan…  Ez más, nem úgy érzel. Míg győzködöd magad, elkezdesz álmodozni róla. Míg álmodozol, teljesen belefeledkezel, és onnantól kezdve mindegy, hogy hol, hogyan látod, mindig érezni fogod a pillangókat a gyomrodban… És egy szó elég ahhoz, hogy mindezt összetörje. És te csak tovább győzködöd magad..."

Cher Brooks

Egyszer volt ilyen az életemben. Csupán egyetlen egyszer fordult velem elő. És ezt csakis Rá mondhatom el. Rá, aki megváltoztatta az életemet. Érdemes elgondolkozni… gondolkoznom, hogy vajon most hol lennék, ha nem találkozok Harryvel, és a srácokkal. Egyáltalán hol lennék most, ha nem megyünk el arra az ominózus Mexicoi One Direction koncertre.  De most már mindegy. Föl lehet tenni a kérdéseket. Lehet gondolkozni a „vajon”-okon, és föl lehet tenni állandóan a „mi lenne ha”, vagy „mi lett volna, ha” állításokat, esetleg kérdéseket. Úgy sem mennénk vele semmire. És most már fölösleges is. Tisztán látszik, de nem ettől a pár naptól fogva,-hanem már régebb óta- hogy ez nem megy. Egyszerűen nem működik. Hát… „egyszerűen”… Valami rég elromlott. Talán nem ismertük előtte egymást annyira. Talán túl gyors volt minden. Talán túl rosszak és bolondok voltunk amiért ilyen könnyen beleugrottunk ebbe a kapcsolatba. Ez a kapcsolat talán/?/ példa arra a tényre , miszerint „A nyári szerelem könnyen elillan.” És még most sem értem mi üthetett Belé, vagy belém, mikor Ott, abban a bizonyos sárga Taxiban megcsókolt és egyfajta játékot játszottunk egymással. De azt tudom, hogy el kellett küldenem…

Harry kiszállt a kocsiból, én pedig fátyolos tekintettemmel követem nyomon a lépéseit. Egy pillanatra megállt, majd a pillantásaival időzött rajtam, az ablakon keresztül, mígnem az autó hirtelen elindult én pedig könnyek visszatartásával húzódtam meg a hátsó ülésen. Talán ez a Szerelem nem nekem való. Milyen ironikus… Úgy egy éve, még az olyasfajta idézeteket olvastam a közösségi oldalakon, hogy „ Nem adom oda a szívemet senkinek, mert úgyis csalódás lesz a vége!” vagy hasonlók, erre most pontosan Én kerültem ilyen helyzetbe.

-Hölgyem, hová szeretne menni? Mert céltalanul nem bolyonghatunk a városban! – szólalt meg egy kedves hang, mely a sofőrtől származott, ezzel kizökkentve engem a halk gondolkodásomból.

-A legközelebbi reptérre, kérem. –szólaltam meg hangosan, majd beletúrtam a hajamba. Még pontosan én sem tudom, hogy mire készülök, de muszáj valamit tennem.

Körülbelül húsz perc alatt értünk normális forgalom közepette a kívánt helyszínre. Miután egy vagyont fizettem a sofőrnek, kiszálltam majd az épületbe siettem. A hangulat, tömeg, mint egy átlagos reptéren, csak ezt még kétszer duplázva.

A lábaim már majdnem felmondták a szolgálatot, mire én érhettem a pulthoz, megvenni amiért ide jöttem. Az idős, barna hajú nőnek elmondtam mit is szeretnék pontosan, majd fizetés és köszönés után azonnal távoztam. Mekkora balhé lesz ebből…

Beérve a hotel ajtaján,  jókedv –végre – fogadott. Loui és Zayn videojátékkal játszott, Liam és Niall a pultnál ült egy nagy fehér zacskó társaságában, amiben –gondolom- valami finomság rejtőzködhet. Harryvel nem akadt össze a tekintetem, amiért boldog voltam. Biztos itthon lehet, valahol a szobája mélyén a telefonját bújva.

-Sziasztok! –köszöntöttem kissé hangosan a srácokat, mire a két játszó ellenfél picit fölriadt, majd egy gyors hátranézés után, rájöttek Ki is köszönt, vigyorogva ők is köszöntöttek, majd folytatták az egymás elleni harcot. Ugyan így tett a konyhában már habzsoló két fiú is.

-Kibékültetek? – kérdezi azonnal Liam, amint belépek a helységbe, mit sem törődve azzal, hogy beszéd közben az étel, amit a szájába tett, most már pár darab az asztalon landolt.

-Hát… nem. –feleltem gyorsan, majd leültem a Nialler melletti székre.

-Akkor mi történt? Harry ugyanis előtted pár perccel… -kezdte ismét Li

-Lehet az egy fél óra is –szakította félbe Niall, s közben nagyokat pislogott.

-Mindegy, a lényeg az, hogy az előbb Harry, mint egy őrült, rontott be és követelt egy gitárt, majd bezárkózott a szobájába. Nem jön ki, és még Loui sem tudott rá hatni… -biccentett fejével a nappaliban tartózkodó srácok felé, majd fölállt, s csatlakozott hozzájuk.

-Tudod… mikor Harry utánam jött…- szólaltam meg hirtelen – Ott, a taxiban történt valami. Valami, ami biztossá tette a döntésemet. –néztem bele szemeibe, majd elővettem a táskámból  fehér, vagy néhol éppen színes lapot, amire támaszkodni fogok az elkövetkezendő pár órában.

-Mi? Ne… -rázta a fejét, s közben gyönyörű szemeivel engem, vagy a papírt pásztázta- Nem ér ennyit. Vagy… mi történt, amiiért eddig fajult a dolog, hogy el kell r… - nem fejezte be. Nem engedtem, hogy befejezze. Kezemet szájára tapasztottam, majd pár másodperc múlva kezét enyémre helyezte, s ott tartotta. Elhúzta kezünket az arcára, majd a combjára, s két kezével fogta közre enyémeket.

-Megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. –mondtam ki a most legfájóbb szavakat, majd éreztem, hogy elengedi kezeimet, magam mellé hulljtja övéit. Miért? Az… Az lehetetlen… Nem… Dehogy… A gondolat, mai átfutott az agyamon, csak rövid ideig volt benn, hiszen ami nem lehetséges, azt nem lehet. Vagy mégis…

-Azt hiszem megyek. Megyek, ennek a rémálomnak végleg véget vetni… -állok föl a hosszas csönd után sietősen, majd érzem, hogy Ő is föláll, s magához szorít. Jól eső érzés járja át testem minden részét, úgy értem, tényleg Minden részét, s azt hiszem, ez pontosan így van Vele is. Még egy, de szigorúan csak egyetlen egy könnycseppet el is enged a szemem, majd ezt észrevétlenül letörölve szívok be még egy utolsó Horan illatot, s sietek be a szobába, ahol Harry tartózkodik. Rá sem nézve lépkedek végi a puha szőnyegen, egyenesen a bőröndöm felé, aztán a barna fa szekrényez, melybe ideiglenesen a ruháinkat tettük. Könnycseppek visszafojtva vettem ki minden egyes ruhadarabot, s miután azokkal végeztem, a fürdőszobából is kihoztam minden használati tárgyamat.Miután mindennel végeztem, tudtam, hogy eljött az idő. Leültem mellé az ágyra, majd hosszasan arcát néztem, s kisírt szemeit, melyek alatt lila táskák is feltűntek.

-Akkor itt a vége, igaz? Most jön a szakítós rész… -szólalt föl keservesen, s testével is felém fordult.

-Mielőtt bármit is mondanál, szeretném ha tudnád, hogy most mindent megtennék, hogy visszatekerhessem az időt. Azt akarom, hogy újra, ismét elmenjünk csak ketten egy helyre, ahol senki nem talál ránk és azt csinálunk amit akarunk. – mondta maga elé meredve.

-Mindketten elrontottuk Harry. Te és én sem így akartuk ezt. De szerintem tíz vagy tizenöt perc alatt senki sem szűnik meg szeretni a másikat. Sem egy hét, sem pedig egy hónap alatt. Mégis, úgy őszintén, Harry. Mire gondoltál… mikor összefeküdtél Taylorral? –tettem föl dühösen, bár már inkább iránta érzelem mentesen a kérdést, mire egy hosszú csönd állt be. Igen, az a bizonyos kínos fajta…

-Akkor nincs miről beszélnünk. –folytattam, majd fölálltam és a bőröndömért mentem.

-Kérlek, én nem így akartam. Ne legyen vége. Nem lehet vége. Nem akarom, hogy vége legyen. Most nem. Itt nem. És máshol sem! Én… én… én sajnálom! Szeretlek!

-Sajnálom Harry. De ennek itt, és most van vége. Mind ketten hazudtunk egymásnak. Én megcsókoltam Zaynt, te pedig lefeküdtél Taylorral. Hibáztunk, és ez ellen már nincs mit tenni. Én ma hajnalban haza utazom Londonba. El hozom a cuccaim tőletek, aztán majd lesz valahogy.  

-Mi? Inkább elrepülsz a gondok elől, mint hogy megbeszéljük őket? – kelt ki halkan magából.

-Jézusom Harry, ezen már nincs mit megbeszélni, hiszen vége van. Érted? Vége. A legjobb az lenne, ha… ha megszakítanánk… -nyeltem nagyot – minden kapcsolatot. – Ekkor megfogta karomat, s a falnak szorított, s testével nekem feszült.

-Most meg mit akarsz? Talán megint… -sajnos nem mondtam el, amit akartam, mert közbe vágott. Azért fáj, fájt, hogy így van vége… így volt vége…

-Szakítottam Taylorral, ő csak egy fellángolás volt, és magam sem tudom miért, de tisztában vagyok vele, hogy egy barom vagyok. Sőt, tudom, hogy ez megbocsájthatatlan, de ha tényleg vége, és tényleg azt akarod, hogy köztünk mostantól minden kapcsolat megszűnjön, hát rendben. De egy kérésem azért nekem is van.-suttogta szinte teljesen az ajkaimra. Lehellete égette, perzselte bőrömet, s akármennyire is tudtam, vagy állítottam magamnak, hogy nem szeretem és el kell felejtenem, azért belül tudtam, hogy Én igenis Őt szeretem.

-Mégpedig? – kérdeztem arrébb húzódva arcától, de még mindig szorításában maradva.

-Ígérd meg, hogy nem felejted el, hogy mi volt köztünk. Ígérd meg, hogy tudni fogod, mi is volt ez az egész. – majd mintha az életéért küzdött volna, kapott ajkaim után egy csókra, s amit lehetett mindent beleadott, a már tényleg kimondhatjuk, az Utolsó Csókba. Zihálva váltunk szét, s húzódott el tőlem, majd megfogtam bőröndjeimet, s alsó ajkamat beharapva tettem z ajtó kilincsére a kezemet. Fejemet lehajtottam, majd eleget tettem kérésének.

-Ígérem – suttogtam, majd ránéztem, s kilépve az ajtón, mögöttem a bőröndömmel a nappaliba indultam. Lehetett volna bizonygatni bárkinek, bármeddig, ezt mindketten biztosra tudjuk, hogy nincs vége.

-Hát srácok, én nem így terveztem, de kijelenthetem, hogy mostantól nincs olyan, hogy Charry, sem Styrooks. –nevettem föl nagyon halkan gúnyosan, majd a még mindig pulton heverő repjegyemért siettem. És akármi történik, ebben az a leghihetetlenebb, hogy az egész, egyetlen nap alatt történt…

-De mégis minek kell a bőrönd? –biccentett fejével Loui a mellettem helyet kapó dologra.

-Szakítottunk Harryvel, én pedig hazautazok. Nem tudnék tovább így itt maradni. Tőletek is elhozom minden cuccomat, aztán keresek egy ideiglenes albérletet, vagy valamit. Minden esetre köszönöm,hogy nálatok lakhattam, és köszönök mindent. Sosem felejtelek el titeket. –hajamba túrva mondtam ki minden gondolatomat, mire csak egyetlen, hülye mondat volt a válasz, vagy a reagálás…

-Hol a kandi kamera? Ugye most csak szivattok?! –tette föl a költői kérdést Lou. Őszintén tényleg valami ilyesmit vártam tőle.

-Sajnos nem. –kúszott gúnyos mosolyra a szám, majd javasoltam, hogy elköszönnék mindenkitől külön-külön.

A gépem indulásáig már csak két óra. Őszintén szólva van egy kis bűntudatom… Az egyik, hogy eleget tettem apám kérésének, miszerint nyugodtan jöjjek el New Yorkba, ő jól van. Na igen… Még csak az anyámat sem „találtam meg”… A testvéremről nem is beszélve. Egyáltalán nem is tudok róla szinte semmit, utoljára Miamiban láttam, azóta semmi. De van egy rossz előérzetem. Úgy érzem nem kellett volna egyedül hagynom a haldokló apámat. Ha valami történt, és esküszöm, sosem teszem túl magamat rajta. És mivel a szakítás is belépett a képbe, így még egy ok, hogy én is összeomolhassak és valahol egy sarokban, depisen végezzem…

Most egyébként Niall szobájában vagyunk, ketten… Foggalmam sincs mi történt igazából kettőnk között. Csupán csak egy csók, vagy valami több? Ahjj… ugyan már…

Harry Styles

Valamin ki kellett, hogy „tomboljam” magamat, miután hazaérkeztem. Az a csók, s játék, valahogy felkavarta az érzelmeim, s valamit tennem kellett. Erre a legjobb dolog , -nem, nem az ivás, bár az is megfordult a fejemben, de ha ennek tényleg végleg vége, akkor biztos, hogy alkoholba fojtom bánatom. – az írás. Még pedig a dal írás. Ki kellett adnom magamból mindent. Nem tudom, hogy hogyan is csináltam, mert ilyesmire aztán tényleg nem volt sok példa, -na jó, egyszer sem… - de megírtam a dalt, amit Cher iránt érzek. Avagy összefoglalja azt a több, mint fél évet, ameddig együtt voltunk. Beleértve minden hibát, gondokat, együttléteket, érintéseket, szavakat és sérelmeket. A dal, a Talán tényleg címet kapta. Fogalmam sincs miért, de tudtam, hogy ennek kell lennie. És a célom, hogy bármi áron, de ennek a műnek Brookhoz is el kell jutnia…

Igen, azt hiszem eljött a pillanat, hogy kihasználjam az egyedüllétet. Eddig erősen törekedtem nem sírni, mialatt itt volt Ő, de most megtörtem. Fájt látni és hallani, hogy ilyen könnyen vége lett ennek az egésznek. És bár tudom, hogy miattam volt az egész, de az még ettől is jobban fáj, hogy reggel, mikor még mindenkitől távol voltunk, csipán csak ketten, ott lent a hotel halljában, ahogy csókoltuk egymást, azt többé már nem tehetjük meg. Már ha rajta múlik. De bármi történjen, én harcolni fogok azért, hogy Mi újra együtt lehessünk. És küzdeni fogok azért, hogy mindenki megtudja, hogy Mi igen is szeretjük egymást, és bárki közénk állhatna, akkor sem felejtenénk el egymást. Tudom. Érzem. Bízom benne. S ha kell, akár titokban is tarthatjuk, de én újra küzdeni akarok érte. Újra el Akarom vinni egy esti, vagy délutáni randira, egy étterembe, egy nyaralásra, vagy akár egy Temze melletti kis sétára. Újra meg akarom ismerni és újra meg akarom csókolni és soha abba nem hagyni. Igen. Pontosan ezt akarom. És tudom, hogy Ő is. Ha kell, az örökkévalóságig harcolni fogok azért, hogy ezt a kapcsolatot visszaállítsuk a régi kerékvágásába. Nem… egy sokkal jobba. Egy sokkal letisztultabbá és szeretőbbé. Titkok, hazugságok, csalódások és félrelépések nélkül. Na igen… Ez most a szép álom, és az elképzelés. De bele kell gondolni abba is, hogy mi van akkor, ha ő majd idővel talál egy másik srácot, és Őt fogja úgy szeretni és csókolni, ahogy régen engem. Fáj elgondolkodni ezen, de muszáj. Egyáltalán mi van akkor, ha… ha… ha ő már nem is tervez velem többé tényleg semmilyen kapcsolatot? Nem… az nem lehet. Még ha azt is kérte, hogy ne menjek utána, én nekem el kell érnem a gépét. Igen, utána megyek és valahogyan megakadályozom, hogy elutazzon. Ha kell, akkor a repülőgép a testemen keresztül fog innen elmenni. Csak késő ne legyen, mire odaérek…

Kész. Vége. Elment. Végleg. Ez a négy óra rettentő rövid volt. Egyre vészesebben fogyott, és az utolsó pillanatokban az indulása előtt, teljesen úgy éreztem, mintha az egyik felemet elveszítettem volna. Kivártam a percet, hogy miután végleges elhagyta a hotelt és a srácok is elhagyták a terepet, én halkan kiosonhassak és Utána menjek. Igazából csak tippeltem, hogy melyik reptérre is mehetett, de az érzékeimre hallgattam és csak mentem amerre a szívem húzott. Márpedig ha az érzésem most téved, akkor tényleg minden remény elveszett. És akkor megláttam Őt. Ahogy kiszállt a taxiból, s a sofőr a csomagjait adta át a kezébe. Az Ő kezébe. Majd fizet, s sietősen az épület felé veszi az irányt. Még szerencse, hogy ki vannak világítva az utak, különben biztosan nem láttam volna meg. És az érzésem sem csalt. Köszönöm, Istenem!

A rövid parkolóhely keresés után –végre – a fejemre húztam a kapucnit, a kabátomat pedig az orromig fölhúztam. Nem jött volna jól ha megállítanak egy-egy aláírásért, vagy fénykép kedvéért. Bár ki az a hülye, aki ilyenkor a One Direction tagjait keresi egy New Yorki forgalmas reptéren. Ráadásul éjjel… Mindegy, a lényeg az, hogy sikeresen átjutottam a tömegen, és a kijelzőn kerestem a Londoni járatot. Kettes kifutó, első hely. Remek.

-Uram,jegy nélkül nem mehet át. A gép azonnal felszáll. –állított meg hirtelen egy izmos, kopasz férfi. Na, persze. Azt várhatják, hogy én megállok és itt hagyom a szerelmemet…

-Kérem, engedjen át. Van azon a gépen valaki, aki az életemet jelenti nekem, és nem kellene most ot lennie! – közöltem az érzéseim, majd belegondolva, hogy mi lenne ha… elmondanám, hogy ki is vagyok, biztos beengedne. De azért a nagy, híres Harry Stylesnak sem lehet mindent. Utálom, hogy az emberek csak ezt látják bennem. Nem akarok Az a Harry Styles lenni. Én simán csak Harry Styles szeretnék maradni.

-Rendben, de csak most az egyszer. – nyelt nagyot, majd áttessékelt a kapun. –na, menjen már mert még meggondolom magamat! – utasított, majd futásnak eredtem. A gépre már az utolsó emberek szálltak, s a csomagjaikat adogatták.

-Cher! –kiabáltam a lépcsőn fölmenő szerelmem felé. Meglepődötten a hang irányába fordult, majd megállt egy pillanatra, s megtaláltuk egymás tekintetét.

Cher Brooks

Még csak most tudatosult is bennem, hogy mi is történt. Avagy történik. És egy pillanatra, mintha hallucinálnék. Mintha hallanám a hangját. Mintha nevemet kiabálná. És ezt a hangot millió közül is felismerném. Hátrafordultam, és megbizonyosodtam arról, hogy vajon tényleg csak oda képzeltem volna a hangját. De nem. ott állt már előttem, csipán csak öt centire és beszélt hozzám. Nem értettem, hogy mit mond. Csak arra figyeltem, hogy itt van és nem érdekelt az sem, ha a gép fölszáll és itt hagy a csomagjaimmal együtt. De sajnos még mindig ott volt az a kis hiba, amiért véget vetettünk vagy vetettem ennek az egésznek.

-Nem tudom Harry. Én már semmit sem tudok. Barátok még lehetünk, de nem most. Csak arra kérlek, hogy adj időt. – suttogom hangosan, s kezére nézek, amely az én felkaromon kap helyet.

-Asszonyom kérem, szálljon fel. Indulnánk. –zökkent ki minket egy hang, majd újra volt barátom felé fordulok.

-Mennem kell.

-Bízom benne, hogy egyszer még együtt leszünk… -suttogja maga elé , s azt hiszi nem hallom, pedig tényleg, majd kezembe ad egy papírt, s azt mondja „Menj!”. Így is teszek, majd elfoglalom a helyet a gépen, s kinézek az ablakon. Már nincs ott. A telefonomért nyúlok, hogy kikapcsoljam, de előtte még egy üzenetet megnyitok amelyet most kaptam.

Csak ne felejtsd el, hogy bármi történjen, Én szeretni foglak. xx

Nem reagáltam semmit rá. Kikapcsoltam a készüléket, majd a táskámba helyeztem és vártam, hogy mikor szállunk már fel. A papírlap, amit a kezembe adott, a mellettem lévő ülésen helyezkedett el. Nem tudtam a tartalmát,de egyre nagyobb késztetést éreztem rá, hogy elolvassam. Nem tettem. Majd ha Hazaértem. Egyedül, egy szobában. Még ha nem is tartalmaz semmi fontosat, úgy érzem, ezt egyedül kell elolvasnom vagy megnéznem. Hogy kísértés ne legyen, bepakoltam azt is a táskámba, s magam mellé helyeztem. Éreztem, hogy hirtelen elindulunk, s a gép emelkedik. Lassan, szinte érezhetetlenül, majd egyre gyorsabban és gyorsabban… Igazából lehetetlen lenne megmondani, hogy pontosan mi is történik bennem. Nem tudom mit érzek. Nem tudom eldönteni, hogy szomorúságot, vagy hatalmas dühöngést. Talán egyiket sem. Csupán csak puszta ürességet. A leg pontosabb fogalom erre az lenne, hogy… olyan ez, mint a hóesés szeptemberben. Olyan váratlan, hideg és szomorú. Végülis annyi minden keresztül mentünk már tényleg, hogy végül mindent túléltünk. A rajongókat, az őrült szerelmeseket, akik szerint elvettem az egyik férjüket. Az újságírókat, a paparazzókat, akik mindig minden helyen tettre készen álltak egy-egy szó, mondat, vagy kép elcsenése miatt. Túlestünk pár csalódáson, és félrelépésen. Az is igaz, hogy mindössze kétszer megcsókoltam Zaynt és nem voltam biztos akkor sem az érzéseimben, de attól még tudtam, hogy Hazza számomra az igazi. Ő pedig most két hete viszonyt folytatott Taylor Swifttel. Lefeküdtek és én ezt csak most tudtam meg. Harry iránt sem utálatot érzek, csupán csak nincs felé már bizalmam, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném őrülten. És ez a bizonyosan több, mint fél év teljesen megváltoztatta mindkettőnk életét. Ha úgy tetszik fenekestül felfordult az egész. De bárki bizonyíthat Neki, akár nekem bármit, egyetlen egy dologban biztosan biztos vagyok, és Ő is az lehet; A mi világunk olyan, mint senki másé.

Leave me alone!

 Sziasztok!

Hát ismét jelentkezem. Az évben bizonyára az utolsó rész. Pontosabban az utolsó előtti rész. Igaz, még kettőt ígértem, de ha úgy jön ki, akkor már csak 49. fejezetes lesz az első kötet, és nem 50. Bár az egy szép szám lenne, és mivel 50 olvasó, 50 fejezet, az úgy jó nem? :) Na mind1. A meglepetésről pedig annyit, hogy még nem mondom el, mi az, de hamarosan megtudjátok.:)) Köszönöm az előzőhöz a kommenteket és a pipákat. Ha addig nem találkoznánk -bár kétlem, hiszen van egy meglepetésem- akkor Mindenkinek B.U.É.K.! és köszönöm, hogy velem voltatok az évben, Ti vagytok a legjobbak. Íme a 48.! Jó olvasást!<3

„Amikor beleszeretünk valakibe, az a benyomásunk támad, hogy az egész univerzum mellettünk áll és támogat: ezt láttam ma a naplementében. De ha valami rosszul sikerül, egy csapásra oda az egész! Oda minden: a kócsagok, a távoli zene és ajkának édes íze. Hogyan tűnhet el ilyen hirtelen a szépség, ami néhány perccel ezelőtt még megvolt? Az élet nagyon gyors: pillanatok alatt letaszíthat minket a mennyekből a pokol fenekére.”

Még sosem láttam ennyire dühösnek. Soha. Legalábbis velem, velünk, a legjobb barátjával biztos nem. Mint aki kísértetet látott álltam ott Niall mellett kővé dermedve, s közben Harry mozzanatait figyelve. Nagyon megijesztett a viselkedése. Hogy őszinte legyek, nem bírtam elképzelni, hogy ez az igazi Hazza lenne. Valami történt vele. Teljesen megváltozott. Haha, talán rájött, hogy valamit el fog veszíteni az életéből?

-Te mi a jó büdös francot művelsz itt, Niall? –hangzott szájából a dühös mondat, s erre én azonnal Niall elé léptem, s úgy húztam magamhoz. Még a végén verekedés lesz. És azt nem bírnám „túl élni” ha miattam lenne. Nem…

-Inkább te mit keresel itt…-préseltem ki fogaim között. Erre szemei elkerekedtek, majd ellökött barátom elől, s őt a vállánál fogva kitessékelte nem éppen szépen a szobából.

-Mi ütött beléd? Te nem vagy normális… Tudod, mit művelsz? –kérdeztem dühösen, majd épp el akartam hagyni a szobát, s elhúzni innen, még mielőtt bármi történne, de megragadta a karomat, s erősen a falhoz szorított.

-Én pontosan tudom mit csinálok. Elmondanád mit csináltatok itt ketten?- majd még közelebb vonta testét hozzám, s ajkait erősen közel húzta enyéimhez. Nem csókolt meg, csupán csak játszott, s közben a meg nem szűnő szorításán nem engedett.

-Ugyan mit csináltunk volna? Ébredj már föl! És ne játssz velem tovább.-próbáltam meg kirántani karomat a fogásból, de nem sikerült.

-Mire gondolsz?-lökött le az ágyra, majd fölém mászott, s két karomat erőse lefogta.

-Harry te részeg vagy.- soha nem tenne ilyet. Egy nővel sem lenne képes ilyesmire. -Engedj el, ez nagyon fáj!-sikoltottam föl hirtelen, s próbáltam kimászni alóla.

-Szerinted bejönnék részegen a hotelba, miközben tudom, hogy tele van rajongókkal az egész kert? – nevetett gúnyosan, s belecsókolt a nyakhajlatomba. Erre halkan fölnyögtem, s ez volt a menekülés pillanata. Kimásztam alóla, s az ajtó felé siettem, mikor utánam kapott, s két kezemet leszorította ismét, majd csókolni kezdett. Ha magamtól nem tudok szabadulni, akkor muszáj valahogy jeleznem a másik szobában lévő srácoknak.

-Niall! Niall! –sikítottam föl a lehető leghangosabban, s pár másodperc múlva nyílt az ajtó, s Louis és Niall személye jelent meg. Lou azonnal leszedte rólam Hazzát, s az ágyra ültette, Niall pedig kivitt a nappalba, s leültetett a fekete bőrkanapéra. Azonnal karjaiba bújtam, s ott engedtem el azt a pár könnycseppet, ami a fájdalom miatt kikívánkozott belőlem.

-Jólvan, most már vége. Ne sírj.- suttogta fülembe a nyugtató szavakat. Hmm… milyen érdekes… véletlenül nem pont Harrynek kellene most velem lennie? Ő, meg a nagy szerelme...

-Én… Én… nem tudom miért csinálta ezt. –habogtam, s újra barátom karjaiba menekültem.

-Mert szerelmes. –hagyta el egy gúnyos kacaj a száját.

-És ebben az a leg fájóbb, hogy nem be…-mondatom befejezetlen maradt, mert kezét számra tapasztotta, majd így szólt…

-Ne mond ki. Akkor rosszabb.- kúszott halvány mosoly a szája szélére.

Harry Styles

Louis, mint egy őrült, tépett le Brooke-ról, s taszított az ágyra.

-Mi volt ez Harry?- csukta be gyorsan az ajtót, s megállt előttem karjait mellkasa elé fonva.

-Nem tudom.- feleltem hanyagul. Az igazság az, hogy tényleg nem értem mi is ütött belém.

-Mi a fene volt ez Harry? – kérdezte újra, dühösebben.-Ugye tudod, hogy ezzel elveszítetted a barátnődet. –jelentette ki, majd leült mellém az ágyra, s arcomat figyelte.

-Sajnos már rég elveszítettem. – túrtam idegesen a hajamba. Lou szemei elkerekedtek, majd egy olyan „mi a sz*r?” Fejet vágott.

-Miről beszélsz? Milyen elveszítés? –tette föl sorban a kérdéseket, majd fölállt, s oda-vissza járkált a szobában.

-Emlékszel… mikor nem értem oda időben a próbára? –kérdeztem, majd egyik szememet lehunytam. Már előre féltem a reakciójától. Bólintott.

-Akkor azért késtem, mert… mert Taylorral voltam. –mondtam ki végül, s hátra dőltem az ágyon. Jöhet a Louis féle fejmosás… Na jó, lehet csak én fogom fel ezt így, pedig ő csak „segíteni” akar. Bár ebben a helyzetben, ez sajnos semmit sem ér. Én rontottam el, és most már biztosan nem tudom helyrehozni. Cher nem bízik bennem többé, sőt ráadásul még most majdnem… egyszóval utálhat.

-Hol van a kandi kamera?- csak ennyit kérdezett, majd megállt előttem, s rezzenéstelen arccal engem figyelt.

-Ma pedig mikor elvittem ebédelni Cher-t… fölhívott Taylor és szerintem látta, hogy ő hívott ezért elrohant egy taxival. Próbáltam követni a taxiját, de kikanyarodtak egy mellékútra és eltűntek.

-Ugye tudod, hogy egy barom vagy? Ugye tudod, hogy ha most őt elveszíted, akkor… akkor napokig, hetekig, esetleg évekig depresszióba esel? Ugye tisztában vagy vele, hogy e…- legalább ő az igazat mondja…

-Igen Lou tisztában vagyok ezekkel. Sőt, azzal is, hogy egy hülye vagyok, de én nem ezt akartam.

-Most mit csináljak? Ez a hajó már elment…- fátyolosodott el közben a szemem. Úgy érzem sírni fogok. És már hullnak a is a könnycseppek. Remek, ezt jól megcsináltad Harry!

-Menj, és kérj tőle elnézést. Vegyél neki egy csokor rózsát, aztán vesd be a lepedő harcot.-rázta a fejét, majd mint aki jól végezte dolgát lehuppant az ágyra. Igen, minek is kérdeztem. Tudtam, hogy valami perverz dologgal áll elő. De azért ez akkor sem hülyeség…

-Na jó, viccen kívül. – fordultam felé.

-Nem viccnek szántam. –felelte komolyan, mire nagyot nyelem s megforgattam a szememet.- Egyébként nem gondolod, hogy Niall helyett, most neked kellene ott lenned vele? –bökött fejével az ajtó irányába. Föl álltam, s halkan kinyitottam az ajtót, mire megláttam Niall-t és Brooke-t ölelkezve. Már éppen indulni akartam, mikor Loui visszahúzott.

-Meg ne próbáld. Az most nem old meg semmit, ha odamész, elküldöd Niall-t és bocsánatért esedezel, ezt te is tudod. Láss, Harry. Ne csak nézz… -mondta, majd kilépett a szobából, s magamra hagyott. Igaza van. Teljesen igaza van. A fürdőbe siettem, s a tükörbe néztem. Egy roncs állt velem szemben. Egy kialvatlan, boldogtalan roncs. Miért kellett nekem megcsalni Őt? Teljesen hülye voltam és vagyok is, amiért lefeküdtem Taylorral. Nekem kellene Cher mellett ülnöm, feküdnöm, csókolnom, érintenem, ölelnem, nem pedig Niallnek. Na jó, ő nem csókolja, hiszen csak barátok, de… Gondolatmenetem abbamaradt, mikor megláttam a csap mellett a feltúrt neszesszeremet és a felbontott borotva pengét. Te jó ég. Ez is az én hibám. Nem történik ez az egész, ha nem lépek félre. Brooke most itt feküdne a kádban elvérzetten, holtan, és mind ez csakis miattam. Ekkor már nem bírtam tovább, s Kirohantam a szobámból egyenesen a lakosztály nappalijába, ahol még mindig ugyanott, ugyanúgy ült Niall és… és a barátnőm. Bár már ennek a szónak a jelentésében nem vagyok biztos a mi kapcsolatunkban. Mikor megláttak, Cher hirtelen elfordította fejét, majd valamit mondott mellette ülő ír-barátjának, s azzal föl is álltak és elindultak Niall szobája felé.

-Várj. Brooke, kérlek… hallgass meg. – mentem utánuk, s lehajtottam a fejemet.

-Miért, Harry. Miért?! Azért, hogy hallgassam a bocsánatkérésedet? Inkább hagyj békén, kérlek. –rázta a fejét, majd belépett a szobába. Még mielőtt becsukhatta volna az ajtót, én visszatartottam kezemmel, s kinyitottam. Nem adom fel ezt ilyen könnyen.

-Csak had magyarázzam meg. Csupán ennyit kérek. – suttogtam.- Kérlek.- folytattam egy nagy sóhaj után. Végül egy szemforgatás után becsukta az ajtót, mire kővé dermedve álltam továbbra is ugyanott. Pár pillanat múlva újra nyílt az ajtó, s kilépett rajta, majd leült a kanapéra.

-Hallgatlak.

-Rendben. Csak öt percet kérek. Ötöt. – majd leültem mellé, s folytattam.- Elmondom az igazságot. Mindent elmondok, bármit amit tudni akarsz. Csak bocsájts meg. – fogtam két kezét közre az enyémekkel, s úgy mondtam tovább. Elmondtam neki mindent Taylorról az elejétől a végéig. Persze arra kérdésre, hogy „ Mégis Miért?” még most sem tudtam válaszolni.

-Brooke, kérlek bocsájts meg. Kérlek higgy nekem. Sajnálom, és tudom, hogy elcsesztem, de most mindent megadnék azért, hogy visszapörgethessem az időt. – mondtam szinte könnyezve, s egy hatalmas sóhaj után, egy kérdés tett föl.

-Harry. Én csak annyit szeretnék tudni, hogy mióta… mióta tart ez az egész? – majd kivette kezeit az enyémekből, s lehajtotta fejét. Rövid gondolkozás után, hogy vajon mit is mondhatnék –persze, tudom mióta van viszonyom Taylorral- hiszen most lehet ezen bukik minden. Talán egy éjszakát még kilehetne magyarázni, de annyi időt mégsem. Dehogy! Szó sincs itt semmiféle kimagyarázásról, sem megmagyarázásról. Itt már nincs helye a miértek megmagyarázásának. Nincs… Itt már csak a szeretetnek van helye. Már ha még van. Ha még érez irántam valamit. Valamit, ami nem a gyűlölet. El kellene gondolkoznom arról is, hogy vajon én mit tennék vagy mondanék ilyen helyzetben. Igen, már túlléptünk a Zaynes eseten, de az csak egy csók volt, könyörgöm! Te jó Isten, mit beszélek. Egy Szerelemben, úgy értem az Igazi szerelemben egy csók is fontos… nem csak Egy csók…

-Úgy… egy hete. Mielőtt eljöttünk New Yorkba, azon a napon kezdődött valami…-kész. vége. elrontottam. Szemei elkerekedtek, hajába erőteljesen túrt bele, majd rám nézett, s megrázta a fejét. Idegesen fölállt és a pulton lévő poharat a földre dobta, a gurulós fotelt arrébb lökte, s szinte betörte a saját szobánk ajtaját. A táskájával tért vissza, s épp mikor távozni akart, akkor lépett ki a többi szobákból Zayn, Niall, Liam és Louis. Mindenki végig mérte az apróbb károkat, s már csak egy hatalmas ajtócsapódásra lettünk figyelmesek.

-Mégis mire vársz még? – szólalt meg Loui, úgy két perc múlva Cher távozása után, mire összerezzentem. Azonnal fölpattantam, s a lift felé rohantam. Még időben elértem, s rövid idő múlva már lent is voltam. Nem érdekelt a tömérdek rajongó, akik ott álltak fotóra készen a hotel előtt. Muszáj volt megmenteni a szerelmünket. „Vagy most, vagy soha” céllal léptem ki az üvegajtón, mire hangos sikoltások és vakufények vettek körbe. Nem messze megláttam Brooke-t, amint egy taxira várva áll, s közben idegesen járkál. Gyorsan eltűntem a szálloda melletti vészkijárat mögött, s oda futottam Hozzá. Megijedt a hirtelen érintéstő, ezért kicsit meginogott.

-Mit keresel itt? Meg mondtam Harry, hogy hagyj békén. – lökött el magától, s beszállt sietősen az előtte hirtelen megálló sárga taxiba. Kaptam az alkalmon, ezért menten beszálltam hozzá én is a másik oldalról.

-Rendben. Felőlem gyere, csak ne szólj hozzám. –rántott meg a vállát, majd a sofőrnek egy”Gyerünk”-et kiabálva hátradőlt, s az ablakon kifelé kezdett nézelődni.

-Kérlek ne tedd ezt.  –tettem combjára a kezemet, mire odapillantott, s nyelt egyet – Bármit, de ezt ne.

-Kérlek. –hajoltam arcához közelebb, mire arcát felém fordította és… - most milyen jó lenne azt mondani, hogy megcsókolt, és boldogan szállunk ki a taxiból egy másik szálloda felé, ahol egy csodálatos estét tölthetünk el. Már megint Arra gondolok… - ha még lehet, közelebb jött hozzám, szinte ajkaink súrolták már egymást, majd így szólt…

-Hagyj békén. – suttogta, majd mintha megcsókolt volna, nyitotta ajkait résnyire, majd hirtelen elhúzódott és elfordult. Na ezt nem hagyhatom annyiban. Játék? Legyen játék.

-Ne játssz velem. – húzódtam közelebb hozzá, s magamhoz húztam, s én is eljátszottam ugyan azt, amit ő velem. Ajkaimat lágyan hozzáérintettem övéihez, de mégsem csókoltam meg. Kezemet végig futtattam combján, mire éreztem, hogy megremeg.

-Azt hiszed, élvezem? – suttogta ajkaimra. Testünk szinte már teljesen érintkezett, csak ajkaink választottak el minket egymástól.

-Igen. –feleltem pimaszul. Hiszen tudom, hogy igenis élvezi, csak játszik. Na jó, lehet kicsit egoistán hangzott, de tudom, hogy arra várt, hogy csókoljam meg. Eleget tettem vágyainak, azért megkockáztattam. Lassan ajkaira tapasztottam enyéimet, s egyre vadabbul csókoltam. Gondolom kapcsolt, mi is történik, hisz’ eltolt magától…

-Szállj ki! – utasított. – Szállj ki! –kiabált. –Szállj ki nem hallod? Szállj már ki!- a sofőr hirtelen fékezett, s egy utolsó pillantást rávetve feleltem…

-Rendben. Ahogy akarod. – majd magam elé bólintottam, s kiszálltam a taxiból és elindultam a járdán. Tekintetemet közben végig rajta tartottam, mikor az autó elindult, s elhajtott. Elment. S én nem követhetem. Nem tehetek semmit. De egy biztos; Nem adom fel.