Drága, kitartó Olvasóim!
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom Nektek, de egyszerűen nem ment. Tudom, hogy jó pár hét eltelt és én nem hoztam az új fejezetet, pedig vártátok. Ami egyébként nagyon sok boldogsággal tölt el! De most megérkeztem vele, bár valljuk be, nem éppen a leghosszabb, de valahogyan be kell indítani az eseményeket, és többnyire Cher gondolkodását fogalmazza meg. Fonosnak tartottam, hogy az első fejezetben ezeket leírjam, hogy részekkel később láthassátok a változást. Mert lesz változás :) Ígérem, hogy mostantól beindulnak a dolgok, minden visszatér az eredeti és eddig megszokott kerékvágásba, persze csak akkor, ha Ti is benne vagytok :) A további fejezetek is szintén megkapják a 6+ oldalnyi tisztességet és természetesen az izgalmakat. És még valami: Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy olyan könnyen együtt lesz újból a Brooks és Harry páros? :)
U.i.: Kérlek, nézzétek el nekem, hogy nem tartozik a legjobb fejezetek közé.
Cher
Brooks
„Ami az emberek között
történik, sohasem véletlen. Az sem véletlen, ami a te életedben történik,
ahogyan az sem, hogy milyen kapcsolataid voltak, és ezek hogyan alakultak.
Mindenkiben rejlik egy erő, benned is. Ez az erő felel mindazért, ami veled
történik, és minden olyan eseményért, ami meghatározza az életedet. Néha az
ember csak akkor tudja meg, mit keres, amikor nekiütközik, és hanyatt vágódik
tőle a földön. Különben is, mi értelme az életnek, ha mindig ugyanazon az úton
járunk?”
Mindig
is nagyvárosba vágytam. Mindig is fővárosban szerettem volna élni, s a
középpontba akartam kerülni. Az életemből ki szerettem volna hozni a
legjobbakat, s mindent, amit csak lehet. Hajtott a vágy, az a bizonyos tűz. De
így, tizenkilenc év elteltével rádöbbentem, hogy ez nem is olyan jó. Talán a
gyerekkorom, vagy, talán a múltam az, ami miatt szerettem volna a jövőben több
figyelmet kapni. Egy kis időre ez össze is jött. Az álmaim túl gyerekesek
voltak. Szerettem volna a zenében elhelyezkedni, esetleg színésznő lenni.
Megköszönhetem az Úrnak, hogy amit elterveztem, azt, ha nem is, azért
belekóstolhattam a világába. Idővel rájöttem, hogy egyik sem az én világom. Nem
tudok azonosulni sem a dalokkal, sem a szerepekkel, sem a tánccal. Legalábbis
azzal nem, ami kötelező. Ha önmagamat adom, akkor talán. De az önmegvalósítás
sem sikerült. Soha. Ha megkérdeznék, hogy vajon hányszor lehettem önmagam,
akkor valószínűleg nem tudnék mondani semmit. Csupán némán állnék, és
hallgatnám az óra ütemes kattogását. Mialatt próbáltam rátalálni magamra,
megismertem egy embert, aki azt hiszem, az életben a legtöbb boldogságot,
szeretetet, bánatot, szomorúságot, féltékenységet, hibát, tragédiát, izgalmat,
kalandot és fájdalmat okozta. Igen, elsőre talán kissé soknak, és zavarodottnak
tűnhet ez az egész, de azt hiszem, és bár sokan mondják ezt, én mégis úgy
gondolom, mikor betöltöttem nagykorúságom életévét, gyökerestül megváltozott az
egész életem. És azzal, hogy beutazhattam rengeteg várost, megpillanthattam millió
csodát és szépséget, az élményeim, s tapasztalataim gazdagodtak. A rossz, és
fájó dolgokat nehezen lehet elfelejteni. Sokszor egyáltalán nem. Abban a
tudatban élni, hogy nincsenek barátaid, elviselhető. Abban a tudatban élni,
hogy nincsenek szüleid, képtelenség. Persze, hiszen én is voltam gyerek, és
tizenéves! Tudom, hogy legtöbbször csak a pokolba kívántam őket, s azt kívántam
párszor, hogy bár ne lennének, s nőhessek fel, aztán ott hagyjak mindenkit a
francba… Nem. Ezt, mindössze csak elképzelni tudtam. Talán ilyen lehetett egy
normális család. Én állandóan egyedül voltam, megtagadtak és veszekedtek velem.
Ez is normális, nem? A szülők nélkül élni dolgot, úgy értettem, hogy hiába a
gyönyörű családi ház, hiába egy testvér, hiába a pénz, ha nincs boldogság. Sokszor
mondják, hogy a pénz nem boldogít. Szerintem ez nem igaz. A szegény, és utcán
fagyoskodó embernek a pénz a mindent jelentené. Nem nagyon mondok erről semmit,
hiszen ez a mondat eléggé megosztó. És ebben a pár percben már ez is hosszú
gondolatmenet, ami már jó ideje folyik át az idegeim egyes rostjain. Fáj látni,
hogy hirtelen elveszítek mindent, ami fontos.
- Te
mindenhol ott vagy, Horan? – igyekezett Harry idegesen a szőke fiú felé, aki
inkább meghátrált, hiszen a tudatunk legmélyén valószínűleg mindnyájan tudtuk,
hogy mi fog következni. Styles megragadta az ellenfele pulcsijának a mellkasát
borító részét, annál fogva dühösen közelebb vonta magához, s mintha csak egy
varázslatos tündér lépett volna elő egy mesésből, s az könnyedén suhint egyet a
pálcájával, olyan gyorsan és hirtelen történt minden. Harry megrázta a fejét, s
mintha mondani akart volna valamit.
- Oké!
Felfogtam! Egy vesztes vagyok, te pedig mindig csak győztes lehetsz. Mindent
megkaptál. Tessék! És én idióta, még képes voltam idejönni, hogy majd mindent
rendbe hozunk. Hogy majd minden jó lesz, és olyan lesz, mint régen. Vagy egy
kicsit hasonló. De nem! – őrjöngött – Nem! Te megint itt vagy, és elrontasz
mindent, mint ahogyan azt általában tenni szoktad! – járkált furcsán fel, s
alá, köztem, s a fiú között.
-
Harry, kérlek… - szóltam halkan, de úgy éreztem, az én szavaim mit sem érnek
jelenleg. Talán ez a hallgatás pillanata.
- Még
valami! – fordult felém, s mutató ujját a magasba tartva folytatta – Talán túl
könnyen feladom, lehetséges. De azt hiszem, nem én vagyok a hibás. Több mint
fél év után, ha hagyom, hogy ez most így maradjon. De tudod mit? Vége. Vége az
állandó hajszolásnak, nem kívánok több időt elpazarolni a szenvedésre, a kínra
és a fájdalomra! Én végeztem! – túrt bele a hajába, s elsőre az összes szava
feldolgozhatatlanná vált, és nem is értettem igazán őket. Ingerült volt, de nem
tudtam kideríteni semmit. Annyi volt biztos, hogy mielőtt kisietett volna az
ajtón, még egy szóra visszafordult, bár szavait immár Niall felé intézte.
- És te
pedig! Remélem boldog vagy. Ne izgulj, viheted, szobára mikor csak akarod,
neked úgysem kellhet másra. Most már nem zavarok be a képbe, nincs kedvem az új
pár útjába állni! – az ajtó hangos csapódása jelezte, hogy elment. Mindössze
némán álltam a két lehetőség között. Csupán szótlanul néztem magam elé, és
gondolkodtam. Most mindennek vége. Nincs többé káosz. És így ért véget?
Teljesen egyedül maradtam, ismét. Sután pillantottam a földön heverő
konyhakésre, mely eszembe jutatta a néhány perccel ezelőtti eseményeket. Talán
jobb lett volna, ha tényleg visszajönnek értem az elmebeteg csalók, és kitudja,
talán már rég halott lehetnék. Vagyis, inkább ott ronthattam el mindent, mikor
segítséget kértem. Soha többet nem kérek segítséget. De egyszerűen nem hittem a
füleimnek, és fogalmam sem volt róla, hogy mit tehetnék. Két választásom volt:
Alaptalanul, és bőgve Harry után rohanok, akár egy rossz romantikus filmben a
szerelmes lány és minden jó lesz, vagy… vagy összepakolom a cuccaim és szó
nélkül felülök az első gépre és leszállok valahol az Államok egyik apró
városában. Bár nem voltak konkrét céljaim – bár ez megszokott – legördült egy
hatalmas kövér könnycsepp az arcomon, s mikor megéreztem enyhén sós zamatát az
ajkaimon, rögtön tudtam, hogy nekem már tényleg semmi keresni valóm itt. Sok
dolgot elrontottam, sokak között a kapcsolatomat Harryvel. Valamint Zaynel,
Louval és Niallel is. A sors furcsa fintora, nemde? És hogy miért nem estem össze
azonnal, és törtem ki hatalmas zokogásban? Miért nem kezdtem el csapkodni és
Horant kitoloncolni a házamból? Talán már nem fájt. Hazudtam. Szörnyen fájt, de
úgy érzem, még épp itt az ideje, hogy új életet kezdhessek. Egy új helyen, új
körben, új, emberibb gondolatokkal. A szobám felé indultam, a földre
fektettetem a matt színű, fekete bőröndömet, majd a legfontosabbakat
beledobáltam. Semmiféle rendszerezésre nem volt szükségem. Csak néhány
fehérnemű, felső, ruha, nadrág és cipő, valamint a fontos irataim, melyek
általában mindig a táskámban voltak. – Most ez tényleg kell nekünk? – szólalt meg
halkan az Ír fiú a háttérből. Tudat alatt fogalmam sem volt róla, hogy erre mit
is válaszolhatnék. Kihúztam a bőröndöt az ajtóig, a táskámba dobtam az
útlevelem és miegymást, aztán felöltöztem, s megálltam a sráccal szemben.
-
Tényleg ezt akarod? Mégis – kezdte fejét rázva – hová mehetnél? – fogta a fejét
furcsán, mintha csak „az eszem megáll” hangulat uralkodott volna benne.
- El.
Mindent, mit lehetett azt elrontottam. Nincsenek barátaim, nincsen senkim. Az
apámat konkrétan megölték, anyám idegösszeroppanással küszködik, a nővérem
pedig kitudja, hol van. Majd felbukkan pár év múlva újra. Én megpróbáltam rendbe
hozni. Nem sikerült – tártam szét a karom, majd a kulcsot kihúztam a zárból.
- És
azt hiszed, ha elmész, akkor azzal jobb lesz? Úgy gondolod tényleg mindent
megtettél a változás érdekében? Nem hiszem! És tudod mit? Nem vagy normális –
húzta össze a szemöldökét, én pedig vállat vontam. Nem hazudott. A teljes
igazságot mondta. De a szavak csak szavak, ritkán térítenek le valakit az
útról, hacsak maga is nem akarja, hogy letérítsék.
- Persze,
vonj vállat, és csinálj úgy, mintha nem is érdekelne. Ez a legkönnyebb! –
indult utánam, hiszen én időközben kijöttem és be is zártam a kaput. Gyalog
indultam a legközelebbi buszmegálló felé, Niall pedig az úttesten jött utánam,
és őrjöngött. Kissé szürkület volt, elég hűvös, és esőre is állt. Az utcában
egyedül voltunk a házakban lakókon kívül. Filmbe illő jelenet volt.
- Na,
jó! – álltam meg, majd a bőröndöm fogantyúját megfogtam, és bal kezemmel
rátámaszkodtam.
- Elég!
Először is: Miért jössz utánam? Miért akarsz megállítani? Miért akarod rendbe hozni
ezt az amúgy is elcseszett életet? Miért… egyszerűen, miért kell mindig itt
lenned? Hagyj békén, hidd el, éppen elég gond van, nem kell a fejemhez vágni
többet, oké? Kösz. Most pedig…
- Most
pedig? Hagyjalak békén? Húzzak el? Azt
akarod, hogy menjek el én is, mint az-az idióta az előbb? – lépett hozzám
közel, s mélyen a szemembe nézett. A szél belekapott a hajamba, s szemem is egy
kicsit könnyessé vált. Nem voltam képes tartani a szemkontaktust, ezért a
távolban repülő madarak irányába kaptam a tekintetem. Utáltam mindent. Nem tudom,
mi történik velünk, velem, s hogy miért vagyunk itt. Olyan felfoghatatlan ez az
egész valóság.
- Csak
nézz a szemembe és mond, hogy hagyjalak el – követelte nekem pedig egy újabb könnycsepp
csúszott végig sápadt arcomon.
- Mondd
ki! – utasított hangosabban, mire ránéztem, s fogalmam sem volt róla, hogy
miért tettem, de már csak a csattanásra lettem figyelmes. Megpofoztam. A jobb
kezem még égett kissé a dühtől, de egészen meglepett a cselekedete. Nem
foglalkozott az éppen pirosló arcával. Sem azzal, hogy a szél egyre vörösebbé
változtatja, sem azzal, hogy milyen helyzetben is vagyunk. Erősen megfogta a
derekamat, s arcomat közelebb húzta övéhez, s a másodperc töredéke alatt
csókolt meg engem újra. Nem csókoltam vissza, de tudtam, hogy ez az utolsó.
Eltoltam magamtól, s bal kézfejem ujjaival letöröltem a már így is nedves
arcomról a kiguruló kósza könnycseppeket, majd megragadtam a bőröndöm fogóját,
és enyhén futva és vissza sem nézve tettem meg az utolsó távokat. A buszmegállóba
beértem, épp egy kedves sofőr lehetett, hiszen látta, hogy rohanok a jármű
felé, így még épp időben felszállhattam rá. Valahol középtájon találtam egy
üres helyet, így helyet foglaltam. Magam mellé csúsztattam a bőröndöt, majd
hátradőltem. Egyik kezemmel letöröltem a párát az ablakról, de éppen csak annyira,
hogy lássam az utcán történő eseményeket. Azon gondolkodtam, hogy valószínűleg
túl kegyetlenül viselkedtem. Gondolkodom, de nem hagyhatom, hogy ez
eltántorítson. Lehet, hogy rosszul cselekszem. Nem kellett volna eljönnöm, csak
úgy. Na de mégis! Kitől is kellett volna elköszönnöm? Egyáltalán, miért is kellett
volna elköszönnöm? Nem kellett volna csak úgy elmenni, hagyni Harryt? Talán
igaza van Niallnek és hibázom? Mindig hibázom. Sőt, az egész életem története
csak a folytonos hibáimat írja le. Nem is tudom, valahogy, üresnek érzem
magamat. Furcsán érzem magamat, mintha a dolgok nem lennének lezárva, valahogy…
nem tudom, máshogy kellett volna cselekednem és beszélnem. Mást kellett volna
mondanom. Jellemző. Mindig akkor jutnak eszünkbe a helyesebb tettek és szavak,
mikor már régen túl vagyunk az adott eseményen. Ez kiborító. De hibáztatni
bárkit vagy bármi mást a szerencsétlenségért egy menekülés és tagadás, mi
magunk vagyunk önmagunkért felelősek, és hogy mi történik velünk. Türelemre van
szükség - a változás nem egyik napról a másikra történik, adni kell magunknak
időt, hogy megtörténjen. Legalábbis ezt szeretném. Aztán majd meglátjuk mi sül
ki belőle. Mindenesetre nem hagyom, hogy megváltozzon a véleményem. Nem engedem
befolyásolni az érzelmeimet. Csakis magamra összpontosítok. Lehet, hogy még
zavarodott a kép, de hiszem, hogy ez idővel ki fog tisztulni. És valamiért
furcsa érzés kapott el. Talán még mindig van valami fűződésem Styleshoz. Biztos
vagyok benne, hogy még fogunk találkozni. A mi kapcsolatunk talán tényleg egy
bukott angyalként fog tovább szárnyalni. Lehet, hogy külön utakon. Lehet, hogy
együtt. A sors kiszámíthatatlan. Számomra egyelőre az a biztos, hogy
változtatni akarok. Mindenen. Meg persze, hogy elérjem a legkorábbi gépet, hogy
ez is biztos alapot adjon a jövőmnek. Aztán jön, aminek jönnie kell.
