II.kötet - 9.fejezet - Alcohol, Loneliness, Suffering

Sziasztok!

Köszönöm az előző részhez kapott véleményeket, az összes oldalmegjelenítést, valamint nagyon hálás vagyok a 89 feliratkozóért is. Az új fejezetben, nekem személy szerint Louis szemszöge tetszik a legjobban :) Zenét nem linkelnék, viszont szolgálhatok 3 képpel.

Nos, nincs más mondanivalóm a köszöneten kívül. Jó olvasást kívánok, s várom a véleményeket!

Ölel Titeket,
Cher Brooks

Harry Styles

Mindig is úgy gondoltam, hogy a szerelem szép dolog. Valóban. Addig szép, amíg az egyik fél el nem rontja.

De újra a közelségében lenni, feszült érzés volt. Már ha van ilyen kifejezés. Az egész este folyamán éreztem, hogy van valami a szemében, mikor rám néz, s az sajnos nem szerelem. A kiabálását még hallottam, de valahogy nem érdekelt. Nem? Csak az eszemet nem érdekelte. A szívem tombolt, s az ajtót kicsapva rontottam be az öltözőnkbe, ahol keresgélnem sem kellett, azonnal belebotlottam a fiúba, akiben eddig egy őszinte barátot hittem. Akiben megbíztam, s csak egy rossz álmomban gondoltam volna arra, hogy kihasználja a tehetetlenségemet, s azt, hogy a Lány, aki az Enyém, mert nem lehet másé, azt csókolta, kitudja hány napon keresztül. A fehér pólója után kapva fordítottam magam felé, s mellkasánál markoltam a vékony anyagot.

-Hogy tehetted? –szorítottam meg erősebben, s felé kiabálva, mire a helységben lévő emberek felénk kapták fejüket, s kíváncsian figyelték a történéseket.

-Mi? Miért tetted? –engedtem el feszülten, s hátrébb löktem. Hirtelen  Zayn és Liam termett mellettem, s mondván, hogy nyugodjak le, eltereltek egy másik sarokba, de kihúztam karjaimat erős fogásukból, s a szőke taghoz léptem, karomat emelve megütöttem Őt. Mellkasánál fogva löktem a falhoz, s egy újabb ütést kezével hárítva próbált hátrálni, mire az éppen lendületben lévő kezemet egy kellemetlenül hideg kéz fogta le, s közénk állt. Szemeiből könnyek folytak, melyek arcát áztatták, s ezzel a rajta levő smink kissé elfolyt, de még így is szép volt.

-Harry hagyd abba! –fog le vállaimnál, de akaratlanul őt is arrébb lököm, s hallom, ahogy egy asztalnak esik, majd Louis, Paul és Zayn utánam siet, de addigra Niallnek intéztem egy újabb kérdést, egy újabb ütéssel.

-Tudtad, hogy szeretem! Mégis ágyba vitted! –köpöm felé a szavakat, s meg sem várva válaszát, vagy reakcióit, kisétáltam egy fejrázás kíséretében a szobából, s az aréna hátsó ajtaján kisétáltam, majd mindent magam után hagyva gyalog próbáltam hazaindulni. Nem érdekelt, hogy Paul milyen büntetést szab ki rám, sőt az sem, ha ezért megutálnának. Semmi nem érdekel. Bár szándékosan sosem bántanám a legjobb barátomat, de igazából senkit sem, ebben az esetben a testemet nem én irányítottam. Jóval inkább hallgattam az eszemre, mint a szívemre. Mégis a legjobban azt bánom, hogy Brooke is megsérült. Az esélyeimet elszúrtam, ennyi volt. De akkor sem kellett volna magára hagynom. Elvégre is én Őt szeretem. Lassítottam az őrült gyalogos tempómon, s megálltam. Kifújtam párszor a levegőt, s szétnéztem. Csak ekkor vettem észre, hogy esik. Az utcák tócsáktól áztatottak, sötétek, s csak néhol jár egy-egy ember esernyővel. Legszívesebben újra visszamennék New Yorkba, s reggel Vele ébrednék az ágyban, s köszönthetném Őt számtalan édes csókkal, s egymáséi is lehetnénk a kora reggeli órákban. Valóban! Legszívesebben így ébrednék, s rájönnék, hogy ez az egész csak egy elszúrt álom, s csak a rosszabbik fantáziám játszadozik unalmában. Hirtelen ötlettől vezérelve meg is csíptem magamat többször, a hatás kedvéért, s szembesültem a valósággal: Ez mind igaz, én Tényleg elbasztam, a Barátomat megütöttem, a Szerelmemet pedig elveszítettem… újból.

Niall Horan

Az utolsó pillanatokat szinte már feszülten vártam, s mindent feladtam. Cher nem hülye, s ha tényleg szereti, úgy is elmondja Harrynek az igazságot.

A nyakán, vastagon kidülledő erekkel esett be az ajtón. Haja szokásához híven csak egy „bele túrással” el is lett intézve, s szemei haragot sugároztak.

Fogalmam sincs miért, de nem akartam büntetlenül maradni. Úgymond, a lelkiismeretemnek is jót tettek az ütések. Egyáltalán nem mutatok haragot Felé, mert tudom, hogy Neki volt igaza. A tényeken már úgy sem változtat az, hogy Én is szerethetem. Sőt, a legjobb az lenne, ha meg sem történt volna közöttünk semmi. De egyik szavammal üthetem a másikat, mert nem tagadom, hogy jó érzés kerít, hatalmába mikor Vele vagyok.

-Sajnálom, Niall. –szólal meg valaki, de az ismerős hanghoz egy arc, s test is csatlakozik. Megállok a folyosón, s ezzel lemaradva a többiektől. Rájuk sandítva figyelem, ahogy alakjuk távolodik, majd végleg eltűnik egy pult, s pár növény mögött.

-Nincs mit sajnálnod, Brooke.

-De…

-Ennek így kellett történnie. – szakítom félbe, mire elgondolkozik, s én is így teszek. Nem tudom, mit mondhatnék Neki. Kezemmel egy másik fájó pontra helyeztem a jeges üdítős flakont, s egy szisszenés hagyta el a számat.

-Nagyon fáj?

-Brooke ne! – húzom el kezét arcomtól – Nem tudom, mit akarsz, de én komolyan gondoltam, amit mondtam. Értsd meg, neked más mellett a helyed. –Ekkor hirtelen oldalra fordította a fejét, s kinézett jobbra. Lassan sétált az előbb általa vizslatott átjáróhoz, majd benézett rajta. Egy szemöldök felhúzás volt a reakciója, s visszasétált hozzám.

-Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tette veled. – rázta rosszallóan fejét, majd sóhajtott egyet, s újra megszólalt.

-Tudod mit? Már nem is bánnám, ha valóban igaz lenne az az álom! Talán kiderülne végre, hogy…- hadonászott a levegőben, s lassan halkult el hangja.

-Hogy?

-Mindegy. –sóhajtotta majd elsétált a kijárat felé, majd utolérve őket Paul mellém sétált, s Harryről kezdett szónokolni. Ilyen-olyan büntetést sújtott már rá szóban, egész úton, a kocsiban hazafele jövet, de hogy mindenki életén könnyítsek, segítettem neki a döntésben.

-Paul hagyd. Harrynek ezért nem kell bűnhődnie. –Mindenki egyszerű gyorssággal nézett rám, majd menedzserünk is vörösödő fejjel vizslatott végig rajtunk. „Miért” arcot vett fel, majd egy sóhajtással jeleztem, hogy értem, s kifejtettem.

-Mert igaza van. –érzelemmentesen, s végig szemébe nézve mondtam a szavakat, majd éreztem, hogy a kocsi lassít, s végül meg áll. Végig pillantottam a társaságon, majd kinyitottam a kocsi ajtaját, s hangosan becsapva haladtam a kivilágított úton a közös házunk felé. Lou úgyis bulit tervez holnap estére, fölösleges a saját otthonomban megszállnom. Meg amúgy is, minek menjek az üres otthonomba? Nem vár ott rám senki. A szívem már kettétört, a lelkem valahol elveszett, s fizikailag is csak próbálom tartani magamat. Megviselt ez az utóbbi időszak. Talán ennek így kellett történnie.

Louis Tomlinson

Már az elején is meglepődtem, hogy Eleanor találkozgat Brooke-al. Érdekes érzések vannak vele kapcsolatban, a fejemben, s nem tudom Harry hogyan fogadta volna az információt, miszerint – számomra később kiderült, s most már mindent értek- a barátnőm tartotta vele a kapcsolatot, s a haverja eközben megpróbálta az utóbbi időszakban újra összehozni őket, de ez pont úgy sült el, hogy nem hogy igazul, inkább ő vitte ágyba, s az ő ajkai csókolták a lányt. Nem igazán értem a kialakult helyzetet, s azt sem tudom, hármuk közül kiben csalódtam nagyobbat. Eleanorban, amiért titkolta? Niallben, amiért hazudott a barátjának, s nekünk is, s eközben még hancúrozott is a lánnyal? Netán Brookeban aki állítólag szerette Harryt, s mégis Niallt választotta? Rengeteg a kérdés, de két dolog van, ami még ettől is lenyűgözőbb volt a számomra.

Az egyik, hogy hol a francban van Styles. Szándékosan, -mert ismerem – sosem ütne meg senkit, főleg nem a legjobb barátját, vagy a Szerelmét. Nem ismertem rá, s olyan erő vette hatalmába, amiről eddig, nem hogy nem tudtam, de elképzelni is alig mertem Róla. Karjait olyan ügyességgel rántotta ki a mi szorításunk börtönéből, mint egy vadmacska, aki éhes, s a friss hús ott van a szeme előtt. Ez hülye hasonlat volt, mindegy. Mégsem kellett volna elmennie. Főleg most nem. Tudom, ilyenkor három lehetőség közül választ, mégpedig? Alkohol, Magány, Szenvedés.

A második pedig, hogy… hogy fordulhat elő, hogy egy fegyveres őrültet beengednek a koncertünkre? Lehetetlennek tartom és őrültségnek. A pultnál állva közölték velünk az információt, hogy miközben mi énekeltünk-volna- a zene azért maradt ki, mert valami őrült pár haverjával bejutott az arénába, s álruhában fegyverekkel kerestek valamit. Bár szerintem inkább Valakit, de az mellékes. Állítólag nem kapták el a „támadókat” de az kiderült, hogy kihúztak pár vezetéket, s lekapcsoltak pár fontos kapcsolót, valamint nem sikerült elkapniuk őket. A helyszínelők semmi nyomot nem találtak, se egy hajszál, ujjlenyomat, nyálminta, vagy valami hasonló. A nyomozást abba hagyták. Akár meg is sebesülhetett volna valaki. Igen, merthogy egy lövést is hallottak. Kész életveszély egy One Direction koncert… Kitalálom, az újságok címlapján másnap pontosan ezek a címek lesznek olvashatók: Fegyveres támadás a One Direction koncertjén!; Életveszélyes koncert az O2-ben!

-Megint semmi, a telefonja ki van kapcsolva. – jövök ki idegesen a konyhából a most fényben úszó nappaliba, s meglátom a kanapén elterülő Zaynt.

-Niall sem enged be.- jön le a lépcsőn Liam, s Ő is helyet foglal a fekete kanapénkon.

-Újra megpróbálom. –nyúlok a zsebembe a telefonomért, majd a kijelzőjén elhúzva a képernyő-zárat a hívás listámon azonnal a Hazza névre nyomok, s már hívom is. Ismét a női hang üti meg fülemet, s leveszem, hogy még mindig kikapcsolt állapotban van a készüléke. Remélem, nem csinál őrültséget. A menedzsmenttől így is megkapja majd a szöveget, bár ilyen eset még nem fordult elő, legalábbis ennyire komoly… Nem kell, hogy a média is teljesen kikészítse a fölös cikkekkel.

-Amúgy… Én még mindig nem értem, hogy most mi van… Mire volt jó ez a verekedés?- tornázza fel magát Zayn, s hajába túrva figyel, s vár a válaszra. Rengeteg esetben Niall volt az, kinek a vicc lényege később esett le, vagy egy órával később értem meg a dolgokat. Most mégis Malik az, aki nem ért semmit az egészből. Bár nem is hibáztatom, tulajdonképpen én is ma este világosultam meg.

-Liam. – említem meg a nevét, hátha értelmes barátunk jobban el tudja magyarázni a történteket. Akkor talán én is jutok valami plusz információhoz.

-Az van, hogy… miután Cher bejelentette, hogy szakítanak, és eljött New Yorkból, a kapcsolatot továbbra is tartotta Niallel.

-És?

-És nem csak baráti viszony volt köztük. Vagyis viszonyuk volt. – magyaráz Payne hadonászva, mire látszólag Zaynnek leesik, s vár egy kicsit.

-Szóval Niall és Brooke viszonyt folytattak egymással, de erről Harry nem tudott, s ezért kiakadt és megverte. –bólintottunk, mire egy halk lépés hallatszódott a lépcső felől, s megpillantottuk szőke haverunkat, aki álmosan, s piros szemekkel közelített felénk.

-Vicces, hogy pont te ítélsz el, aki szintén majdnem elszerette Brookeot Stylestól! –rázta fejét cinikusan, s tovább sétált, majd egy üveg üdítővel tért vissza.

-Ne! –emelte föl a kezét védekezésképp.- nem érdekel a kioktatás, és ne kopogjatok. Lou, holnap elmegyek a buliba, de most hagyjatok magamra. Bár mennyit is számítok én már nektek… - sétált fölfelé, majd Liam kapcsolt, s sajnos már későn, de azért a nevét még utána kiáltotta.

Cher Brooks

Annyira éreztem. Tudtam, hogy valami történni fog ezen az estén, s én mégis képes voltam kockáztatni.

A vicces az, hogy féltem Harrytől. Féltem, mert számomra világossá vált, hogy mennyire erős. Nem mintha eddig nem tudtam volna az erejéről, de ahogy az ütéseket osztotta Niallnek, az félelmetes volt. A történtek után Eleanor könyörgött, hogy had aludhasson nálam, mely kérését teljesítettem is, de szívem szerint akár ebben az egy szál semmiben a szakadó esőben, s sötétben kutattam volna London utcáit, hogy megtalálhassam Őt. Ez az este bebizonyított nekem valamit, amiről még nem akarom, hogy bárki is tudjon, bár hamarosan úgy is kiderül az igazság.

Mialatt a kaput kinyitottam, s a bejárati ajtón is beengedtem barátnőmet, végig olyan érzésem volt, mintha valaki követne minket, vagy figyelne. Tejesen lesokkolt az is, mikor még az arénában a Niallel való beszélgetés közepette egy sötét ruhás alak mintha minket nézett volna, de negatív személy. Úgy érzem nem volt véletlen az a lövés sem, amit hallottuk. A dolgok számomra még mindig homályosak, s még semmit nem értek. A dolog fikarcnyi szikrája sem lökdös, s ezt utálom. A hülye álom is közrejátszik? Nos… egyre biztosabb vagyok benne.

Azt is komolyan gondoltam, hogy talán ha bekövetkezne a látomás, vagy mondjuk úgy álom, akkor talán kiderülne, hogy ki szeret igazán, vagy kiderülne, hogy egyáltalán van-e értelme küzdeni még itt a szívekért, s szerelmekért.

Van még remény? Van még esély kettőnknek? Van válasz a számtalan kérdésre? A lehetőség igen, vagy nem szócska, ami kiejtése már-már égeti ajkaim, s fülem. Azt sem tartom normálisnak, hogy amíg Eleanor a szobámban vár bent rám, én addig a nappali ablakában sírok, s az égre nézve gondolok Rá, hogy hol lehet, s csak a remény marad, hogy nem esik semmi baja. Mert nem érdekel, hogy kit sebez meg, talán egy másik szerettemet, esetleg engem, akkor is érdekel, hogy mi történik vele. karom őt, s azt hiszem, a holnap esti buli adhat egy esélyt a mondanivalónk kifejtése egymás irányába. Remélem… Mindig csak a remény… Mikor jön el az idő, hogy tiszta, s igaz tényekről beszélhetünk? 

II.kötet - 8.fejezet - Because love you...

Sziasztok!

Nem fűznék a részhez semmit, szerintem elég jól sikerült. Csatoltam hozzá egy zenét is, amely nem is a tartalma miatt, hanem jóval inkább a hangulata miatt illene ide. Továbbá Köszönöm a díjakat, amelyeket már olvashatjátok az erre fenntartott modulban, valamint Köszönöm az összes feliratkozót és megtekintést. Várom továbbra is a kérdőívre a válaszaitokat, s a friss részhez a kommenteket, valamint pipákat. Kellemes olvasást, 

Cher Brooks

 ZENE

Eleanor Calder

Nem jó ez így. Élvezhetetlen. De most már minden világos. Kezd minden egyre tisztább lenni. Már értem miért viselkedett úgy, ahogy Niall. Rájöttem mit érez Harry. Tudom mi volt Zaynel. A tények szomorítanak el, a valóság. Ez az egész szerelem nevezetű történet. Hogy miért? Mert fáj látni, ahogy a barátaim szenvednek. Mert lehet, hogy nem mutatja ki egyikőjük sem kellőképpen, de én látom rajtuk, hogy a bensőjük tombol, kívül pedig egy maszk fedi mindezt. Nem tudom, hogy mennyit tudok, mert talán nem sokat hármójukról, vagy mindegyikőjükről, de az biztos, hogy megőrülnek egymásért. Így utólag leesett, hogy miért volt ennyire letört Niall. És bár nem tudom pontosan, hogy mi történt a mosdóban Harry és Brooke között, azért észrevehető volt, hogy a lány és Hazza sem ugyan úgy néznek már egymásra. Valami mást véltem fölfedezni kettejük tekintetében…

Viszont Niall szereti Chert. Ahogy mondtam: Nemhogy egymásnak, még saját maguknak sem merik bevallani érzéseiket.

-Min gondolkozol? – taszít ki hosszas és végtelennek tűnő gondolatmenetemből a mellettem ülő lány, majd megrázom fejet, s beszívom ajkimat. Tekintetem a már rég jókedvű fiúkra helyezem, s az őrjöngő rajongókra.

-Gonosz vagy Brooke. –fordítom lassan felé a fejemet, majd arcát fürkészem a félhomályban. Csönd telepedik le közénk. Néha megvilágítja arcunkat pár piros, zöld vagy sárga reflektor, így sikeresen látom íriszeit, melyből lehet olvasni.

-Haragszom Rád. –fejtem ki bővebben érzéseim, de tényleg azt, amit gondolok. – Vagy talán nem is rád. Viszont azért igen, mert hazudtok Niallel. Igaz, nem vagy együtt senkivel, és Stylesnak sem tartozol elszámolással, de így, hogy szerelmet vall neked…

-Új esélyt kért. – mondja érzelemmentes hanggal, viszont arcára ez annál inkább kiül.

-Brooks, itt nincs határidő, vagy pontos dátum, hogy mikora kell megmondanod kit, választasz! Most kell döntened, nem holnap, vagy azután. Ez nekik is fáj. – egy piros fény csapja meg arcát hirtelen, s egyetlen könnycsepp csúszik le arcán. Óvatosan letörli a sós lét, majd föláll, s kiviharzik a helységből.

Egy gondolat fut át agyamon, s én kapva az alkalmon utána rohanok, s szememmel keresem. A bejáratnál még idejében a karja után kapok, s visszarántom.

-Hiba volt eljönnöm. –áll meg előttem, majd kihúzza kezét enyéim közül.

-Nem! Nem volt hiba! Figyelj, Brooke… én nem megbántani akartalak… csak…- sütöm le szemeimet, s érdekessé vált cipőt kémlelem. Szavakat sem találok…

-Csak?- kérdez vissza halkan hüppögve, majd hirtelen az egész folyosó elsötétül, s csak a bejárat feletti jelzőlámpákat, s a vészkijáratot jelző kockák zöld, illetve piros színeit látni. Kezd elegem lenni ebből a sok áramszünetből. Az előbb a folyosón, most meg. Ekkor hangos kiabálás, s egy fegyver elsülése hallatszik.

-Eleanor! – kiált fel ijedten mellőlem a lány, majd szorosan fogja kezemet.

-Shh! – tapasztom beszabad kezemmel száját, majd odasúgva neki valamit, lábujjhegyen elindulunk a széksor mögé. A sötétben alig látni valamit, s az eredeti képre sem emlékszem. Halk lépéseket hallani, mire megbújunk egy növény mögött. A koncert zaja sem hallatszik már, csak a bent lévő emberek hangos zsivaja. Egymás száját befogva figyelünk a szoba-fa féleség mögött, mikor a mellettem álló lányból egy meghökkent nyögés halkan feltör, mintha eszébe jutna valami, majd olyan hirtelen, ahogy eltűnt, újra előjön a fény, s az alakok ismét kirajzolódnak.

Cher Brooks

Mit vártam? Azt, hogy soha nem fog kiderülni? Azt, hogy az örökkévalóságig lehet titkolni az újságcikkeket Harry előtt? Azt, hogy minden egyenesbe jön? Talán, hogy nem kell semmiféle döntést hozni? Esetleg, hogy minden megoldódik magától? Fenét!

-Lányok? Ti vagytok azok? – kérdezi mellőlünk egy hang, mire odakapjuk fejünket, s megkönnyebbülten felsóhajtunk.

-Már azt hittük valami ba…

-Nem! Semmi, mint látja, egyben vagyunk. – felel csípősen Eleanor a középkorú, kigyúrt, fekete rövid hajú borostás biztonsági őrnek.

-Hölgyem.

-Viszlát! –köszön el gyorsan, s a régi helyünkre terel vissza.

-Miért viselkedtél így vele? –kérdezem megállva a helység bejárata előtt, ugyanis semmi kedvem nem volt egy újabb vitába szállni, vagy fölösleges könnycseppeket ejteni.

-Megérdemelte, nem? –von vállat a lány, majd leül a székre, mintha nem i érdekelné, hogy itt vagyok. Mi történt tíz perc alatt? Miért változott meg?

-Nem. Csak érdeklődött, hogy nem esett-e semmi bajunk. Mi történt veled, Eleanor? – sétálok felé, majd válaszára várva a színpadra tekintek. Mi vár még ránk vajon…

-Kívülről ennyire bunkónak tűnt?- bólintottam. – Csak szemléltetni akartam, hogy ugyan ezt műveled.

-Hogy mi?- kérdezek vissza értetlenül, mert tényleg nem tudom, mi történik. Én nem viselkedtem bunkón egyik sráccal sem, legalábbis nem nem tűnt fel.

-Nem magyaráznám el. Rá fogsz jönni idővel. De talán akkor már késő lesz. –ejti ki a szavakat formás ajkaival, majd egy féloldalas mosoly jelenik meg arcán.

-A srácok holnap bulizni mennek, kicsit megünnepelik a hetet… Amolyan iszákos buli… Az utolsó esélyed az lesz.

-Úgy érted én is megyek? – ülök le mellé, majd felé dőlök, mire bólint. –Nem tartom jó ötletnek. Tudod, van ez az álom… - fejtem ki, mire leesik neki, s elhúzza a száját.

-Nem bújhatsz, el a gondol elől, Brooke. Lehet, hogy ez az álom csak azt jelenti, hogy teljesen stresszes életmódot viseltél ebben a négy hónapban. –elgondolkodtató. Talán igaza van, és semmit nem jelent ez az egész… Talán meg kellene próbálni… Talán semmi gond nem lesz… Talán, de még így is bennem van az, hogy mi lenne ha… Igen, Talán.

Harry Styles

Mégis mit vártam? Hogy majd boldogan, s a nyakamba ugorva fog köszönteni? Ugyan… Én sem gondolhattam komolyan. Viszont amit mondtam mondtam neki, azt teljesen megvalósíthatónak és igaznak tudom. Mert szeretem Őt, és nincs olyan dolog, ami kizökkenthetne a szerelméből. Mi összetartozunk, s remélem Ő is így gondolja. Érzem, hogy nekünk van és lesz is közös jövőnk. Tudom, hogy érzi ezt Ő is. Tudom, hogy ő is szeret. Mert ezt érezni kell és látni. Ez olyan, mint az szülő- gyerek kapcsolat egy ominózus része: a szülő érzi, hogy a gyerek az övé, nem csak tudja. A szerelmünk fiatal és gyönyörű lenne. Hm… Lehetne… a gondolataim körülötte forognak, s nem hagynak nyugodni. Őt érzem a zenében, a dalokban, a tartalmukban, a lelkemben és az életemben is. Minden dal emlékeztet rá valamiért, mindenben fölfedezem Őt, vagy kettőnket. Most sem értem miért engedtem a kísértésnek… Mint most is, ahogy fölcsendültek a koncert utolsó dalának akkordjai, mely kettőnk egyik közös kedvence, s mert tudom, hogy hallgat, s néz, megpróbálva mindent beleadni, úgy kezdem el saját soraimat.

A végére érve a szólórészemet lehunyt szemekkel, odaadással és beleéléssel énekeltem. Megpróbáltam átadni neki és a rajongóknak az érzéseimet. Számomra még létezik a remény, még bízok benne. Hiszem, hogy lesz még olyan, hogy Mi. Nem csak az Ő meg Én.

Viszont a jók mellett érzem, hogy valami nem stimmel. A dalaink párszor indokolatlanul is abbamaradtak, s minden fény lekapcsolódott. Kicsit félelmetes ez az egész, mert nem mintha egy vihar nem lenne képes hasonlókra, ez már a második alkalom, és nem hogy a környezettel nem stimmel valami, de az emberekkel sem. Hiszen már ott kezdődnek a problémák, hogy a késve kezdtünk, párszor kikapcsolt a mikrofonunk és a reflekotorkkal sem volt minden rendben. Mintha a stadionba beköltözött volna valami gonosz lélek, valami rossz szellem és ez mindent felforgatna. Érezni lehet az egész stadionban a nyomást és egy kis feszültséget. De nem jó értelemben. Kissé mintha valaki figyelne feelingem volt, de nem olyan, mint amikor a több ezer rajongó figyel. Inkább valami más…

Egy hosszas elköszönés után, Joshék még zenélek az özönségnek, mialatt mi leugráltunk a színpadról, s a nyomasztó érzés még mindig a hatalma alá kerített minket. Ekkor megláttam Eleanort és Őt a VIP részlegen, s egyenesen feléjük igyekeztünk.

Louisról kezdet eltűnni, bár rajta nem látszódott nagyon Az érzés, inkább párjával volt elfoglalva. Zayn és Liam az öltöző felé igyekeztek, míg Niallt Brooke visszarántva a falnak dőlt, s halk beszélgetésbe elegyedtek. Egy sötétebb részen meghúzódva figyeltem őket, ami tudom, nem szép dolog, de Az érzés azt súgta maradjak. Mintha valaki mágnessel ráncigált volna, úgy tapadtam a földhöz, s a lábaim, illetve eszem is fölmondva a szolgálatot, csak álltam és figyeltem. A lábam a földbegyökerezett, mikor a köztük lévő távolság csökkent, s Ő úgy beszélt hozzá. Azt hittem történni fog valami ettől is intimebb, de Niall csak körbenézett, majd egy hangos zörgés, s előttem elhurcoltak egy nagy dobozt, s sok különféle holmit. Türelmetlenül álltam ugyan ott, mert nem tehettem mást: Ha megmozdulok, észrevesznek, s elszúrom bizalmatlanság miatt azt a csöpp esélyt is, ami maradt. Mire türelmetlenül végigvártam, hogy eltűnjenek előlem a szakemberek, addigra már mindketten eltűntek én pedig hajamba túrva siettem az öltöző felé. 

Niall Horan

Figyeltek. Éreztem. Tudtam. Mintha mindenkinek teljesítenem kellene. Mintha én felelnék mindenért. Mintha én rajtam múlna minden. Tudtam, hogy ha nem hülye, már pedig Harry nem az, akkor simán leveszi, hogy mi történik közöttünk. Igazából már az sem érdekelne, ha megtudná. Sőt, az sem, ha mindenki megtudná. De az igazság az, hogy látom Eleanor és Liam tekintetében a próbálkozás halvány szikráját. Illetve, az is, hogy talán… szerethetem… és ez az érzés nem tetszik. Talán csak a testi örömöket leljük egymásban, de nem. Ez alatt a négy hónap alatt elegendő időt töltöttünk el ahhoz, hogy kitapasztaljuk egymás érzéseit, s tudjuk, mikor mit kíván a másik. Csöndet, társaságot, örömöt, barátságot, szerelmet. Épp ezért akarom azt, hogy vége legyen, s tisztázhassa az Igazi szerelmével a dolgokat, aki vagy ezek után is szeretni fogja, vagy nem bízik meg többet benne, sőt bennem sem. Akkor nemhogy egy barátot veszítek el, hanem egy szerelmet is. Mert igen, én rájöttem; szeretem. De arról fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Azt sem tudom megmagyarázni, miért csókoltam meg pár órája ismét. A testemet nem én irányítottam. Csupán engedelmeskedtem az érzésnek. Így tettem akkor is, mikor a karomat visszarántva tolt a falnak óvatosan, s mélyen szemembe nézett.

-Mit akarsz? Miért tetted? Miért csókoltál meg… - suttogja felém a szavakat, s a félhomályban alig látom arcát, de érzékelem, hogy szeme csilloghat, s értetlen fejet vág. Gondolhattam, hogy meg fogja kérdezni, de nem tervezhettem előre. Talán ez a megfelelő pillanat…

-Mert szeretlek… - suttogom ajkaihoz közel a lehető leghalkabban, mire lesokkolva áll előttem, s lesütöm szemeimet. Nagy zaj hallatszik a háttérből, de helyette csak az engem lazán ölelő lányra összpontosítok, mely ismét az Én közelségemben van. Örülnöm kéne?

-Lépjünk le. – enged el, s beletúr hátulról hajamba, ha lehet, ezzel még közelebb térve hozzám. Testünk közé semmi nem férne be, már egy hajszál sem. Ez a közelség beindít, de még sem akarok olyat tenni, amit megbánnék.

-Brooke… - teszem rá kezeim övéire, s kihúzom hajamból őket. –Ez nem te vagy…

-Nem érdekel. –suttogja fülembe, majd jobb kezét pólóm alá helyezi, s ott tartja. Lazán végigsimít alhasamon, majd észrevétlenül beharapta alsó ajkát. – Elegem van, hogy mindenki tudja, mit érzek.

-Brooke, ez nem te vagy! – fogom meg hirtelen két felkarját, s eltolom magamtól. Bármennyire is rosszul esett, muszáj volt megtennem. Nem akarhatjuk egymást. Még… Már nem!

-Beszélj Vele. – intézem felé, már a rendes hangomon, s elindulok vele az öltöző felé. Akaratlanul is megáll, majd elrebeg egy „Én kint maradnék” féleséget, végül betol az ajtón, s betévedve a többiekhez, én is öltözni kezdek. Percekkel később veszem észre, hogy Styles nincs köztünk. Valószínűleg együtt vannak, s talán ebben a pillanatban veszítem el a legjobb barátomat.

Cher Brooks

Nem tudom mi ütött belém. Talán rám is hatással volt, hogy kimondta végre; szeret. Szánalmasnak érzem magam. Miért? Ugyan, én sem gondoltam komolyan, hogy majd lelépünk és egymáséi leszünk valahol egy hotelszobában… Az öltöző előtt ülve kibújtam a fekete platformból, s magam mellé helyeztem. Eldöntöttem, hogy én mezítláb fogok innen hazamenni. A lábaim föladták a szolgálatot, bár már tökmindegy lett volna, hiszen nem éreztem lent, semmit.

-Beszélhetünk? –áll meg előttem egy fekete nadrágos alak, mély, s férfiasan rekedtes hanggal. A hangról fölismerem az illetőt. A hangról, melyet majd’ egy éve ismerek, s összetéveszteni nem tudnám senkiével. Lassan nézek föl rá, s remélem, nem veszi észre a sírás jeleit. Bár mindegy most már, azt hiszem itt az ideje, hogy tisztázzuk a köztünk lévő… dolgokat.

-Jó… hogy jössz. Én is szeretnék valamit mondani… -állok fel, s cipőimet kezembe véve folytatom. –Lehetne, egy kevésbé nyilvános helyen?

-A folyosó végén van egy öltöző, az megfelel? –kérdezi egy halvány mosolyt megejtve, mire bólintok, s egymás mellett haladva lassan elérjük az előbb említett helyet.

-Kezd te… - húz két széket elő, s elhelyezi őket egymás mellett.

-Rendben. – felelek halkan, majd leülök, s cipőimet leejtem a földre. Ő állva marad, s úgy figyeli mozdulataimat.

-Szóval… Harry, én nem tudom hol is kezdjem… - szólalok meg, s közben körültekintek a fehér falú kis szobában. – Tudod, miután hazajöttem New Yorkból… az apám meghalt. De nem erről akarok beszélni. Tehát, akkor lelkileg és fizikailag is nagyon megzuhantam… a világgal minden kapcsolatot megszűntettem… Csak Eleanorral és Niallel beszéltem. –néztem el róla, mert innentől nem voltam képes a szemébe nézni. Pedig nem mintha el kellene neki számolnom valamiért is. – Szóval, Én… találkozgattam Vele és… szóval köztünk volt nem egyszer testi érintkezés… - magam is meglepődtem a szóhasználaton, de érdekesen jött volna ki, ha részletesen elmondom mit is foglal magában. Márpedig el kellene… – De ne érts félre, nem jártunk, vagy valami, csak volt pár olyan dolog. – Állok meg egy szünet kedvéért, s hogy eljusson hozzá minden, amit mondtam. Sokkoltan áll előttem, majd nagyokat pislogva megszólal.

-Lefeküdtetek? – egyetlen kérdés. Ennyi származott tőle, de nem tudtam arcáról leolvasni semmi érzelmet. Pedig ahhoz elég jól ismerem, hogy tudjak olvasni a szeméből, vagy egy-egy megmozdulásából.

-Nem. –felelek őszintén, s szemébe nézve. – De kérlek, ne haragudj meg ezért Rá. Ha kell, akkor elmegyek az országból, vagy elintézem, hogy többé ne láss, csak ne haragudj meg rá. Nem akarom, hogy elveszítsd.

-Harry? – szólítom meg, s miután nem válaszol oda lépek hozzá, s mélyzöld színű szemeibe nézek.

-Szereted Őt?- kérdezi kis idő múltán, majd lepillant rám, s íriszeibe nézek. Egy érzés fut át rajtam. Semmihez sem fogható… mintha azzal, ahogy belenéz a szemembe, belelátna a lelkembe.

-N-nem. –mondom ki azzal a lendülettel, s úgy érzem, van még valami, amit tudnia kell. –Ma is megcsókoltuk egymást. Pont, miután elmentél.- Ekkor szeme fekete árnyalatba váltott, s feltépte a helység ajtaját, majd kirontott onnan. Nevét kiabálva siettem utána, de sajnos már túl késő volt.