II.kötet - 14.fejezet - Do you trust her?

Sziasztok! 

Tudom, szörnyű, hogy megint ennyit kellett várnotok rá, de azt hiszem, érdemes volt. Ez a fejezet szerintem az egyik legjobban sikerült és remélem nektek is tetszeni fog.Hihetetlenül Köszönöm a 99 feliratkozót, a lassan 84.000 megtekintést, a követéseket, a véleményeket, a szavazatokat és Mindent! 111 szavazat... Te jó ég! Hihetetlenek vagytok! <3 Egyébként kezd kialakulni egy másik történet is a fejemben, amelynek az alaptörténete már nagyjából megvan csak a címmel adódnak gondjaim. :) Az már biztos nem lesz ilyen hosszú, mint ez... :) De az a blog még a jövő zenéje, azt végig írom, s csak azután teszek közzé. Szóval vissza ide. Szerecsendioval dolgoztunk ma egész nap szóval elég fáradt vagyok és szerintem már ő sem él, úgyhogy innen is üzenném neki, hogy: Köszönöm! <3. 

Na nem is beszélek többet, csak annyit kérnék, hogy ha elolvastátok akkor pipáljatok és jól jönne most pár komment. Örülnék ha minimum 10összejönne, mert ez most tényleg fontos. Jó olvasást kívánok! <3

Cher Brooks

-Úgy értem, ki? – értetlenkedtem tovább, mert egyáltalán nem akartam hallani a fülemnek. Lehetetlen ez az egész.

-Tomlinson – mondta ki unottan, de kissé már idegesebben. Mivel nem szólaltam meg, folytatta. – Louis Tomlinson.

És akkor teljesen megértettem. De mit keresett ő itt? És mi történt vele? És ha ő itt volt, akkor a többiek is itt voltak! A több száz közül, csupán egyetlen kérdést tartottam fontosnak.

-Itt van még? – hogy miért fontos? Egy: ha még itt van, akkor nagy valószínűséggel bajba került. Vagy veszélyben van. Esetleg őt is elfogták. Kettő: ha nincs itt, akkor is veszélyben van. Miért? Mert nem fogják hagyni, hogy az információit bárkinek is tovább szállíthassa. Vagyis, ez egyenlő azzal, hogy…

A szemeim elkerekedtek, egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szívem, szédülni kezdtem, s köhögni a félreszívott levegőtől. A félelem miatt egyre csak hátráltam a rácstól, míg a hátam ütközött az ágy lábával. Halkan felszisszentem ekkor. Johnathan nevetni kezdett, majd a zsebébe nyúlt, elővett egy kis dobozt, s kihúzott belőle egy szál fehér kis rudat. Mikor meggyújtotta, akkor jöttem rá, hogy az egy cigaretta. Teljes sokkba késztetett az által, ahogy a félhomályban neki dől a falnak, egyik kezét zsebre dugja, másikkal pedig a blázt fogja. Közben a szájából a füstöt fújja ki, ezalatt pedig a szemét érzékien lesüti. Undorító látvány volt.

-Él még? – kérdeztem nagy érdeklődéssel és némi félelemmel. A hangom kísértetéjesen visszhangzott a helységben. Emellett még sötét is volt, valamint egyre melegebb lett a szobában. Vagy hasonló. Nem bonyolítom túl; melegem volt.

-Tudod… Az elején jó mókának tűnt ez az egész. Csupán egy kis pénzt akartam összeszedni. „Mindössze egy lányra kell vigyáznom” –mondták. És semmi ember ölési kényszert nem mutattak az irányomba. Nem arról volt szó, hogy szépen lassan majd egy családot akarnak kinyírni! – fejtette ki a benne tomboló gondolatokat a fiú, majd kifújt egy újabb adag füstöt, amely odorát én is megérezhettem.

-Akkor miért nem segítesz? – kérdeztem a fejemet elfordítva, mert a kis helységben felgyülemlő bűz miatt, már enyhén könnyezett a szemem. Nem mintha ez sokat segített volna.

-Mert akkor az lenne a végzetem – beszélt halkan, majd ledobta a csikket, s széttaposta azt. Milyen könnyen ér véget valami… Ha igazán elgondolkozom, a cigaretta, olyan, mint az élet. Kiveszed egy kis dobozból, meggyújtod, élvezed – vagy éppen nem – az ízét, és azt, hogy van, végül amikor mindent kiszívtál belőle, véget ér; eldobod és eltaposod. A létezés sem több ennél. Azt hiszem.

-Így inkább végig nézed, ahogy a szemed láttára megölnek minket? – sötét tekintetünk egy darabig némán állt, végül a fiú lesütötte szemeit, s egy mélyet beleszívott a még mindig füstös levegőbe. Mialatt hosszas csöndesség telepedett a cellámra, elgondolkoztam a nemrég hallottakon. Ha engem pénzért őriz, ki tudja meddig még, akkor… mégis mennyi jutalék jár ezért? Nem mertem megkérdezni. Lassan, s félve oda csúsztam a rácsokhoz, két kezemmel megfogtam azt, majd a térdeimre támaszkodva beszélni kezdtem a már enyhén borostás sráchoz:

-Segíts nekem, Johnathan. Segíts, hogy kiszabadíthassam a családomat.

-Nem lehet.

-Kérlek! – kívántam a segítségét, végül újból rám nézett. Úgy éreztem, mint most lenne itt az alkalom. Most talán megtudom nyerni.

-Ma este engedj ki innen. Csak szétnézek a házban, hogyha úgy adódna, akkor megszökhessünk.

-Túl kockázatos – rázta a fejét ellenszenvesen, jelezve, hogy nem igazán támogatja az ötletemet.

-Nem az. Te tudod, hogy mikor alszanak…

-És?

-Nem igaz, hogy ennyire naiv vagy! Ha elmondanád, hogy ki, mikor és hol őrjáratozik, akkor talán nem lenne „kockázatos” – fejtettem ki a véleményemet, s eszembe jutott egy jó kis elv. Ha megzsarolom, akkor segít.

-Fogd már fel, hogy nem akarok miattad kipurcanni! – és ekkor egy fülsüketítő zörgés hallatszott, s pár lépés.

-Hé, Nathan! Minden oké? – kérdezte meg a srácot egy alak, majd az „őrzőm” intett neki, s azzal megszűnt minden zavaró tényező körülöttünk.

-Jól van segítek – adta be a derekát végre, majd oda, s vissza kezdett sétálgatni előttem. Az örömömet próbáltam leplezni, s a felszínre kitörni vágyó mosolyomat visszafojtani. De csak azért, nehogy hirtelen meggondolja magát.

-Rendben, akkor a terv kész. Minden megvan. Este kilenckor indulsz és én végig itt maradok.Minden tiszta lesz, mert ebben az időpontban csak három férfi fog a fordulók ajtói előtt állni. A másodikon vigyázz, ott lehet, hogy éberség van. Ja, és mezítláb menjél. Gondolom, magától értetődő, hogy miért…

-Rendben – valamiért úgy érzem, Johnathan jobban ráizgul a dologra, mint jómagam. Igen, valóban kockázatos és ha csak egy aprót hibázunk, akkor minden kiderül, és talán abban a pillanatban meghalunk és az én életemnek, az én történetemnek a Sors nagy-könyvében vége, de mindent emg fog érni az, hogy kiszabadíthassam az egykor engem jelentősen megbántó, offenzív anyámat és nővéremet, valamint a negligált Lilyt és Anát. ÉS bár nem adta tudtomra a fiú Louis hollétét, vagy éppen a nemlétét, azért én reménykedem, hogy semmi baja nem esett. Bármennyire is rossz a köztünk lévő viszony. 

Harry Styles

-Gyere Harry, menjünk – zökkentett ki a hosszas és csöppet sem bonyolult eszmefuttatásomból Zayn, aki épp akkor jelzett, hogy mi következünk, úgyhogy föl kellene állni, és besétálni az irodába. Már most félek, hogy mi lesz a mi kis, vagyis, egyáltalán nem „mi” kis, mert nem akarom belekeverni a többieket. Inkább, úgy jellemezném, hogy az én kis magánakciómból. Bólintottam egyet a barátomnak, majd két kopogás után benyitottunk a helységbe.

-Üljön le, név, panaszai… -kezdte sorolni monoton hangon az íróasztal mögött ülő férfi,s közben írogatott valamit unalmasan a füzetébe. Talán nem mi lehetünk ma az elsők. Zaynel egymásra néztük, majd megköszörültem a torkomat, mire a negyvenes éveiben járható férfi felnézett. Azonnal kipattantak a szemei. Hirtelen fölállt, s még a székét is felborította. ügyetlenkedve vissza állította azt, majd a haját igazgatva átugrált mindenen, amíg végre elérkezett hozzánk. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. És még mennyire az elején tartunk…

-Khm. Elnézést a kellemetlenségért, Uraim. A nevem Peter Smith – bemutatkozott, mire mi is, majd kezet rázott mindkettőnkkel. Helyet foglaltunk mindannyian, majd jöhetett az úgymond fekete leves.

-Mégis minek köszönhetem a látogatásukat? – kulcsolta össze a két kezét maga előtt, majd azokra rá is támaszkodott.

-Miért, olyan szokatlan volna? – húzta az időt Malik, amiért igazából hálás voltam. Még nem találtam ki semmit. Túl gyorsan és meggondolatlanul jöttünk ide. Sőt. Ha pontosabban átgondolom, akkor szólni kellett volna Paulnak. Hogy miért? Mert talán neki vannak olyan ismerősei, akik szintén ki tudják deríteni ezt az egészet, amiért eljöttünk.

-Nem. Egyáltalán nem – álltam fel a helyemről hirtelen, majd Zaynre néztem. – Mi most mennénk is – formáltam sürgősen a szavakat Peter felé, majd a barátom is feltápászkodott mit sem sejtve, majd a férfi a homlokát vakargatva utunkra engedett egy „Hát, rendben”-nel. Már a folyosón jártunk egyenesen kifele az épületből, mikor a nagy rohanás közepette észre sem vettem, hogy Zayn akar valamit mondani.

-Harry, állj már meg!

-Mi. Mi az? – ráztam meg a fejemet bambán, majd egymással szembefordultunk, s megálltunk a nagy felfordulás közepén. Mi csak álltunk ott félszegen, egymást bámulva, körülöttünk pedig mindenki ide-oda rohangált, telefonált,s beszélgetett. A kávéfőző hangja zökkentett ki az iménti pillanatból.

-Miért száguldottál csak így el az irodából?

-Mert időközben rájöttem, hogy ha bármi is történne… - kezdtem a választ, de mielőtt folytattam volna, kissé körül tekintettem.- márpedig elég komoly dologról van szó… Akkor a rendőrség fix, hogy beleavatkozna. Én pedig nem akarok a sitten ülni pont, amikor visszakapom.

Zayn egy darabig az arcomat pásztázta, majd megszólalt.

-Bízol benne? – kérdése közben a fejemet lehajtottam, s lehunytam a szemeimet. Azt hiszem a fájdalomtól. Attól a fájdalomtól, amely erős szúrását majd akkor fogom érezni, ha az a remény végképp elveszik, s az élet melankolikus oldala tűnik majd fel helyezte. Avagy a halál. A vég, az elmúlás, a végzet. Ahogy tetszik. De nekem koránt sincs ínyemre ez a dolog. Mert ha Ő kimúl, akkor azzal engem is a sírba rángat. Mivel? A szerelmével. Mert a szívünk akarva akaratlanul is megszerezték már egymás kulcsát egy júniusi napon, s azóta nem engedik el egymást. Még a sok megszakítás ellenére sem. De hát, válaszolnom kellett.

-Ha kell, miatta fogok a levegőbe utoljára beleszagolni – vezettem föl rajta a tekintetemet lassan, majd elnéztem jobbra, s vettem egy mély levegőt.

-Úgy érzem van még pár titok, ami, lassan, de biztosan kiderül… - simított végig hüvelyk ujjával alsó ajkán, mire kirázott a hideg a gondolattól. Még több titok? Még mindig van? Akkor csak egy álom marad a szép és gondtalan élet a számunkra? Csak egy álom volna, hogy életben visszakapom? Nem… Még biztosan le kell rendezni pár ügyet. Túl nagy lesz a felhajtás. Sőt. Igazából az sem biztos,  hogy Zayn, Niall, Liam vagy Louis életben maradhat. Vagy akár én. 

Cher Brooks

Johnathannak köszönhetően teljesen kiült rajtam az izgatottság. Rettentően féltem. Na persze, nem az életemet, hanem azt, hogy lebukok és akkor mindennek vége. Féltem, hogyha lebukok, akkor megölhetik a családomat és ha itt van, akkor Louist is.

Már teljesen készen álltam. Mindent beállítottunk úgy, hogy ne keltsen feltűnést. De tényleg. Minden ki volt dolgozva, csupán az nem, ami a legfontosabb. Hogy Nathan mit mond abban az esetben, ha megkérdezi valaki, hogy én mégis merre vagyok.

-Oké mindenki elvonult. Mehetsz! – ugrott elém az előbb említett fiú, majd erősen fogva a kulcscsomót - nehogy az valami zajt keltsen- kinyitotta a zárat, majd utoljára ránéztem, s elindultam. Csöndesen és lábujjhegyen.

A számomra eddig sötétnek látott és hitt folyosók mostanra már világosabbak lettek. Minden úgy történt, ahogy Johnathan említette: Sehol senki. Végül is, egyszer nekik is aludniuk kell… nemde?

Tíz perce bolyonghattam a földszinten, mikor végre elértem a fordulóhoz. A fal mögül óvatosan kinéztem, de csak egy fali lámpát pillantottam meg. Úgy volt fölszerelve, mint egy fáklya. Valóban! Egy modern-fáklya kapott helyett a fal két oldalán. Mikor épp megindultam a forduló melletti lépcsőhöz, akkor hirtelen megfagyott bennem a vér. A szívem pedig… mintha megállt volna egy pillanatra. Teljesen megriadtam. hangokat hallottam a mögöttem levő útról, ezért egyáltalán nem körültekintve és nem nőiesen, ugrottam egyet, s fölsiettem a tizenöt lépcsőfokból álló feljáraton, s kilyukadtam a második és egyben utolsó emeleten. Csak járkáltam az üres helységben. Végig a sötétben. Pár „fáklya” volt elhelyezve a falon, ami még kísértetéjesebb hangulatot nyújtott a már amúgy is ijesztő épületnek. Talán ötven méter hosszú lehetett ez a sor. A falak csak szürkék. De nem festett…Csak vakolt. És az a kevés is néhol már lehullófélben. Reménytelenül sétáltam. Sehol senki és sehol semmi alapon már majdnem visszafordultam, amikor egy keserves nyögést hallotta valahonnan a távolból. Riadtan a szám elé kaptam a kezemet, nehogy felsikítsak, majd minden mindegy alapon elindultam a hang irányába. Amióta az eszemet tudom… vagyis inkább úgy mondanám, amióta tudok járni és felfogni dolgokat, azóta félek a sötétben. Ez most is érezhető volt. Teljes sokkba kerültem. Egy újabb nyögés. De nem olyan, mint amikor valaki a tetszését nyilvánítja ki… -mint például egy szerelmünkkel való együttlét alkalmával- hanem inkább… olyan fájdalmas.. Nagyon fájdalmas. Halálos hang. A barna bőröm mostanra teljesen hófehérré változott a rémülettől, s amikor benéztem a cellába, a lélegzetem úgy akadt el, mint pár perccel ezelőtt a szívem dübörgése.

A látvány láttán tudatosult bennem minden. A fogva tartóinknak nincsen épp elméje. Nem normálisak! Brutálisak! Gyilkosok! Elmebetegek!

-Khm… - valaki megköszörülte mellettem a torkát. Felsikoltottam, s ijedten oldalra néztem. A könnyeim folyni kezdtek, ahogy a cellán belül fetrengő emberre és Rá néztem. Légvételem szapora volt, a hangom hüppögő, az érzéseim bizonytalanok az arcom pedig nedves, könnyektől áztatott és nyomorult. Filmbe illő jelenet volt. És feldolgozhatatlan.

II.kötet - 13.fejezet - But you are Harry Styles, and i am Zayn Malik

Sziasztok! Tudom, kicsit későn, de megérkezett. Köszönöm az eddigi szavazatokat, kommenteket, pipákat, feliratkozókat (96), a követéseket és a több, mint 80.000 oldalmegjelenítést. Ti vagytok, a legjobbak! 

Harry Styles

Remegő kezekkel olvastam az utolsó sorokat. Azt hiszem, újból értelmet nyert számomra a szó: fájdalom. Ez a levél ismét rávilágított arra, hogy bizony tényleg én voltam a hibás. Mert ugyan ki lenne? Loisnak teljesen igaza van. Jobban átgondolva a kapcsolatunkban alig voltak meghitt pillanatok és szerelmes tettek. Az egész csak megcsalásokból, tragédiákból, hibákból és csalódásokból ált. Besűrítve sorakoztak ezek mind ez alatt az egy év leforgása alatt, s észre sem vettük magunkat. És még csodálkozok a médián, hogy alig szólt rólunk pár cikk. Hát persze. Miről is írattak volna, mikor alig mutatkoztunk közösségi helyeken együtt? De!  De igen, írtak…

A telefonszámot egyeztettem az általam megszerzettel, majd a levelet összegyűrve a markomba szorítottam, s sprintelőket megszégyenítő gyorsasággal –haha-, siettem a bejárati ajtóhoz, majd kívülről gyorsan bezárva azt a kocsim felé igyekeztem. Az út, csak egy helyre vezetett. Mintha csak valami nem akarná, hogy a célomat elérjem. Túl babonás lennék? Már öt kocsisort kellett kivárnom, három buszt, egy telefont és rengeteg lámpát. Úgy fél óra alatt végre az ismerős házhoz értem, s a kulcscsomómon kerestem a megfelelő kis tárgyat. Nem kis meglepetésemre a ház ismét üresen ált a sok luxuscikkel berendezve. Azonnal a gardróbszobába siettem, s a villanyt felkapcsolva kitisztult előttem a tér, s a színek erősebé váltak. Krémszín mindenhol. A modern szekrény egyik ajtaját elhúzva csak ruhákra bukkantam. Egy kósza gondolat haladt át az agyamon: Mi van, ha Louis tényleg csak egy mocskos játékot játszik? Mi van, ha nincs is semmi a szekrényekben? Ha csak egy lerázó levél volna? De mit is beszélek. Lou a barátom… Nem tenne ilyet.

Egy újabb rész elhúzásával azonban tényleg minden értelmet nyert. New York Times, Daily Mail, The Sun, The Times. Egy halom újság, becsomagolva, s összefűzve. Azonnal elszakítottam a madzagot, majd ami először a kezembe akadt, elolvastam. „Hoppá! Zűr a paradicsomban?”- ált az újság egyik hasábjának tetején, majd a sorait olvasva rájöttem, hogy nemhogy a fiúk, már a média is azonnal kiszúrta az egymáshoz való viszonyunkat. Mit is beszélek? A New yorki utazás alatt nem is volt semmilyen viszonyunk. „Végleg vége?” –dobtam el az előzőt, s akadt a kezembe egy újabb. A fekete-fehér kép mellett ott virított a mocskos szöveg. Itt már lekaptak minket az étteremben és páran a taxiban. Aztán jött a vég. Amikor mindennek vége. A kép, amint távozom a reptérről. Végül jött három hosszú cikk, amelyben már Niall is helyet kapott. Te jó ég. Én barom. Csak nekem nem tűnt fel, hogy december óta nem kapok újságot. Érdekes módon a tévém is hangyás. Valamilyen csoda folytán a postaládámra is kikerült a papír, hogy nem kérek reklámot.  Louis akkor is csak Nekem akart jót. A fejemhez kapva olvastam pár sort még egy Horanos részből, majd visszapakoltam mindent a helyére, s a fekete Iphonet kerestem elő a zsebemből. Tomlinson számát kerestem, amely kicsöngött ugyan, de nem szólt bele semmi hang a vonal másik végéből. Hát, úgy gondolom, most már fölösleges lelki gondokkal küszködni tényleg. Úgy érzem itt az idő. Elérkezett. S egy újabb történés, amelyet Lou majd beleírhat a következő levelébe. Már ha lesz olyan, hogy következő.

Nem zavartattam magamat, bezártam az ajtót, majd hazaérve előszedtem minden olyan kellékemet, amely hasznos lehet egy kutatáshoz. London város térkép, ország térkép, az autópálya utak, vasútvonalak, földrajzi térképek, vízrajz, laptop, GPS. Mindent egy fekete, vállra akasztható utazó-táskába pakoltam, majd a gardrób szobának az egyik szekrényajtaját elhúztam, beléptem, s a vállfasort elhúztam, végül megjelent előttem a széf. A széf, amelyben csak a legfontosabb és legértékesebb dolgokat tartom. Iratok, útlevél, bankkártya, és… és egy olyan tárgy, amely létezéséről senki sem tud. Egy fekete Browing. Na, nem mintha nem lenne elég testőr körülöttünk, de nem árt vigyázni. Bár jó ideje a széfben nyugszik, amikor megvettem –hozzá kell tenni jó pénzért- akkor már tudtam, hogy nem árt, ha van az embernél egy fegyver. Van rá engedélyem, de azért mégis… hogy nézne ki, ha az oldalamon egy pisztollyal járkálnék? Ez egy masszív, megbízható, strapabíró és tekintélyes fegyver, állítólag. A dobozával és a töltényekkel együtt behelyeztem a táskába, majd lekocogtam, s bedobtam a kocsi csomagtartójába. Megcsörgettem Niallt, Zayn és Liamet, majd a telefonok után tíz perccel mindannyian, Louis kivételével, a Direction házban találkoztunk. Felolvastam nekik barátunk levelét, majd fölvázoltam a helyzetet, s kikerült a táskából minden térkép, a laptop, s elő kellett venni a tudásunkat.

-Jó. Akkor én megkeresem az összes, London területén megtalálható erdőt. Vagyis, a várostól messzebb elhelyezkedő részeket is –közölte Liam, majd a laptoppal együtt leült az étkező asztalhoz és a földrajzi térképen kezdett színezgetni.

-Harry… Ha megvan a telefonszám… akkor miért nem inkább intézed ezt, asz egészet egy hívással? Mondjuk, rendelsz tőlük valamit. Állítólag zárjegy nélküli alkoholt és drogot szállítanak - nézegette Niall a többi térképet, majd Zayn előállt egy másik kérdéssel.

-Miért nem mérjük be a hívás helyét?

-Ez nem is rossz ötlet – néztem fel a táskámból, majd előkerestem a telefonszámot – Akkor, Malik, mi menjünk ketten és másfél óra múlva itt találkozunk – mondtam gyorsan, majd beszálltunk a kocsiba, s mikor a rendőrségre értünk, akkor gondolkodtam l, hogy tulajdonképpen mit is készülünk csinálni.

-Biztos, hogy jó ötlet? – kérdeztem félve, mikor leállítottam a motort.

-Miért lenne fordítva?

-Zayn, ez a rendőrég. Nem mehetünk be csak úgy, hogy „Heló, be kéne mérni egy számot.” –ráztam a fejem tehetetlenül, mire a mellettem ülő srácból kitört a nevetés, majd a vállamra tette az egyik kezét, s megszólalt.

-Igazad van. Tényleg nem. De te vagy Harry Styles, én pedig Zayn Malik. Rémlik? – nevetett tovább jóízűen, s kezdtem kapizsgálni mire is akart kilyukadni.

-Hát hogyne –közöltem fapofával, s valahol mégis rettentő hálás voltam ennek a három fiúnak, amiért segítenek. Kiszálltunk a terepjáróból, majd azon kaptam magamat, hogy a folyosón sétálunk, s a váróban ülünk. Egyszerűen be lehet ide jutni, de, hogy sorra kerülj, arra várnod kell. Így megy ez. Viszont egyre jobban éreztem, hogy nem kellett volna eljönnünk ide. Oltári nagy botrány lesz ebből.

Cher Brooks

Ha eddig csak folytak a könnyeim, most már olyan volt, mintha dézsából öntenék. Na, jó, tudom, hogy ezt a kifejezést az esőre szokták használni, de az én sós könnyeimre is illik ez a jelző. Szóval hirtelen elfelejtettem mindent. Nem foglalkoztam azzal, hogy mit tett az anyám, sem azzal, ahogy Lily és Ana egyszerűen csak kiléptek az életemből. Igazából az sem érdekelt, hogy Nicole mit tett Harryvel és velem. Semmi. Semmi sem érdekelt attól jobban, min az, hogy ne legyen semmi bajuk. Mert a szeretet, az a leginkább akkor látszik meg, amikor a szeretett fél bajban van. Mi most speciel élet és halál között lehetünk. Ki tudja. Lehet, hogy holnapra megölnek minket ezek a barmok.

-Cher! –kiáltott a nővérem, majd megindult felém. Egy rövid hajú srác visszalökte a helyére, s lehetett hallani a koppanást.

-Hé! – szakadt ki belőle, a nem túlijesztő szócska, majd elegem lett abból, hogy csak állunk, s engem lefognak. Beleharaptam az undorító karokba, amelyek engem tartottak fogva, majd megpördültem, s míg ők a piros heget fájlalták a karjukon, én kirántottam egy pisztolyt az egyik őr fegyvertartójából, s hátrahőkölve magam elé tartottam.

-Nyugi Kislány, add azt szépen ide.

-Elég! Brooks! Nem játszunk ilyet! Ti meg fogjátok le! – kiáltott a Főnök – Vigyétek el. Úgy tűnik, nem lehet vele normálisan beszélni. – közölte, majd a hajánál fogva magához húzta Nicolet és Lilyt, s többet már nem láttam, mert becsukták az ajtót, engem pedig visszadobtak a cellámba. Hirtelen Nathan lépett elém.

-Te rohadék! – estem neki a rácsnak – Miért nem szóltál?

-Gondolkozz el ezen a kérdésen – támaszkodott neki a falnak, ami az én cellámmal szemben kapott helyet, majd mosolyogva várta, hogy megnyugodjak. Gondoltam én. Aztán rájöttem, hogy Johnathan nem nekem dolgozik, hanem nekik és én sem vagyok több egy fogolynál. Kétségbeesetten rogytam le a földre, majd onnan néztem fel a fiúra.

-Kérlek. Csak… annyit mondj el, hogy mi a célja… kérlek! – húztam magamat közel a rácshoz, s az alapból, nedves szemeimből újból folyni kezdtek a könnyek. Bizalmasan elém sétált, lehajolt, majd suttogni kezdett.

-Aki ellenáll, az meghal.

-Mi? – szedtem sűrűbben a levegőt, majd fölálltam, s megpróbáltam kinézni a rácsokon.

-Csak hallgasd – kacsintott egyet, majd visszaállt a helyére. Azt hiszem, nem érzi át, hogy mi folyik körülötte. Egy család életével szórakozik. Hát, jellemző. Ami nem a tiéd, annak nem igazán érdekel a sorsa. Helyesbítve: semennyire. A legkevésbé sem. Hirtelen egy hangos zaj és pár lövés hallatszódott. Kezdtem megijedni, s az ismerős felismerési érzés, újból áthaladt rajtam. Lehet, hogy a fegyverhangok, mindegyik, teljesen mások, de fogadni mernék rá, hogy ugyan ezeket a lövés hangokat hallottam a koncerten, mikor Eleanor társaságában voltam. A srácra néztem, majd a szám résnyire nyílt, s a hang irányából és közte kezdtem kapkodni a fejemet. Hangos kiabálások, „hé!”-k hallatszódtak, újabb lövések, szapora futások, és… és egy felénk rohanó hang. Már teljesen elfehéredtem, de csak egy őr volt az. Nathanra volt szükség, ezért egyedül hagytak. Úgy egy órát ültem a hideg betonon egyedül. Tényleg egyedül. Már a gondolataim is cserbenhagytak. Nem járt ezerrel az agyam. Néha halottam pár lépést, s csak később eszméltem fel arra, hogy valaki… valaki áll a cellámnál és néz. Engem néz. Nem néztem föl rá. Tudtam ki az, de az undor erősebb volt iránta.

-Tudod, sosem fogom megérteni mit, tesz rajtad Styles. Vagy annak idején Malik. Ohó, Horan is… - gondolkozott hangosan, mire föleszméltem. Sosem került köztudatra az, hogy Zayn és köztem valaha történt valami. Nem tudok róla, hogy született volna cikk, vagy fotó arról a csókról. Valaki besúgó volna?

-Szerintem nem is szeretted egyiket sem.

-De igen! Szerettem! – nem hallgathattam. Ez hallatlan.

-Ó igazán? Na és mégis melyiket? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán, majd ha lehet, közelebb jött, s várta a válaszom. A válaszom, amely csupán egy név lenne. A válaszom, amelyet várt, de nem mondtam ki.

-Gondoltam – biccentett, majd elkönyvelte magában, hogy igaza lett, ezért önelégült fejjel lassan távolodni kezdett a cellámtól.

-Harry! Harryt szeretem! Őt szeretem te rohadék! –kiáltottam inkább magamnak, mint neki, majd fölálltam, s annyit még hallottam tőle, valahonnan a távolból…

-A banda kurvája! Ki lesz a következő? Louis? Liam?

Ha élve kijutok, esküszöm nem lesz következő. Nem lesz olyan, hogy más. Csak egy lesz. Csak Ő lesz. Na de miről is van szó? Itt ülünk, egy nyílászáró nélküli beton szobában –vagyis, van egy ajtó, de nem vagyok macska, így nem tudom kipréselni magamat- térerő és segítség nélkül. Tényleg, igazán megfelelő pillanat, hogy Róla szóljanak a gondolataim. Megint önző vagyok. Miért is gondolhatnék rájuk. Ők, most valahol Amerikában járhatnak. Biztos vagyok benne. Hiszen hamarosan június és akkor voltunk a srácok Mexikói koncertjén. Egészen pontosan június hatodika körül járhattunk ott akkor. Talán feladták a keresést. Vagy el sem kezdték. Nem tudok hinni. Elveszett minden. És idegesít, hogy nem tudom, mit csinálnak a családommal. „Aki ellenáll, az meghal”- és ők ezt nem tudják. Egyébként valahogy túl ködös nekem ez az egész. Elmegyünk egy buliba, ahol meglátom Anát, (…) majd elrabolnak minket. Hogy a fenébe lehettünk egyazon időben ugyan azon a helyen? Ráadásul az anyám, aki apám halála előtt érdekes módon eltűnt… Valamint Nicole. Nicole Brooks. A nővérem. És Lily. Teljesen hihetetlen ez az egész, hogy az újbóli találkozásunk is ilyen körülmények között születhetett meg.

Újra zajok, lövés hangok, üres tár és mintha neveket említenének. Mintha valakit hurcolnának. Ide hozzák. Félve felálltam, majd a rácshoz lépdestem. Pont oda, ahol nemrég a Főnök, a Góré ált gúnyosan. Megpróbáltam észrevétlennek tűnni, s hallgatózni kezdtem.

-Rendben. Minden úgy történik, ahogy terveztem – tapsolt nagyokat a férfi, majd zsebre dugta a kezét, s tovább sétált Nathan és azt hiszem George társaságában.

-Csak egy sztárocska – legyintett az egyik.

-Igen. De sok pénze van, és bármire képes lehet – gondolkozott hangosan Johnathan, mire a Főnök előrántott egy kisebb, na, jó, hatalmas kést és a nyakához szorította. Kezdtem félni.

-Johnathan! Csak nem ijedtél meg tőle? – beszélt a fülébe ördögi hangon, amelytől kirázott a hideg. De tényleg.

-Azt hiszem elfelejtetted mennyit ér ez itt! – biccentett fejével az én irányomba, mire a rémülettől hátrahőköltem, s menedéket próbáltam keresni. Szerencsétlenségemre belerúgtam az ágy szélébe, ráadásul mezítláb. Mert hát mégsem lehetek a magas sarkúmban. Így is elég nevetséges, hogy a buli óta, ugyanabban a ruhában vagyunk mindannyian. Sőt… kitudja, hogy Lily és Ana mióta lehet itt… és akkor lesett. Minden annyira, de annyira összefügg! Mikor Anne elrepült a szüleivel Los Angelesbe, mert odaköltöztek, akkor nem azért nem keresett, mert valami baja van velem… hanem mert ezek az őrültek már akkor… Már akkor rabul ejtették! És az még mennyire az elején volt. Te jó ég! Talán Lilyvel is ugyan ez a helyzet. De hát ezért kérdezgettek! Erre akart kilyukadni az a szemét!

-Jó kis nap – ült le a cellámmal szemközti faléhoz Nathan, mire odafordítottam a fejem.

-Mindent tudok – néztem felé egy pillanatra. Sajnos találkozott a tekintetünk. Nem álltam sokáig azt, úgy éreztem el kell néznem. Túl mély volt és mindenttudó. Félelmetes.

-Itt járt Tomlinson – mondta ki halkan, mire fölemeltem a fejemet.

-Mi? 

You know what to do - Novella

Sziasztok! 

Ezúttal egy novellával jelentkezem, amelyet már rég meg szerettem volna írni.(EZ NEM AZ, AMELYRE SZAVAZNOTOK KELL, AZ KÉSŐBB JÖN!!!) Egy dal ihlette, úgyhogy ha fölfedeztek benne valami árulkodó kis jelet, akkor azokat kíváncsian várom. Érdekelne a véleményetek: Írjak-e még ilyeneket, avagy hagyjam a francba :) Kellemes olvasást! 

zene (nem erre írtam :))

You know what to do

„Az anyák és apák egy életre nyomot hagynak bennünk, és nem számít, hogy egész életünkben voltak velünk, vagy csak egy napig.”

Nem sokan szeretnek beszélni egy szeretjük elvesztéséről. No persze én sem lelem benne kedvemet, de én egy olyas valakitől váltam meg, akinek szeretete azt hiszem, körbe ölelné a Föld összes élőlényét. Visszaemlékszem még azokra az időkre. Valamikor 2017 tavaszán, és folyamatosan történt mindez...

Nagyon kicsi lehettem, de minden egyes érintésre és szóra emlékszem. A szavaimat Neked intézem, Drága Édesapám!

Amikor legelőször letettél a kiságyamba, majd lekapcsoltad a villanyt, s azzal ki is léptél a szobámból egy jó éjt puszi után, biztonságban hagytál az éjjelre. Rengeteg kislány, csupán ezektől az apró dolgoktól függ, mint ezek.

Aztán, amikor másnap reggel kedvesen rám mosolyogtál, s azt mondtad „Jó Reggelt, Kicsim!” Bebújtál mellém, s együtt néztünk valami eszelős mesefilmet. Tudod, vicces, mert most már felnőttem, és tudom, hogy igazából sosem érdekelt Téged annyira egyik rajzfilm sem, mint én. Mindig engem néztél, s valójában úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Reklám szünetben mindig a szempilláim játszottak a tieddel, s jó volt. Tetszettek ezek az apró kis dolgok. Mert sokat jelentettek.

Amikor megmostad a fogaimat, én mulatságból rengetegszer nyeltem le a zöld sárkányos fogkrémet, s csendesen hagytam, hogy leszidj. Tanultam tőled. A copfom kifésülése kis gondokat okozott neked, amiért az állandóan hullámos hajam folyton beleakadt a kefébe.

Mindig elvittél mindenhová. Nagyon szerettél engem. Teljes szívedből. Ilyen pillanat volt az is, amikor az ovi kapuján beengedtél, s mintha egy lelassított film lenne: A gyerekek mind rohannak be, hogy üdvözöljék társaikat, én csak lassan mentem. Tudtam, hogy ott állsz a fehér vaskapuban és nézel. Engem. Akaratlanul is megfordultam olyankor. Te ott voltál. Mindig ott voltál, mikor visszanéztem.

Később pedig nálam is előjöttek azok a fránya rémálmok. Párszor már inkább velem aludtál, az én piros falas szobámban. Nem az ágyamban, hanem Micimackó ölében. Tudod, abban a hatalmas plüssben. Igen… még mindig meg van. Sajnos az illata már elveszett, de a fejemben megmaradtak a képek. Sírva keltem föl, s azzal vigasztaltál, hogy az ijesztő dolgok, mind jóvá válnak majd. Sajnos, ez az egy dolog nem jött be. Ezért inkább apró mosollyal a szádon följebb ültél, óvatosan átöleltél, majd megfogtad a kezemet, s énekelni kezdtél. Akármennyi év eltelhet. Én arra a dalra biztosan emlékezni fogok. Az volt a mi dalunk. Azt hiszem, mindig halkan kezdted:

Hernyó a fán.

Vajon, hogy gondolod, ki leszel?

Nem mehetsz messze, de mindig álmodhatsz.

Kívánj lehetségeset és lehetségesebbet

Ne aggódj, kapaszkodj erősen.

Ígérem, eljön egy nap: Pillangó, szállj el.

Erre a napra vártál: Vidd el az álmaid, s mindet váltsd valóra.

Tudod, mit kell tenned.

Valóban volt benne pár olyan rész, amelyet nemhogy egy-két évesen nem értettem, de még most sem annyira világos. Viszont azt tudom, hogy mit akartál üzenni nekem a daloddal.

Aztán… Aztán eljött az, hogy előálltam neked egy kérdéssel. Igen, még most is emlékszem az arckifejezésedre é arra, ahogy a mosogató csapját elzárod, a tányért pedig leteszed a csurgatóra. Nem tudtam mi történt veled oly’ hirtelen: Szavak nélkül arrébb sétáltál, majd leültél egy székre, s kezeidbe temetted arcodat. Mikor felnéztél, mélyeket lélegeztél, s láttam, ahogy szomorúan csillog a szemed. Mintha sírtál volna. Én pedig csak álltam ott előtted erőtlenül, kicsin és törékenyen.

„Hogy hol van anya?” – hangzott tőled a kérdésem újra, s így visszagondolva a történtekre, azt hiszem mindent megbántam. Megbántam, hogy ha valaha is rosszul viselkedtem veled. Megbántam, ha valaha ellentmondtam neked. Ha valamikor „kihúztam a gyufát”. Némán csak bólintottam feléd, mire te fölemeltél, s az öledbe ültettél.

-Tudod… anya most nincs itt – mondtad, mire tudom, hogy elkerekedtek a szemeim. – És már nem is lesz – suttogtad nagyon halkan, mire, ha lehet, még jobban elkerekedtek a szemeim, s azt hitted nem hallom, hát mégis. Nagyot néztél, amikor kicsúsztam kezeid közül, s hangosan berohantam a szobámba. Az ajtót becsaptam erősen. Pont úgy éreztem, mint az ajtó: Fájt és úgy éreztem eltörök azonnal. Bár mennyire is kicsi voltam, azért el tudtam képzelni, hogy mit jelent az, hogy soha. Aztán így teltek a napok. De miért is beszéljek neked erről? Hiszen, tudod mi történt: szótál, hisztiztem, szóltál, sírtam. Minek is ezt ecsetelgetni?

Végül is eltelt egy negyed év, kicsit felnőttem. (Na persze! Még most is gyereknek érzem magamat) Egyre jobban értékeltem a dolgokat. Amikor átjöttek hozzánk a barátaid, ők is megjegyezték, hogy „Korán érő személyiség vagyok” meg „Hamar benőtt a feje lágya” és hasonlók. Ilyenkor titokban úgy gondoltam, ezek valahonnan az őskorból jöhettek, mert csak az idős emberek használtak ilyen kifejezéseket. Bár a barátaid is ugyan annyi idősek voltak, mint te.

És a legnehezebb, hogy mindent egyedül kellett csinálnod: Életet és otthont teremteni. Most már átérzem és tudom, hogy ez volt a leg rosszabb, legerősebb és legnehezebb feladat. Annyira, amennyire csak lehetett. Jaj, már sírok is…

Végül egy évvel később otthagytál a nagyiéknál és a nővérednél, mert volt valamilyen elfoglaltságod. Megígérted, hogy hívni fogod őket, s a telefonjukon keresztül majd szólsz pár szót hozzám is. Sajnos mikor nem érkezett hívás, akkor már tudtam, hogy többet nem fogsz hívni. Éreztem, hogy valami baj lehetett. Reggel mindenki búskomor arccal ült a konyhában, én pedig a nagy plüssömmel sétáltam a székhez, s felültem rá. A nővéred kent nekem egy vajas kenyeret, amire tett két szalámit és vágott hozzá paradicsomot. Egész nap kedvesek voltak velem és nagyon szeretgettek. Mikor rákérdeztem, hol vagy, mert megelégeltem a sok némaságot, csak ennyit bökött ki a nagyi: Egyszer úgyis meg kell tudnia. Igazából, most már ezt is bánom. Mert hallottam sok hírt, meg rengeteg rossz esetet, és Te is kifogtad a legnépszerűbb baleseti kategóriát: autóbalesetet szenvedtél valahol az autópályán. A fehér Audidba belerohant egy kamion. Senki sem élte túl az ütközést. Aztán miután ezt megtudtam, sorjában gördültek le arcomon a könnycseppek és nem akartam elhinni azt, amit hallok. Egyszerűen nem voltam képes befogadni azt az információt, hogy elveszítettelek. Téged is. Tudod, egy hétig nem jöttem ki a nagyiéknál számomra fenntartott szobából: nem ettem és nem ittam semmit. Csak sírtam. De azt, rengeteget. Magamtól jöttem rá, hogy mit jelentett mikor azt mondtad, „és már nem is lesz”. Anyát is így veszíthettem el. Talán a születésem után azonnal, mert nem tudom hogyan nézett ki, milyen színű haja volt, milyen természetű és… és egyáltalán. Nem tudtam átélni milyen lehet egy beszélgetés az anyukámmal. Közben az oviban és később az iskola első osztályaiban is rengeteget beszéltek a szüleikről. Én mindig csak csöndben, valahol a sarokban meghúzódva hallgattam őket, hogy boldogan mesélnek. Nem találtam a helyemet a világban. Rengetegszer bántottak engem és nem tudtam odamenni hozzád. Mindig, mikor beértem az iskola kapuján eszembe jutott a lassított film, a fehér kapu és te. Már nem álltál ott engem nézve. Már nem mondhattad nekem, hogy kis hernyó  Már nem énekelhetted nekem többet a dalt. Viszont az utolsó sorok örökre mély nyomot hagytak: „Tudod, mit kell tenned”

Ilyen emlékekkel sétálok ki most is a temetőből hozzád imádkozva, mert pontosan ezen a napon mentél el, és… és megláthattam az Ő sírját is. Egymás mellett vagytok, s a dátumokat leolvasva világos lett előttem minden: Egy igazi szerelemgyerek voltam. Anya, Apa, megígérem, minden este gyújtok értetek egy gyertyát, s soha nem feledkezem meg rólatok. Mert Anya, te vagy az, akit bár nem ismertem, mégis szerettem. Te pedig, Apa, Köszönöm, hogy ismerhettelek. Köszönöm, hogy megtudtam rólad ki voltál és mit csináltál. Megtudtam rólatok mindent. Úgyhogy büszke vagyok Harry Styles, hogy te lehetsz az én apukám.

Louis's letter

Sziasztok! 

Íme a második kiegészítő rész. Jobbnak láttam külön írni a történetet és ezt. De nem fedek föl semmit előttetek :) Egyébként köszönöm az eddigi szavazatokat és mindent! Csak annyit kérek, ha elolvastátok: Pipáljatok alul! Köszönöm! :)

Harry!

Oké, szóval… Kérted, hogy legyek Veled őszinte. Hát, most az leszek. De kérlek, ne haragudj meg rám. Már az elején leszögezem –még mielőtt kitalálnál valami ostobaságot- hogy az én ötletem volt. Ja, és tegyél le minden éles eszközt, zárd be a fürdőszoba ajtót, aztán a kulcsot dobd el. Csak ne tegyél semmi kárt magadban, miközben olvasod a sorokat. Vagy miután végeztél vele.

Akkor kezdem az elején… Tudod, ismerlek, de nagyon. Tehát látom, hogy mikor van valami gond a lelkeddel, vagy csak úgy veled. Igen. Láttalak már a csúcson, mikor nagyon boldog voltál és sajnos láttalak már Téged akkor is, amikor nagyon a padlón élted az életedet.

Igyekezni fogok, hogy ne hagyjak ki semmit ebből a levélből, de biztosan lesz valami, ami utólag jut majd az eszembe. Nem baj.

Szóval… Tudod, Harry, most nagyon elkanyarodtam, de különös érzelmek vannak bennem, amelyeket nem igazán tudok hova tenni. A tervem az volt, hogy szépen lassan levezetem Neked, hogy mi a célom ezzel a levéllel, és, hogy most miért nem vagyok ott Nálad, de tulajdonképpen egy kérdésre adok most Neked választ. A Miért?-re.

Még New Yorkban történt. Már tudtam, hogy baj van. Vagyis, már mindenki tudta, hogy baj van. Igen, a kapcsolatotokkal. Nem mondom, hogy Harry! Te állat! Mert fölösleges. Tudom, hogy nem így akartad. De ha tudnád, hogy mennyit sírt az a lány! Miért? Azért mert hazudtál neki! Nem is egyszer! És nekünk is. Nekem is. Aztán, amikor még az elején megtörtént az első csókotok a parton, később jött Zayn, a megcsalások sorozata, a balhék, a pohár-törések, a hangos szeretkezések (ne kérdezd, de a falak vékonyak és a szobád Liam mellett van), aztán a szakítás. Már akkor tudtam, hogy elég eseménydús évünk lesz. De az, ahogy Cher kijött a lakosztály egyik szobájából, majd közölte, hogy vége a Charry és Styrooks párosnak mindent überelt. Na, nem azért, amit a mondandója tartalmazott, hanem ahogyan mondta. Hát ezért haragszom rá. Mert semmi nem volt az az elbúcsúzás! Szóval látva a kapcsolatotokat, és a végén egy ilyen minőségű bejelentés…

ÉS akkor ne beszéljek arról, hogy Eleanor négy hónapon keresztül titkolózott előttem! Mikor kérdeztem, hová megy, mindig elhittem. De kár volt. Majdnem szakítottunk Harry! Egy B betűn múlott! Mert mikor kimondta, akkor leesett, hogy mi ez az egész. Aztán valamivel később jöttünk rá, hogy létrejött az a Niall-Brooke páros. erről nem is említenék semmit. Gondolom, a média nem juttatta el hozzád a hírt? Nocsak, Harry. Szerinted véletlenül nem kaptunk napi lapot? Véletlenül szakadt szét mindig az az újság? Csak nézz szét a gardróbom egyik szekrényében. De nem bántani akarlak. Csak szeretném, ha tudnád, hogy már mindenki tudta, hogy Niall mit csinál, és, hogy mi történt a nyakláncával, mikor te még most fogod megtudni. Jogod van tudni az igazságot.

És én hülye! Mivel te vagy a legjobb barátom, és nem bírom elviselni, ha rossz passzban vagy, elmentem és megkerestem azokat a nyomorultakat. Nem akarom, hogy megszűnjön a barátságunk ezek miatt. Mármint ezek a dolgok miatt. Tudom, hogy Szereted. Vagyis, még mindig Szerelmes vagy. Tudom, hogy Ő számodra az igazi. Úgyhogy segíteni fogok. Azért, fájt amikor kétszínűnek neveztél. Ezért nem is ismerek rád. Tudd, teljesen megváltoztál. És, be kell valljam, a világunk teljesen más, mióta belekerült az életünkbe ez a rengetek balhé és kavarodás. Hát, gúnyos mosollyal írom ezt: Mocskos játék ez. És én is mocskos játéba keveredtem ez által. Megszereztem a telefonszámot. Ahol ők vannak, ott van Brooke is. Bár, lehet, hogy nem is ér semmit, mert tudom, hogy te is megszerezted, és megverted azt a szegény kis srácot. Ajj, mindjárt betelik a lap ez oldala is.  Remélem választ kaptál a Miért? Kérdéseidre. jobban mondva, már csak egy dolog járhat a fejedben: Hol van Louis? Nos. Erre nem adok konkrét választ. Csak annyit, ahogy említettem. Mocskos játékot játszunk. Tehát: Keresem. És azt hiszem, már tudom is, hogy hol van.

Louis xx

Eredmény és Felhívás

Sziasztok! :)

Nem, nem új rész érkezett, hanem pár eredmény és felhívás. 

Még valamikor június elején indult egy verseny L.T.P.~ blogján, amelyre jelentkeztem és íme az eredmények: 

valamint...

Ezúton is szeretném megköszönni! :) Bár még jelentkeztem egy kategóriába, annak az eredményére még várunk, de ez a bejegyzés nem tűrt halasztást.:

Kitettem egy szavazást a modulsávba, felülre. 

A kérdés: Melyik fiúval olvasnál egy általam íródott Novellát?

Titeket kérlek meg, hogy döntsetek, mert egyrészt nem tudok dönteni, másrészt nekem mindegy. :) 

Szavazás vége: 2013.07.22.

Köszönöm!

A következő pedig, ami szerintem sokakat érdekelhet, az a következő rész várható időpontja. 

Megfogalmazódott bennem két variáció, amelyben érdekelne a véleményetek.

Az előző fejezet végét Louis levele zárja, amelynek tartalmát fölfedem majd előttetek. 

Melyik variáció "jobb"? : 

-Louis levele

-Louis levele + II.kötet - 13.fejezet (egybe) 

II.kötet - 12.fejezet - That left it to me

Sziasztok! :) Megérkeztem a folytatással, amely csak két szemszögből olvashattok majd, de szerintem elég kifejező. :) 2902 szavas lett, ami elég hosdszú, szerintem. :) Köszönöm az 53 követőt, a 93 feliratkozót, a kommenteket, a pipákat és a 76099 oldalmegjelenítést is. :) Egyébként, sokan kérdezték már, sok helyen, hogy hány részes lesz a blog, vagy mikor lesz vége,stb. úgyhogy itt most válaszolnék mindenkinek: összesen 39 rész és vége a történetnek. Ebbe a kötetbe még 13 rész és vége. Aztán egy harmadik kötet, amely 25 részes   és vége. Az epilógussal együtt lesz 100 részes. :) Nem is tartalak fel titeket tovább. Kellemes olvasást kívánok hozzá! :) 

Cher Brooks

Talán pár nap telt el. Talán egy hét. Esetleg több hét. Egy hónapnyi idő biztosan nem. Már nem számolom a napokat, csak egy cellában töltöm a napjaimat. Nem mondom, hogy étlen, s szomjan, mert minden reggel bedobnak valamit egy tálcán, de egyszer ránéztem, s minden este elviszik, mert nem vagyok hajlandó enni belőle. Johnathanról tényleg kiderült, hogy az egész felhajtást csak a pénz miatt csinálja, legalábbis ő, mert nem kevés gázsit kapnak ezért. S hogy miről van szó? Ennyi idő alatt már világos lett számomra, s Nathannal is, hát… hogy is mondjam… Megismertük egymást. Vagyis csak én őt, mert rólam mindent tudnak a fogva tartók és a „Főnök” is. Tehát, Nathan huszonhárom éves, mint kiderült, s a családjának kell a pénz, mert Ausztráliába akarnak vonulni a gondok elől. Hmm, a nagy semmibe. Ahol tényleg nem ismerik őket, s nincsenek gondok. De kissé elkanyarodtunk, szóval vissza. A fiú elmondta, hogy rajtam kívül még van négy túszok, de többet nem tudtam kiszedni belőle. Ezt is kár volt. Miért? Amióta ezt az információt megtudakoltam, azóta nem alszok, s csak csöndben hallgatózok a folyosó másik oldalára. Vajon kik is lehetnek ők. Nathan csak ennyit mondott, idézem. „Hidd el, jobb, ha nem tudod. Hamarosan úgy is mindenre fény derül.” Hát, kösz. Egyébként a srác, egyáltalán nem olyan, mint egy bűnöző. Inkább, olyan kertvárosi életmódot élő, nyugodt fiú. Fogalmam sincs, miért pont ilyen módon akart pénzhez jutni.

És akkor még visszább egy kicsit. Ahogy említettem, az időérzékem elég zavaros. Amióta behoztak ide, csak tombolok, s azt a rohadt vasat rázom. Úgy tervezem, este, mikor a kaját viszi ki egy őr, valahogy kiszökök. Na, igen. Ez a terv nem, hogy elméletben már megbukott, de gyakorlatban is szánalmas lesz. Nincs nálam semmi egy telefonon és némely pénzen, s személyin kívül. Amúgy, számomra még mindig nem világos, hogy ki lehetett a klubban az a szőke hajú lány. Aki miatt itt vagyok. Vagyis, tulajdonképpen nem is miatta van ez az egész. Amikor belenéztem abba a zöldeskék szempárba, egy hihetetlen érzés lett úrrá rajtam. Szavakkal ki nem fejezhető érzés. Mintha ismertem volna valahonnan, vagy mintha csak azt akarná az a szempár, hogy segítsek neki, hogy kövessem. Talán hiba volt. Talán sosem tudom meg mi ez az egész. Bárcsak történne már tényleg valami, s nem csak azzal telne a nap, ilyen sorrendekben, mint kaja, sírás, hiszti, Nathan, sírás, hiszti… Bár ez is bőven elég kín. Mert, elég nagy babonás személyiség vagyok, de azt kell, mondjam, sosem gondoltam volna, hogy az álmok egyszer valóra válnak. Mármint, azok az álmok, amelyek alvás közben születnek.

A fiúkról, mármint Harry, Zayn, Niall, Liam és Louis, semmit nem tudok. Pontosabban, az egész külvilágról nem tudok semmit sem. Fogalmam sincs, mi folyik odakint. Elmélkedésemet, több hangos nevetés szakítja félbe.

-Hé, ma este mindent megtudsz – szólt be halkan Nathan, majd féloldalasan felém nézett, s intett egyet a fejével. Vagyis menjek oda. A rácshoz sétáltam, majd a folyosóra pillantottam, amely most fényes volt: pár lámpa megvilágította, s eddig egy számomra ismeretlen férfi járkált zsebre dugott kézzel. Fekete zakó, fekete alkalmi, bő fazonú nadrág, vállig érő sötét haj, valamint nem maradhatott el a fekete napszemüveg sem.

-Ez ki? – kérdeztem riadtan, mert bár az arcát nem láttam, mert háttal állt nekem, azért a kisugárzása máris megrémített.

-A Főnök – húzta ki magát, majd jelentőségteljesen utána nézett. Aha, szóval a nagybetűs Góré. Hát persze, az az itteni Isten, aki a pénzt adja. Hogy is nem jutott eszembe…

-Félnem kellene? – kérdeztem egyszerűen, majd megtöröltem az arcom, mert már zavart a megszáradt könny-folyó nyoma.

-Nem mondok semmit – közölte, majd megigazította zakóját s ellökte magát a ketrecemtől. Mert, hogy eddig annak támaszkodva diskurált velem.

-Mi?

-Csak maradj csöndben – felelte, majd tovább ált. Remek.

Nem tudom mennyi idő telt el, de kezdtem álmosodni, s nem egy (jó pár) sírógörcs után ismét lépteket hallottam. Gyorsan elrejtettem a telefonomat a táskámba, azt pedig az ágy mögé, majd elterültem az ágyon, s tettem, amit tennem kellett. Egyszer csak kattantak a lakatok, az ajtó pedig nyitódott.

Mintha valami tárgy lennék, úgy fogott meg a két erős ember, na, jó. Túlzottan erős, eléggé kigyúrt fickók. A vállamnál fogva, majd a hátukra vetettek, majd megszólaltam.

-Hé!

-Csönd! – ennyivel el is hallgattattak. Oké. Kicsit kezdem unni, hogy amióta elraboltak, azóta csak rángatnak ide-oda, vagy éppen felém se néznek. Mégis, mire jó ez az egész? Érthetetlen számomra.

Azért igyekeztem tényleg csendben maradni. Pár méter múlva egy másik helységbe érkeztünk. Ez is egy cella volt, de már rendezettebb, s több tárgyal benne. A falak sima szürkék, jó pár szék, egy ágy, valamint egy barna fa asztal. Ledobtak az ágyra, mire felszisszentem, s ekkor vettem észre, hogy hármunkon kívül, még van vagy hat ilyes forma férfi, akik mintha parancsra várnának álltak napszemüvegben, fekete öltönyben, s hátul összekulcsolt kezekkel. Csönd telepedett ránk, csak a lélegzetvételünket lehetett hallani.

Én meg ott ültem a mindössze egy takaróval rendelkező ágyon, még mindig abban a ruhámban, amit a bulira vettem fel. A tűsarkúcipőmben, koszos külsővel, igénytelen hajjal, s rémesen elkenődött sminkben. Csodálatos látványt nyújthattam. Mikor befejeztem a külsőm bámulását, egy újabb személy érkezésére kaptam föl a fejem. A helységbe belépett Nathan és egy másik férfi kíséretével a Főnök. Középen lépkedett, majd ahogy meglátott, szemüvege alól kinézett, majd intett egyet valamerre, s leült az asztalhoz.

-Hogy érzed magad, Cher? – mégis, miféle kérdés volna ez. Hogy hogyan érzem magamat? Ne firtassuk. Szemöldökömet felhúztam, majd ott is maradt. Kis idő múlva szintén így tett, majd egy újabb kérdést intézett felém.

-Látom nincs kedved beszélgetni. Kár. Akkor térjünk is a tárgyra – csapta össze a tenyerét, mire kissé megijedtem, s meg is ugrottam. Ahogy észrevettem, a mellette állók is így tettek.

-Tudod miért ment el az anyád, Brooks? – hajolt előre, mire elkerekedtek a szemeim. Az anyám?

-De ne siessünk ennyire előre… Inkább beszéljünk a drága barátaidról – na, erre már kinyitottam a számat. Éppen csak nem tudtam megszólalni. Bár, voltak kételyeim, hogy mégis milyen barátaimra gondolhat pontosan.

-Mit gondolsz, Anne miért nem jelentkezett, miután az Államokba repült? – Ó! Hát erről volna szó. Szóval Kurney… Várjunk. Zayn… Amerika… levél… Eleanor… Harry… szőke… Azok az őrültek voltak!

-Mit csináltatok Anával? – háborodtam föl hirtelen, mire mellém ugrott egy izmos férfi, s lefogott, majd „lecsitított” s visszalökött az ágyra. A jeleneten a góré nevetni kezdett, majd levette a szemüvegét, s vizslatni kezdett.

-Ó, csak nyugodtan. Mindent sorjában – felelte gúnyosan, majd tovább grimaszolt.

-Na és a kis Lily. Tudsz róla valamit? –kérdezte, mire lesütöttem a szemet, s csak azon imádkoztam, hogy vége legyen ennek az egésznek, vagy megtudjam mi a célja pontosan. – Gondoltam.

-Gondolom, megviselt az apád halála – elmélkedett egy kis idő után hangosan, majd fölállt, s elém sétált.

-Miért nem felelsz semmire, Cicám? – Cicám? Milyen egy elcsépelt szöveg ez egy bűnöző szájából? Pff. Sajnos felrángattatott egy kopasz férfival, majd a falhoz szorított, s fogdosni kezdett.

-Mivel tudnálak rávenni arra, hogy válaszolj? – simította kezét a fenekemre, majd kicsit megmarkolta, s nyakamat kezdte beszennyezni. Gondoltam magamban, hogy ezzel biztosan nem, de felülmúltam gondolataimat. Egy dologra vágytam csak; Bárcsak valami tucat történetben, vagy filmben szerepelnénk, ahol a tehetetlen túszt (vagy többes szám), a főhős fiú egyszer csak betörve megmenti őket, az ellenséget pedig kinyírja, s végül boldogan élnek, míg meg nem halnak. Sajnos, az én történetemben ez egyáltalán nem mehetne ilyen egyszerűen. Egyrészt, mert ide nem olyan könnyű betörni. Másrészt, ha sikerülne is, és minden menne simán, a vége akkor sem stimmelne. Mármint a boldogan élnek, míg meg nem… Mert nekem nem hogy Zaynnel és Harryvel, de Niallel is volt/van viszonyom, kapcsolatom. És minden még mindig simán menne tovább, akkor sem tudnám, hogy mit kezdjek Lilyvel, Anával és az anyámmal. Merthogy még ők is élnek, s szeretnék választ kapni a kérdésekre.

Bár még mindig nem tudom mire akart kilyukadni ez a nem normális, aki a testem szegleteit szennyezi nyomorult ajkaival, s kezeivel egy pillanatban.

-Ha nem, hát nem – közölte szárazon, mire hirtelen leköptem. Na, igen, erre én sem számítottam. Meg hát, elég gyerekes és béna volt, azért megérte. Letörölte arcát, majd az asztalról elvette a napszemüveget s föltette azt.

-Hozzátok! – csettintett egyet, s elindult. Na persze, nem számítottam semmire, főleg nem a következő eseményekre. De csak „sorjában”, ahogy a góré mondaná.

Egy izmos szakállas fickó fölkapott a hátára, így a fejem a hátánál kapott helyet, s ő pedig a fenekemnél tartott fogva. A hosszú kilométereknek tűnő távolság után átértünk egy másik helységbe, ahol nem néztem szét, mert a szemem megakadt pár személyen. Félve, s csalódottan néztem Nathanra, aki csak lecsapta szemeit, majd eltekintett, én pedig újra az ismerős emberekre. Olyan mértékű félelem, szenvedély és csalódás vett hatalmába, hogy kedvem lett volna azonnal fejbe lőni magamat. Ismét kiléptem önmagamból, s valami más irányított. Pilláim alól úgy törtek elő az első könnycseppek, akár egy forrás, valahol a föld mélyéből. Gyorsan, kiszámíthatatlanul és fájdalmasan. a felismerés mindnyájunkon villámgyorsan hasított végig, s lassan számmal egy kis „o” alakot formáltam, miközben szememből folytak a könnyek. Lassan a térdeimre estem, s onnan kémleltem az eseményeket. Az anyámat, aki beragasztott szájjal és lekötözve ült a sarokban; Lily és Anát, aki szintén ilyen körülmények közt kaptak helyet és… és a nővéremet, Nicolet, aki… Aki azt hiszem rosszabbul nézett ki, mint mindhármuk együtt.

Harry Styles

-Mi? Mi az, hogy nem tudnak többet tenni az ügy érdekében? – kiabáltam bele a telefonba talán a döbbenettől, esetleg a dühtől.

-Kérem, Uram értse meg. Nyom hiányában nem tud haladni a nyomozás.

-De…! – érveltem volna újra, de kinyomott.

Csak négy nap telt el az óta az ominózus este óta. Az első napokban még reménykedtünk, hogy ez valami átverés (én pedig, hogy egy igencsak rossz álom), de a rendőrséget már bevetettük. Amúgy sem voltam túl jó állapotban, de a harmadik napra, már teljesen úgy éreztem, hogy ha nem találjuk meg, az életem fölösleges és semmit sem ér. Bár tényleg nem ér egy porszemnyit sem… Mert nem boldogít a pénzem, s karrierem sem. Hogy miért? Mégis! Mit kezdjek egy hatalmas házzal, ha nincs kivel laknom benne? Mit ér az a sok kocsi, ami a garázsban van, ha egyedül kell benne ülnöm, s nem Vele? Mit ér a pénz, ha nem költhetem arra, amit szeretek, mert nem érzem így, hogy lényeges? Mit ér? Mit ér a hírnév, ha nem élvezem? Mennyit jelent a sok koncert hangulata, ha az az utáni örömöket nem oszthatom meg Vele? Mennyit? Mégis, mennyit ér ez a sok könnycsepp, amelyet Miatta hullajtok el? Mindent. Ennyi maradt belőle velem. Az érzelmei. Az egymás iránti érzelmek. A csókjának íze. Az ölelésének nagysága, s jelentősége.

Egyébként, minden úgy történt, ahogy azt gondoltam. Vagy, ahogy vártuk. Ahogy tetszik. Május 16.-tól az összes koncert el lett tolva, aminek a management egyáltalán nem örült. Persze, mint mindig, nekik, most is csak a pénz volt a fontos. Vagyis, hogy amennyit halasztunk, s törlünk, annyi bevételtől fosztjuk meg magunkat. Persze, a jövedelem is fontos, de számorma sokkal inkább előnyben van az, hogy Brooke-ot épségben megtaláljam és hazahozzam, majd elölről kezdjünk mindent. Vagy legalábbis tiszta lappal kezdjük újra.

Zaklatottan rohantam le a lépcsőn, majd a bejárati ajtó kinyitása után, a fiúkba botlottam.

-Hová sietsz, Harry? – lépett beljebb Louis, majd levágta magát a nappalimba helyet kapó kanapéra.

-Sziasztok – köszöntem mindannyiuknak kissé ironikus hanglejtéssel, hátha feltűnik nekik, hogy elfelejtettek köszönni.

Na, igen. Zayn állítása szerint én vagyok kifordulva magamból, de én úgy veszem észre, hogy mióta a társaságunk tudja, hogy Brooke-t elrabolták, csak Niall, Liam és Eleanor az, aki segít, támogat, s igazat ad. Az mellett, hogy őket is rosszul érinti ez az egész helyzet. Nem tudom… Louis talán haragszik Cher-re. Talán Eleanorra is, amiért titkolózott. De azért jól esne, ha nem lenne velem bunkó, s legalább együtt érezne velem. Vagy csak ne fordulna el tőlem!

-Bocs, srácok, de én épp indulni készültem – közöltem a társasággal, majd vártam, hogy mit reagálnak.

-Hova? – kérdezte Niall egy almába beleharapva, majd leült Lou mellé.  

-A klubba.

-Megőrültél? – horkant fel Louis, majd fölpattant, s nekem esett. – Harry! Ha a rendőrség nem talált semmit, akkor te sem fogsz!

Úgy gondoltam, fölösleges lenne leállni, vitázni ezen. Lopva Liamre pillantottam, aki pislogás nélkül meredt rám, de tudtam mit kell tennem. Ő helyeselte.

-Nem érdekel – szóltam végül, majd kinyitottam az ajtót, s kiléptem rajta. Azonnal utánam rohant, majd kérdőre vont.

-Nem ismerek rád. Már nem olyan vagy, mint fél évvel ezelőtt – rázta meg a fejét, majd hanyagul tovább ácsorgott az ajtóban.

 -Te mit tennél, ha Eleanort rabolnák el? Mi? Mit? – kiabáltam, s azt hiszem, tényleg nem vagyok már a rég önmagam. Csak lesütötte szemeit, majd válaszolt. – Legalább Ő nem bántott meg.

Mivel nem feleltem, folytatta.

-Ha most elmész, akkor azzal mindent megváltoztatsz.

-Meg akarom találni Őt! Ha kell, akkor a segítséged nélkül – időközben a többiek is kijöttek a beszélgetésünket hallván, s a Range Rover hátsó üléseire vetették magukat. Elindultam a kocsi felé én is, majd még egyszer utánam szólt.

-Harry! – kiáltott, majd mikor fél lábbal már a kocsiban voltam, kiszóltam Neki.

-Mindent megadnék azért, hogy visszakapjam – majd becsaptam az ajtót, s beindítottam a motort.  Miközben kiálltam, még egyszer ránéztem, s láttam, ahogy fejcsóválva ott áll az ajtóban.

-Miért kellett most ezt? Miért? Miért nem ért meg? – csaptam a kormányra, s hozzátett az idegességemhez az is, hogy hatalmas kocsisor állt előttünk. Vártam, hogy Liam mondjon valami bölcsességet, vagy valamit, amit ilyen összeveszésekkor szokás. Akkor is, ha tudom, hogy legtöbbször sablonszövegekkel segítenek a másikon. Most az is jól jött volna.

-Harry? – szólított meg a hátsó ülésről egy hang, amely kissé megremegett. Niall előrehajolt, majd ránéztem, s ha arra az egy pillanatra is, de tudtam mi jár a fejében. Tudtam mire gondol. tudtam mit érez. tudtam mit akar kérdezni. Eltekintettem mindentől, amit tett. Mert a barátom. És bár mindig ott marad az a szálka, én akkor is tudom, hogy… szóval Tudom.

-Nem tudom, Niall… nem tudom… - feleltem neki, bár nem kérdezett, én éreztem, hogy mit akar tudni.

Amikor odaértünk, akkor nyitottak. A klub teljesen üres volt, csak a személyzet tartózkodott ott. Volt, aki a székeket pakolgatta, volt, aki a pultot törölgette és volt, aki csak felmosott. Én viszont a pultost kerestem. Azt, aki a kasszát kezeli. Azt, aki talán választ adhat a kérdésemre.

-Heló – sétáltam közelebb a rózsaszín fényekbe úszó, neonos pulthoz, majd ránéztem a fiúkra.

-Még nem nyitottunk ki – köszöntött egy srác. Vagyis, ugyan az a srác, aki négy nappal ezelőtt kiszolgált engem. Mivel látta, hogy nem áll szándékunkban eljönni, kérdőre vont.

-Segíthetek valamiben? – könyökölt rá a pultra, majd bizalmasan közelebb hajolt. Hát persze.

-Ki a beszállítótok? – kérdeztem mindenféle kertelés nélkül, majd ránéztem Zaynre, aki vette a célzást, s arrébb sétáltak. A fiú elég furán nézett, majd megrázta fejét, s visszakérdezett.

-Khm. Hogyan?

-Ki hozza nektek a piát? – böktem fejemmel a pult mögötti kivilágított, neonos szekrényen helyet kapó zárjegy nélküli italokra. Nem véletlenül akartam erre rákérdezni. Úgy éreztem, köze van, azoknak a barmoknak ehhez a helyez.

-Ja, ööö… izé. Mindjárt adom a papírokat – vakarta meg a tarkóját, s én úgy éreztem, azt hiszi, hogy én valami behajtó vagyok, vagy ellenőr. Érdekes gyorsasággal mozogtak a kezei valami kék mappában, mikor odapillantottam a srácokra, akik találtak maguknak beszélgetőpartnereket. Liam is abban az időben nézett rám, s kacsintott egyet. Mikor visszafordultam a sráchoz, dühös pillantásokkal méregetett.

-Na! Húzzál innen a francba! – tette vissza a helyére a nagy nehezen megtalált köteget, s a pultot kezdte törölgetni.

-Fizetek! Csak mond! – Ajánlottam föl hirtelen, majd figyeltem, ahogy elgondolkozik. Végül elém dobta az újból megkeresett papírköteget, én pedig féloldalas mosolyra húzva a számat, beleolvastam. Aztán az a bizonyos mosoly el is tűnt.

-Ne nézz hülyének – dobtam le a pultra a halom papírt, majd kezdtem dühös lenni, hogy meddig húzzuk még,.

-Mi bajod?

-Az igazat!

-Szeretnéd.

Ekkor besétáltam a pult mögé, s a pólóját szorítva a mellkasánál megrángattam. Pár üveg le is esett a polcról, amely hangos csattanással értek földet. Hallottuk, ahogy szilánkokra esik, s ennek következtében, mindenki elhallgatott a klubban. Mindenki minket nézett. Már csak a kiabálásomat, s a szilánkokon való lépdelést lehetett hallani. –Nem volt mit tenni, lendítettem a jobb kezemet, s bevertem neki egyet oldalról. Aztán még egyet. Meg balról.

-Oké, elmondom – szólalt meg végül, s hasát fogta, majd összegörnyedt.

-Kérlek! Eressz! – könyörgött, majd észrevettem, hogy mekkora erő lett úrrá rajtam.

-Úgy, három-négy napja jártak itt. Csak piát hoztak, meg valami olyasmit mondtak, hogy erről senkinek ne beszéljek. Aztán a kezembe nyomtak több ezer eurót – nyögött fel hangosan a fejét sajnálva, majd megütöttem még egyszer. Ennyi információ nem elég. Mindent tudni akarok!

-Harry, elég! – kiabált Liam. Felé néztem, majd megrázta fejét.

-Volt velük valaki? – löktem egyet a fiún, aki még egy üveget lelökött. Már bűzlött a gatyája az alkoholtól.

-N-nem tudom – nyögött, majd emeltem a kezem, mire egy hang felszólalt mögülem.

-Hívom a rendőrséget!

-Egy szőke tyúk volt velük, de nem tudok többet, esküszöm! Itt a címük! Ennyit tudok! Kérem! – könyörgött sírva, mire kirántottam kezéből a kis papírkát, amin a cím volt és egy telefonszám, valamint egy név.

-Induljunk – bólintott Liam, majd intett, s a fiúkkal az oldalamon kiértünk a szórakozó helyről. Ahogy az ajtót csuktam be magam után, még hallottam, ahogy motyogtam valamit, s kiszűrtem, egy „Miért kell mindenkinek ez a cím?” Mondatot, majd felhúztam egyik szemöldökömet s beültünk a fekete terepjáróba, s hazafelé indultunk. Furcsának tartottam, ami történt, miután eljöttünk. Nagyon furcsának.

A fiúk kérték, hogy vigyem haza őket, s majd holnap találkozunk, meg kaptam pár bíztatást Louissal kapcsolatban is. Na, igen. Louis vajon még mindig nálam van? 

Hazaérve lehúztam a cipőt a lábamról, majd a konyhába igyekeztem. Készítettem magamnak egy kávét, majd leültem a nappaliba. A dohányzóasztalon volt egy félbehajtott papírka, ami szúrta a szememet. Kelletlenül odasétáltam, majd kezembe vettem. Egy A/4-es fehér lap volt az. Ráadásul teleírva. El sem kezdtem olvasni, azonnal lejjebb tévedt a szemem. Vagyis arra, hogy ki írta ezt és miért. Az írója tehát Louis. Rosszat sejtettem.