II.kötet - 17.fejezet - Expecting you

Sziasztok!:)

OMG. A szó, amivel jellemezném ezt az egészet most. Köszönöm a 115 rendszeres olvasót, a véleményeket, a kommenteket, az oldalmegjelenítéseket, a szavazatokat, a követéseket, a cseréket és a kéréseket. A traileren a lassan 300 megtekintést, és, úgy, általánosságban mindent! Ez mind sokat jelent nekem <3 Ezt a részt teljesen Louisnak szenteltem. Miért? Mert kell egy ilyen is. Lehet számítani még Niall, valamint Lily és talán Ana szemszögére. Rengetegszer fogok múltbéli szálakat visszahúzni, s a homályt élessé tenni, hogy mindenki számára világos legyen minden. Nem tudom... Gondolkoztam, hogy linkelek zenét ehhez a fejezethez, de akkor úgy az egészet cenzúráznom kellett volna, és köbö 16+ os fejezetté válna. Nos, semmi ilyenről nincs szó most. Jó olvasást kívánok! :) Ja, és ÚJ csoport: KATT

U.i.: Élvezzétek ki még ezt a pár napot! <3

Louis Tomlinson

Csak a szív látja meg mindenben annak a végső valóságnak és bizonyosságnak nyomait, mely minden ember arcából, minden kőből és minden fűszálból rám tekint, hogy azt mondja nekem: van, aki szeret téged. De mi van akkor, ha ez nincs így?

A kezdetleges szeretet, bármikor megszűnhet. Ez biztos, hiszen velem is ez történt. Igenis meg lehet bántani egy embert annyira, - még akkor is, ha nem ő a célpont – hogy teljességében és visszafordíthatatlanul megszűnjön belőlünk az iránta érzett szeretet, barátság. Elég hozzá egy hatalmas felindulásból kimondott szó, vagy mondat. Ezt a lábbelit aggatnám Cher Brooksra.

Aztán van olyan, hogy testvéri szeretet. Barátság. Tökéletes barátság. Legjobb barátság. És még számtalan jelzővel lehetne illetni ezt az emberi kapcsolatot. Bár ennek is több fajtája van, én most csupán a pozitív-at elemezném ki. Merthogy lassan négy éve már a töretlen szoros baráti kapcsolatomnak azzal a bizonyos göndör hajú sráccal, az érzéseim iránta ugyan azok – természetesen – úgyhogy elég egy apró rezdülés az arcán, egy kelletlenül lehunyt szem, egy másik irányba forduló hajtincs, akár egy érdes torokköszörülés, én tudom, mit érez. Mi bánthatja a lelkét, mi az, ami feldobhatná, és mikor van szüksége egy kiadós haveri beszélgetésre. Éppen ezért volt elég látni a lassan fél éve tartó búskomor tekintetét, s arcát. Megelégeltem, hogy semminek nem tud örülni és ezzel lehúzza az őt éppen körülvevő társaság hangulatát. Mert soha nem elég egy hamis mosoly. Esetleg egy pléhpofa. Az csak egy maszk. És a maszk alá, csak azok képesek belátni, akik kifejezetten ismerik társukat. Úgy, mint én… Úgyhogy teljesen a szeretettől vezérelve, és az ő érdekeit nézve indultam el a boldogságához.

A kocsimban ülve az egyáltalán nem híres Temple Wood felé tartottam. Az út eddigi része nyugodt volt. Nem volt tömeg, dugó, torlódás, sem pedig baleset, vagy valamiféle időjárás okozta kellemetlenség. A már fél órája tartó utam alatt többször is nagyokat nyeltem, s a mellettem elhelyezkedő anyósülés felé pillantgattam. Tulajdonképpen az azon helyet kapó táskára. Éppen a kis órára néztem, hogy megtudjam a benzin mennyiségét, s mivel elég üresnek tituláltam, lekanyarodtam a következő lehetőségnél egy benzinkút felé. Különös érzés kapott el, mialatt a számlálót figyeltem, ahogy egyre magasabb értékeket mutat a kijelzőn. Elég kihalt kút volt, s többször is olyan érzésem volt, mintha egy horror film, közelgő helyszínén állnék. Mikor végeztem, előkerestem a pénztárcámat a farzsebemből, s a boltba indultam. Különböző chipsek, kekszek, csokoládék és megannyi egészségtelen dologgal találtam szemben magamat. Mögöttük újságok, napilapok, tini magazinok kaptak helyet egy hatalmas polcon. Akárcsak egy kisbolt az utcánkban otthon. Lekaptam egy két zacskó sajtos és ketchupos chipset a polcról, aztán a kasszához indultam. Nem akartam tovább nézelődni, mert úgy éreztem, minél hamarabb el kellene onnan tűnnöm.

- Jó estét. Kettes kút – közöltem a pénztárcámban matatva, majd miután felnéztem, csak akkor szembesültem a tényekkel. Egy, talán velem egykorú lány ült a pult mögött valami széken, s kezében, valamiféle magazint tartott. Miután felnézett a sorokból, egyszerűen visszaköszönt, majd a pult melletti személyzeti ajtóra nézett. Miközben fizettem, többször is megismételte az előbbit. Az egyik szemöldökömet felhúzva méregettem a hosszú, barna hajú lányt. Eleannora emlékeztetett. Bár nem ismerem ezt a lányt, az én Szerelmem szépséget meg sem közelíti. És megkockáztatom, hogy kedvességét, szeretetét és odaadását sem. Nem. Belőle csak egy van. gondolataim közepette fedeztem fel a hangfalakból halkan kiszűrődő zenét, s „örömmel” konstatáltam, hogy ez a hely kétség kívül egy horror film helyszíne. Az előbbi kétséges állításom tehát, mostanra szinte biztos. Miután elvettem a már hosszú ideje az asztalon pihenő visszajárót, egy darabig még néztük egymást a lánnyal. Fogalmam sincs miért tettem, de a tekintetemet kierőszakolta már a puszta jelenlétével. Az arcáról félelmet véltem leolvasni, szinte fekete szemei pedig enyhén üvegesek voltak. Ahogy lejjebb vezettem rajta a tekintetemet, először a nyakláncán akadt meg a tekintetem, melyen egy kereszt lógott. Erről Harry jutott az eszembe. Neki is megszólalásig ilyen medalion lóg a nyakában. Már ha ezt lehet annak nevezni. Aztán a fekete felsőjét, majd a karját néztem meg, de azt csak egy pillantás erejéig, ugyanis hirtelen eltakarta, mert a személyzeti ajtó kicsapódott, s egy zsémbes középkorú férfi lépett ki rajta.

- Minden rendben, Uram?

- Hogyne. Viszlát – bólintottam, majd elköszöntem, mert úgy éreztem, nincs már többé helyem ott. A helységből kilépve párszor még visszanéztem, s félelmetesen tudatosult bennem, hogy vajon mik is történhettek szegény lánnyal. A karján hatalmas sebek és lila, néhol zöldes nyomok éktelenkedtek. Egyáltalán nem tehettem érte semmit, mert sem bizonyítékom, sem pedig kedvem nem volt beleszállni egy ilyen ügybe. Hiszen vár még rám egy hasonló eset. S csak reménykedem benne, hogy Brookenak még nem esett semmiféle ehhez hasonló baja. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam, s beindítottam a motort. Hirtelen felnéztem az égre, mely eddig még a késő délutáni órákban kéken fénylett, mostanra pedig egészen beszürkült.

Ahogy gondoltam. A fél órás utam közben, megjelentek a felhők első könnycseppjei a szélvédőn, majd őket követte ezer meg ezer. Úgy fél óra elteltével megérkeztem a célomhoz, a rettegett településre. Amolyan „Üdv Temple Wood!” Stílusban pillantottam a táblára, mely azt jelentette, hogy megérkeztem. Tulajdonképpen nem tudom mire számítottam. A boldog, nyüzsgő életet élő, utcákon tyúkok és kakasok nyugodtságot felverő hangja… hiányzott. Ehelyett egy szinte teljesen kihalt, romos és mindemellett sötét falu fogatott, mely nem érdemli meg az aranyos „kis” jelzőt. Egy számomra ismeretlen ház előtt leparkoltam, aztán kérdőn a térképemre pillantottam, melynek új helye a kezem volt. Aztán egy röpke pillanatban, enyhén szólva ideges lettem, amiért nem találom meg a helyes utamat – mert hát mégsem az egyik házban lesz az-az ominózus fogva tartó hely – s mintha villám csapott volna bele az úttestbe, felnéztem, s kérdőn meredtem magam elé. Oké. Addig rendben, hogy nem láttam ezen az utcán kívül másikat. Az is rendben van, hogy talán maximum húszan vagy negyvenen élnek ezen a helyen. Az is oké, hogy előttem egy hatalmas erdő van hatvan méterre. Viszont amivel egyáltalán nem vagyok megelégedve az-az, hogy miért tart a kocsim felé vagy öt zombi. Persze, egyáltalán nem zombik voltak, mert természetesen azok nem léteznek, de az a csapat, teljesen úgy nézett ki, mint valami élőhalott banda. Rettentően megijedtem ezek láttán, úgyhogy a gázra tapostam, s elindultam az erdő felé.

Az idő, hét-nyolc körül járhatott, mikor végérvényesen is megérkeztem Temple Wood sötét és rémséges belsejébe. Ha az eddig látottaktól szörnyülködtem, akkor ez után nem tudom, mit fogok szólni. Megálltam egy számomra szimpatikusnak titulált fenyő mellett, majd lekapcsoltam a kocsi lámpáit és vártam. Nem tudom mire, egyszerűen csak valami jelre, vagy valamiféle csodára. Ami a rend kedvéért, egyáltalán nem jött. Úgyhogy teljesen azon voltam, hogy ma itt alszok, és holnap világosban Brooke után indulok, hátha némileg fényesebb lesz az erdő. Eközben a telefonom őrült rezgésbe kezdett, amely egyáltalán nem ért váratlanul, csupán kellemetlenül.

Tudtam, hogy ki a zaklatóm, de legfőképpen azt, hogy miért. Mialatt a kijelzőm fényének erősségét állítottam be – mert hát, mégse égesse ki a szememet, meg, ha valaki erre is jár, ne legyen túl feltűnő neki a nagy, lomha sötétségben egy fehér fény – a szívem heves zakatolásba kezdett, s hirtelen, teljesen nyomasztónak éreztem ezt az egészet, ami körülvett engem. Célzok itt a mély erdőre és arra, hogy tulajdonképpen, az sincs kizárva, hogy Brooke talán pár száz méterre van tőlem. De hát mégis! Egy helyen vagyunk! Innentől akár már gyerekjáték is lehetne kiszabadítani! A tarkómon az egyik pillanatról a másikra kezdett érződni valamiféle fájdalom. De nem fizikális, az csupán gyengén, inkább, amolyan szellemi eredetű. Pontosan olyan volt, mint amikor érzed, hogy hátulról figyelnek, netán követnek téged. Az övemet kicsatoltam, többször is hátranéztem, hogy van-e valaki a matt terepjáró körül. És bár úgy éreztem, jelenleg az egyetlen biztos pont számomra, a Range Roverem, mégis beszámítottam annak ezt a bizonyos fájdalmat, hogy eljött az idő. Úgyhogy a benzinkútnál vásárolt chipseket a hátsó ülésekre dobtam, az anyósülésről pedig a táskát az ölembe véve kiszedtem belőle az önvédelmi fegyveremet – ezt nem fejteném ki bővebben, hogy miért van nekem ilyen. Egyszerűen csak kell – majd a pulcsim belső zsebébe süllyesztettem.

Kiszálltam tehát egy elemlámpával a kocsiból, majd bezártam azt, s a kulcsot bedobtam a jobb zsebembe. Bekapcsoltam a kis készüléket, majd a fényt magam elé szórtam. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem, tudatosult bennem, hogy mit érez, mondjuk Niall, Harry, Liam, Eleanor, esetleg Zayn, amikor csak úgy random ráijesztek. Jellemezném: Suhogó lombok, különböző hangokat kiadó madarak, baglyok, bogarak érdekes „zenélése”, folyamatos mozgás és legtöbbször olyan, mintha lépdesne a lehullott leveleken valaki. A szél süvítően fúj, s olyan hangok hallatszódnak, mint mondjuk Slender Man, esetleg valami ijesztő horror szereplő nevetése, ordítása. Persze, ez utóbbit, inkább csak betudtam a fantáziám játékának. Úgy húsz perce annak, hogy elindultam, s az erdőnek nagyjából ötödét átfésültem, mikor kezdtem feladni a reményt. Egyszer csak egy farkas kiáltott fel, mire összerezzentem, és meg sem próbáltam mozogni. Főleg nem hátranézni. Aztán erőt vettem magamon és felkészültem a legrosszabbra. Legfeljebb egy csapat farkas fog üldözni az erdőn keresztül. Semmi gond. Ááá… Rohanva tettem meg a kocsim felé vezető utat, s kezdtem azt hinni én vagyok szenilis. Szentül meg voltam győződve róla, hogy ahhoz a fenyőhöz parkoltam le. Nem mintha, itt nem lenne minden és mindegyik ugyan olyan. De mégis. Abban a fában volt valami különleges.

Aztán lehajoltam, s megpróbáltam valami nyomot keresni, amelyen elindulhatnék. Esetleg… De kár, hogy nem rendőrnek tanultam vagy nem valami nyomozónak. Bár akkor tuti, hogy nem lennék itt, ez szerintem akkor is jól jönne ki. Aztán mintha csak valaki hozzám szólt volna, úgy láttam meg valami rongydarabot a földön. Odasiettem, s a sárga fényű lámpámmal rávilágítottam. Aztán eszembe jutott az a lány a benzinkútnál. Biztos vagyok benne, hogy ha ennek az egésznek vége, mert egyszer vége szakad, nemde? Ugye? Akkor onnantól, hogy elhagyom ezt a helyet, még a nevét is kerülni fogom. Valamint az összes „t” és „w” betűs szavakat gyűlölni fogom. Nocsak… Nem ez a rövidítése, a minket egyébként semmibe sem néző fiúbandának? Különös. Nagyon különös… Mondjuk, lett volna okom másért is aggódni, minthogy a The Wanted nevű együttesen filózok. Mert hát… mégis csak a kocsimat lopták el! Gratulálok Louis William Tomlinson. Csak neked sikerülhet, hogy egy elhagyatott erdőben ellopják a terepjáródat. Piros pont! Tehát kocsi nélkül, egy elemlámpával, egy pisztollyal valamint azzal a büdös ronggyal indultam tovább. Csak hogy időközben kiderült, hogy egy póló volt szétszaggatva, és annak a darabjaira tettem szert én, a balek. Úgy rohantam egymás után a ruhákhoz, mint egy éhes oroszlán a friss húshoz. Mígnem elértem egy teljesen pusztás részhez. kisebb fák, viszont sokkal több és sűrűbb bokrokkal körülvéve. Természetesen behúztak a csőbe. És ami ettől is érdekesebb, hogy ott ált egy ház, melyet külsőre senki nem méregetne gyanúsan, ahogy én sem, de egyszer csak felvillant valamiféle homályos, sárga fény, ezért leguggoltam a bokor mögé, leveles ágait pedig kissé elhúztam, így tökéletesen figyelhettem őket az első sorból anélkül, hogy észrevehettek volna. Két férfi lépett ki az ajtón, s miután körbejárták a házat, azonnal visszasiettek, majd leoltódott a lámpa, én pedig indulni készültem a kocsimhoz, amikor egy éles női hang felsikoltott. Nem kezdtem képzelődni. Na, jó, az igazság az, hogy körülbelül harminc lehetséges variáció futott át az agyamon, hogy kitől származhatott a sikoly. Hangtalanul felálltam, s mivel levegőt is alig mertem venni, biztosra vehettem: Brooke itt van. Megtaláltam!

Aztán, ami legközelebb eszembe jutott, hogy ezek őrültek. Összesen négy ablak van az egész épületen. De, hogy hogyan is néz ki pontosan? Nos, pontosan nem tudom leírni fények hiányában, így nagyjából megkockáztatom: A alak színe semleges, csak lemeszelt állapotában áll. Elhagyatottnak egyáltalán nem mondható, hatalmas, több szintes, és összesen két ajtó van rajta. Az egyik a gondolom „első” az, amelyiken nemrég kisétált az a két férfi, a „második” pedig valahol vele egy vonalban, csupán a ház hátulján.

Miután részletesen megtudtam, hogy mivel is kell szembenéznem, ha esetleg „helyzet van”, a kocsimhoz indultam. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy hogyan szállíthatták el idáig, kulcs hiányában. Főleg úgy, hogy nincs az ajtó sem feltörve, sem pedig valahol megrongálva. Aztán megfagyott bennem a vér. Egy férfi köszörülte meg mögöttem a torkát, aki, mondjuk, fogalmam sincs, honnan került... Mögém?

- Csupán állok itt, és azon tűnődöm, mit is keres itt, a semmi közepén, egy elhagyatott faluban, és annak erdejében, egy félénk kis huszonéves srác. Akinek mellesleg elég drága kocsija van ahhoz, hogy valakitől csak úgy megkapja.

Végül ránéztem.

- És még csak nem is ad a külsejére… - nevetett ki gúnyosan, aztán csettintett egyet, úgyhogy ő jól elbeszélgetett magában – vagyis velem, de mire én szólni akartam, már nem volt meg rá a lehetőségem – én pedig kérdőn néztem rá. Egyszer csak valaki pofán csapott oldalról, és a fejemre ráhúztak valami anyagot, így nem láttam semmit. Eszelős hangokat adtak ki magukból, majd egy újabb ütést kaptam, immár a hasam, vagy a gyomrom helyére. Tehetetlenül felnyögtem, és teljesen tudatosult bennem mi is történik. Úgy egy percig hordozhattak, mire végül a földön találtam magamat, azt hiszem, egyedül. A kezemmel próbáltam leszedni a fejemről a most már számomra is világos: fekete zsákot. Félve néztem körbe a sötét, s üres helységben, mikor felálltam, hogy keressek valami fényforrást. Bár ne tettem volna.

- Ohó! – szólalt meg mögülem egy rekedtes férfihang. Nem tudom, de én már enyhén unom, hogy az ilyen sötét, rossz és bántó alakok, mind az ember háta mögül akarnak rátámadni a másikra.

- Már vártalak, Tomlinson. Számítottam rád – hangjában némi iróniát és csalódottságot véltem fölfedezni. Hm, talán ez azt jelenti, hogy már vártak? Tényleg számítottak rám? Akkor Brooke is itt van! Igen, itt kell lennie! De… de a csalódottság mást jelent. Arra akart kilyukadni, hogy mást várt? Pontosan! Ezek nem véletlenül rabolták el Chert! És akkor összeállt a kép. Ez az egész előre meg volt tervezve. Mintha akarnának valamit… Persze. Nyilvánvaló: Ha Brooks eltűnik, akkor valaki majd biztos utána megy. Felkészültebbnek kellett volna lennem.

 - Ki a franc maga? – kérdeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott – és hol van Cher? – aztán a másodikat. Leszegett fejjel bámulta a földet, s közben a fejét rázta, valamint gúnyosan nevetett. Ezt egyáltalán nem tudtam mire vélni. Vagyis de, csak egy dolog villogott a szemem előtt. De az is annyira, mint a jelzőlámpa egy sofőrnek. De mivel annak egyáltalán nincs erős fénye, az én kósza gondolatom is csak halvány volt.

- Él még?

Bólintott.

Aztán az események felgyorsultak.

Ledobtam magam a földre, aztán csak úgy, váratlanul kaptam egy ütést és pár rúgást a testembe. Indulatból felálltam, majd a férfi felé vettem az irányt, hogy beverjek neki egyet az előbbi miatt. A rövid, két méteres utam közben, hallottam, ahogy az ajtón túlról érkeznek ominózus hangok, amik ismerősek voltak. Amikor benyitottak és meglátták a férfi irányába lendülő kezemet, eléggé bedühödtek, s felhúztak a fegyverüket. Az egyik srác kilépett közülük, s erőszakosan elrántott onnan, majd ledobott a földre, de úgy, mint egy zsák krumplit, aztán valami olyasmit, halottam, hogy „Élve kell!” Aztán már csak annyi maradt meg a fejemben a sok kusza kép miatt, ahogy össze-vissza vernek, az erőm elszáll, valami szakad, kiáltozások, lövések végül pedig tiszta homály. Mintha meghaltam volna.

II.kötet - 16.fejezet - And she's mine

Sziasztok!

Először is szeretném elmondani, hogy azért nem érkezett előbb rész, mert nyaraltam. De most már itt vagyok, és hoztam Nektek a frisset... Szóval, történt pár dolog, igen. 108 feliratkozó (!!!), majdnem 100 ezer megjelenítés és... és Köszönöm az előzőhöz érkezett véleményeket. Megnyertem pár verseny kategóriáit, melyeket megtekinthettek a "DÍJAK" menüpontban. Nézzetek be :) Aztán... Dolgozom a következő blog történetén, mely főszereplőjére egyébként továbbra is várom a szavazatokat a modulsávban, lent. A címet, már tudom, de nem árulom el. Legyen meglepetés. :) Nos, jó olvasást kívánok és várom a véleményeket! :)

u.i.: Csatlakozzatok az Evergreen Facebook csoportjához. Közvélemény-kutatás folyik, hogy ki legyen a szeptemberi hónap bloggere. Ha szeretnétek engem, akkor szavazzatok rám. :) LINK-BLOG

Cher Brooks

Szerintem nem túlzok, hogyha azt mondom, életemben talán ez volt a harmadik olyan cselekedetem, amit nem kérdőjeleznék meg. Pontosan. Annak ellenére, hogy a tét a minden – és mindenki- volt, minden erőmet összeszedtem, hogy ne kezdjek még jobban megrémülni, s pánikba esni. Talán sikerült. Talán nem. De remélem, valahonnan megérezte, hogy Rá gondolok, mert ha nem, akkor tényleg fölösleges tovább erőlködni. Mert ha ő nem jön, akkor senki. És ha senki, az egyenlő a halállal. Márpedig én addig, nem fogom elhagyni az élők sorát, ameddig nem mondhatom neki újra, hogy Szeretem.

A torokköszörülés hangjára összerezzentem, s mikor megpillantottam azt az ijesztő, kopasz, nagydarab őrt, a pulzusom az egekbe szökött. Még egy pillantást vetettem a sötét cellában, s vértócsában fetrengő túszra, majd újra a másik alakra szegeztem a tekintetemet. Fogalmam sincs mi történt velem, de nem én irányítottam sem a testem, sem a szellemi lényemet. Tehát valami eluralkodott rajtam, így megkíséreltem egy különös tettet. Megindultam a magas figura felé, s térdemmel belerúgtam – fogalmam sincs, hogy létezik-e ilyen kifejezés, ha nem, akkor én most megalkottam- férfiasságába, majd jobb tenyeremmel egy szerintem igencsak erős pofont mértem arcára. Az előbbi ütés hatásra kissé halkan felnyögött, és összerogyott, mire kihasználtam az alkalmat, s futásnak eredtem. Megtettem ugyan azt az utat, amit idefele jövet, s közben szomorúan gondoltam bele, hogy nem hogy a családomat, a Főnököt –nagybetűvel-, de szerencsére Louist sem találtam meg. De mondjuk, ha én lennék itt a bandavezért, én biztos nagyobb felügyeletet biztosítanék neki, minthogy föltegyem a második emeleti, egyik eldugott cellába. Hát… Mi? Hát, ez az!

Miután leértem a földszintre, nem futottam össze egy őrrel sem, csupán a mi folyosónkon Nathannal, aki már szinte tűkön ülve várt. Mikor odaértem elkerekedett szemekkel figyelte a pirosló tenyeremet, de fölösleges szóváltások helyett sürgősen betessékelt a saját „lakosztályomba”, majd mindent visszaállítottunk úgy, ahogy az történt. Ezek után, én őt figyelve, ő pedig a nyirkos folyosót, csendben voltunk. Úgy fél óra hallgatás után, egyszerre sóhajtottunk fel.

- Na, mond, mi volt – ült le a rácsok elé, én pedig odacsúsztam hozzá, s elmeséltem neki mindent. Persze halkan, mert ha kiderülne, hogy a fogva tartó és a fogvatartott beszélget, akkor abból egyikünk sem jönne ki túl jól. Engem azonnal lelőnének, őt pedig… nos, ő sem járna annyira jól.

- Te komolyan leütötted azt a hülyegyereket? – kérdezte tettetett csodálattal, aztán elröhögte magát. Hát kösz. Bólintottam, aztán agyalni kezdtem. Tekintve, hogy a beszélgetésünk most sem volt túl tartalmas, azért ismét egy tervet kellett készítenünk arra az esetre, ha valaki megkérdezi, hogy mi is történt Mr. kopasszal. Természetesen ez nem az eredeti neve, de a köreinkben csak így említettem. Meg hát, tulajdonképpen itt senki sem az eredeti nevét használja, maximum az én „őröm”-nek van valós megnevezése. Szerintem a Főnök nevét sem tudja senki. Talán annak is egy Mr. a vezetékneve.

- Jó, akkor most mi legyen? Vagyis, azért ők sem vakok. Biztosan észreveszik, hogy valaki segítségért kiabál, meg hát… El kell, mondjam, te vagy az egyetlen itt, aki ilyen szerelésben van itt, és ennyire rosszul néz ki. Már bocs. A családodtól eltekintve. Merthogy őket az sem tudná kiszabadítani, akinek valamilyen szuperereje van. Csak ha kijátsszák az őröket és a Górét. Azt pedig nehéz lenne… - kezdett halk elmélkedésbe a fiú, majd hitelesen az állát simogatta, s erősen látszódott rajta, hogy gondolkozik. De hát mi mást is tehetnénk?

- Kijátszani?

Lehunyt szemmel bólintott.

- Lehet, hogy nem is olyan nehéz feladat.

- Ezt, értenem kéne?

- Nem – mosolyodtam el halványan, s arra gondoltam, hogy lehet, hogy így, egy hónap után, -vagy, ki tudja, nem számolom már a napokat- én festek a legocsmányabbul. Merthogy valljuk be, nem úgy mentem el a buliba, hogy a kezemben  kis neszesszer, amelyben smink lemosó, tiszta ruha, stb. kap helyet… Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ha meglátok egy személyt, akkor ez fog történni. De az, viszont biztos, hogy nő vagyok. És van eszem. Amit remélem, ebben a helyzetben lehet hasznosítani.

És akkor beugrott valami. Amit azóta az ominózus este óta nem tudok.

- Kérdezhetek valamit?

- Nem – nevetett fel halkan, de azért tudtam, hogy nem gondolja komolyan.

- Mégis… - ráztam a fejem hitetlenül - hogyan került elő, szinte egy év után újra Ana? Mit keresett egyáltalán abban a diszkóban?

- Tudod, milyen hónap van? – kérdezte a kérdésemre ügyet sem vetve, mire kissé értetlenül meredtem rá. Azért bólintottam… május. Május vége… Nagyon a vége.

- És tudod, mikor van a születésnapja?

Némi töprengés után biztosan rávágtam.

- Május 13.

- 14 – közölte. Még mindi nem értettem, hogyan jön ide a születésnapja, ezért hihetetlenül megráztam a fejem, amolyan „fogalmam sincs, mi van most” stílusban, mire kapcsolt, s elmagyarázta.

- Régóta vannak itt. És, mivel a születés napja volt, elvitték bulizni. Ami annyiból ált, hogy kapott egy kólát, és a leragasztott szájára vágtak egy kis nyílást, amin bevezették a szívószálat, s azt úgy, megitta.

- Mégis, mélyen régóta?

- Elég rég… - gondolkozott el, s úgy éreztem, ezt a témát nem feszegetném tovább. Így lezártnak tekintettük. Ő elment én pedig lefeküdtem az ágyra. Azon töprengtem, hogy Nő. Mármint nő. – olyan értelemben, hogy van a férfi és a nő-. És hát, igaz, hogy húsz éves leszek júniusban, azért, van pár olyan dolog, ami a nőnek születés velejárója. És nem éppen a legjobb dolog. Szóval ezt majd bővebben kifejeztem egyszer, azért remélem, nem kell itt ragadnunk a következő hónapban is, mert akkor bizony baj lesz… és… Nathan! Azt említette, hogy régóta itt vannak Anáék. Te jó ég! Szegény lányok! Hosszú lesz még az éjszaka…

Harry Styles

Akiben nincs félelem, annak kevesebbje van egy baráttal. Hm. Ezek szerint akkor nekem már van egy haverom biztosan. Azt hiszem barna hajú, zöld szemű és magas. Azaz, jómagam. Azt hiszem, én magam vagyok a félelem.

- Dél felé… -felelte Paul, s valami érdekeset véltem fölfedezni a tekintetében. Rosszat sejtettem.

- Mennyire?

- Eléggé.

Enyhén kiakadtam, s úgy éreztem, mindenki ellenem játszik. Az imént elém tolt papírra vetettem egy pillantást, s a rányomtatott képen, mely az országot ábrázolja piros filccel volt bekarikázva a település neve. Az ország déli részén helyezkedik el, Londontól délre s tulajdonképpen egy kis falu, egy hatalmas erdővel. Nem. Egyáltalán nem. Ez egy rohadt nagy erdő, k tudja hány hektárnyi területtel. És ki tudja, melyik részen helyezkednek el Ők pontosan. Mintha csak tűt keresnénk a szénakazalban. Viszont plusz pont, amiért lejjebb olvastam a sorokat. Teljes, kész útvonalterv ált alatta. A vezetési idő egy óra hét perc. Hát, ha ennyi idő kell ahhoz, hogy újra láthassam, akkor akár ma is indulhatnánk. Nem véletlenül, az első kérdésem tehát ez volt.

- Mikor indulunk?

- Harry… - nézett rám bizalmasan a nyomozó- nem indulhatunk el, csak úgy. Először föl kell deríteni a terepet. Szerintem, mármint, az elmondottak alapján, biztosan számítanak arra, hogy odamész és megpróbálod kiszabadítani

- Rendben. Akkor mire várunk még? – pörögtem föl teljesen az előbb hallottaktól. Nem véletlen. Ha a Szerelmemről van szó, bármire képes vagyok. Nem szeretnék úgy járni, ahogy azt a rémképek ábrázolják a fejemben. És, mivel magam vagyok a félelem, ezért az időtől is tartok. Ha kifutunk az időből, akkor vége. És van egy érzésem, amelyet, úgy két napja érzek monoton. Úgy érzem, mintha csak figyelnének. Vagy… mintha valaki azt akarná, hogy megnézzem, hogy van. Próbálok nem erre a dologra összpontosítani, de nehezen megy.

- Szerintem nem jó ötlet ma elindulni – húzta a száját a férfi, mire a mellettem ülő Zaynre néztem, aki erősen az orrnyergét masszírozta, s közben látványosan is nagyokat sóhajtott. Mintha unta volna a helyzetet. Én is így voltam vele. A célunk ugyanaz volt. Minél előbb visszamennék a házamba, már a bizonyítékokkal, s Niallel, valamint Paynel útnak indulni. sajnos várt még ránk egy nagy vita.

- Nem jó ötlet? – tápászkodtam fel idegesen, s kezemmel megtámasztottam magamat Paul asztalának nyúlványán, így egyenesen a nyomozó, unszimpatikus férfi arcába kiabálhattam – Nem jó ötlet? – ismételtem magamat párszor – Tudja, maga mi forog itt kockán? Tudja egyáltalán maga, hogy mi az a szerelem? Van magának felesége? Van? Gondolom, bármit megtenne érte! Nemde?

-Harry, nyugodj meg, kérlek – csitított Paul, de már késő volt. Beindultam, és addig eszemben sem volt leállni, ameddig el nem kezdődik a kutatás.

- Megérteném, ha olyan helyzetben lennék, ami várhat. De ez nem tűrhet halasztást! Értse már meg, ember! Itt egy élet forog kockán! – ráztam a fejem tehetetlenül, s közben érzékeltem, hogy a szemem megtelik könnyekkel, s ahogy pislogok, egyre nedvesebbé válik tőlük az arcom. Nincs mese. Igen régóta, ha Brookeról van szó, sírnom kell. Miért? Elmagyarázom. Lassan, de igen lassan, fél éve, még azért törtem össze, mert elveszítettem, s ott hagyott New Yorkban. Az az én hibám volt. Megcsaltam. Kész. Megtörtént. Most pedig azért sírok, mert ismét elveszítettem. És ez is az én hibám volt. Hagytam, hogy elmenjen, ismét. Ha nem engedem el a kezét, s nem hagyom, hogy kimenjen, megnézni valami „érdekeset”, akkor nem történik meg mindez. Vissza kellett volna húznom magamhoz, s élvezni a csókját, s az, hogy visszakaptam, és az enyém.

Ott, New Yorkban, jegyet kellett volna vennem, s repülőre ülni, és követni őt Londonig. Talán együtt lennénk, s nem tört volna össze fölöslegesen az az üvegpohár a szállodában.

A kikelésem után, hosszas csönd telepedett a helységre. Talán most jutott el mindannyiunk tudatáig, hogy miről van szó. Csak sajnos, az emberek, nehezen tudják felfogni, mit jelent a halál. Vannak, akik nevetnek rajta és egyáltalán nem félnek tőle. És vannak, akik teljesen komolyan veszik, és rettegnek tőle. Nos, az hiszem, én abba a kategóriába tartozom, akik „Nem szeretnek beszélni róla, félnek tőle, de tudják, mivel jár.” Azt hiszem, fölösleges egy tudatlan embernek a szerelemről, a szeretetről, a hiányról, a félelemről és az elvesztésről beszélni. Akárhogy törhetjük magunkat, az úgysem fogja megérteni. Egyszerűen képtelen rá. És ez bántó. Mert akkor egyedül maradunk mindezekkel és senki sem lesz, aki segíthetne.

Aztán a csend, amelyről azt hittem meghitt, és a szavaim hatottak valamit, egyik pillanatról a másikra felbomlott és Paul ordítozni kezdett.

-Na, ide figyelj, Styles! Lehet, hogy ezen az ajtón túl, te vagy a nagy király, de ameddig idebent vagy, addig te sem vagy több magadnál. mit gondolsz? Kivel beszéltél az imént? És még mi segítünk megtalálni Chert! Nevetséges. Még én adtam neked egy hónapot és halasztottam el azt a rengetek koncertet! Csak miatta! Miattatok! Az eszem megáll. Mit gondolsz? A média nem követ napok óta mindegyikőtöket? Az egész világ azt akarja tudni, hová tűnt az One Direction! Harry! Ezt mégis, hogy magyarázzuk ki? Mit válaszolsz majd arra, ha megkérdezik, mi történt veled? Nem vagy magadnál, Fiam! Legszívesebben lefújnám ezt az egészet, a koncerteket megtartanánk, ezeket az információkat pedig úgy, ahogy van, az aprítóba dobnám! – fogta kezei közé méreggel teli a lapokat, melyen az útvonal kapott helyet.

Elgondolkoztam.

Aztán mégegyszer.

És ugyan arra a döntésre jutottam.

- Akkor majd nélkületek – köptem feléjük a szavakat, s rájuk csaptam az ajtót. Kifelé menet még hallottuk a kiabálást, de már nem sokat számított. Tudtam, hogy a kezemben van minden, ami ahhoz kell, hogy megtaláljam Brookeot, és innentől kezdve semmi sem állíthat meg. Sem egy fotós, sem egy barát, sem Paul, sem a management. Senki.

Az épület parkolójához kiérve még mindig úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. A felhők szinte feketék, a levegő enyhén ködös, s az eget néha átszakítja egy fényes villám, melyet dörgések sorozata követ. Miután mindketten beszálltunk a fekete terepjáróba, az irányt hazafelé vettük. Útközben nem beszélgettünk. Zayn inkább némán figyelte a sötét utcákat az esőcseppes üvegen át, én pedig a vezetésre koncentráltam. Túl sok minden járt a fejemben. Nem tudnék egyet kiemelni közülük, de a mellettem ülő barátom, szinte biztos vagyok benne, hogy hallotta a gondolataimat. olyan gyorsan forogtak azok a bizonyos kerekek, hogy csoda, még nem robbantak fel. Nos, igen. Tudom mihez fog vezetni ez az állandó mérlegelés, gondolkodás és tervelés. De megéri.

A ház elé érve nem hajtottam be a garázsba, mivel tudtam, hogy pár óra múlva úgyis indulunk. Inkább csak leparkoltam a garázs elé és kiszállva előkerestem a kulcsot, majd beléptünk a házba.

Valami édes, paradicsomos, húsos illat csapta meg az orromat. Malikkal mit sem sejtve egymásra meredünk, aztán kitört belőle a nevetés. De nem elég önfeledt. Amolyan melankolikus. Beljebb sétálva megpillantottam az étkező asztalnál ülő és éppen evő Niallt és Liamet, akik a laptopot bújták és valami rettentő idegesítő rock zenét üvöltettek. Az előbbi sandán hátrapillantott majd vadul elmosolyodott, mire a mellette ülő srác lehalkította a zenét, s felénk tekintett.

- Sikerült? – kérdezte azonnal az Ír- szőke, s betett a szájába egy újabb adag kaját. Talán makaróni lehetett az.

- Azt hiszem annyira összevesztem ma Paullal, hogy soha többet nem akar majd a szeme előtt látni – gondolkoztam el, s ezzel választ is adtam a kérdésére. Az asztal felé igyekeztem, ahol ott gőzölgött az a bizonyos fazék. Leemeltem a tetejét, s arcon csapott a forró gőz. Hurrá. Megpillantottam az előbb említett makaróni nevezető ételt, s felcsillant a szemem. Fogalmam sincs mikor ettem utoljára. Arról pedig végképp, hogy ehhez voltak itthon, nálam, hozzávalók.

- Ezek szerint ti semmire sem jutottatok – vettem elő egy tányért és egy villát, majd szedtem az ételből, s leültem a bárszékre.

- Tulajdonképpen, úgy másfél órája elkészültünk. Találtunk két települést, ami biztos, és ezen kívül átfésültük Earth-ben azokat, úgyhogy elemlámpát is szereztünk, mert a tied nem működött rendesen. Aztán megéheztünk, így elmentünk bevásárolni, s a neten kerestünk egy receptet és így elkészült a „Niall ala Liam makaróni” amelyről fogalmunk sincs mit jelent, viszont jól hangzik - mesélte Liam a napjukat, aztán látva, hogy elkerekedett szemmel nézem, elmosolyodott, s elém tolta a füzetből kitépett lapokat. Az egy másik kérdés, hogy honnan szereztek füzetet. Tudtommal nem járunk már iskolába.

A papírt olvasva megállt a kezemben a villa, s a nemrég bekapott falat is megakadt a torkomban. Két helységnév szerepelt nagybetűvel a papíron. Eastbourne és Temple Wood. Hogy megbizonyosodjak, a szemem tényleg nem csal, előkotortam gyorsan az irodából elhozott bizonyítékokat, s megdöbbenve figyeltem hol az egyiket, hol a másikat.

Úgy egy óra múlva teljesen kidolgozott és tökéletes tervel álltunk készen, a nappaliban.

- Rendben, akkor most van hat óra negyven, ami azt jelenti, hogy hét ötven körül ott kell lennünk. Mondjuk, forgalomtól függ – pakolás közben ismertettem az időket a többiekkel, akik időközben hazamentek, majd sötét ruhákban visszatértek. Belenéztem a tükörbe, s a fekete csőnadrág, barna cipő, sötét ing kombó, meglehetősen kényelmesnek bizonyult. Éppen a fegyvert nézegettem, amikor csöngettek. Az éles hangra mindannyian összerezzentünk, tekintve, hogy mi nem voltunk valami nagy hanggal. A dobozt lezártam, s letakartam, majd az ajtóhoz léptem. Némi töprengés után – semmiképp nem akartam Paullal összefutni, mert akkor biztos, hogy nem időben indulunk el- kinyitottam az ajtót, s szembetaláltam magamat egy hosszú, enyhén hullámos barna hajú lánnyal, aki sötét ruhát viselt. Arcát csak akkor pillantottam meg, amikor fölnézett rám. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a szemeit körülveszik a lila karikák, melyek álmatlanságra utalhatnak. Egyszerre indultunk meg egymás felé, s miközben szorosan ölelt és hüppögött, szomorúan konstatáltam, hogy soha nem láttam még őt így.

- Mi történt? – toltam el kissé magamtól, hogy jól lássam szív formájú arcát. Mielőtt beszélni kezdett volna, észbe kaptam, s bevittem a házba, majd miután bezártam az ajtót, három mit sem sejtő ember tekintete meredt rám. Én egy amolyan „Most mi van?” Nézéssel díjaztam őket, majd leültem Eleanor mellé, aki ezután teljes mértékben rám figyelt.

- Harry, tudom, hogy neked elmondta, hová ment – nyöszögte elhaló hangon, majd pillantását erősen az én zöld íriszeimbe fúrta. Nem annyira értettem miről van szó.

- Louis! Mond, el hol van!

- Mi? – kérdezte egyszerre Liam, Zayn és Niall. Azt hiszem, ők is teljesen értetlenek voltak.

- Mikor haza értem, idegesen pakolt egy kisebb utazó táskába némi pólót és pénzt. Egyáltalán nem figyelt rám, csak azt hajtogatta, hogy „Vajon ő, megtenné ugyanezt érted?” Aztán mikor lementem, nem foglalkoztam túlzottan vele. De mielőtt végleg lelépett, még ennyit mondott „Szeretlek, Eleanor”, aztán megcsókolt, s a kocsijába ült, elhajtott, és az óta semmi.

A lány szavai hallatán teljesen lefehéredtem. Mintha csak egy szellem volna a fejem, olyannyira. A tekintetem, azt hiszem jegessé vált, mert megrémültem. Szóval Louis tényleg nem viccelt. Biztos vagyok benne, hogy nem én irányítottam magamat; a farzsebemből előszedtem a levelet, amelyet Tomlinson írt és újból átfutottam a sorait. Aztán fogalmam sincs miért, de megfordítottam a lapot, s írás iránnyal szemben megláttam rajta valamit. Nehezen, de ki lehetett olvasni. „Vajon ő is megtenné ugyanezt, Érted?” Lehetetlenül a srácokra néztem, majd El-re, az ajtóra, a bizonyítékokra, a levélre, magamra, s végül a laptopra. Mindvégig az az utolsó mondat ismétlődött a fejemben. Teljesen összezavarodtam.