2013. december 24., kedd

II.kötet - 24.fejezet - I know what it can do

Sziasztok! 
Sajnálom, hogy csupán 2 hét elteltével hoztam meg az új részt, de nem tehettem mást. És az igazságot is mondjuk ki: már nincs akkora érdeklődés a blog iránt. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy ez lesz az utolsó, azaz az évadzáró fejezet, s csupán rajtatok, Olvasókon múlik, hogy megírja-e a 3.évadot, mely 25 fejezetből állna. A terveim már nagyjából megvannak, a döntést pedig a Ti kezetekbe adom! Ezúton is szeretném megköszönni a 142 feliratkozót, amely egy hatalmas szám, sosem gondoltam volna, hogy valaha is ennyi lesz. Szeretném elmondani, hogy megnyílt az új, közös blogom szerecsendioval, melynek a linkjét itt találhatjátok: Unforgettable Christmass break Valamint, szerkesztőként mostmár a Dare to Dream blogon is elérhettek. És akkor így végezetül, szeretnélek megkérni Titeket, hogy: Mindenki, aki végigkövette az eseményeket, hagyjon nekem egy pár soros kommentet, melyben kifejti a véleményét. Nagyon megköszönném, hiszen sokat jelent. 
Kellemes Ünnepeket! <3
                                                                                                xoxo
                                                                                                   Cher Brooks


Cher Brooks

Magunkat emésztve, érzelmeket visszafojtva, teljesen felőrölve, össze-vissza kínlódva tekergetjük a szívünket. Fáj, az biztos, de inkább ártunk neki, mert a másik nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy mit érzel, hogy mire vágysz, hogy mennyire szeretnéd őt közelebb tudni magadhoz, hogy mit meg nem tennél érte, hogy mennyivel másabb lennél, ha ő lenne. De nincs. Közben meg ő ugyanezt éli át. Remegve, rettegve zárja be a szívét előtted és adja oda másnak, közben pedig csak rád vágyik, de nem kockáztat. Miért is tenné, hisz te sem mondasz semmit.
Nem mondunk semmit, csak szavak nélkül rohanunk egymás elől és önmagunktól a Föld különböző pontjaira. Mindannyian félünk, még ha nem is tudjuk pontosan megnevezni azt, hogy mitől, de mégis félünk. Félünk, hogy elveszítünk valamit, esetleg valakit. De nincs olyan, hogy talán. Dönteni tudni kell. Mégpedig igennel, vagy nemmel kell. A szerelemben nincs olyan, hogy középút. Mindig muszáj egyenesnek lenni. Nem lehet vacillálni, nem lehet húzni-vonni a dolgokat. Szeretni kell. Viszont tudni kell elengedni. Tudni kell, hogy valaminek mikor van vége. Nekünk talán most. És azért talán, mert nem tudom biztosan. Tehát ellentmondtam az előbbi gondolataimnak. Pedig rettentően fáj. Fáj, hogy eljöttem, s itt hagytam. Itt hagytam Őt. Őt, akit két éve szüntelenül szeretek. De hazudtam neki. Mindenkinek hazudtam. Talán bocsánatos bűn, talán nem. De ilyen volt a mi szerelmünk. Csupán csak reménykedem benne, hogy még találkozunk, s lesz közös jövőnk és életünk. Miért? Mert akarom. De most el kellett jönnöm. Haza kellett jönnöm. Én abban hiszek, hogy akiknek együtt kell lenniük, azok együtt is lesznek, mert hát… a szerelmes szív olyan, mint az iránytű... a mutató sosem téved. Nem számít az sem, ha az üveglap eltörik, sőt még az sem, ha a mutató kiesik a szerkezetből, hiszen bárhogy legyen is, a kis tű rendületlenül a sarkcsillag felé fog fordulni. Tehát bárhogy is történjen, hiszem, hogy minden úgy fog történni, ahogy annak lennie kell.
A nappalimban ülve szőttem eme elmélkedéseimet, s úgy éreztem, nagyon egyedül vagyok. A körülöttem lévő embereket nagyon megbántottam. Miután megtörtént a Harryvel való veszekedésem, a kórtermemben azonnal összepakoltam, s másnap már haza is jöhettem. Minden fontos papírt összeszedtem, s aláírtam, majd felszálltam a negyvenötös buszra, mely egészen az utcánk elejéig fuvarozott engem. Nos, azóta eltelt három nap, én pedig arra az elhatározásra jutottam, hogy anyámnak és Nicolenak adom apám házát, én pedig elutazom Londonból. De ezúttal véglegesen. Nem tudom még pontosan, hogy hová, csak azt, hogy az országból mindenképpen el, s ha kell, Európát is elhagyom. Átgondolva mindent, ami idáig történt, mégsem tehetem azt, hogy tiszta lappal indítok az anyám és a testvérem előtt. A történteket nem tudom elfelejteni bármennyire is akarom. Jó viszonyt fogok velük ápolni és már ma átadom nekik a kulcsokat. Lily és Ann mindig is hiányozni fog, de úgy érzem, a mi barátságunk nem bírta ki ezt az elmúlt egy évet, s bár tudom most már mindennek az okát, és miértjét, nem érzem azt, hogy továbbra is legjobb barátok tudnánk maradni. Vagy legalábbis újból. Eleanor azt hiszem az egyik legjobb ember, akit ismerek, de nem szeretnék tőle sem érzékeny búcsút venni. Tehát az lesz a legjobb, ha már ma elkezdek munkát keresni, s úgy egyáltalán; Mindent elölről akarok kezdeni. Volt egy törés az életemben, akkor megfogadtam, hogy minden más lesz. De ami most történt velünk, szinte két hónapon keresztül, azt nem lehet könnyen feldolgozni. Azon nem lehet könnyen túltenni magadat. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha az a golyó, engem talál el és én is ott maradok velük. Holtan.

A laptopommal ültem a kandalló melletti fotelben, s csupán reménykedni tudtam, hogy találok magamnak valamit. Innentől az egész létemet a sorsra bíztam, az ő kezébe adtam mindent. Bár nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha elrohanok a problémák elől, de… De már meguntam, hogy állandóan történik valami, valami rossz, ami negatív irányba sodorja az életemet. Meguntam ezt az állandó toporzékolást, az állandó gondolkozást, és ezt az állandó nyavalygást. Szeretnék egyszer végre gondolatmenetek nélkül fölébredni, s csupán boldognak lenni. Hiszen ez minden vágyam: Boldognak lenni. Végre, valakivel, valahol. Az idő talán dél körül járhatott, az időjárás pedig elég borongós volt, a nap most nem tűzött, jóval inkább esőre állt. Az ég felhős volt, s az utcában sem járkált annyi autós. Éppen pizzát rendeltem, s már a vége felé jártam, mikor kinéztem éppen a konyha ablakán, s egy hatalmas fekete, sötétített ablakú terepjáró haladt el a ház előtt. Gyorsan elköszöntem a sráctól, majd ledobtam a telefont a pultra. Az ajtóhoz rohantam s a kulcsot elfordítottam a zárban, végül a kis láncot is rögzítettem. Elhúztam a függönyöket, hogy úgy tűnjön, mintha senki sem élne ebben a házban. A villanyt leoltottam a nappaliban, majd előkerestem egy nagy konyhakést az egyik konyhai fiókból, s beálltam az ajtó mellé közvetlen. Tudtam, hogy nincs vége. Meggyőződésem, hogy hiányzik még valami. Visszajöttek volna értem? Bárhogy is: Ma sor kerül az utolsó végleges összecsapásra. 

Niall Horan

Valamit tennem kellett. Legjobb barátként kellett segítő kezet nyújtanom a barátomnak még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel egy kicsit önmagam ellen is dolgozok. De hát mi mást tehettem volna? Jól tudtam, hogy ugyan az a célunk, s hogy ebből a versenyből én csak vesztesként jöhetek ki. Viszont meglennének a módszereim, s képes lennék gonosz lenni, megadhatnám magamnak a győzelem édes ízét, s megharaphatnám a cél kéjes ízét, akárcsak egy dühös méh, mely kiszívja a virágport egy vörös rózsa porzójából. Pontosan, olyan voltam, akár egy szerelmes, és szeretetre szomjazó méh, aki csak arra vár, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom, hogy lecsaphasson az áldozatára, egy tűzpiros rózsára, akár egy tulipánra, vagy ezen esetben Cher Brooksra. Egyébként egyik szavammal ütöm a másikat: Az egyik pillanatban azt akarom, hogy Stylesnak minden jó legyen és összejöjjön, a másikban pedig az a célom, hogy enyém legyen a főnyeremény, s elvigyem a jokert és minden jót ami vele jár. Megtehetném…
- Harry! – kiáltottam utána, ahogy kiértünk a kórház épületéből. Egy filmes jelenetet képzeltem el, miszerint együtt sétálunk le a hatalmas lépcsőkön, majd hirtelen megállunk, s becsukott szemmel egy mélyet szippantunk a friss oxigénnel teli levegőből, természetesen a Nap felé fordulva. Csak egy volt a baj: Nem egy filmben voltunk, nem voltak hatalmas lépcsők, a levegő szmogos volt, a Napot pedig a sötét, s szürke felhők tökéletesen elbújtatták a szemeink elől. Csak egy nedves aszfalt, őrült lakosság, Harry és én.
- Igen? – fordult vissza, mintha csak szívességet tenne, s oldalán a lógó táskával, s összekuszálódott, ujjaival hátrafésült hajjal úgy nézett ki, akár egy motoros srác, s elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett ebben a négy napban, hogy idáig jutott. Kétség kívül, Brooke eltűnése felkavarta. S hogy miért nem hiszek neki? Mert látom, hogy szereti.
- Tudod… - kezdtem, s közben elkaptam róla a tekintetem, s ránéztem pár pillanatra a rohanó városra, a buszokra, a rohanó emberekre, s úgy általában; mindenre. Érdeke volt, ahogyan ott álltunk elszigetelve a zajtól, s a mocsoktól – Á, mindegy. Kössz, hogy átadtad a lehetőséget – legyintettem, majd én is elindultam, s a hátamra dobva a táskát, elindultam az útnak az ellentétes oldalán, s természetesen egy másik irányba. Haza. Szinte éreztem, ahogyan Harry csak áll az út közepén, s emésztgeti mindazt, amit mondtam neki, de ez volt az igazság. Egyszerűen elviselhetetlen az, ahogyan viselkedik. Tekintete szinte hatalmas, égető lyukat vájt a hátamba, de eszem ágában sem volt megfordulni. Akkor talán elárulom önmagamat. Ezután pedig csak egy dolog vezérelt. Eljutni és megszerezni. Megszerezni valamit, ami később a boldogságot fogja okozni. Az pedig csak egy kérdés a több száz közül, hogy ki számára.
Úgy egy órát sétáltam, mire hazaértem, s egyáltalán ki tudtam kerülni a fontosabb, s jellegzetes emlékműveket és szórakozóhelyeket, nehogy észrevegyen valaki, hiszen most nem voltam olyan állapotban, hogy bárkivel is kedvesen tudjak viselkedni. Ez az egy óra nem volt elég, hogy lenyugodjak, s tisztán tudjak gondolkozni. Mikor beértem az utcába, ahol a házam felépült, volt egy olyan érzésem, hogy fogok egy rossz döntést hozni. Csak azt nem tudtam, hogy mikor, és mivel kapcsolatban. És említettem, hogy van egy célom… annak az elérése érdekében, még másfél órába telt, mire elindultam hozzá. Letusoltam, s kiélveztem, hogy végre megszabadultam a büdös kórházi víztől, s végre a saját törülközőmmel száríthattam meg minden egyes porcikámat. Zavart voltam, ideges és mérges. Meztelenül sétáltam át a szobámig, hiszen nem volt itthon senki, aki láthatott volna, majd kivettem az egyik szekrény fiókjából egy fekete boxert, s miután azt fölvettem, magamra húztam egy szintén fekete farmert, s elgondolkodtam, hogy ez így elég gyászos hangulatot idéz elő. De hát nem is volt ok a boldogságra. Egy ideje nincs is. Mióta? Úgy… két-három, talán négy hónapja. Előkerestem a gardróbból egy világos rövid ujjút, s egy Pull&Bear pulcsit, majd leoltottam a villanyokat, s a kocsi kulcsomat az ujjamon forgatva elindultam bentről a garázs felé. A Range Rover ugyanúgy a helyén állt, érintetlenül és tisztán. A távirányítóval felnyitottam a kaput, majd kiálltam, s azzal a mozdulattal ismét megnyomtam azt az ominózus kis fekete gombot a távirányítón. Az érzékelő jelzett, a kapu pedig elkezdett lefelé tolódni.  Megvártam, míg teljesen le nem ér, majd rátapostam a gázra, s a megengedett sebességkorlátokon belül maradtam, végül teljesen elhagytam az utcánkat, s a számomra jól ismert utca felé haladtam. Hogy csillapodjanak az idegeim, nyugtatásképp bekapcsoltam a rádiót, s fölcsendült benne egy Eminem szám, melyet Rihannával közösen írtak. Milyen ironikus… a dal leírja az érzéseimet, s az élethelyzetünket. Teljesen, mintha csak rólunk mintázták volna, s így jöhetett létre a szövege. Bár nyár közepe, s inkább már a végéhez közeledtünk, teljesen olyan idő volt, mint ősszel, s a felhők is bármelyik pillanatban megajándékozhatták a város lakóit egy kis csapadékkal. A dugók és forgalmi várakozások miatt körülbelül húsz perc alatt megérkeztem a célpontomhoz, s úgy éreztem, a mai nap folyamán, - jobban mondva a délután folyamán – még történni fog valami. Valami nagy és fontos. Többször is elhajtottam a ház előtt, s volt egy olyan érzésem, mintha valaki a nyomomban volna, vagy követne engem. Végül nem foglalkoztam semmivel, egyszerűen leparkoltam a ház garázsfelhajtóján parkoltam le a kocsimat, s mikor kiszálltam, nyújtózkodtam egyet, s az ajtóhoz sétáltam. Nem haboztam, s nem is gondolkodtam semmiféle szövegen, hogy vajon mit is mondjak. Hülyeség előre eltervezni az ilyesféle dolgokat. Azonnal becsöngettem. Hallottam, ahogy a csengő odabent is megszólal, de semmiféle mozgolódást nem érzékeltem. Bal kezemmel nekitámaszkodtam az ajtófélfának, s vártam. Megpróbáltam a kilincset, mint utolsó reményt, de az sem engedett be a házba. Végül csöngettem még egyet, s megszólaltam.
- Brooke! Nyisd ki kérlek! – túrtam bele a hajamba, s kezdtem dühös lenni. Talán elkéstem? De mégis hová mehetett? Nem bolyonghatok a város utcáin, abban reménykedve, hogy rátalálok, hiszen a település hatalmas, és talán egy százalék esélyem volna rá. Végül feladtam, s eszembe jutott még egy utolsó lehetséges hely. A kocsim felé indultam éppen, mikor meghallottam, hogy valaki motoszkál az ajtón, majd az végül kinyitódik. Hirtelen visszanéztem, s megláttam bent Brookeot egy hatalmas konyhakés társaságában. Csak állt ott bent, haja lágy, természetes hullámokban omlott a mellére. Gyönyörű volt.
- Jobb, ha nem tudom, miért van a kezedben az a kés? – kérdésem talán ironikusan volt morbid, vagy fordítva, de egy féloldalas gúnyos mosoly jelent meg arcán, majd fejét leeresztette.
- Azt hittem vissza jöttek – nézett rám furcsán, mire leesett, hogy mit is akart mondani.
- Már nem jönnek vissza - ráztam a fejem, majd szembe fordultam vele, s félelmetes volt, hogy mekkora távolság van köztünk. Túl közel áll hozzám, s mégis túl távolinak érzem őt.
- Miért jöttél ide? – kérdezte az ajkait harapdálva, s zavartnak tűnt.
- Előbb talán bemehetnék? – fogalmam sem volt róla, hogy mi fog következni az elkövetkezendő pár percben, vagy akár húsz percben, de megmertem kockáztatni ezt a kérdést. Hatalmas meglepetésemre kitárta a kelleténél is jobban az ajtót, s mialatt én besétáltam a házba, vállammal direkt hozzáértem az övéhez, csak, hogy láthassam a reakcióját. Miközben haladtam el mellette, éreztem, ahogy tekintetével követi a mozdulatomat, s talán még be is hunyta szemeit. A különleges pillanatot az ajtó csapódása szakította félbe, s zárta is le rögtön.
- Szóval? Miért vagy itt? – sétált a falhoz, s zavart, hogy a kést még mindig a kezében szorongatta. Pár lépéssel könnyedén a közelébe férkőztem, s óvatosan megpróbáltam kihúzni kezéből a kést, közben végig tartva vele a szemkontaktust, mire ellökött magától, a kést pedig eldobta a földre, pontosan mellém, s éreztem benne a dühöt, a fájdalmat, s talán egy kis szeretetet is. Végig úgy voltam vele, hogy hazudik. Hazudik önmagának, nekem és mindenki másnak. A szobája felé rohant, s követtem őt én is, ugyanis túlságosan kíváncsi voltam. A bőröndjét rángatta le a szekrénye tetejéről, s vágta ki annak az ajtaját, majd dühösen dobálta bele a fogasról a különböző méretű, anyagú és színű ruhadarabokat.
- Miért mész el, Brooke? Miért futsz el? Miért nem oldod meg a problémákat? – csúszott ki a számon hirtelen, amit gondoltam, s egyáltalán nem értettem magamat. Valami feltörni készült belülről, s úgy éreztem el kell vetnem Liam tanácsát, és minden pozitív érvemet, hogy miért nem helyes, amit tenni akarok. Érzem, hogy nem lenne szabad, de a vágy és a szerelem most már túlságosan túlemelkedett a tudatomon. Már képtelen voltam uralkodni a testem felett. Túlságosan zavart az állandó semmittevés, a nyavalygás és minden, ami a rosszindulatú dolgokkal kapcsolatos. Tenni akartam végre valamit, ami végre pontot tehet az i-re és lezárhatja ezt az egész ügyet. Talán túl kevés volnék én hozzá? Majd meglátjuk.
ZENE
- Mert nem vagyok képes dönteni – suttogta, s talán most vallotta be magának, s ezzel együtt nekem is, az igazságot. Sietős léptekkel indultam meg felé, s talán egy centi maradt közöttünk, mikor dühösen kirántottam a kezéből a ruhákat, s eldobtam azt valahova a szoba sarkába, a lányt megfogtam a vállánál fogva, s bal kezemmel beletúrtam hajába, mely ettől összekuszálódott, s megcsókoltam. Kezeimet fenekéhez csúsztattam, majd mérgesen fölemeltem őt. Lábaival körbefonta a derekamat, s idegesen csókolt. Jobb kezével szinte már kihúzta a helyéről a hajhagymáimat, de nem foglalkoztam vele. Azt akartam, hogy fájjon. Neki és nekem is. Elindultam vele a nappaliba, s dühösen egy falnak szorítottam fogvatartott testét, mire egy könnycsepp csúszott le tökéletes arcán, mire elengedte derekamat, s mellkasomnál fogva hátra lökött, s magam is meglepődtem az erősségén. Folyamatosan lökdösött hátra, szemeiből szüntelen folyt patakként a sós nedv. Egy újabb lökés után megfogtam csuklóit, s dühösen szorítottam azokat, majd újból megcsókoltam, mire körmeit végighúzta erősen a nyakamon, így belenyögtem a fájdalmas csókba. Lehúzta rólam a pulcsimat, így feltűnt a rövid ujjú felsőm, melyet még a szobámban kaptam sietősen magamra.
- Húzz el innen – köpte az arcomba a szavakat, mire magához vont, s ráharapott az alsó ajkamra, s jóval inkább éreztem azt, hogy ez könyörgés volt, mint kérés. Nyelvem az övével harcolt folyton, s most már tényleg nem értettem semmit.
- Csak ne menj el, kérlek – toltam el magamtól zavartan, s megálltam tőle úgy két méterre. Míg ő mögöttem állt, én az ajtó felé néztem, s lehajtott fejjel vártam, hogy mit fog reagálni.
- Miért? – suttogta hangosan, mire oldalra fordítottam a fejemet, s úgy emeltem följebb azt.
- Mert Szeretlek – közöltem fájdalmasan, mire éreztem, hogy megfagy a helységben a levegő. Nem fordultam felé továbbra sem, mert nem akartam látni az arcát. Akkor félő, hogy elmegyek. Pár pillanat elteltével hangos szitkozódásra kaptuk fel mindketten a fejünket, de a hang egyáltalán nem volt ismerős. Sietősen kinéztem az ablakon, de a helyemről nem mozdultam. Nem láttam semmi figyelemreméltót, ezért sandán hátranéztem Brookera. Ő továbbra is csak állt ott, engem nézett, s a könnycseppek még mindig égetően csúszdáztak orcáin. Az ajtó felől kopogást hallottam, s csöngettek is, közben pedig megszólalt az idegenünk.
- Brooke! – a hang túlságosan ismerős volt, Cher szemei kikerekedtek, s csupán reménykedni tudtam. Mint mindig.
- Ne nyisd ki – ráztam a fejem, mire a lány elindult, s mikor mellém ért, a csuklójánál fogva visszahúztam, s így elértem, hogy velem szemben álljon. Szorosan magamhoz vontam, mire hüvelykujjammal letöröltem a könnyeket, de ellökte kezemet magáról, s az ismerős, rekedtes hang felé vitték lábai. Az ajtót kinyitotta, s szemei közben lehunyva pihentek. Az ajtóban megjelent Harry, valami parfümtől bűzölögve, - s igen, még én is éreztem – s teljesen friss kinézettel. Ő is sötét ruhákat viselt.
- Brooke, vé… - nos, igen. Először csak a lányt vette észre, s csupán később, hogy az sír, a földön pedig egy kés van elterülve. A tekintetét kapkodta köztem és Brooke között, s el sem tudtam képzelni, hogy mi jön most. Talán szétver, mint már pár alkalommal. A nyakán egye jobban látszott az idegességében kidülledő ütőere, majd bevágta az ajtót, s elindult felém. Nem foglalkoztatott már semmi, ha ő ezt akarja, akkor a szerelmem láttára halok meg. Tudom mire képes. De ha kell, addig fogok érte harcolni, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni.  

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jóó! Nehogy abba hagyd a blogot! Én igenis kérek harmadik évadot! Jó tudom én is bűnös voltam hogy nem írok komit de csak azért volt mert telórol voltam fent és folyton valami angol szöveget ír ki :/ Na de ez lényegtelen!
    A részt imádtam és már kurvára kíváncsi vagyok mi lesz a kövi részben!! Úgyhogy nagyon nagyon nagyon várom már!

    Merry Christmas & Happy new year! :))
    Boldog Karácsonyt neked és a szeretteidnek is!
    Remélem 2014-ben is olvashatom majd a blogod! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Cappy! :)
      Nagyon örülök, hogy tetszett! Igyekeztem, hogy az évadzáró rész azért tartogasson meglepetéseket és egy kis izgalmat, és nagyon boldog vagyok, amiért neket tetszett! :)
      Neked is kellemes Ünnepeket és ha addig nem beszélnénk, akkor buék:)
      xoxo
      Cher Brooks <3

      Törlés
  2. Nehogy abbahagyd itt nekem! Személy szerint engem nagyon is érdekelne a harmadik évad, és ezzel még vannak így egy jó páran.
    Imádtam a részt, és nem tudok mit mondani tényleg - talán annyit, hogy kíváncsi vagyok, mit fog csinálni Harry.
    Ó, és én is kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok neked! :)
    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Riley C.!
      Nagyon jól esik, amiket mondtál! Alig hiszem el, hogy tetszik! :)
      És hát.. Harry... nos, jövőre talán kiderül :)
      Köszönöm, hogy írtál! (:
      xoxo
      Cher Brooks <3

      Törlés
  3. Drágám!
    Először is, nem hagyhatod abba! NEM! N-E-M! Ha kell hangosan is lebetűzöm neked, vagy elmondom ezer különböző nyelven.
    Annyira örültem, hogy Cher és Niall, szóval érted, de aztán megjelent Harry az a csaj pedig állandóan őt választja.. Akkor nekem ne mondja, hogy nem tud dönteni, mert igenis tud. Mindig eldönti, és mindig ellöki Niallt, amiért mérges is vagyok rá - de persze ez nem jelenti azt, hogy nem imádtam a fejezetet, hiszen azok a hasonlatok meg minden. Remekül írsz, erre nincs más szó.
    Remélem, hogy Hazza azért nem fogja megölni Niallt, mert akkor én ölöm meg őt, és itt semmi tréfának nincs többé helye. Hogy volt képes oda menni, amikor kis híján végre feladta... Fránya szerelem :( :) <3333
    Millio puszi Xx
    remélem nem néztél hülyének, csak szimplán ilyen érzelmeket váltottál ki belőlem. Szeretlek és este beszélünk :) *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drágám! :)
      Hű, nem is gondoltam volna :) Reméltem, hogy elnyeri a tetszésedet, bár nem gondolnám, hogy annyira jól sikerült :) És, sosem tudok itt elvonatkoztatni Hazzától, Brookenak pedig.. hoppá, inkább nem mondok semmit.:)
      Köszönöm, hogy írtál! :)
      És nem, nem néztelek hülyének <3333333
      xoxo
      Cher Brooks

      Törlés
  4. Nekem nagyon tetszik.. érdekes hogy ilyen sejtelmes lett a vége ha mondhatok ilyet. De kérlek ne hagyd abba itt imádom az egészet. Nagyon várom a harmadik kötetet. (Ha lesz) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Névtelen! :)
      Köszönöm, nagyon örülök, hogy tetszik :) És.... a további információkat megtalálod a legfrissebb bejegyzésemben!
      Köszönöm, hogy írtál!
      <33
      Cher Brooks

      Törlés