III.kötet - 10.fejezet - Naughty dreams

Sziasztok Drága Olvasóim! :)

Meg is érkeztem a folytatással, ahogyan ígértem, bár igaz, picit a késői órákban. Talán kissé unalmas lehet a rész egyesek számára, de ilyen is kell, hiszen köztudott, hogy ebben a  blogban azok a részek, amelyek kissé lazább hangvételűek, annak a végén mindig van egy kis csattanó! :) Ahogyan most is, szóval várom a találgatásokat, hogy vajon ki lehet majd az a bizonyos vendég! :) Apropó, a design hogy tetszik Nektek? :) Igyekeztem kicsit komolyan irányba terelni a dolgokat a külsőt illetően. Remélem sikerült.

u.i.: 10 days until Christmas!

Jó olvasást!

Hamarosan jelentkezem!

Cher Brooks

<3

Mint mondtam, nehéz a beletörődés.

Számomra legalábbis rettenetesen. Így mikor reggel az ablakon kopogó vízcseppek felébresztettek, már akkor eldöntöttem, hogy egy darabig nem fogok kimozdulni a házból. Semmi értelme nincsen. El kell tudni fogadnom, hogy kármennyire is szerettem volna, számomra nem jött be az új élet elkezdése… Szóval a tanulság az, hogy soha nem szabad felkészületlenül nekivágni valaminek, ami új. Az évek során rájöttem, hogy reménykedni is felesleges. Az élethez határozottan kellene hozzáállni. Mondom ezt én, aki a leginkább labilis életéről híres. Az élet furcsa fintora, hmm…

Az ágyamban heverészve messziről figyeltem a tegnap este maradványait, s legfőbb mocskát, s szennyét. A kezeim közé húztam azokat a bizonyos képeket, s egy valós utolsó pillantást vetettem rájuk, mielőtt megsemmisíttettem volna őket. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan létezhet ennyire nagy hátsószándékú ember ezen a Földön. És még milyenek lehetnek… Az elején még ment a szépítés, a gyönyörű csábító szövegek, meg hogy semmi gond nem lesz. A képekre rá sem bírtam tovább nézni, egy dühös mozdulattal eldobtam őket a kezeim közül, s így azok szétszóródtak a föld valamely pontjain. Az első könnycsepp forróságát megéreztem hirtelen a hideg arcbőrömön, mely egészen lefolyt ajkaimig, s így megérezhettem annak enyhén sós nedűjét. Az elsőt követte még úgy harminc, s a tüdőm majd kiszakadt a helyéről minden egyes pillanatban, amikor csak belegondoltam, hogy mi is történt velem. Abban a percben azt kívántam, bárcsak ne létezne Mexikó, hiszen akkor nem szerepelt volna a turné dátumai között az a város. Az a hely, ahol tulajdonképpen minden elkezdődött. Bárcsak otthon maradtam volna! Bárcsak Londonban lehetnék, bent az örökölt házamban, egy macskával. Nem lenne semmi problémám, csak egy exként élhetnék és dolgozhatnék egy kellemes csendes kis munkahelyen. Mindez még meg is történt volna, ha nem szúrom el. Én megtettem.

A nap folyamán nem voltam hajlandó kikelni az ágyból, mindössze annyi időre, amíg elcsoszogtam a konyháig, s begyűjtöttem egy tálcára mindenféle harapnivalót. Tulajdonképpen csak gyors-kaja, gyümölcs és nassolni-való, valamint rengeteg csoki került a szervezetembe, így estére valószínűleg egy felsőfokú édesség mérgezést szenvedhettem. Talán a vércukorszintem is megnőtt egy kicsit. A laptopomon megnéztem a legújabb filmeket, s végre volt időm elolvasni a legfrissebb híreket. Például, megnéztem az időjárás jelentést, miszerint még egy hétig ilyen időjárást tudhat magánénak Philadelphia. Ha egy kissé elvontabbá teszem ezt a tényt, akkor nagyjából ez azt jelenti, hogy még egy újabb hétig kell elviselni az élet mély pontját, és aztán következik majd valami jó és új. Nem tudom, miért tulajdonítok az esőnek és a viharos időjárásnak efféle negatív jelzőket és ismereteket, de ez eddig valahogyan mégis bevált.

Jut eszembe, talán már hallucinálok is. Éppen egy banánt majszoltam egy sorozat részei között, mikor meghallottam a csengő éktelenkedő zaját. Először nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, na meg valljuk be nem is szerettem volna senkivel sem találkozni ilyen állapotban. Az is megfordult a fejemben egy kósza gondolat erejéig, hogy… mi lenne, ha szépen, csendben és lassan, egyedül hazautaznék. Igaz, pár hete még azt gondoltam, talán ez az én igazi, s valós otthonom. Erre most visszakívánkozom oda, ahonnan olyannyira menni akartam. Már magamra sem ismerek. Bárcsak vége lenne ennek a szörnyű rémálomnak!

Aztán hallottam, hogy a csengő egy újabb ricsajjal zengette körül a szobát. Ezután két érdekes és félénk, talán bátortalan kopogás követte az éles hangot. Kezdtem egyre inkább félni egyedül a félhomállyal körülvett szobában, s már az is megfordult a fejemben, hogy talán az elrablók jöttek értem vissza. Bár arról fogalmam sem volt, hogy vajon honnan is tudhatták volna meg a hollétemet. Hiszen be sem vagyok jelentve, még jelenleg is csak átutazó a státuszom. Hisz semmi sincs még, ami ide kötne.

Lassan elnyomott az álom, hiszen a napom túlnyomórészt semmittevésből állt, így délután a mennydörgések hallgatása, s a gyönyörű tiszta fehér falak egyfajta szorongó érzést biztosítottak számomra. Ráadásul hideg is volt, de nem volt kedvem betakarózni. Rettenetes érzés volt az, ahogyan így elhanyagoltam magamat.

Álmodtam. Kezdjük azzal, hogy nagyon régen álmodtam.

Szép volt, s két főszereplő volt. Az egyik én voltam, a másik pedig Harry Stíles. Éppen egy tengerparton tengettük az óráinkat, s élveztük egymást, s egymás társaságát. A forró homokban Harry szinte meztelen testtel feküdt, egyetlen ruhadarab, a fürdő alsója takarta el a csodás vágyát. Egyetlen takarója volt még, avagy az aranyló homok, mely tapintása lágy és kellemes volt. Egyszerűen átélhetetlen látvány volt, ahogyan a testét folyton csapkodta ütemesen a hullámok ringatózása. Beszéltünk mind a ketten, de nem értettem magunkat. Én mellette feküdtem, s bámultam őt, ő pedig ugyan így tett. Hirtelen a hátamra fordultam, s túl naggyá lett a csend körülöttem. Érdekes pillantásokat vettettem magam köré, s nem találtam Harryt sehol. Vajon hová tűnhetett? Kiáltoztam, de egyszerűen nem hallottam magamat. Sikolyaim nem találtak kiutat, s elveszett némasággá alakultak. Egyszer csak elsötétült minden, majd az álomból egy hatalmas férfi sikoly ébresztett fel.

Levegőért kapkodva ültem fel az ágyamban, s azonnal felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen lévő lámpát. Izzadság cseppjeimet a kézfejemmel töröltem le, s hangos lélegzetvételeimet csillapítani próbáltam. Hogy válhat egy ilyen szépen kezdődő álom, ennyire félelmetesség és szörnyűvé? Mintha nem is mi lettünk volna.

Mikorra sikerült lenyugodnom, egy villámlás fénye és csattanós hangja kizökkentett, s tekintetem azonnal a fény irányába szegült. Jobbnak láttam inkább elaludni, hogy véget vessek ennek a napnak. Attól függetlenül, hogy még csak a kora esti órákban jártunk. Ha mostantól minden napom így telik majd, akkor inkább a halált választom. Igen, még mindig jobb, mint ami most van. Halál… Érdekes gondolat…

2 nappal később

Két nap telt el, és rájöttem, a lehető legrosszabb gondolat a halál volna. Két nap telt el, s tudtam mit kell tennem. Ez igazán hosszú idő. Ez alatt a telefonom bővelkedett számtalan nem fogadott hívásban, s nem is érdekelt, hogy ki volt a tárcsázó. Jobb ötletnek tűnt lenémítani a készüléket, s csendben összeszedni magamat a földről. Elkezdtem odabent tornázni, és olvasni. Egy hónapot adtam magamnak. Ez idő alatt kell találnom magamnak munkát, illetve ha nem sikerül, a b terv válik valóra, miszerint hazautazom. Így bárhogyan is alakul, valahogy biztosan történni fognak körülöttem az események.

És bár a pénzem még volt egy kevés, repülőjegyre legalábbis mindenképp, azért el kellett kezdene spórolni, s ami a legfontosabb, ki kellett mozdulnom a házból. Elég szörnyű lett volna, ha itt poshadok még egy hétig… így hát eldöntöttem, hogy az utolsó pénzköltésem lesz a mai napon egy kiadós reggeli a hotel étterméből. Így rendeltem is magamnak egy kevés rántottát, zöldségsalátát, pirítóst és friss narancslét, hogy mindenképp jókedvűen folytassam a napot. És bár próbáltam kerülni a témát, azért mégis szóba kell hoznom Dereket is. Tudom, hogy hívott és keresett is, de csak aznap este. És mivel azt kértem tőle, hogy szeretnék egyedül lenni, így megértem, amiért nem akar velem további kapcsolatban állni semmiféle formában. Hiszen mégiscsak egy idegen volnék számára, nemde? Ő meg egy szexi, amerikai srác, tele önbizalommal és életerővel. Miért foglalkozzon egy olyan lánnyal, aki mindezeknek a teljes ellentéte? Egyszóval teljesen megértem őt.

Úgy döntöttem, míg a pincér megérkezik a rendelésemmel, addig próbálok magamnak egy normális külsőt varázsolni. Egyszóval megmostam a fogaimat, kifésültem a két nap gubancait a hajamból, s eltüntettem a sötét karikákat a szemeim alól. Épp egy ruhát próbáltam választani, mikor csengettek. Őrülten csúsztam át a folyosón az ajtóig, hiszen már éheztem egy kis friss ételre.

- Jó reggelt! – köszöntött a pincérnő egy halvány mosollyal – Öné a lesz a rántotta, a saláta és a narancslé? – kérdezte sorjában az ételekre mutogatva.

- Ó, igen. Már nagyon vártam! – viszonoztam a kedves gesztusát, majd átadta nekem a tálcát.

- Jó étvágyat és további szép napot! A számla a tányér alatt található – közölte, majd elbúcsúzott, én pedig bezártam az ajtót. Még éreztem, hogy a rántotta forró volt, így gondoltam, amíg az kihűl, én átöltözök. Egy fekete melltartóra a hűvös idő miatt egy rózsaszín, bő hosszú ujjú felsőt húztam, valamint egy melegítőnadrágot és fekete zoknit húztam a lábaimra.

Amint leültem az asztalhoz, azonnal kezeim közé fogtam a villát, s egy hatalmas adagot a számba lapátoltam az ízletes tojásból. Egy ideje már jóízűen faaltoztam, mikor újból csöngettek. A narancslével a kezemben a hang irányába indultam, s közben megtöröltem a számat egy szalvétával. Gondoltam, biztosan csak elfelejtettek valamit, így mikor az ajtón a zárakat kinyitottam, a mosoly azonnal lehervadt a számról, s számban tartott kortyot pedig majdhogynem a látogatóm arcába köptem. Még jó, hogy volt egy kis polc mellettem, amire le tudtam rakni a poharat, amely majdhogynem a földön landolt az illető látván. Egy mély levegőt kellett vennem, mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Te meg mit keresel itt?

Újabb információk!

Sziasztok Kedves Olvasók! :)

Íme egy újabb bejegyzés tele információval! De, először is! Hogy vagytok?:) Szeretném megköszönni ezt a rengeteg feliratkozót, illetve nézőt, meg olvasót, meg mindent, ami itt zajlik. Sajnos több hét telt el az előző rész óta, ez csupán az iskola miatt van, és amiatt hogy hamarosan nyelvvizsgázom, így eléggé(nagyon) sokat kell tanulnom, főleg angolt. De pánikra semmi ok, ugyanis a részek tartalma meg van, már csak meg kellene írni azokat. Így hát! Ha minden jól megy, szeretnék hozni egy részt a hétvégén, illetve egy részt csak úgy, amolyan karácsonyi ajándékként. Nektek! :)

Nem mellesleg! Megérkezett a fejlécem, amelyet én már láthattam, és szerintem csodálatos lett, nekem nagyon tetszik, remélem Ti is így vélekedtek majd róla! :) Emiatt lehet, hogy a hétvégén nem lesz elérhető a blog addig, így a rész is csak vasárnap este kerülhet majd fel. :)

Hamarosan jelentkezem! 

Cher Brooks

<3

III.kötet - 9.fejezet - Prove it!

Sziasztok Drága Olvasók! :) 

Megérkeztem az újabb fejezettel, amelyben már hosszasabban szerepel a másik bűntárs, Harry Styles is. Szeretném megköszönni a 169 olvasót, az előző részhez kapott értékeléseket és kommentárokat, valamint azt a megannyi oldalmegjelenítést! :) Igyekszem mihamarabb hozni a folytatást, addig is pipálgassatok, és mindenkinek további szép hetet kívánok! <3 

Jó olvasást!
Cher Brooks

"Ha mindent hátrahagyva elindulok, az bátorság, vagy csak menekülés? Vagy inkább az a bátrabb, ha maradok, szembenézek a dolgokkal és megpróbálok változtatni rajtuk?"

Cher Brooks

Egy hosszú, s elnyújtott pillanatig mindössze bámultunk mindketten egymásra, s ez egy külső szemlélőnek csupán bambulást tükrözhetett, mi viszont egészen másképp érzékeltük ezt az egészet. Na, jó, legalábbis én igen. Egyikünk sem mozdult, csak álltunk egy helyben, közöttünk talán csak pár méter távolság lehetett, de az emberek mindenfelé nyüzsögtek körülöttünk. A varázsos pillanat mindössze pár pillanat erejéig vitt el bennünket, furcsa érzés volt újra tapasztalni ezt a jelenséget. Azonnal tudtam, hogy ő az, nem kellett felesleges elméleteket gyártanom. Biztos voltam benne, hogy ő is felismert, de mikor Derek megjelent mellettem, kezében egy fémtálcányi apró süteménnyel, azonnal véget vetett a pillanatnak.

- Egész jó a kaja! – tolta az orrom alá az édességeket – Hmm? – majd harapott bele jóízűen az egyik puncsos muffinba. Egy apró mosolyt küldtem felé, majd azonnal visszaemeltem a tekintetem Stylesra, aki egy gúnyos mosolyt eresztett el, tekintete pedig ravaszul csillogott. Szájához emelt egy teli poharat, majd belekortyolt a finomnak tűnő, almalé színű italba, amely minden bizonnyal az alkohol valamely fajtája lehetett.

- Mi az? Mit bámulsz ennyire? – zökkentett ki a képből Derek, mire felé fordultam.

- Tudod, tényleg az ex-pasimmal töltötted azt a napot a múltkor – közöltem elgondolkodva, majd a fiú is abba az irányba nézett, merre nemrégen én bámultam oly sokáig. Pár pillanat elteltével megszólalt.

- Szóval ő lenne az – kezdte sejtelmes hangnemben – elég nagy nőcsábász lehet – mondta teli szájjal, ugyanis közben egy percre sem szakadt el az édes finomságoktól.

- Sokan ezt gondolják első látásra – legyintettem – nem igazán van ez így – közöltem, s közben én is elvettem egy csokis muffint a tálcáról. Időközben elkezdődött a műsor a tánctéren, így rájuk fordítottam a figyelmemet.

- És te miért sajnálod ennyire ezt az embert? Ő látszólag már nagyon is túllépett rajtad – szólt közömbösen, s közben egy italt elvéve egy felénk sétáló lánykától. Nem értettem Dereknek ezt a fajta stílusát, s hogy miért beszél így. Próbáltam nem foglalkozni vele, de egyre több aberrált kifejezés hangzott el a szájából, így nem tudtam szó nélkül hagyni.

- Befejeznéd? – kértem hangosan a zene hangereje miatt a fiút, aki nevetve megvonta a vállát.

- Persze, nézd! – tudtam, hogy nem teljesen van magánál, hiszen nem művelt volna ilyesmit Wilton. Egyszerűen túl ment egy bizonyos határon. Aztán tettetett dühvel megráztam a fejem, majd egy újbóli pillantást vetettem Harryre. Ezúttal sajnos tényleg hiba volt. Egy szőke hajú, tipikus szépség topogott mellette, akinek egyik kezével folyamatosan a fenekét markolta. A lány pedig hozzáfordulva, s akár egy párzási időszakában lévő macska, úgy dörgölőzött Stylesnak mindenfelől. Talán eltévesztették a házszámot? Kikerekedett szemekkel, s azt hiszem túlságosan is döbbenten figyeltem, ahogy ezt ők egy ilyen eseményen megmerik tenni, ráadásul ennyire nyilvános módon. Azért itt túlnyomórészt idősebb emberek is tartózkodtak, bár ebből is sikerült leszűrnöm, hogy sem Harry sem pedig a lány agyába nem szorult egy cseppnyi értelem sem. Ahogyan a lány nem megcsókolta, hanem konkrétan lesmárolta Stylest, az külön produkció lehetett. Több nyelvet soha az életben nem akarok látni!

- Ebből elég! – fakadtam ki, s talán jogtalanul. De miért is? Hiba volt ide eljönni. Én annyira éreztem, hogy az-az eső nem volt véletlen! Hogy késtünk, hogy Dereknek akadt egy kis gondja, hogy nem ment minden zökkenőmentesen.

- Én most azonnal eltűnök innen! – közöltem a mellettem álló fiúval, aki éppen akkor ragadta meg finoman a csuklómat, mikor egy nagy lendülettel éppen a kijárat felé igyekeztem. Miért kellett volna tovább maradnom? Peter sem érkezett meg az általa említett mappával, én pedig amúgy is untam ezt az ünnepélyt. Azt pedig végképp nem akartam végignézni, ahogy néhány kulturálatlan viselkedés megrontja az estét. 

- Itt kell maradnod – közölte szárazon, s enyhén kihangsúlyozva a „kell” szócskát – Legalább azért, hogy magadnak bebizonyítsd, hogy kibaszottul nem érdekel már téged ez az ember. Ha most elmész, látni fogja, hogy megint ő győzött, és hogy még mindig az ujja köré csavarhat egyetlen pillantásával is – folytatta Derek, s magam is meglepődtem, milyen bölcs lett hirtelen. De hogy őszinte legyek, jól beszélt. Igazat mondott.

- De miért kéne bármit is bizonygatnom? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, sértetlenül álltam előtte. Közben még mindig a csuklómnál fogva tartott maga előtt.

- Már miért lenne? – kérdeztem vissza, mire megrázta a fejét, s elmosolyodott. Úgy tűnt, szeretne még valamit hozzáfűzni a dologhoz, de tekintete elsiklott egy pillanatra. A gondolataimban emlegetett szamár jelent meg mellettünk.

- Itt is volnék. Kitűnők lettek a képeid, édesem – melegnek tűnő mosollyal próbált invitálni minket egy üres helyre, ahol végre mindannyian szemügyre vehetjük a fotókat, s míg ő azzal volt elfoglalva, hogy szabad részleghez jussunk, és az öltözékén időztem el. Fehér nadrág és fehér öltöny, zselézett haj, s kissé fakó bőr, arcán pedig enyhe borosta húzódott végig. Ahogy végre én is körülnéztem, az egész hely zsúfoltságig megtelt, s haladásunk közben folyton lökdösődtek az emberek, a lábamat pedig már nem is éreztem, mire megérkeztünk egy kellemesnek mondható helyre. Magamban imádkoztam, s csak a tudatalattim tudhatta, hogy miért. Egy üvegasztal köré gyűltünk, amely meg volt kék neonfényekkel világítva, s rajta, gondolom az előző társaságnak az ott hagyott italai. Kis fehér műbőrülések vették körül az asztalt, melyeknek kényelmes háttámlájuk is volt. A két fiú között ültem én, Peter a jobbomon tartózkodott. Aki mellesleg ki tudja honnan, de valamiféle szeszt tartott a kezében, s monoton mozgással adagolta nekünk.

- Akkor hát, igyunk a képekre, s rád! – emelte magasba a poharát, s mielőtt bárkivel koccinthatott volna, lehúzta a kis üvegpohárban lötykölődő folyadékot. A mosoly lehervadt az arcomról, ahogy a fejem egy pár fokkal elmozdult. Talán az egész a sors műve, s az élet tényleg engem büntet. Természetesen Harry, a lány és társaságuk foglalt helyet a mellettünk lévő asztalnál. Méghozzá elég közel hozzánk. A tréfa – legalábbis szerintem – az volt az egészben, hogy Harry pont olyan szögben ült, hogy mindent látott és mindent hallhatott a beszélgetéseinkből.

- Nézzük – szólaltam meg kíváncsian, majd végre a kezeim közé kaphattam a piros mappát. Csak ennyit szerettem volna. És már végre nincs is több okom a maradásra. Mielőtt az ujjaim önálló utakra indultak volna, hogy felnyissák az első oldalt, Peter zavaróan közel húzódott hozzám.

- Nem tudod, mit veszítettél bébi! Velem nem baszhat ki senki – súgta a fülembe, de csak úgy, hogy én mindenképp halhassam, majd meleg tenyerét a belső combomra helyezte, s végigsimított rajta – főleg nem Te! - Ennél undorítóbb nem is lehetett volna ez az ember! Hirtelen felindulásból löktem arrébb a testét, s mintha meg sem lepődött volna. Színpadiasan leporolta magát, majd rám kacsintott, s egy szivart meggyújtva tovább indult.

- Ez hihetetlen! – csaptam le az asztalra a kis könyvet. Ugyan olyan lendülettel nyitottam ki az első oldalt, amelyen szó szerint elakadt a lélegzetem. Derekre néztem, aki szintén komoly arcot vágott, így tudtam, hogy ez tényleg nem csak valamiféle vicc. Sietve tovább lapoztam, abban bízva, hogy az eredeti képek valahol ott lapulnak az utolsó oldalakon. Nem így történt.

- Na, jó – sűrűn kezdtem venni a lélegzetemet, éreztem, hogy a szívem egyre ütemesebben kezd dobogni, s bizony nem a szerelemtől. Sokkal inkább az undortól, a félelemtől és a gazemberségtől.

Legszívesebben ordítottam volna, és kicsináltam volna ezt az embert. A képeket teljes mértékben eltorzította, hamis tárgyakkal illette és… felesleges részletezni, az egész úgy nézett ki, mint egy Playboy magazin. Nem mintha nézegettem volna valaha azokat, de az ember azonnal rájön, mi lehet bennük.

Értetlenül álltam a helyzet előtt, sosem kerültem még ilyen szituációba.

- Most mi lesz? – kérdeztem jóval inkább magamtól, mint a mellettem ülő fiútól.

- Még, hogy ismered ezt az embert! – förmedtem rá.

- Az én hibám, hogy ezt tette a kicseszett képekkel? – kérdezett ugyan olyan hangnemben.

- Azt mondtad semmi gond nem lehet, hát kösz! Most megtörtént! Hiba volt ide eljönnöm, és hiba volt, hogy megismertelek! – téptem ki a kezei közül a mappát, majd felálltam az asztaltól.

- Most hová mész? – kiáltotta utánam. Hirtelen fordultam vissza a hangja irányába, mire egy felszolgáló lánynak ütköztem, így az ő tálcájának tartalma és az én mappámé is a földön kötöttek ki. Túl dühös voltam ahhoz, hogy elnézést kérjek, és sokkal inkább aggasztott az, hogy a képek mindenfelé elszóródtak.Az csöppet sem érdekelt, hogy pár ember a jelenet hatására felénk kapta a tekintetét.

- Várj, segítek – szólt Derek a semmiből, majd a hóna alá csapta a képeket.

- Inkább hagyd, eleget segítettél – legyintettem le, majd mikor felálltam a földről, egy gúnyosan nevető szempárral akadt össze a tekintetem. Ez lehetetlen.

- Mi van Brooks, újabban ez a mesterséged? – mutatta felém Styles az utolsó hiányzó képet, mely szintén egy férfimagazin címlapjára való volna. Egyszerre történt, hogy míg az egyik kezemmel a képet téptem ki a kezei közül, addig a másik az arcán csattant. Rögtön odakapta kezét az égő területre, mire megfordultam, s azonnal a kijárat felé vettem az irányt. Tudtam, hogy még mindig engem, s az utánam loholó Dereket figyeli, így bemutattam neki, csak, hogy érezze a törődésemet.

- Várj már meg! – kiáltott később Wilton, amint kiértünk a helyszínről, ahol az utcán már csupán pár dohányzó kósza lélek sétálgatott.

- Azt hiszem, én most haza megyek… - ráztam a fejem tehetetlenül, s közben a kezeim között heverő mocsokra céloztam. Tisztában voltam vele, hogy undok voltam ezzel a sráccal, pedig ő tényleg csak jót akart nekem.

- Esetleg elkísérjelek? – kérdezte óvatosan, majd elbambultam a mellettünk elhaladó kocsi hangjának tisztaságán. Az eső sem esett már, talán ez volt az egyetlen pozitívum az egész nap folyamán.

- Ne – ráztam a fejem bőszen – a napokban szeretnék egy kicsit egyedül lenni, hogy átgondoljam a történteket. Ezekkel pedig nem tudom mi lesz – közöltem halkan, majd úgy döntöttem, ideje indulni.

- Kösz mindent – féloldalas, nem túl őszinte mosoly kúszott ajkaimra, majd egy bánatos pillantás következtében megfordultam, s a haza vezető út irányába indultam. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem tudtam, az merre is van. Nem tudtam már, hogy mit nevezzek az otthonomnak, hiszen bárhová is kerültem, folyton történt valami felejthetetlenül rossz. A távolból még halkan hallottam, ahogyan Derek még azt suttogta, hogy „szívesen”. Tudtam, hogy nem fog utánam rohanni, hiszen ő nem az a típus, és soha nem is lesz az. Nem is kell annak lennie.

Majd pár nap múlva.

Talán.

~~~

Éjjel két óra körül estem be a bejárati ajtó küszöbén hulla fáradtan, vizesen és büdösen. Nem hittem volna, hogy ennyire pocsékul végződik majd az este. Mindent hátrahagyva, és teljesen besötétítve a házat, fehérneműben az ágyon fekve azon gondolkodtam, hogy hiába változok én magam, ha körülöttem mindig, minden ugyan olyan marad. Talán el kellene fogadni a dolgokat úgy ahogy, vannak, s nem időt pocsékolni annak a megváltoztatásán. Sajnos a sorscsapások felett nincs hatalmunk.

El kell fogadni, hogy vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni.Még akkor is, ha nehéz a beletörődés.

III.kötet - 8.fejezet - Hearts and Minds

Sziasztok drága olvasók! :) Megérkeztem a folytatással, bár lehet kissé későn, de azért reménykedem benne, hogy elnyeri majd néhányotok tetszését! :) Köszönöm a rengeteg pipát az előző fejezethez, illetve a sok-sok feliratkozót és megtekintést! Nagyon sokat jelent, de tényleg. Észrevettem, hogy a rövidebb, bár mégis tartalmas részek jobban tetszenek Nektek, ezért próbáltam ismét ilyet alkotni. A fejezetben már megjelenik Harry is, bár nem szeretném az elején lelőni a poént :) Jó olvasást kívánok hozzá, illetve pipálni és kommentelni ér! :) 

Cher Brooks

Xx

Cher Brooks

A bál napja.

Ezek szerint nem véletlenül ébredtem nyomasztó hasfájásra és rossz közérzetre. Mind a két fájdalmat vészjós jelnek tekintettem, így nem különösebben szenteltem neki nagy figyelmet. Gondoltam, majd elmúlik, mint minden más is. Csak ne kellene ezt a napot végigszenvedni, csak lehetnénk már ott… Minden más volna, ha eljönne az este és végre lehullana a lepel a titokról. De… hé! Miféle titokról beszélek én itt? A „feladatunk” annyi az estére, hogy végre érezzük jól magunkat, mulassunk egyet, kapjam kézbe a képeket, amelyek remélhetőleg jól sikerültek, igyunk meg egy-két pohár pezsgőt és egyszerűen csak kapcsolódjunk ki egy pár órára. Ja, hogy azt kifelejtettem a felsorolásból, hogy nagy valószínűséggel megjelenik a bálon Harry is? Tényleg. És, hogy akkor mi lesz? Tulajdonképpen ezen még nem is gondolkoztam, bár minden bizonnyal két lehetőség lesz elérhető. Az egyik: Vagy nem történik semmi, hiszen el sem jön, avagy tudomást sem veszek róla. A másik: Eljön, ott lesz és mindent felkavar majd. Melyik lehetőség a valószínűbb?

Az ágyamban fekve gondolatok milliói suhantak át az agyamon, és félig betakarózva a fehér, ám meleg takaróval, a szekrényemre néztem, melyen ott lógott egy fogason – már előre kiakasztva – az előző nap vásárolt fekete ruha, amelyet ma fogok viselni az este folyamán. Izgatott vagyok, de egyben kétségek között is sodródom. Szívesen ott lennék, ám úgy érzem mégsem túl jó ötlet ez. Ha a körülöttem történő dolgokból kellene keresnem valamiféle tényezőt, amit jelnek vehetnék, s egyben tanácsnak, miszerint döntsön helyettem a sors az estéről, akkor mindenféleképpen elgondolkodnék, hogy hallgassak-e vajon a kint hevesen tomboló időjárásra. Általában a szürke, borongós égbolt, és zuhogó eső, süvítő szél sosem jelent jót – elvégre, ősz van.

~~~

Mivel a természet úgy döntött, nem szeretné, ha a napomat a szabadban tölteném, így megpróbáltam itthon elütni az időt valamivel. Hisz az idő még durván kilenc előtt járt, úgy gondoltam, összeüthetnék valamiféle ebédet magamnak. Amúgy is régen főztem, pénzt pedig nem szerettem volna költeni ilyesmire. Másrészt pedig a legelső bevásárlásom alkalmával szerzett élelmiszerek még jócskán voltak a hűtőmben, kidobni pedig nem szerettem volna őket, így a termékekre nézve rögtön eszembe jutott egy gyors és egyszerű étel, melynek hozzávalóit rögtön elő is szedtem. Úgy gondoltam, egy átlagos étel, - makaróni – teljesen megfelel az elvárásaimnak. Így boldogan kerestem elő egy serpenyőt, melyben a hagymát és a darált húst, valamint a paradicsomot főzhettem. Úgy húsz percen keresztül, miközben folyamatosan puhult, kóstolgattam, illetve adagoltam hozzá a megfelelő fűszereket, - meg persze, amelyekkel jómagam is rendelkeztem – végül negyven perc főzés után elkészült a tökéletes hús. Már csak annyi dolgom volt, hogy a tésztát kifőzzem, amely már nem telt bele túl sok időbe. Végül mikor elkészültem mindennel, elővettem egy fehértányért a csempére felszerelt szekrényből, s tálaltam magamnak az ételt. Kezemben a tányérommal és a villámmal, leültem az asztalhoz, s közben a laptopomat is bekapcsoltam, s időközben megnéztem pár közösségi oldalt, illetve, hogy legyen valamiféle hangulata a légkörben, bekapcsoltam egy internetes rádiót, így azt hallgatva fogyasztottam el, a nem mellesleg finom, és jól sikerült makarónimat. Ugyan sajt nem került a tetejére, számomra így is igazán ízletes volt. A napom eddigi része borzalmasan unalmasan telt, nem tudtam semmi érdemre méltót kezdeni. Hirtelen kaptam fel a fejemet valamiféle rezgésre, majd megtaláltam a zaj forrását, amely nem más volt, mint a telefonom, így gyorsan megállítottam a rádiót a gépemen, majd elhúztam a telefonom kijelzőjén a fogadás gombot. A képernyőn Wilton neve díszelgett, s kezdetben fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat.

-Haló? – emeltem fülemhez a készüléket, majd az ablakhoz sétáltam, hogy a beszélgetés közben bámészkodhassak az esőben sétáló járókelőkön, illetve sebesen elhaladó, s nagy vízoszlopot maguk után hagyó autókon.

-Ó, szia Brooks! Hogy vagy? – kérdezte kedves, s mély hangon a fiú, s a háttérzajokból arra következtettem, hogy épp dolgozik, vagy épp műszakot kezd, hiszen elég zajos volt a környezete.

- Azt leszámítva, hogy rossz a közérzetem és halálra unom magamat itthon? – kérdeztem vissza, magamat lazán elnevetve – Egész jól – adtam normális választ, majd a párás ablakon kezdtem rajzolgatni.

- Ezt jó hallani! Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha mondjuk, nyolcra mennék érted? Aztán indulhatnánk is arra a puccos rendezvényre – szinte láttam magam előtt, ahogyan egy cinikus, ám mégsem bántó vigyort fest a képére.

- Tökéletes lesz – hosszú sóhaj hagyta el a számat.

- Addig még épp nyolc órád van arra, hogy továbbra is und magad, vagy, hogy megnézz valami béna szerelmes filmet, amiket a lányok szoktak, esetleg vegyél egy forró fürdőt, vagy ilyesmi. Csinálj valami lányosat – a hangját elvékonyítva sorolta a tevékenységeket, mely egészen aranyos, illetve vicces külsőt adott a beszélgetésünknek.

- Kösz szépen – túrtam bele a hajamba, s el is kezdtem gondolkozni, hogy voltaképp nem is adott olyan rossz tanácsokat.

- Csókollak – majd bontotta a vonalat. Tudtam, hogy nem komolyan gondolja, nála inkább amolyan megszokás ez a laza stílusú köszöngetés, számomra még mindig kissé furcsa, - na meg az is, hogy mi miért vagyunk ilyen jóba, illetve, hogy honnan és miért van a telefonszáma Dereknek a telefonomba, de talán jobb, ha erről nem is tudok – de megszokható. Arról nem is beszélve, hogy még csak el sem lehet hinni, hiszen direkt valami poénos hangelváltozással beszél, tehát esély sincs a félreértésekre. És nincs is mit magyarázkodni rajta.

A telefonom képernyőjét bámultam, s gondolatban már kikalkuláltam, hogy mégis mennyi időt szánok és mire. Elkészítettem fejben egy apró napirendet, amelyet igyekeztem követni. A nemrég még párás ablakot kinyitottam, mert bár az eső továbbra sem szándékozott elállni, sőt a sötét fellegek sem hagytak alább, szellőztetni pedig mindig is a mániám volt, így hát zuhogó eső ide vagy oda, én egy laza mozdulattal megcselekedtem, majd bukóra állítottam azt. Miután átsétáltam a lakáson a fürdőszobába, úgy döntöttem veszek egy forró fürdőt, s ezen a hideg napon semmi sem akadályozhatott meg benne. A fehér kád sötét színű dugóját a helyére illesztettem, majd mialatt elkezdtem engedni a meleg vizet belé, addig elindítottam újból a rádiót, majd a ruháimat levetkőzve a kellemes hőmérsékletű kádba bújtam. Szinte azonnal el tudtam volna aludni benne, s nem is tartott sok vissza. A habok teljesen ellepték a kádat, a víz lila színű volt a fürdősónak köszönhetően, illetve kellemes levendula és jázmin illatot árasztott magából. A fények sem voltak zavaróak, ha lehetett ilyet mondani, tökéletes volt. Igazán régen éreztem efféle belülről áradó boldogságot, hisz lehet, hogy valakinek ez mindennapi, de én meg tanultam értékelni az apró dolgokat, hiszen nagyokban sosem volt részem. Ha volt is, balul sült el. – Ezt bizonyítja az elmúlt két év is. A pilláimat lehunyva merültem el a gondolataimban, s elkezdtek leperegni előttem a képek, mint például az esti megérkezésünk, illetve, hogy Harryvel milyen is lesz, mikor meglátjuk egymást. Apropó Ő. El tudom képzelni, hogy egy nyájas kis libával érkezik majd meg, és az este folyamán konkrétan csak egymással lesznek elfoglalva, valamint illetlenül csak egymást fogják falni. Akár így is történhetne, engem már nem érintene meg. Az is lehet, hogy Zayn még mindig vele lesz, és akkor ő mindennemű tevékenységtől meg fogja óvni. Elvégre, nem az én problémám lesz, ha jelenet lesz, hiszen nem én vagyok világhírű énekes, sztár és miegymás… De miért is lenne? Már az égvilágon semmi közöm nincs hozzá. És, hogy őszinte legyek, nem is szabad, hogy mutassak valamiféle apró jelét is annak, hogy talán, esetleg még szeretném. Hiszen ő már régen elfelejtett.

Úgy egy másfél óra elteltével szálltam ki az addigra már hűvössé vált vízből, így egy fehér törülközőt tekertem a testem köré, illetve a hajamat is egybe beletekerve kezdtem szárítgatni. Míg a fejemen turbánként díszelgett a pamutból készült törülköző, addig a szekrényemhez sétálva egy, a ruhához illő, fekete színű fehérneműt húztam magamra. A hajamról letekertem a már vizessé vált törülközőt, majd a hajszárítóval segítettem magamon. Körülbelül tíz perc elteltével teljesen szárazzá vált a hajam, így neki kezdhettem elkészíteni a sminkemet, amit semmiféleképpen sem szerettem volna erősre, inkább csak amolyan visszafogottá akartam tenni. Nem kentem alapozót az arcomra, nem volt szükségem rá, s mellesleg gyűlölöm az érzést, hogy be van zárva az arcom. Csak világos színű szemhéjpúdert, és tust használtam, valamint egy kis szempillaspirállal egészítettem ki a szemem kifestését. Ezután egy kis korrektorral tüntettem el egy-két apró bőrhibámat, majd a szemöldökömet is egy ceruza segítségével kihúztam. Semmi sem volt túl erős színű rajtam, inkább nude színeket alkalmaztam, így a rúzsomat is eszerint választottam ki, amit ugyan nem kentem fel akkor, hiszen nyolc óráig még volt egy kis idő, és nem szerettem volna elkenni sem. Mikor az arcomat elkészítettem, a szobámban felhúztam magamra a fekete ruhát, amelyet előző nap vásároltam. Mialatt végignéztem magamon a tükörben, azt éreztem, hogy ez a ruha teljessé tesz. Gyönyörű volt a szabása, az anyaga, a színe, minden tökéletes volt rajta. Muszáj volt egy nyakláncot választanom hozzá, így a bőröndömhöz vezetett az utam, amelyben még benne volt az ékszeres dobozom, hiszen nem volt alkalmam eddig ékszert viselni bármihez is. Az ágyra leülve nézegettem, hogy melyik lehetne a legjobb, s közben kezeim közé akadt néhány olyan, ami egészen felkavaró érzéseket okozott. Nem törődtem velük, inkább visszaraktam a helyükre, és bár szívesen viseltem volna azt a szépséget, amelyet tavaly karácsonyra Stylestól kaptam, most nem tehettem meg. Helyette egy másikat választottam, illetve kettőt is. Az egyik egy vékony mellhosszúságú aranylánc volt, a másik pedig egy kissé vastagabb, díszes lánc volt. Illet a ruhához, illett a hangulathoz is. A hajamat mindössze kivasaltam, így egyenesen hullottak tincseim a mellemre. Miután elkészültem, még volt fél órám, így egy szőlőt megmostam, s elkezdtem belőle csipegetni, közben pedig a gépemen olvasgattam pár friss hírt egy közösségi portálon. Időközben a lábaimra húztam egy pár, a nyakláncaimmal egyező színű magas sarkú, alkalmi cipőt, hogy ha Derek megérkezik, akkor már ne várjunk rám. Jobb volna minél hamarabb odaérni.

~~~

Wilton taxiját túlságosan zsúfoltnak és melegnek éreztem. Semmit sem ért a hosszan tartó készülődésem, ugyanis teljesen kimelegedtem, de Derek elmondása szerint egyáltalán nem volt olyan forró a levegő, mint amilyennek én elmeséltem. Bár jómagam is jól tudtam, hogy a túlzott izgulás miatt történt mindez, és az egy órás késésétől, én nem tudtam megnyugodni. Amiatt is kissé dühös voltam, hogy talán soha sem fogunk időben odaérni, hiszen az eső folyton zuhogott egész álló nap, a sorok pedig teljesen beálltak a városban… Igen, ilyen a mi szerencsénk.

- Mellesleg mondtam már, hogy el kell viselned, ahogyan egész este a nyomodban leszek? – kérdezte a kormányra támaszkodva Derek, közben rám sem nézve, én pedig magasba emelkedett szemöldökökkel figyeltem oda rá.

- Hogy mondod? – nyíltak nagyokra a pilláim, s értetlenül álltam a kérdése előtt.

- Túlságosan kirittyentetted magadat, Brooks. Jó ötlet ez? – féloldalas mosoly húzódott végig ajkain, mire én is elmosolyodtam. Szóval innen fúj a szél.

- Szerintem nem lesz ezzel semmi gond – bólintottam, s úgy tűnt, nem tudtam értékelni a poénját.

- Tele lesz a hely kanos fotósokkal, debil producerekkel, idióta kidobókkal, ribanc modellekkel és… - sorolta a jobbnál jobb jelzőket az emberekre, mialatt elhagytuk végre a zsúfolt utcát.

- Jó-jó elég lesz – nevettem el magamat, s nem értettem mire fel ez a nagy kiakadás.

- Komolyan – mondta, s komoly pillantását éreztem magamon – Mellesleg Peter sem a legtisztább alak, de kellett a…

- Kellett a pénz – néztem rá, s abban a pillanatban ő is, majd megállt a kocsi. A hely előtt egy közepes hosszúságú sor húzódott végig, az emberek nagyon kíváncsiak voltak az eseményre. És bár megjegyzem, Derek öltözéke sem éppen ideillő volt, szerintem jól nézett ki. Én sem éppen báli ruhában tipegtem a helyszínre.

- Látod, nem is késtünk túl sokat – túrt bele hajába, majd végigsimított a tarkóján lévő tetoválásán.

- Ha a másfél óra nem számít soknak, akkor tényleg nem – viszont örültem, hogy ennyi idő elteltével is hosszú sorok álltak a bejáratnál. Azonban akadt egy kis probléma mikor végre a hűvösben mi is sorra kerültünk.

- Egy nevet kérnék – szólt a bejáratnál ácsorgó gorilla, én pedig a nevem bediktálásával kezdtem egy kissé türelmetlenné válni. Hiszen már az ötödik oldalt túra végig, viszont minket nem talált meg rajta.

- Sajnálom, hölgyem, de maga nincs a listán – rázta a fejét lemondóan a kopasz, idegen férfi, majd a következőre intett, minket pedig szó szerint kilöktek a sorból.

- Most mit csinálunk? – kérdezte Derek, aki látszólag fázott, tehát nem értettem a nyugodtságát.

- Én nem tudtam erről – mutattam a listákra, és szörnyen zavaró volt nézni, ahogyan egyre kevesebben maradnak idekint. Öt percet vártunk, talán a csodára, mikor megjelent az ajtóban Peter, akinek úgy megörültünk, akár csak a Messiásnak.

- Istenem, de jó, hogy itt van! – magáztam, mire fölemelte ujját és megrázta az orrom előtt. Konkrétan követelte, hogy tegeződjünk nyugodtan, de mindezt kedves szavakkal tette.

- Mi történt Greg? Őket miért nem engedted be? – szúrós szemekkel a kidobóra pillantott, aki egyszerűen a listát kezdte lóbálni a szeme előtt.

- Hagyjuk, gyertek inkább és élvezzétek az estét, odabent már javában tart a mulatság! – közvetített minket be nyájas hangon, majd a karját a derekamra vezette, de Wilton elrántotta azt onnan. Magamban jól mulattam Derek hülyeségén, de közben kedvesnek is tartottam ezt a gesztust. Nem így ismertem meg, tehát folyamatosan érdemli ki a piros pontokat.

- Érezzétek magatokat otthon, iszogassatok és falatozzatok a kikészített ételekből, van arra garnéla, kaviár illetve édességek is. Természetesen a legdrágább és exkluzívabb ételekből – hadonászott mutogatva, majd végül a kezünkbe nyomott két pezsgőt. A felsorolt ételekből egyik sem volt sosem a kedvencem, így ezt a részét az estének nem élvezhettem ki.

- Ó, majd elfelejtettem! – sürgött körülöttem a férfi – nemsokára hozom a képeket – kacsintott, majd otthagyott minket, s eltűnt a tömegben. Derekkel a teremnek egy szélső szegletében pihentünk meg, közben a pezsgőnket iszogattuk, s közben minden apró részletét megfigyeltem a helynek. Mindenfelé gazdagnak tűnő emberek, akiket csak a külsőségek érdekelnek, a nőkön érezhető erős parfümök keveredtek, több százezer dolláros ékszerek, tökéletes ruhák, a férfiak kezében drága kubai szivarok, milliós értékű karórák és szép nők. Nem is értettem, hogy mit is keresünk mi itt. Egyáltalán nem voltunk idevalóak. Az ételeket helyes pincérek és hostessek szolgálták fel, s jártak körbe a helyen. A díszítés piros, kék, lila és citromsárga volt, illetve ezeknek a sötét árnyalatai. Mindenféle exkluzív étel, és külön VIP részek voltak elkülönítve és elsötétítve. Elmerengtem, hogy valójában mi köze lehetett mindehhez Peternek és, hogy honnan ismerhette ezeket az embereket. A hely közepén egy nagy tánctér díszelgett.

- Szerinted történik is valami, vagy csak nézzük, ahogyan ezek itt bájolognak egymással? – kérdezte tőlem Wilton már a harmadik pezsgőjét lehúzva.

- Igazán kezdhetnének valamit magukkal – húzta el a száját, s elkezdett járkálni körülöttem, hogy valami kaját kerítsen.

- Nyugi, mindjárt lesz valami – közöltem vele pozitívan, mire minden teljes egészében elsötétül, csupán csak a tánctér volt egy halvány meleg színnel megvilágítva. A közönség bőszen kezdett el tapsolni, pedig még nem is történt semmi. Egyszer csak egy lágy, s dallamos zene szólalt meg egyre hangosabban, mire elérte a maximális hangerejét, s a táncosok is belibbentek. Mindegyikőjük csodás ruhákban feszített, s arcukat álarc, s különböző maszkok fedték, így a közönség nem tudhatta, hogy ki kicsoda. S talán ők maguk sem. Egy ideje keringtek a tánctéren a zenére, s ez alatt végignéztem a közönségen is. Mindenki érdeklődve figyelte őket, sőt még Derek őfelségének is elnyerte talán a tetszését. Egy lány jött felénk egy tálca étellel a kezében, s mikor elvette tőlem az üres poharamat, hirtelen egy alakot pillantottam meg a tömegen keresztül. Fogalmam sem volt róla, hogyan szúrhattam ki éppen őt, de megragadta a figyelmemet. Külsejét álarc fedte, így csak fénylő tekintete égett bele a szemeim tükrébe. Nem ismerhettem fel a különös maszk miatt, de apró dejavu érzés kerülgetett. Az egész mindössze pár másodpercig tartott. Egyszer csak Peter, a fotós telepedett mellém váratlanul, majd egy kis édességgel kínál, de nem fogadtam el. Így is sok volt a pezsgő számomra.

- Hogy tetszik az este? – kérdezte hangosan a zene miatt, s közben a derekamra helyezte a kezét. Kissé zavaró volt a nyomulása.

- Igazán… kellemes. Szépek a táncosok, a pezsgő pedig igazán ízletes – bólintottam, majd nyeltem egyet, s dallamot hallgattam továbbra is.

- Nos, ennek örülök. Tudod, a képeid is igazán… kellemesek lettek – utánozta a hanglejtésemet, s a szavait a fülembe búgva mormolta, majd egy apró puszit nyomott a jobb vállamra. Hirtelen húzódtam el tőle, s próbáltam eltaszítani magamtól. Látszólag nem örült ennek, de én nem ezért jöttem ide.

- Kaphatnék egy poharat? – nyúltam egy hostess tálcájáért, aki bájos mosollyal nyújtotta át a kívánságomat a kezeim közé – Köszönöm.

- Szóval? Mikor láthatom én is őket? – érdeklődtem finoman, s próbáltam nem kimutatni túlságosan az undoromat felé.

- Idővel kedvesem, idővel. Nem szeretnéd valami mással elütni az időt? – kezeit fenekemre csúsztatta, mire negatív értelembe kirázott a hideg. Nem alázhattam meg magamat, és ezt az egészet sem hagyhattam. Nem holmi ribanc voltam, a kit kihasználhattak!

- Elég! Kérem a képeket! Most – követeltem. Egyszerűen elegem volt és zaklatott voltam. Ennek nem így kellett volna történnie.

- Velem nem beszélhetsz így, kislány! – rántott magához közelebb a könyökömnél fogva, mire mellettünk termett Derek. Épp időben.

- Mi folyik itt? – nézett szúrós szemekkel a férfira – Ereszd el! – lökte arrébb a srác Petert, aki ennek következtében elengedett.

- Ezt még megkeserülöd! És te is! – kiáltotta a hangos zene és idegessége miatt, majd eltűnt a tömegben.

- Mit művelt? Bántott?- kérdezte Wilton aggódó tekintettel, s úgy éreztem, képes lett volna megütni ezt az állatot. Mert, hogy ez tényleg egy állat volt.

- Igazad volt, nem kellett volna idejönnünk – Rossz ötlet volt. Legszívesebben már akkor hazamentem volna, de a képek nélkül egy métert sem tehettem. Kellettek nekem, de valahol mélyen éreztem, hogy Peter komolyan beszélt, és a végén még tényleg mi járunk rosszul. Egyszerűen sosem fogom megérteni, hogy én miért kerülök mindig ilyen helyzetbe. De komolyan, talán a legjobb ötlet az lett volna tizennyolc éves koromban, ha apácává válok és akkor Istent szolgálva semmi baj nem érhetné az életem.

~~~

- Hazamenjünk? – kérdezte Derek egy kis idő elteltével az incidens után, mikor találtunk egy helyet, ahová leülhettünk, s nem nagyon zavart senki. Szívem szerint azonnal igent mondtam volna, de belül éreztem, hogy az estének még nincsen vége.

- Nem, minden rendben – eresztettem el egy halvány mosolyt, mert voltaképp semmi sem történt, ami okot adna a távozásra. Hiszen megmondtam: A fotók nélkül egy tapodtat, sem mozdulok. A tánctéren folyamatosan váltották egymást a műsorok, én pedig újból megpillantottam az előző ismeretlen alakot, kinek kilétét az álarc fedte le előttem. Nem nézett engem, de én megtaláltam, s tudtam, hogy az, akit fél órával ezelőtt megpillantottam. Egyszer csak minden dallam befejeződött, s nyüzsgés váltotta fel a kellemes hangokat. A fények újból betöltötték a teret, s fokozatosan kezdett kiélesedni, hogy a közönség szemét ne égessék ki a hirtelen fényekkel. Ekkor láttam meg valójában, hogy ki is lapul a maszk mögött. Velem szemben állt, s egy férfival, illetve egy szőke hölggyel társalgott. Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogyan a maszkhoz nyúl hosszú, s vékony ujjaival, majd ahogyan feltolja az a hajára. Ha nem ültem volna, biztosan elájulok. Az álarc mögött Harry Styles bujkált. S most már biztos: szív, s ész harca mindez.