II.kötet - 22.fejezet - The time doesn't solve anything

Sziasztok!:)

Megérkeztem a folytatással, ami szerintem elég jól sikerült, és leginkább Brooke és Harry gondolatairól, s tetteiről szól. Tartalmaz izgalmakat,  valamint trágár kifejezéseket és 18+as tartalmat. Köszönöm szépen a 133 feliratkozót, és a több, mint 114ezer+ os nézettséget! :) Hihetetlenek vagytok! Köszönöm az előző részhez kapott értékeléseket, viszont ehhez a fejezethez egy kissé többet szeretné kapni, hiszen rendesen izgulok amiatt, hogy elnyeri-e a tetszéseteket.  Ölel Titeket, Cher Brooks 

 

Cher Brooks

                                                                

A hazugság  elől nem lehet elmenekülni. Vagy talán így jobb. Egy rövid ideig sikerülhet, de aztán, mikor nem várod, újból kivirágzik, s ekkor már nem tűnik olyan engedelmesnek, mint abban a pillanatban, mikor elmesélted, kitaláltad. S valójában ez történt velem is. Hazudtam. Hazudtam magamnak, és Harrynek is. Fogalmam sincs, hogy miért tettem, de ennek a mocsoknak az érzése, már úgy áramlik szét a testemben, akárcsak valami szennyezés a tengerekben, s óceánokban, ami aztán elpusztítja a halakat, valamint a benne élő állatokat. Így, ezáltal engem is.

Mikor megpillantottam a két gyönyörű szempárt a megfordulásom alkalmával, valami újból rabul ejtett. De nem hiszem, hogy a szerelem. Nem éreztem égő vágyat iránta, csupán valami megmozdult bennem valahol, és ez egy információt adott az agyamnak, miszerint föl kell állnom, s elhagynom a helységet. Nem bírt a bensőm tovább a teremben maradni. Mintha a mozdulataimat valaki irányította volna. Pedig mennyire meg akartam csókolni! Miközben beszél, s rózsaszín ajkai mozognak, valami elkap, ami arra kényszerít, hogy kapjam el azokat az enyémekkel, s sose engedjem őket szabad útjukra. Hihetetlen az, amit művel azokkal az ajkakkal. Mesés és varázslatos. Ahogy beharapja őket, s ahogy működik velük. Emellett ott van az a gyönyörű zöld szempár, amely olyan, akár egy börtön, s rácsai olyan erősek, hogy egy oroszlán sem lenne képes kitörni közülük. De, hogy őszinte legyek, én egyáltalán nem vagyok oroszlán, de ha az volnék, sem próbálnák szabadulni arról a helyről.

Még nem voltam biztos benne, hogy visszamegyek hozzá. A következő tíz perc történéseiben sem voltam biztos. Amennyire csak lehetett, olyan sürgősen húztam el azt a bizonyos csíkot, s még csak vissza sem néztem az ablakon. Az csak megnehezítette volna. Viszont tudom, hogy ez nem volt szép dolog. Egyáltalán. Hiszen az utóbbi egy hónap... A helyzet megkövetelné, hogy minden időmet vele töltsem, de én mégsem ezt teszem. Én inkább csak őrlődöm, s tudom, hogy hatalmasat fogok zuhanni. Mert tudom, hogy ez a helyzet nem jó.

- Niall, beszélhetnénk? – álltam oda mellé, s próbáltam erősen a tudtára adni, hogy most valami fontos dolog következne. A reakciója viszont meglepett.

- Hé, itt vannak a barátaim és családom is. Talán majd máskor – vonta meg a vállát, s tovább folytatta a beszélgetését az anyjával. Enyhén éreztem magamat kínosan. A helységben volt mindenki, aki számított, s fontos volt. Egy pillanatra átfutott pár dolog és kérdés az agyamon. Nekem mi történt az anyámmal? Mikor hozzák ki az agyturkásztól, s beszélhetek vele én is? Mi van Nicole-al? Miért viselkedik így Niall? Talán a látottak miatt? Féltékeny volna? De hiszen már nem szeret. Nem szerethet… Vagy mégis? Mikor lesz vége ennek az egész bizonytalanságnak?

- Rendben – suttogtam, s jóval inkább magamnak mondhattam, mint neki, hiszen jóízűen nevetett tovább a szüleivel. És ahogy észrevettem már rég nem a kórházi öltözék volt rajta. Minden bizonnyal hoztak be neki ruhákat és egyéb fontos tárgyakat, amire szüksége lehet. Körbenéztem társaságon, s teljesen úgy tűnt, mintha semmi gondjuk nem lenne, és semmi gondok, adóságuk, problémájuk, megoldatlan ügyük. Közben pedig rám szakadt millió dolog, ami lassan felemészt. És a végén még kiderül, hogy én vagyok a telhetetlen, miközben nem tudom eldönteni kit, szeressek. Vagyis, tulajdonképpen tudom. De akkor miért nem vagyok képes dönteni? Egy szerelmi háromszög helyzet van kifejlődve.

Lehajtott fejjel indultam el a saját folyosómra, s próbáltam azért imádkozni, hogy egy nővér se vegye észre, hogy egy kis időre eltűntem a termemből, mert akkor végem. Még jó, hogy a műszerek nem kezdtek el sípolni, s különböző idegesítő és félelemkeltő hangokat kiadni. Mikor befordultam a folyosón, egyszer csak összeütköztem egy alakkal, s föl sem mertem nézni, csupán elmotyogtam egy „Elnézést” féleséget, majd mentem tovább, de úgy hiszem megfordult, vagy ő nem is ment tovább, mert megéreztem a kezeit a csuklómon, mely gyengéden megfogott, s maga felé húzva szorított. Kissé megrémültem.

- Zayn? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Tulajdonképpen költői kérdés volt. Nem értettem mit keres itt. Malik mostanában furcsán viselkedik.

- Jól vagy? – szorított össze enyhén szemeit, s fürkészően nézte arcomat. Nem tudtam, hogy hogyan is válaszoljak neki. Nem akartam újból egy hazugságot kreálni.

- P-persze – motyogtam, s szerintem egyáltalán nem meggyőzően. Mégis mit mondhattam volna? El kellene sorolnom az összes bánatot, mely a szívemet éri? El kellene mesélnem mindent, ami ma Harryvel és Niallel történt? Valószínű.

- Miért hazudsz nekem? – von kérdőre,  ha nem ismerném, akár még el is hinném, hogy magára vette. De tudom ki ő, s tudom mi volt köztünk. Talán ezért is viselkedek vele így. Bár megbeszéltünk akkor mindent, én mégsem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje beszélgetnem vele a két srác nekem adott csókjairól, s az érzéseimről. Vagy mégis?

- Én csak… - kezdtem el magyarázkodni, de azt hiszem, elakadt a szavam. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Letargikus pillantást vetettem rá, s bár az egész helyzet az volt, úgy éreztem, lehet, hogy mesélnem kellene neki. Talán tud mondani valami olyat, amiről nekem eddig nem volt fogalmam, s talán tisztábban láthatok tőle.

- Figyellek. Figyelem a mozdulataidat, s az arcodat. A szemed sok mindent elárul rólad és az érzéseidről. Én pedig úgy olvasok belőlük, akár egy könyvből, mely épp nyitva áll a pulton – bökött fejével a folyosó végén lévő orvosi pultra, majd folytatta – Brooke, miért félsz tőlem? Mond el mi bánt. Talán, tudok segíteni. Vagy ha nem, a lelked legalább könnyebb lesz egy kicsit – beszélt hozzám egyre halkabban, s mivel elég közel voltam hozzá, hogy érezzem leheletét, megcsapott a cigaretta szaga, mely odora égette az orromat, de nem bántam. Nem volt zavaró. Kellemes volt, hiszen keveredett még valami parfümmel, így egészen édes illata volt. Jobban mondva férfias, de ez részletkérdés. Pár másodpercre lehunytam a szemeim, s eszembe jutott, ahogy Harry magához von, s megcsókol. A felismerés végigsöpört rajtam, ezért kipattantak a szemeim, s körül sem nézve elmondtam Zaynnek, hogy tulajdonképpen mi is nyom engem belülről olyan erővel, hogy mindjárt széttörök, s felrobbanok, akár a föld a földrengés következtében, vagy akár egy mikróban éppen forgó étel, mely már túl sok ideje van a forró, s hullámos környezetben, akárcsak én.

A fiú pár percig csupán némán ált, s figyelt, talán nem is engem vagy rám. Csak nézett ki a fejéből, s figyelte az elsuhanó embereket, vagy talán nem is tudta tudat alatt hová tenni az én percek alatt elhadart szövegemet. Kezdtem megbánni, hogy tulajdonképpen én is nyitott könyvé változtam újra, de most már mindent kiolvasott belőlem, s talán épp most csukott össze, simított végig a fedelén, s tett fel egy bizonyos fapolcra, majd sétált el előle, nyugtázva magában, hogy igen, végre ezzel is végzett. De itt nem ez történt. Úgy gondoltam, valami olyasmit fog mondani, akár egy kocsis Malik, úgy értem, valami rossz szót, esetleg olyasmit, hogy „Nagy szarban vagy” de nem mondta ki. Még akkor sem, ha ezt gondolta.

- Hülyeségnek tartom ezt az egészet. Szerintem egyáltalán nincs megírva a sorsod előre! Úgy alakul az életed, ahogyan te alakítod, nem úgy, ahogyan az meg van írva. Nem vagy normális, ha vársz az időre, ami állítólag mindent megold majd egyszer. Az idő nem fog megoldani semmit, soha. Legalábbis a te helyzeteden nem hogy javít, inkább erősebbé teszi a fájdalmat. És ne csak benned! Csak képzeld magad az ő helyükbe. Tulajdonképpen azt várják mindketten, hogy felelj nekik. Csak egy szót akarnak hallani, az istenért! Egy nevet, Brooke! Egy, nevet. Nem húzhatod ezt örökké. Tudom, hogy ki az, akit szeretsz. Tudom, hogy igazából ki felé, hú, a szíved. Ne azt válaszd, akivel jó a szex, vagy a testiség. Azt válaszd, akit szeretsz. De ma döntsd el. Itt nincs olyan, hogy határidő. Nem. Ezt ma kell eldöntened fejben, aztán pedig beszélsz velük. Vele. És érzem, hogy ennek az egésznek vége, mármint amiben élünk, s belecsöppentünk… Mert, ennek vége lesz azzal, ha most döntesz, és furcsának tartom, hogy tavaly júniusban megismertünk, és most pont te fogsz véget vetni mindennek, azért be kell vallanom valamit így a végére. Vagy… talán majd ezt megtudod máskor. Talán szóban, talán egy levélben. De megtudod – bólintott, majd adott egy puszit a homlokomra, azután pedig elment. Visszament a többiekhez. Én pedig csak álltam ott, egyedül, a forgatagban, a pilláim alatt pedig úgy éreztem gyülekeznek a könnyek, akár egy hatalmas, s pusztító vihar előtt a sötét felhők. Megfordultam, s újból elindultam az eredeti célom felé, majd berontottam a kórtermembe, s az ajtót nyugodtan becsuktam magam után, a reluxát leengedtem, hogy ne láthasson be senki, majd az ablakhoz sétáltam. Egyáltalán nem akartam tombolni, vagy hisztisen sírni és kiabálni. Csak magányra volt szükségem. Egy kis egyedüllétre, s, hogy átgondoljam Zayn mondatainak a lényegét. És sírni akartam. Ahhoz volt kedvem. De csak szolidan. Elengedni azokat a fránya sós cseppeket, s kiüríteni a lelkem minden egyes cseppjét. Tisztán akartam látni. Kinyitottam az ablakot, s annak a belső párkányára támaszkodtam, tekintetemmel pedig minél messzebb akartam látni. A kilátásom a kórház gyönyörű kertjére nyílt, melyben sok-sok barna pad, sétáló betegek és a felügyelő nővéreik, beszélgető orvosok, s éppen látogatásban lévő rokonok kaptak helyet. A távolban láttam – bár ehhez nem kellett túlságosan messzire nézni – ahogy gyülekeznek a sötét fellegek, s, hogy hamaron elázik majd az egész város. Pár villám jelensége megjelent a távolabbi részeken, melynek csupán a fényét lehetett látni, a hangját nem hallhattam, hiszen jóval messzebb járhatott. Talán pár városnyival arrébb, vagy valahol egy mezőn. Igazából szeretem a vihart. Szerintem sokkal inkább illik a mostani személyiségemhez, ahhoz, aki vagyok, mint mondjuk egy napsütéses időjárás, tele mosolygással és vidámsággal. Persze, remélem, hogy egyszer ez az egész megfordul, s talán majd új életet kezdhetek egy új helyen, új emberekkel, egyet kivéve, de erre nem látok jelenleg sok esélyt. A szél egyre inkább kezdett fújni, s kicsit megborzongtam a fuvallat miatt, így bezártam az ablakot, a sötétítő függönyt pedig elhúztam, így átvette a sötétség és a melankólia a vezetést, s az uralkodó szerepet a szobában. Lefeküdtem az ágyra, nem takaróztam be, csupán az oldalamra fordultam az ajtó irányába, s ismét elengedtem a folyton előtörő könnycseppjeimet. Halkan szipogtam, s végig hallottam Malik szavait a fejemben folyamatosan, akárcsak valami visszhangot egy alagútban, mely egy boldog kisgyermektől származik, s éppen kiáltott egy hatalmasat a végtelenbe. „Az idő nem fog megoldani semmit, soha”, „Nem húzhatod ezt örökké”, „Ne azt válaszd, akivel jó a szex, vagy a testiség”. Hogy őszinte legyek, ez, azért még csak meg sem fordult a fejemben, hogy azért válasszam mondjuk Niallt, mert jól csókol. Vagy Harryt azért, mert jó vele a szex. Vagy Horant azért, mert olyan jó a karjaiban lenni. Esetleg Stylest azért, mert mikor vele vagyok, akkor a csillagok közé röpít. Vagy… mondjuk, pont ezt kellene figyelembe vennem? Lehet. Valószínű. Viszont, olyan érzésem van, mint valaki itt ülne velem, és sugallná azt az ominózus nevet. Tulajdonképpen, olyan helyzet ez, mint mikor valakinek odaadnak egy borítékot, amiben benne van az életének a legnagyobb balszerencséje, vagy legrosszabb tette, vagy válasza, amit majd meg fog tenni, vagy ki fog mondani. Ő pedig nem meri megnézni, mert fél attól, hogy mit lel a sorok között. Nos, bárhogy is alakuljon, azt hiszem, sosem fogom elfelejteni mindezt.

Harry Styles

Talán aludtam egy, két, vagy talán három órát. Arra viszont egyáltalán nem emlékeztem, hogy mennyi volt az idő, mikor leragadtak a szemeim, csupán arra, hogy járt bent Zayn, Eleanor, anya, valamint Gemma is. Igazából mindenkivel beszéltem pár mondatnyit, vagy volt, akivel többet is talán. Jó volt újból látnom a srácokat, és Eleanort is, valamint örültem, hogy újból tudtam őszintén, és igazán beszélgetni anyával, ami hatására egy kicsit feltöltődtem energiával, akárcsak egy fényképezőgép, amelybe éppen új elemet tettek, s így újból úgy működhet, mint régen. Jó volt, hogy nevethettem, és komolytalankodhattam egy kis időt Gemmával, valamint, hogy mesélhettem neki Brookeról. Hiszen ők még nem ismerik igazán, de szeretném, ha ez megváltozna. Hallottam pár jó szót az orvosaimtól, miszerint szépen gyógyul a sebhelyem, és vigyázzak, valamint ne csináljak semmit, ami nagy erőfeszítéssel jár. Természeten fizikailag. Csupán az volt számomra feltűnő, és el kell, mondjam, zavart is, hogy Niall, bár rengetegszer haladt el a termem előtt, egyszer sem nézett be az üvegen hozzám, esetleg köszönt volna be, vagy valami hasonló. Kétségbeesett voltam, hiszen általában megérzem előre a dolgokat, nekem pedig volt egy rossz előérzetem. Brooke-al kapcsolatban is. Tudom, hogy nem kellett volna elengednem, s újból magára hagynom. Hiszen mindig akkor történt eddig valami baj, mikor hagytam, hogy minden az ő akarata szerint érvényesüljön, s menjen a saját feje után. Hogy így fogalmazzak. Szeretem őt, és nem bírnám elviselni, ha történne vele valami, ismételten.

Ezért szinte már tehetetlenségemben mászkáltam folyton az ablakomhoz, hogy szellőztessek, valamint, csak, hogy láthassak valami életet. A termemből csupán a mosdóba jártam ki, s próbáltam nem megkeresni a termét. Nem akartam sem tolakodó lenni, hiszen azt sem tudom, hogy köztünk akkor most mi is van pontosan. Együtt vagyunk? Vagy csak benézett hozzám? De hiszen megcsókolt. Nem is egyszer. És nem is akárhogyan.

Már odakint sötét volt, s vihar tombolt, mikor Gemmáék és a srácok itt hagytak minket. Reménykedtem benne, hogy baj nélkül hazaérnek, s a vihar nem okoz gondot a közlekedésben, valamint, hogy nem akadnak be valami dugóba a város szívében. Az ég párszor megdörrent, a szobámat a villámok fénye megvilágította párszor, valamint fel volt oltva egy kisebb lámpa az ágyam melletti szekrény tetején. Úgy gondoltam, most már fölösleges reménykedni, hiszen sem Brooke, sem Niall nem jön be hozzám, ezért leginkább aludnom kellene, bár ehhez egyáltalán nem volt kedvem. Emellett idegesített, hogy folyton az enyémeken éreztem Brooke ajkainak ízét, s szinte bizsergett utána minden porcikám. igyekeztem kiverni a fejemből, de lehetetlenné tette számomra a folyton bevillanó képkockák sokasága, amelyek, akárcsak egy film a mozivásznon, szintén egy történetet mutattak be szemeimnek, s ezzel még meg is nehezítette a bennem rejlő és kitörni készülő vágyamat.

A telefonomat nyomkodtam, miközben a kisebb sporttáskára pillantottam, melyet még anya tette le a kis szekrény melletti székre. Gondoltam egyet, s felálltam, majd kiszedtem belőle egy tiszta alsógatyát, s egy fekete rövid ujjú felsőt, majd azokat az ágyra dobtam, s kibújtam az eredeti „kórházi beteg” ruhámból, így meztelenül álltam az ágy előtt. Aludhattam volna meztelenül, de azért az mégis kicsit érdekes lenne, ha például a reggeli viziten lehámozzák rólam a takarót, és találnak egy meztelen Harry Stylest a paplan alatt… Kicsit abszurd szituáció lenne… Miután végül átöltöztem, s igazgattam magamon a boxert, egy halk kopogást hallottam meg, mire nem is volt időm felelni, hiszen az ajtó kinyílt, s belépett rajta a lány, aki körül gondolataim egész milliói forogtak.

Bezárta maga mögött az ajtót, s mikor rám nézett, kissé megilletődött volt. Valószínűleg hasonló dolgokra gondolhattunk. Ő talán arra, hogy nem éppen tegnap látott engem egy pólóban és egy szál boxerben, én pedig arra, hogy mennyire dögös a szürkületben, és hogy… nem felejtett el.

- Hát eljöttél… - mondtam halkan, rekedtes hangon, amelytől látszólag libabőrös lett. Élvezem, ahogyan kihozhatom ezt belőle. Bólintott, majd úgy tűnt, nagyon agyal valamin.

- Látom kaptál Harrys ruhákat – mosolyodott el, majd a táska felé sétált. Kissé mintha valami letelepedett volna a helységre… Nem éppen volt megszokott a hangulat. Mintha feszengett volna.

- Te találkoztál már… - kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem a mondatot.

- Nem, még nem. A pszichiátrián kezelik őket. Sokkos állapotba kerültek – nyelt egyet, majd kiemelt a táskából egy sötét pólót, majd felém mutatta.

- Elkérhetem estére?

- Persze – mosolyodtam el féloldalasan, majd a tekintetemmel figyeltem minden további mozdulatát. Hosszú, a sötétben szinte már fekete haját kezével hátrafésülte, köntösét levette, majd a rajta lévő egybe ruhának alját elkezdte felfelé húzni, s lassan fölfedte előttem bájait. Levette azt az irritáló kórházi göncöt, majd a szekrény tetejére dobta, s azt kívántam, bárcsak maradna abban a világos, s egyszerű fehérneműiben. Mikor kezébe fogta az általam adott pólót, kíváncsian a szemembe nézett, mire enyhe mosolyt küldtem felé, s erre ő áthúzta fején a pólót, majd közelebb lépett hozzám.

- Nem fázol? – kérdeztem, hiszen csak egy póló volt rajta, amely maximum a combja tetejéig ért. Elbűvölően nézett ki.

- Kissé – nézett el oldalra, mire odaléptem hozzá, s kezeimet derekára simítottam, majd gyengéden magamhoz húztam, s így egész testünk összeért. Tenyerem rásimult a fenekére, miközben magamhoz húzva megcsókoltam. Először csak lazán ízlelgettem ajkait, majd később nyelvem bejutásért esedezett, akárcsak egy… nem. Erre nincs hasonlat. A tökéletesre nincs hasonlat. Nyelveink őrült táncot jártak, s ajkai folyamatosan fogva tartották az enyémeket. Ebből a rabságból sosem akartam megszabadulni. Kezeit édesen a nyakam köré fűzte, mint valami bilincset, melyet többé nem lehet elszakítani. egyik kezével beletúrt a hajamba, míg a másik a tarkómon pihent, s körmei ott játszadoztak a bőrömön. Egy ötlet vezérelt, s fenekénél fogva megemeltem, mire lábait ösztönösen derekam köré fűzte, s férfiasságomat enyhén zavarta, hogy testének bizonyos pontja folyton hozzámér. Persze kellemes értelemben. Ennek az érzésnek a hatására ő is elengedett egy elégedett sóhajt, mire apró mosolyra húzódott a szám. Megindultam vele az ágyam felé, majd óvatosan letettem őt rá, vigyázva a karjára, s az enyémre is. Az ágy közepén helyezkedett el, én pedig fölé másztam, s nyakát kezdtem csókolgatni. Némely helyen aprókat szívogattam, s közben végig az oldalát simogattam a jobb kezemmel.

- Harry… - suttogta, mire ránéztem, s megpillantottam csillogó fekete szemeit. Azt hiszem a vágy fényét vehettem észre benne. Ráültem derekára, amiért kicsit mocorogni kezdett, majd kissé felült, már amennyire tudott, s lehúzta rólam a pólómat, amely valahol a földön landolt. Tekintete elidőzött testemen, s végighúzta ujjait minden tetoválásomon. Érintésétől kirázott a hideg, s azt akartam, bárcsak megkaphatnám most azonnal. Lemásztam róla, amiért lángoló tekintettel jutalmazott, majd fordítottam a helyzeten: Én feküdtem rá az ágyra, s őt ültettem rá a derekamra. Felsőjéből óvatosan kibújtattam, majd hagytam, hogy felsőtestével végigfeküdjön az enyémen, így tökéletesen el tudott ő is helyezkedni rajtam. Lassan, szinte kínzóan lassan csókolta végig a mellkasomat, valamint nyakamat, s a fülem mögötti részeket. Ajkaival játszadozott, s szinte alig ért hozzá, de rögtön utánuk kaptam, s közben fenekére simítottam kezeimet, majd kissé megemeltem, így visszakerült az ágyékomra. Aprókat mozdult rajtam, s kikerekedett a szemem mikor egy különleges mozdulata szinte szárnyakkal ajándékozott meg, s elröpülhettem velük a mennyekbe. Fejem hátrabicsaklott, s elég szűkösnek éreztem magamat odalent. Miközben ő folyamatosan engem kényeztetett különböző mozdulatokkal, s csókokkal, én kezeimmel a melltartójának kapcsát kerestem hátul, melyet szinte azonnal sikerült kioldoznom, s meg is szabadítottam az utolsó előtti ruhadarabjától is őt. Sosem szégyellte előttem a testét, ő sosem volt olyan, aki takargatni akarta volna magát. A világos, krémszínű melltartó leesett az ágy mellé, és bár ez egy kórháznak a kórterme volt, mégis úgy volt berendezve, akár egy hálószoba, csak éppen nem volt szőnyeg, sem pedig sok szekrény. Jobb kezemmel a melléhez értem, s visszafordítottam a helyzetünket, hiszen jobb az én pozíciómból kényeztetni egymást. Tehát ő került ismét alulra, így tökéletesen körbe tudtam csókolni mellét, s annak bimbóját is megcsókolhattam. Szexi nyögések hagyták el a száját, s közben éreztem, hogy én is egyre keményebbé válok. Meg akartam szabadítani mindkettőnket a fölösleges fehér neműktől, de nem voltam biztos abban, hogy akarja-e, vagy csupán egy kis játékra van szüksége. Tény, hogy mindkettőnknek hiányzott a másik, s Úgy is égen voltunk már együtt. Mármint olyan értelemben. Talán öt hónapja. Már nem is emlékszem pontosan. A napok szinte csigalassúsággal teltek, mialatt nem volt velem, és a koncertek sem dobták fel túlzottan a hangulatomat.

- Brooke, a-azt hiszem, nem bírom sokáig… - közöltem vele, mire egy félmosoly jelent meg arcán, s ujjammat beleakasztottam világos színű bugyijának szélébe, s gyilkos lassúsággal húztam lefelé, míg végül teljesen fel nem fedte előttem báját, s dobtam végül azt a ruhadarabot is az ágy egy pontjára. Ujjaimmal játszadoztam féltett területén, s azt hiszem, ilyet mi, még sosem csináltunk.

- Szűk vagy, így nem fog menni. Engedd el magad, édes – utasítottam kedvesen, mire aprót bólintott, s úgy tűnt, hallgatott rám. Két ujjammal simogattam, s ficánkolását érezvén rájöttem, hogy tetszik neki, amit csinálok. Végül belévezettem őket, s azt hiszem, egy kisebb sikoly el is hagyta a száját. Nos, kórház ide vagy oda, az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Közben csókokkal borítottam be alhasát, s ujjaimat folyamatosan mozgattam benne. El akartam vinni a csúcsra. Aztán mikor úgy gondolta itt az idő, kihúztam a két ujjamat, mire fölhúzott magához, s megcsókolt. Egyik ujjamat megnyaltam, mire elkerekedtek a szemei, s furcsán pillantott rám.

- Harry… - suttogta halkan, majd újból magához húzott egy csókra. Kedvem lett volna megcsókolni őt ott alul, de nem tettem meg ezt a lépést. Nem itt akartam, hogy megtörténjen. Fölé hajoltam, s újból végigcsókoltam testét, egészen az alhasáig. Elképzeltem, hogy milyen dolgokat tennék legszívesebben vele, de el kellett kergetnem ezeket a mocskos gondolataimat. Hiszen az ő érdekei is fontosak.

- Mikor fejünk egy síkban volt, homlokomat övének döntöttem, mire ő karjait körém fonta, s nagyokat pislogott. Fáradtnak tűnt. A hosszú percek alatt, többször is lehunyta szemeit, s olyan volt, mintha képzelődne, mert egyszer meg is rázta a fejét.

- Jól vagy? – kérdeztem összeszorított szemekkel, s valamiért félelem töltött el. Válasz helyett, csupán megrázta a fejét, azaz nemleges választ adott, végül kissé letolt magáról, majd a takaró után kutakodott a kezével.

Úgy éreztem, mintha titkolna valamit, vagy mintha volna a háttérben valami, ami nem stimmel. Nagyon nem éreztem őszintének.

II.kötet - 21.fejezet - I have to go

Drága Olvasók! Megérkeztem a folytatással, melyben leginkább Niall és Harry gondolatairól olvashattok majd. Nagyon köszönöm az előző részekhez kapott kommenteket és pipákat,  valamint a 130 feliratkozót, és a 112 ezer+-os nézettséget! :) Nagyon köszönöm, nélkületek nem tartana itt a történet, ahol most. Nem linkelek ehhez most zenét, hiszen elég vegyes érzelmekről szól... És szeretném hangsúlyozni, hogy csatlakozzon a Facebook csoporthoz az, aki még nem tette meg, hiszen ide írok ki fontosabb információkat. Az oldalmodulokban megtaláljátok a linkeket. Jó olvasást kívánok a fejezethez, és várom a véleményeket! :) 

Niall Horan

Iszonyatos fájdalmak közepette ébredtem. Nem tudtam bemérni azonnal, hogy merre is található a forrás, mely ezt az érzést váltja ki, hiszen úgy éreztem, az egész testemre kihat ez az erő. A szervezetemet gyengének éreztem, a fejem enyhén sajgott, a karom pedig lüktetett. Nem is kívánhattam volna kellemesebb reggelt. Reggelt? Délelőttöt? Esti órákat? Fogalmam sem volt az időről. És talán nem is voltam annyira alvó állapotban. Mi több, tudtam, hogy pár órája valaki járt nálam, s tudtam, hogy hol vagyok, és miért. Mindent tudtam. Két nap telt el a történtek óta. És én ahelyett, hogy arra gondolnék, hogy mindenki boldog, mert véget ért a szörnyűség, Louis-t és Brooke-ot, valamint a lány családját és a barátnőit megmentettük, az én gondolataim teljesen más körül kószálnak. Valahol ott tartok, hogy számomra az igazi szenvedést talán nem is ez jelentette. Jóval inkább az fogja, amely ez után fog majd megtörténni. Hiszen tudom, hogy a kórházban eltöltött idő, maximum öt napra becsülhető, talán három-négyre, aztán innen hazamegyünk, megkapjuk a dorgálást a fejesektől, aztán pedig minden folytatódik onnan, ahonnan két hónappal ezelőtt, csak éppen Brooke nem az én ajkaimat fogja csókolni, hanem Stylesét, és nem az én karjaimban fog védelmező ölelésekért nyújtózkodni. Nem nálam fogja tölteni az életének mindennapjait, s nem velem ülhet le beszélgetni mondjuk egy reggeli kávé kíséretében. Sőt mi több, soha nem velem él át majd olyan közös pillanatokat, melyekre jó lesz visszaemlékezni, s nem mondhatja el, hogy én vihettem el őt a csúcsra. Egyszóval tehát, többet én már nem kapok szerepet az ő életében. Látni láthatom, de nem lehet vele együtt töltött tevékenységem. És ez már most fáj. Ezen felül tudom, hogy egyáltalán nem én vagyok az első helyen az életében. Jó, átlagembereknek nyilván a család a legfontosabb, de ő más. Ő egy másik személyiség, s neki a családja is teljesen más. Számára - ha még nem is mondta ki - biztos vagyok benne, hogy mindig is Harry volt az első. Lehetett kalandja Zaynel, velem, Nathannal, vagy bárkivel, tényleg... De minden esetben, a szemei előtt csakis a zöld íriszű srác lebegett. 

Fejemet jobbra fordítottam, hogy megláthassam a szekrényt, mely az ágy oldalánál helyezkedett el. A nem sebesült kezemmel a fehér bútor felé nyúltam, s leemeltem az átlátszó üvegpoharat, melyben egy apró zöld szívószál foglalt helyet, majd a számhoz emeltem, majd bekaptam a kis műanyag cső végét, és megszívtam. A szoba-hőmérsékletű víz olyannyira jól esett, akár egy éppen kiszáradó növénynek az öntözés, mely azonnal elhal, ha nem kap azonnal öntözést. És bár a vizet sosem szerettem meginni, főleg majdnem hogy langyosan, azért a kiszáradt torkomnak ez tökéletesen megfelelt. Kissé elszörnyülködve néztem az infúzióra, melynek állványa mellettem helyezkedett el, s lassan, de folyamatosan csöpögött belőle a gyógyszer, a folyadék, mely később a testemet támadja meg, s ez által bejut a szervezetembe. A poharat visszatettem a helyére, mire egy mélyről jövő sóhajt eresztettem el, s azzal egy időben óvatosan hátravetettem magamat a hatalmas dunyha párnák közé. A fehér takarót egy kicsit letoltam magamról, majd örömmel vettem tudomásul, hogy a lábaimmal semmi sem történt, és nem sebezte meg őket semmi. Egedül a bal karomban éreztem erős fájdalmat, de ez csupán a műtét utáni rossz érzés. Sosem gondoltam volna egyébként, hogy valaha műteni fognak, vagy, hogy esetleg szikével vágják fel a bőrömet. Mindig is visszataszítónak és morbidnak találtam, és legtöbbször a mellék helységben kötöttem ki, ha valaha is hasonló témáról volt szó. De hát túlestem rajta úgy, hogy közben nem is tudtam róla. És ha már tudás... Nem nagyon emlékeztem, hogy mi történt az után, hogy a mentősök elvittek minket Temple Wood-ból. Az még tiszta, hogy Eleanor odasiet hozzánk, és, hogy ömlik a vér a karomból, valamint, hogy meglőtték Brooke-ot és Harryt is, de ezen kívül csak erős hangokra emlékszem, de csupán homályosan. Pár rendőr képére, s félszeg állásukra, de szerintem a túlzott vérveszteségemtől elveszíthettem az eszméletemet, s itt ébredhettem fel először. Tulajdonképpen nem is először, hiszen senki sem tudja, hogy valójában én szellemileg ébren voltam, csak a testem volt az, ami egy időre kivonta magát a szolgálatból. Tisztában voltam vele, hogy a srácok, jelen esetben Eleanor és Louis, és még biztos páran, de innen bentről nem igazán jutott el hozzám, hogy ki maradt életben esetleg ki az, akivel történt valami baj. Sőt. Ha már az előbb a szenvedést említettem, most pedig az élet kapcsán mondtam pár dolgot, én, hogy őszinte legyek, azt sem tudom, hogy Brooke, Harry, Liam, Zayn, Cher családja, esetleg a többiek életben vannak-e. Minden esetre van egy rossz érzésem. Egy olyan érzésem, hogy annak ellenére, hogy a vész elmúlt, maradt még itt valami, vagy valaki, aki mindenáron meg akarja bosszulni a cselekményeket. Tehát még hiányzik a vég-végkimenetel. Úgy érzem vár még ránk egy csapás. Te jó ég. 

Egyszer csak arra kaptam föl az elbambult fejemet, hogy valaki bejön az ajtón, s köszönés nélkül letesz valamit az asztalomra. Mikor jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy egy nővérke az, s épp az infúziót cseréli ki. 

- Elnézést, nem tudná megmondani, hogy itt vannak-e a barátaim? - na, jó, a kérdésem elég értelmesre sikerült, de láttam a fiatal nőn, vagyis inkább húszas éveiben járó lányon, hogy mosolyog, ami ennek a jelenségnek okát jelenthette az is, hogy itt vannak, vagy, hogy az életviszonyaim megfelelőek, esetleg semmi gond nem történt, és mindenki él. Juhé. Hé, én tényleg örülök. Hiszen a családom! 

- De, mindenki jól van, az egyik barátját nagyjából húsz perce hozták ki a műtőből, vele is minden rendben van, valamint itt ülnek kint a terme mellett a rokonai, s úgy nagyjából a folyosó tömve van - felelte mézes hangon, majd kicserélte a poharamban lévő vizet valami gyümölcslére, s a szívószálat is átcserélte. 

- Harry hogy van? - kérdeztem óvatosan. 

- Tessék? - nézett le rám kedvesen, majd megigazította a függönyöket, s kinyitotta az ablakokat is. 

- Elnézést, Harry Styles. Ő jól van? 

- Ó, igen. Jól van, neki a vállával történt egy kis baleset, de jól van. Ő is ébren van, és mikor jöttem tőle át ide, akkor bent volt nála egy lány, de nem nagyon zavartam őket, csak benéztem, hogy minden rendben van-e - felelte, majd mikor letelt valamennyi idő, bezárta az ablakokat, a függönyöket pedig újból elrendezgette. Vékony hangon kértem, hogy csináljon egy kissé szürkületet, melyet vonakodva megkísérelt, majd megfogta a tálcáját, s kiment a teremből. 

Kétség kívül egy lány lehet bent Harrynél. Biztos vagyok benne, hogy Ő az. Nem lehet más. 

Tekintetemet az ajtó felőli ablak felé irányítottam, így nagyjából kiláttam a folyosóra. Csupán a zöld falakat láthattam, s minden bizonnyal Harry kórtermének, ablakának egy részét. Hülyén hangozhat, de minden vágyam az volt, hogy láthassam, hogy mit csinálnak. Valamiért tudni akartam. Vagy nem is? Talán fájna, talán összeroppannék, mint valami szerelmes tinédzser, talán nekem nincs is rá szükségem, hogy minden percükről tudjak... Igen, féltékeny vagyok Harryre. Kibaszottul féltékeny vagyok rá. Mindazért, mert ő nyert. Nem mintha valamiféle játékot játszottunk volna, de minden szempontból övé lett a győzelem aranyszínű serlege.  

Valamiféle borzalmas érzés, azt követelte belülről, hogy menjek ki. Hogy menjek ki, és nézzek szembe a jelennel, és hagyjam abba az állandó ábrándozást, képzelgést és gondolkozást. Lesz, ami lesz. Egy lány csak nem ronthat el engem idegileg... Ó, dehogynem. Ha az a lány Cher Brooks, akkor mindenképpen. Ma döntenem kell. Vagy hagyom, hogy túlemelkedjen rajtam az általa létrejött hiányérzetem, vagy megpróbálok küzdeni magammal. Minden bizonnyal ma eldöntöm. A nap végére már tudni fogom a választ. Ebben biztos vagyok. 

Óvatosan kicsavaroztam a karomból az infúzió csövét, majd azt elállítottam, s kiszálltam az ágyból. Minden erőmmel azon voltam, hogy vonjam ki a figyelmemből majdnem összeroppantó erőt, mely a karomat támadja, s próbáljak meg élve kijutni a teremből. Egy öblös levegővétel után, a kezemet a kilincsre helyeztem, s letoltam azt, majd magam felé húztam az ajtót, s kinyitottam. Lassan, de biztosan, kiléptem az ajtón, s beleszippantottam a... a kórházi levegőbe. Először Harry termének ajtajával, s ablakával találkoztam össze, s a mellettem jobbra kapott helyet a tömeg, amelyről a nővérke beszélt, de ők látszólag nem nagyon vettek rólam tudomást, hisz olyan lehettem, akár egy láthatatlan köpeny alá bújó lény, esetleg egy szellem, vagy egy halott. Csak hogy a bőrszínem is kapjon egy kis említést. Mondjuk nem is vártam többet, két napja nem ettem, csupán a szívószálas vizet ittam, ami nem túl nagy táplálék. És amúgy is. Képtelen voltam ránézni a többiekre. Jóval inkább lekötötte a figyelmemet a látvány, ahogy a két pár odabent egymás kezét fogja, s látszólag egész jól elvannak. Néha Brooke egészen közel hajol Hozzá, Styles pedig boldogan simogatja a karját, s haját. Megérdemlik a boldogságot. Persze. 

- Niall! - szólított meg valaki, mire megráztam a fejemet, mire visszarázódtam a valóságba, s a hang irányába fordítottam a fejemet. Eleanor sietett felém, s ölelt magához röviden. Miután elengedett, akkor vettem észre, hogy anya, apa, Greg, Louis, Zayn, egy szőke hajú lány, valamint Gemma, Anne és Liam szülei. Ha már Liam, akkor hiányoltam egy személyt. Mostanában nem nagyon tűnt fel a társaságunkban Danielle. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de sokszor van olyan helyzet, hogy a legrosszabbra gondolok, és a mostani is egy ilyen. 

A lábaim egyáltalán nem voltak engedelmesek, tehát nem indultak el a társaság irányába. Jóval inkább vártam, vagy éppen nem vártam, hogy ők jöjjenek ide helybe. Azért a szüleimet csak meg kellene ölelnem! 

- Sajnálom - szólalt meg halkan Eleanor, majd az arcomat fürkészte. 

- Mégis mit? - kérdésem lehet, hogy kicsit nyersnek, vagy bántónak hatott, minden esetre magamra erőltettem egy mosolyt. Egy hamis mosolyt. 

A lány a válasz helyett csupán fejével Styles-ék felé bökött, mire Harry valahogy észrevett minket, s hosszú ideig nézett ránk. Talán mondott valamit Chernek, mivel ő is felénk szegezte tekintetét, s ahogy észrevettem, az arca mintha meggyengült volna, s csontját nem láttam túl erős vonalúnak. Úgy, hogy ők ne lássák, megfogtam a mellettem álló barna hajú lány kezét, s a tömeg felé siettünk. Elkaptam a tekintetemet Brooke fogva tartó szempárjától, s a szituáció elég érdekesre sikeredhetett, de nem baj. Nem okoz gondot. Már döntöttem. Most döntöttem el. 

Harry Styles

Érezni. Lehet érezni boldogságot és fájdalmat is. Jelen pillanatban melyiket érzem nagyobbnak a testem felett. Érezni, hogy ott van veled az, lassan félév után, akit szeretsz, felemelő érzés. Viszont az, hogy az, akit szeretek, két szív tolvaja, az valahogy nem fér meg bennem. És ez miatt érzem a fájdalmat. Mert nem akarom újból elveszíteni. Hiszen újból a közelségében lenni, érezni minden leheletét, hallani az összes szívdobbanását, megízlelni édes csókjait, tökéletes testét magadénak tudni, az... Attól nem hiszem, hogy létezhet jobb földi érzés. De annak a tudatában lenni, hogy ezt az érzést, s lényt akármikor elveheti tőlem valaki... nos, félelmetes. Félek. Félek, mert talán nem is ez az, ami újból elválaszthat minket. Talán a ragaszkodásom. A túlzott szeretetem. Netalántán a félelmem. És úgy érzem, hogy hamarosan jön egy ilyen időszak, mikor ismét mindenem elveszítem. De hát, az igazság az, hogy ő a mindenem. Hangozhat ez nyálasan, vagy éppen őrültségnek, esetleg közhelyesnek, de én ezt érzem. Az érzéseimet, pedig ha nem mondanám ki - leginkább magamnak - akkor már rég veszett ügy lenne, és fölösleges volna élnem. Nem is tudom hogyan kanyarodtam el idáig... A lényeg, hogy magamhoz kell őszintének lennem, és akkor minden rendben lesz. Már csak az kellene, hogy Brooke is tisztázza magában a dolgokat. Leginkább Niallel. Mert tudom, hogy mi történt köztük, és tudom, hogy milyen szeretni valakit. Sőt, tudom, hogy Niall szereti. 

Valami mozgolódást észleltem Brooke háta mögül, ezért odapillantottam, s megláttam, ahogyan Eleanor és Niall nagyon susog valamit, de mikor meglátták, hogy nézem őket, abbahagyták, majd megmozdítottam a számat, hogy mondjak valamit, mire a mellettem ülő lány hátrafordult, s ő is megláthatta őket. Megfordult a fejemben, hogy visszatartom, vagy, hogy nem is nézek olyan sokáig az ajtón túli párosra, de mi értelme lett volna?

Pár pillanattal később elmentek, ő a pedig felém fordult, s a jókedve alábbhagyott. Fejét lefelé lógatta, s az összekulcsolt kezünkre pillantott, melyet ezután rögtön elengedett.

- Mennem kell – közölte, majd felnézett rám.

- Rendben – feleltem, s ahogy kimondtam, már meg is bántam. Általában elengedem, és ilyenkor mindig történik valami. Valami helytelen. Valami rossz…

- Átjössz még este? – kérdeztem halkan, mire féloldalas mosoly szökött az arcára.

- Ha sikerül megszöknöm, akkor igen – nézett el újból. Valamiért erősen kerülte a tekintetemet. Talán kínosnak érzett valamit, de felállt, majd összehúzta magán a köntösét, s sóhajtott egyet.

- Megcsókolhatlak? – kérdeztem óvatosan, s beharaptam az alsó ajkamat, mire játékosan megrázta a fejét, s elmosolyodott, majd az ajtóhoz lépett, s végül kisétált rajta. Tekintetemmel végig követtem őt, majd végleg eltűnt a látóhatáromból, én pedig kezdtem belül valamiféle nagy nyomást érezni. Túl hirtelen szállt el a helységből a jókedv és a szerelem. Érzem, hogy valami rossz fog történni. Nem lett volna szabad elengednem. 

II.kötet - 20.fejezet - The heart decide

Sziasztok! :) 

Sajnálom. Őszintén. De tényleg. És erről nem is mondanék többet, mert úgysem érdekel itt senkit túlzottan ez a beszédem. Tehát hoztam a fejezetet, ami a 20. és teljes egészében Brookenak szenteltem. :) Linkelek hozzá zenét, mert azt hiszem, ehhez muszáj lenne. Nagyon köszönöm a 127 feliratkozót, és a 110 ezer + megtekintést! A szavazás pedig magáért beszél. :)  Mihelyst megkapom a fejlécet, érkezik a meglepetés blog, amelyről pedig a szavazás folyik, valamikor karácsony környékén várható, számításaim szerint. TEhát igen, 2 új bloggal jelentkezem hamarosan. Többek örömére, vagy éppen szomorúságára. Kérlek titeket, hogy hagyjatok magatok után valamit. Legyen az egy pipa, vagy akár egy komment. Jó olvasást kívánok hozzá, szeretlek titeket! <3 

zene    zene2

Cher Brooks

Nem is tudom, mit mondhatnék. Talán az igazat? Netán hazudjak? Valljam be magamnak az igazságot? És mi van akkor, ha azt még magam sem tudom? Esetleg higgyek az álmoknak? A hiú ábrándoknak vagy tényeknek? Vessem be magamat újból a vágyakozás ágyába? Tegyem valóssá gondolataimat? Őszintén szólva fogalmam sincs. De az biztos, hogy ennek a két személynek az újbóli látványa olyan szinten felkavart, s mindent elsöpört az alatt a pár hónap alatt felépített létemből, akár csak egy cunami egy tengerparti város életét. Folyamatosan villantak be a képek arról, ahogyan megjelenik Nathan, majd Niall a cella túloldalán, ahogyan kihoznak, ahogyan összesek, aztán mikor az ölébe vesz, s én fejemet a nyakába fúrom, mert a tudat, hogy nem volt hiábavaló a reménykedés… megnyugtatott. S a boldogság teljesen elöntött. Mikor a Főnök valamelyik tagja erőszakosan elhurcolt, s párszor nekiütköztünk nem egy fának a lövések elől, a fejem mindenhol koppant a törzsben, s azt kívántam bárcsak eltalálna egy, igazából nem is nekem szánt golyó. Hiszen, a halál is lehet egy megoldás. De ha már eddig kitartottunk, akkor nincs, és nem is jöhet olyan probléma, amit ne lehetne megoldani! Akkor sem, ha már több hetes ruhában van az ember. Akkor sem, ha az elkenődött festék valóságos szörnyeteggé teszi. És akkor sem, ha mindentől megfosztják. Hiszen egy dolog mindig megmarad: Valaki örökké szeretni fogja. Bármit mond, és bárhogy cselekszik. Az pedig csak a szerencse, ha ilyen személyből több is létezik. Más az, ha szeretünk, és ha szeretve vagyunk.

Nem tudom mi történt az elmúlt negyvennyolc órában. Csupán annyit érzékelek, hogy a szemeim lehunyva takarják el előlem a világot, a testem pedig lomhán fekszik valamin. Érzékelem, hogy valami hűvös szellő libabőrössé teszi a bőrömet, és azt, hogy párszor berontott valaki. AZ persze mellékes, hogy önkívületi állapotban. És az is, hogy ordított. Mindegy. Az egészemből csupán az agyam volt az, ami beszámítható lehetett, bár ezt a tényt is megcáfolnám. Nem tudom mi történt, hogy hol vagyok és hogy egyáltalán... Fogalmam sincs. Teljes képszakadás. Folyamatosan bevillan, ahogy a golyó felém száguld, majd a férfi karjaiba hullok. Ahogy Niall összeesik, s végül egy képfoszlány, ahogy Harryt valamelyik testrészén eltalálja az a szenny, és a teste teljesen elhagyja magát. Hiányzik. Hiányzik, hogy ölelhessem, s ajkait csókolhassam. Bárcsak meg nem történté tehetném azt az ominózus estét… Bár, jobban belegondolva, millió időt kellene visszamenni  Hiszen velünk ez folyamatosan történik és történt. Ez volt a mi életünk. El kellene fogadni, hogy ez mind megtörtént, s valós. Valamiért folyamatosan érzem azt a különös érzést, s mintha csak figyelne odafentről valaki. Belegondolni, hogy másfél év telet el az óta, mióta megismertem őket. Őt. És… és kész. Felébredtem. A gondolataim cikáztak, én pedig kinyitottam a szemeimet, s azzal egy időben felültem, így észrevettem, hogy egy ágyon feküdtek mindeddig, s szétnézni egyáltalán nem méltattam, csupán a karomból kilógó különböző csöveket figyeltem, valamint a műszerek egyenletes hangú csipogását. Mély levegőket véve jobbra fordítottam a fejemet, ahol megpillantottam az ablakot, mely nyitva volt, s a szellő teljesen megmozgatta az előtte helyet kapó fehér függönyöket. Hirtelen felindulásból letéptem a karomhoz függeszkedő idegesítő kis csöveket, mire azok sípolni kezdtek, én pedig megfordultam, s felálltam. A jobb felkarom annyira fájt, mintha millió apró tűt szúrnának belé egyszerre, a fejem pedig sajgott, és alig bírtam el a testem súlyát. Inogva haladtam az ajtó felé, ahol aztán erőteljesen ránehézkedtem a kilincsre, majd magam felé húzva az ajtót, kinyitottam azt. Mélyen lehunyva a szememet, kiléptem a folyosóra, amely nyüzsgött a különböző orvosoktól és nővérektől. Úgy gondoltam, engem egyáltalán nem vennének észre a nagy forgatagban, így elindultam. Mintha csak tudatmódosító szer hatása alá kerültem volna, olyannyira láttam szinte kettőt mindenből. A korlátot fogva, a falhoz simulva igyekeztem a folyosón, és tényleg nem zavarta az ott dolgozókat, hogy egy beteg éppen ott sétál, ahol nem lenne szabad. Én tudtam, hogy hová szeretnék kilyukadni, de arról fogalmam sem volt, hogy ezt a célt merről közelítsem meg. Csupán az érzékeimre hagyatkozhattam, így befordultam egy másik folyosóra, melynek zöld falai voltak, s fehér kis székei. Megdörzsöltem a szemeimet, s észrevettem, hogy egy nővérke áll az egyik terem ajtajánál, így odasétáltam a közelébe. Ahogy kitisztult a helység, rájöttem, hogy két kórterem helyezkedett el egymással szemben a folyosó két oldalán, s mindkettőnek volt egy ablaka, melyen be lehetett látni az éppen bent fekvő beteghez. A nőt, mintha csak álmából ébresztettem volna fel, úgy rezzent össze az érkezésemre, s ijedten meredt rám. Nos, igen. Nem lehettem valami gyönyörű.

- Segíthetek? – kérdezte rám emelve a tekintetét, immár sokadjára.

- Merre találom… - kérdeztem halkan és lassan, majd benéztem az egyik ablakon, s egyáltalán nem volt kedvem hinni a szememnek. Megfogtam mindkét kezemmel a korlátot, s rengeteget pislogva meredtem, az ágyon fekvő Harryre, kinek vállán egy hatalmas kötés, karjain pedig pár cső húzódott. Tekintetem a csöveken végig felfelé ívelt, majd a gépre pillantottam, így nagyjából rájöhettem volna az állapotára. De nem vagyok orvos, és egyáltalán nem tudtam eligazodni a műszereken. Félve fordultam idegesen hátra, majd bepillantottam a másik kórterem ablakán is. Niall feküdt odabent, s látszólag már ébren volt, mert ujjait mozogtak, s néha kissé elmozdult a feje is. Egyáltalán nem tudom kifejezni, hogy milyen állapotba kerültem az előző képeket látván.

- Mi történt velük? – kérdeztem lerogyva a székre, s magamban szitkozódtam, hogy miért nem egy helyre kerültek. Az érzéseim nem jelzett jót.

- Két napja hoztak be pár fiatalt komoly sérülésekkel. Ők is köztük voltak. Több információt nem mondhatok, de ahogy elnézem, maga sem fest valami jól. Visszakísérem a kórtermébe – állt fel a helyéről, majd kezével a hátam felé nyújtózkodott.

- Jól vannak? És a többiek hol vannak? – siettem a kérdésekkel, mielőtt teljesen kitoloncolt volna a folyosóról.

- Kérem, ne keljen a biztonságiakat hívnom – közölte hangosabban, majd egy hangos ajtó csapódásra lettünk figyelmesek. Oldalra néztünk, majd egyszerre lassult le minden. Egy másik folyosóról fordult be hirtelen Louis, Eleanor, Ana és Zayn. Egyszerre torpantak meg, s esett ki Eleanor kezéből a táska, s valami szatyor. Valahonnan keletkezett a testemben egy erő, amivel kitéptem magamat a nővér szorításából, s egyenes léptekkel haladtam Louis felé. Megilletődve figyelt rám, majd mikor odaértem hozzá, kezeimmel átfogtam, s szorosan öleltem magamhoz. Azt hiszem, rájött, hogy mindent tudok. Esetleg csak megérezte, hogy szükségem van rá. Ismét. Azok ellenére, ami történt köztünk, a szemmel verések, a titkos szigorú pillantások, a mély gondolatok, a ház terasza, azok a bizonyos szál titkos cigaretták, az éjjeli beszélgetések, s a meglepetések. Egyszerre villantak be, s talán neki is ezen járt az esze, mert reagált, s kezeit szorosan fonta körém ő is. Nem érdekelt a fájdalom. Most már nem érdekelt. Itt volt az, akivel bár az elejétől sem a legjobb a kapcsolatom, és tulajdonképpen most sem, de legbelül mindketten tudtuk, hogy hatalmas szükségünk van egymásra. És egy ember örökké összeköt majd minket. Mégpedig Harry. Hosszú percekig kaptunk helyet egymás karjaiban, s azon kívül, hogy ismét sírtam egyet, szinte biztos voltam benne, hogy ő is könnyezett. Tudom. Még ha leplezte is. Ez a mi titkunk marad.

- Sziasztok – suttogtam halkan, mire a lányokhoz és Zaynhez fordultam. Louis odament a zsémbes nővérhez, aki ezek után elment, én pedig egyedül maradtam Velük.

- Nem tudom, mit mondhatnék… - szólalt meg Eleanor. És igaza volt. Tulajdonképpen nem is kellettek szavak. Ezt át kellett élni. Nem is tudtunk volna mit mondani. A hangsúly a „mit” szócskán van. És néha tényleg nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsd mit is akar közölni a másik. Anával hosszú percekig tartottam a szemkontaktust, és bármennyire is megviselt az a bizonyos utazás, és az, hogy egyáltalán nem keresett engem többé, rájöttem, hogy mindez miért történt. Rájöttem, hogy az események nem véletlenül történtek, és minden előre el volt tervezve. Régóta figyelték a szüleimet, s az apám, már több, mint egy éve részese volt annak a mocskos csoportnak. Nem mondom, hogy maffia volna, mert egyáltalán nem az volt. Drogot és zárjegy nélküli alkoholt árultak jó pénzért. Nem mellesleg a város egyik híres bárja is szívesen vásárolta fel a termékeiket. Emellett mindennapos volt, hogy meg kellett ölniük valakit. Most már tudtam, hogy miért ment el akkor Lily, valamint tiszta, hogy miért voltak nagy csendességek, mikor beléptem pár helységbe. A kétértelmű tettek tisztává váltak, s ismét kijelenthetem: véletlenek tényleg nincsenek. Minden okkal történik, és a sorsunk előre meg van írva. Akárhogy is szeretnék, sem a szerelmet, sem a másik ember akaratát nem tudjuk befolyásolni. Igazából akaratunk sincsen. És hülyeség, hogy minden fejben dől el. Legalábbis nem minden esetben. És sosem tudtam az eszemre hallgatni. Örökké a szív fog dönteni.

- Nem bírom tovább – álltam fel, s húztam összébb magamon a köntösömet, amely létezéséről egyébként nem is tudtam.

- Én bemegyek – ráztam meg a fejemet, aztán megtorpantam. Zayn tekintete tartott vissza, akárcsak egy autóst a stoptábla. És bár a szabály, az akkor szabály, ha meg lehet szegni, ennek ellenére én nem voltam egy bunkóvezető, s nem indulhattam tovább. Vonzott a tekintete, s úgy tűnt, ráérzett arra, amit csinált. Mindössze egy lépésnyi terület választott el minket egymástól, de így is tisztán hallottam, amit halkan suttogott.

- Két napja itt dekkolunk, és várjuk a csodát. Harryt a vállán találta el a golyó, Niallnek pedig a karját. Liamnek a lábát érte, s folyamatosan esik az állapota. Ő jelenleg is a műtőben van. Lily életveszélyben van, Nicole és Claire sokkos állapotba került, ők nem látogathatók még – hunyta le a szemeit egy pillanatra, s úgy éreztem még akar mondani valamit.

- Csak az egyikkőjükhöz mehetsz be – mutat a fejével a termek irányába, én pedig követtem a szemmel a mozdulatot. Az arckifejezésem azt hiszem eltorzult, én, pedig ha lehet, még hülyébben néztem rá. Egy nap miért lehetne csupán egy emberhez bemenni? Ez valami vicc?

- Ne játssz velem, Zayn – ráztam meg a fejemet óvatosan, s a korlátnak támaszkodva elindultam a két ajtó felé. Hirtelen elkapott valami furcsa érzés. Épp ugyan az, mint amelyet még a saját kórtermem ajtajában éreztem. És én annyira tudtam. Megmondtam. Egyszer választás elé helyez majd az élet, s akkor nem leszek képes dönteni. Az út, mindig kétfelé vezet. Nekem pedig most rá kellene ülnöm arra a vonatra, amelyik az igazsághoz vezet. Egyáltalán van ilyen? Szembe kell néznem a gondolkodó, s okos pillantásokkal a folyosóról, Ana, Zayn, Eleanor és Louis formájában. Rájuk néztem, s Ana tekintete valami olyasmit sugallt, hogy „Te nem vagy normális!”, Louisé pedig hogy „Ne tedd ezt, különben én foglak megölni”. Ezen kívül ott volt az éber Niall, aki bár egyszer sem láthatott meg, tudtam, hogy érezte, hogy itt vagyok. Aztán itt van Harry, akitől szintén csupán egy ajtó választ el. Szóval ez a pillanat volna a vízválasztó? Ha hozol egy döntést, amit később megbánsz, azt hibának hívják. Én pedig nem szeretnék most hibázni. Sőt. Soha többet nem akarok hibázni. Elhatároztam, hogy meg fogom tenni, szóval megteszem. A két ajtó közé álltam, s közelebb a választottamhoz. Lehunytam a szemeimet, s megpróbáltam kizárni a külvilágot. Kizártam a kételkedő tekinteteket, s az eszemet is. Már ami maradt ez alatt az egy hónap alatt. Egészen egyszerűen a kilincsre helyeztem a tekintetemet, s benyitottam. Hallottam, ahogyan valaki a homlokára csap, s valami szitkozódást is a háttérből, végül, hogy valaki felállt, s idegesen elhúzott a helységből. Nem érdekelt. Már nem. Szinte félve tettem meg az apró lépéseket, s bevallom, a gépek csipogása megijesztett. Idegen volt nekem ez a környezet, s féltem tőle. Megijesztett a fiú testének látványa. Az, ahogyan szétterült az ágyon. Annyira tehetetlen volt, és gyengének tűnt. Eközben annyira erős, és hihetetlen. Annyira szeretem. Annyi titok fátyla lengte körül a szerelmünket. Hogy mennyi volt a titkos pillantás, s titkos csók. S számtalanszor forrt egybe testünk, de én még akkor sem éreztem ilyet. Ilyet, mint amikor újból megláthattalak. Mert mennyit ér egy pillantás… Egy ölelés, egy védelmező kar, akár egy hosszú, s mély szerelmes gondolat. Vegyítve sem egyezik meg azzal az élménnyel, ha láthatlak.

Inogva húztam közelebb egy széket az ágyhoz, majd leültem arra, s kezeimmel megtaláltam az övét, majd szorosan fogtam őket. Most már nem engedem el. Soha többet nem engedem el. Sehova és senkinek. Homlokomat ráhajtottam az összekulcsolt kezeinkre, s magamban imádkoztam. Imádkoztam, hogy vége legyen a titkoknak, a harcnak, a csatáknak, a könnyeknek, a veszélyeknek, s most már csak legyünk együtt. Mondjunk köszönetet mindazért, amit elértünk, s a segítségért. Mert kitartottunk, s együtt vagyunk. A gondolataim csupán ekörül cikáztak, s hirtelen előtört néhány könnycsepp. Ennyit a fohászkodásról… Szipogva emeltem föl a fejemet, s miután megdörzsöltem a szemeimet, egyik kezemmel elengedtem az övét, s letöröltem a szúró érzést keltő könnyet az arcomról. Mindeközben lefelé néztem, s a testére. A testére, amely most is gyönyörű volt. Aztán felnéztem az arcára. A szemei remegtek, mintha csak éppen fölébredni készülne, csupán a fény zavaró számára. Szorosabban, de mégis gyengéden szorítottam magamhoz kezeit, s imádkoztam, hogy semmi baja ne történjen. Mindjárt.

A szemei felnyitódtak, s aprókat hunyorgott. Újabb könnycseppek száguldottak le arcomon, s ahogy ezt meglátta, elmosolyodott. Ajkainak mosolya láttán kedvem lett volna megölelni őt, de tudtam, hogy a szervezete jelen pillanatban gyenge, nem akartam rángatni.

- Hát, szia – suttogtam halkan, s féltem, hogy meg sem hallja, de újabb mosolyra húzódtak ajkai, melyek csókolni valóan gyönyörűek voltak.

- Brooke – formálták ajkai a nevemet, én pedig halványan elmosolyodtam.

- El sem hiszem, hogy újra láthatlak – emelte fel az épp karját, s megsimította az arcomat vele.

- Nem tudom elmondani, hogy mennyire hiányoztál. Sokszor, már fájt a hiányod – közöltem halkan, s kezére tapasztottam az enyémet.

- Most már itt vagyok – mosolyodott el, én pedig közelebb húzódtam hozzá. Szinte már az ágyon terült el a mellkasom, míg két kezét rá nem helyezte arcomra, s úgy húzott lágyan közelebb magához. Pár pillanatig csak gondolkozott, vagy éppen játszadozott, míg végül hozzá nem ért, s egy csókban forrtak össze ajkaink. Szinte éreztem a fájdalmat benne, s azt a mérhetetlen nagy hiányt és szerelmet. Ragaszkodón húztam közelebb arcát az enyémhez, s öleltem át óvatosan. Az egyik keze óvatosan lecsúszott az oldalamon, én pedig fölötte görnyedve engedtem el ajkait. Sokáig csak néztem, s arra gondoltam, olyan, akár egy angyal. Egy angyal, aki csupán játszik velem, s arra vár, hogy megszólaljon az ébresztő óra, majd fölkelhessek, s szitkozódhassak. Mélyen a szemébe nézve, úgy éreztem, van még valami a háttérben, amiről nem tudunk, s hogy ez hamarosan ki fog derülni. Hiszen mondtam: A szív dönt, a sorsunk pedig előre meg van írva. 

II.kötet - 19.fejezet - What did you need?

Sziasztok! Megérkeztem a folytatással, és sajnálom, hogy iylen későn, de egyszerűen nem volt rá időm és állandóan csak halasztgattam. Megmondom őszntén, nekem az eleje egyáltalán nem tetszik, de úgy a felétől egész jó. Nagyon köszönöm a 123(!) feliratkozót, és az OMG 104.582 nézettséget! A chates dolgokra mindjárt válaszolok. Nézzetek be a díjakhoz is. Valamint, örülnék pár kommentek és visszajelzésnek, mert érdekelne, hogy érdekel-e titeket a folytatás. Hamarosan jelentkezem! <3

Harry Styles

Igazság. Néha fáj, néha jelent valamit, s van, mikor az őrületbe kerget. Olyan sok minden történt ma… Louis, Niall vallomása, a rendőrség, Eleanor… Minden olyan gyorsan történik… Csupán egyetlen dolgok létezik, amely a lelkemet életben tartja: Ő. Ők.

Mikor átléptük az óvatosságra intő táblát, valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. Azonnal ki akartam szállni a kocsiból, a fegyvert előkészíteni, ordítani, majd rohanni. Rohanni, de fogalmam sem volt arról, hogy hova, s merre. De azt hiszem az érzéseim úgyis hozzájuk irányítottak volna. Emellett nem akartam figyelmen kívül hagyni azt az egyetlen apróságot sem, hogy bármi megtörténhet: Ha megkapják a pénzt, akkor mi megkapjuk-e őket? Szerintem ez így túl egyszerű volna. De persze, miért is történne minden zökkenőmentesen? Az első lépés sem túl könnyű, a másodikkal viszont már problémák is akadnak.

Miután megtaláltuk a találkozási pontot, visszahajtottunk, s átbeszéltük, hogy helyzetben ki marad a kocsiban, s ki az, aki mindenképpen eljön. Úgy húsz percen keresztül vitáztunk, mert egyáltalán nem értettünk egyet semmiben.

- Elég! – szálltam be én is, mert kezdett zavarni, hogy egy majdnem csendes erdőben mi vagyok a zaj fő forrása és mivel alapból is tisztában van vele mindenki, hogy miért jöttünk, ezért ennek egyáltalán nincs helye itt és most.

- Két ember mindenképp itt marad.

- Oké, akkor kő- papír-olló – szólt Niall, mikor mindannyian hátráltunk, s minden hang elcsendesült.

- Ugye most csak viccelsz? – kérdeztem teljesen megdöbbenten, mert hát… két ember mégis csak z életét kezdi elveszíteni, és az időnk is fogytán. Végül rám szólt, majd sóhajtottam egyet, s egyik szemöldökömet felhúzva, elkezdtem rázni az öklömet.

- Mi? Na, jó, ez hülyeség. Én itt maradok – szállt ki Eleanor, majd hátrált egy lépést, majd egy bíztató pillantást küldött felém. Aztán egy apróbb zajt hallottam meg a hátam mögül, mire teljesen átirányult arra a figyelmem, s ez csak egyet jelenthetett: Kiestem. Egy apró madárka ugrált az avaron helyet kapó sáros faleveleken, végül elrepült onnan, akárcsak az idő felettünk oly gyorsan.

- Ez kész. Neked menned kell! – szólt közbe csapatunk egyetlen nő tagja, mire lehunytam a szemeim. Szóval most már rajtuk múlik minden. A sors, úgy tűnik, valami mást tartogatta számomra.

A játék az játék. A vesztembe pedig beletörődtem rövid időn belül, úgyhogy átadtam a pénzt Maliknak, majd átbeszéltük még egyszer a tervet. Biztosan számítanak rájuk, ezért mikor találkoznak, követelik az két fél elővezetését, majd egyszerre adják át az eurót, s a személyeket. Eleanorral csendben ültünk a sötét kocsiban, s elmerültünk a gondolatainkban. A lábaim remegtek, a kezem teljesen kihűlt, az arcom elfehéredett, s ajkaim kiszáradtak. Minden egyes kis rezzenésre úgy kaptam föl a fejemet, akár egy róka, s azon izgultam, hogy mikor érnek már ide. Idegesített a tudat, hogy miközben ők éppen harcolnak, mi csak itt üldögélünk. ÉS ráadásul pont a mi szerelmeinkről van szó. Sőt. Bármi történhet… Éppen ezért most már öten vannak nagyobb veszélyben. Sandán oldalra pillantottam, s összetalálkozott Caderrel a tekintetem.

- Harry, ha nem jönnek vissza, akkor nekünk el kell mennünk innen – hajtotta le a fejét, majd megkereste a kézfejemet az övéivel, s összekulcsolta azokat. Az ő kezei is félelmetesen hidegek voltak, így nem igazán melegítettük át egymást. Viszont bele sem akartam gondolni, hogy itt hagyjam őket. A fejemet folyamatosan rázva beszéltem hozzá.

- Nem fogom hagyni, hogy ismét elvegyék tőlem Brookeot. Azt pedig végképp nem, hogy a srácokat is. Te talán ilyen könnyen vennéd, ha Louis me… me…

Egyszerűen képtelen voltam rá. Képtelen voltam, hogy kimondjam a szót. Magát a szót. Úgy érzem, ha kiejteném a szót, akkor megtörténne a félelmem. Halál.

- Itt nem rólam van szó, Harry! – rázta mérgesen a fejét, majd elengedte a kezemet, végül kinyitotta az ajtót, kiszállt, s becsapta erősen azt maga után. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen hangulat változását, ezért megdörzsöltem a homlokomat, majd hasonlóképpen cselekedtem, s körülnéztem. Végül megláttam egy közeli magas fa tövében üldögélve, s lehunytam pár másodpercre a szemeimet, aztán odasétáltam hozzá. Leültem mellé, s átöleltem.

- Tudod, hogy szeretem. Miért történik ez Haz? Miért?

- Tudod, hogy mi történt velünk. Láttad az életünket, s a kapcsolatunkat. Olvastad a leveleket. Átölelted, mikor sírt… Tudod, hogy szeret. Tudod, hogy szeretem. De valami mindig elveszi tőlem Őt. Miért?

A választ egyikőnk sem tudta. De mintha megéreztünk volna valamit… Azonos időben álltunk fel a nyirkos földről, s szorítottuk meg egymás kezét. Eljött az idő. Egyszer csak valaki kiabált.

- Harry! – az erdőben erősen visszhangzott a rekedtes, s mély kiáltás. Éppen ezért nehéz volt eldönteni, hogy melyik irányba figyeljünk. Aztán egyszerre figyeltünk fel egy lövésre, ami tökéletesen abba a fenyőbe talált bele, amely mellett mi álltunk. A hátam mögött megbújó lány felsikoltott, sekkor megjelent előttünk a kép. S minden a másodperc egy töredéke alatt történt. Nialll ordítva futott, s kezében tartotta – akárcsak egy menyasszonyt – Brookeot, aki látszólag nem tűnt úgy, mint aki életben van. A szívem ennek a látványnak a hatásár kihagyott egy ütemet. Majd fizikai fájdalmat okozott, hogy a tekintetemet elfordítsam a pisztollyal állandóan a hátsó irányba lövöldöző Zayn felé, majd végül Louist támogató Liamre. De akárhogyan is akartam, a lábaim nem mozdultak. A testem használhatatlanná vált, végül Eleanor indult meg feléjük, s a kocsi mind a négy ajtaját kitárta. Ekkor megláttam, hogy Zayn miért lő folyamatosan az ellenség irányába. Megjelent körülbelül tíz kigyúrt, idegen alak, s mind felénk szórták a fegyverükből kiszáguldó golyókat. Majd mintha valaki megnyomott volna egy „Stop” gombot, úgy állt le minden. Senki nem mozdult. Egy férfi fogott le hátulról, s szegezte az állam alatti nyakrészemhez a pisztolyát, majd rekedtesen, s egyre hangosabban kezdett keserű kacagásba. Nagyon erőltetettnek tűnt, de meg sem mertem moccanni, mert elég félelmetes látszatott nyújtott egy hideg tárgy ott a nyakamnál. Ami lassan készül engem megölni, de mindegy. A számunkra idegen arcok lépésben közeledtek a srácok felé, fegyverüket erősen maguk előtt tartva, s felénk fordítva.

- A pénzt megkapta, mi kell még? – szólaltam meg végül, mikor már nem bírtam tovább nézni, hogy akár egy intésre is képesek ezek lelőni valakit. A kérdésemre, mintha nem is szavakkal akartak volna válaszolni, egy emberként indultak meg Felé, mire egy lövés hallatszódott, s egy férfi a földön végezte. Ezután megismétlődött ez egészen addig, amíg három izom-agy állat nem maradt, de azok túl okosak voltak: hihetetlen mód gyorsan kezdtek rohanni, mire a mögöttem lévő férfi egyszerűen csak felhúzta a fegyverét, elhúzta a nyakamtól, majd ellökött, s mintha valami idegbeteg volna, rohant a srácok felé, majd egy lövést hallottam , majd kiáltozást, s ismét lövéseket, végül már csak annyi maradt meg, ahogy a fejem, s hajam átveszi a nedves avar nyirkosságát, szemeim lecsukódni, én pedig mintha kiléptem volna önmagamból, egyszerűen csak elvesztem.

Niall Horan

zene 

A szapora lövésekre gyorsan kaptam fel a fejemet. Nem tudtam a nemrég történtektől elvonatkoztatni. Túl sok minden történt egyszerre. Fogalmam sem volt, hogy az éppen az összeeső Harryhez rohanjak segíteni, vagy az őrült felé küldjek egy, talán mindent eldöntő lövést, aki a kezemből kikapva Brookeot, engem a kocsi oldalának taszított, s majdnem megsebesítette a mellettem álló barátaimból az egyiküket. Hirtelen elkapott egy semmirekellő érzés, és mintha hiányérzetem apróbb jeleit kezdtem volna érzékelni lelkemben. Emellett még ott volt a megsebesült Louis, aki Liamnek, s a kocsinak támaszkodva figyelt. A végtagjaim remegtek a folyamatosan bevillanó képek miatt. Erősen törtek elő a nemrég látott látványok, amelyektől szinte úgy éreztem magamat, mint egy élőhalott. Egyszerre néztünk össze, s siettünk a majdnem eszméletlenül fekvő Harry felé, majd egy alapos rázogatás és szólongatás után végre kipattantak a szemei, hunyorogva nézett fel ránk. A tekintetétől ismét bevillant a rácsok mögül kinéző Brooke pillantása, amitől a tekintetem kezdett elhomályosulni, de összeszorítottam szemeimet, így csak a nedvesség vette körül pilláimat. Szinte szavak nélkül is tudtunk kommunikálni. Konkrétan éreztem, ahogy az ajkai legszívesebben kérdéseket formálnának, de nem tehette. Én is válaszolni akartam, de nem tudtam megtenni. Egy mély érzés lekényszerítette a fejemet, így azzal lefelé néztem, s az emlékképek hurrikánként söpörtek végig rajtam.

A fegyvereinket feltartva közeledünk az ismeretlen ház felé, melyen összesen egyetlen ablak kapott helyet. Teljesen olyan volt a hely, mintha senki sem élne ott, de ez csak maga a megtévesztés volt.

- Betörjünk vagy becsöngessünk? – kérdezte megilletődve Zayn, mire felvontam a szemöldököm, és tulajdonképpen igaza volt. Eltervezni a dolgokat nagyon egyszerű. De mikor ott tartunk, hogy meg is kellene valósítani azt, akkor egyszerűen egészen egyszerűen leblokkolunk, s az addigi tervek mintha nem is léteztek volna, elillannak, s a helyébe lép a bizonytalanság. A bizonytalanság, mely mély értelmet ad, de arra sosem jövünk rá. Mert a bizonytalanság jó. Csupán egy kis időt lehet nyerni vele, semmi többet.

- Végülis – húztam el a számat, majd éppen akkor, mikor a kezemet emeltem, s mozdítottam volna, hogy kopogjak, az ajtó magától kinyílt, az ereimben pedig megfagyott a vér. Szinte haláli csöndesség telepedett ránk, s nyeltem egyet, majd beléptem a házba. Nem mondom, hogy nem számítottam valami kötélre, amelybe beleakad a lábam, s egy balta levágja a fejem, de az már túl abszurd lett volna. Igen, lehet, hogy túl sok horrort néztem. Nem baj. Egyszer csak irdatlan nevetése lettem figyelmes, mitől a pupilláim kitágulhattak, ezért hátranéztem. Zayn a szája elé kapott kezekkel kuncog. Na jó, konkrétan röhög.

- Mi történt?

- Tudom, hogy mire gondoltál az előbb. Eszembe jutott, mikor ugyan ezt csináltuk veled, csak egy hatalmas adag liszttel – a mondandója után ismét elcsendesedtünk, s végül egyszerre tört ki mindhármunkból a halk nevetés. Ez a jó hangulat csak rövid ideg tartott, egészen pontosan pár pillanatig. Mindannyian visszatértünk a valóságba, majd egy folyosót pillantottunk meg. Egy, elég hosszú és sötét folyosót. Csupán néhány helyen pislákolt gyéren egy-egy kis lámpa, amely Liam elmondása szerint fáklya, de nem baj. Nem tudtam igazán, hogy melyik irányba is indulhatnánk, ezért természetesen a folyosó sötétebb részéhez indultunk. Aztán úgy pár méter után, arra jutottam, hogy mi más lehet ez a hely, ha nem egy börtön. Rengeteg cellába világítottunk be félve, hogy egy szétmarcangolt ember néz vissza ránk, esetleg valami zombi, vagy talán egy fejnélküli teremtmény. Már csak valami halál metál, esetleg valami halálos ballada hiányzott aláfestésnek, hogy még rosszabb legyen a helyzet. Ezek természetesen ellentétei egymásnak, de jól viszhangzott a gondolat. Szinte már majdnem feladtam a gondolkozást, de a pár lépéssel előttem járó Liam szinte lefehéredetett, mikor meglátott valamit az utolsó cellában. Sietős léptekkel indultam meg Zaynel felé, majd a lámpám fényét szintén befelé irányítottam. És akkor megpillantottam Cher Brooksot. Egyszerre éreztem indulatot, merészen égő vágyat, fájdalmat, dühöt, és legszívesebb ordítottam volna az bennem tomboló érzésektől.

- Cher nincs egyedül – szólalt meg Louis, s hangja kizökkentett az emlékképeim sorozatként lejátszódó momentumaiból.

- Persze, hogy nincs egyedül, hiszen elvitték! – akadtam ki teljesen, s szembetaláltam magamat Hazza szikrákat szóró tekintetével. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mit gondol.

- Nem úgy értem – rázta a fejét – a családja… Mindenki itt van! Lily, Nicole, Ana és az anyja is! Meg fogják ölni őket, érted? Azért hívták fel Harryt, hogy ide gyertek, és megfosszanak az élettől! Mert tudják, hogy mennyit jelent! – ezután felszisszent, s kezeit az oldalához kapta.

- Várj… úgy érted…

- Igen, úgy!

- Akkor meg mire várunk még? Hozzuk ki őket!

- Eleanor, te n…

- Nincs ne! Én is megyek! Azért, mert nőből vagyok, még nem azt jelenti, hogy egy jelentéktelen, s erőmentes személy volnék! Nem fogom hagyni, hogy… Harry jól vagy?

- A picsába! – szitkozódott halkan Styles, majd óvatosan felállt, s kissé megingott, de a kocsijához sétálva kirántott belőle egy hatalmas táskát, s egy hatalmas és nehéznek tűnő pisztolyt, majd két kezébe vette a sajátját és az újonnan megszerezett, s elénk ált.

- Elegem van! Vége! Most, vagy soha. Szóval tudjuk meg azt a kibaszott igazságot és húzzunk el a mennybe! Esetleg a pokolba… - rántott egyet a vállán, majd belenéztem Zayn és Lou szemébe, akik Eleanoréba, majd ő Liamébe. Végül Hazza mögött szedtük a lábainkat egymás után, s miközben egy pókhálót kerültem ki óvatosan, a mellettem siető Tomlinson egészen pontosan a közepébe belefejelt.

- Te jó ég – szörnyülködött Payne, Eleanor pedig a homlokára csapott, s azt hiszem, ő most értékelte át a pillanatot, s azt, hogy újra láthatja Szerelmét.

- Annyira hülye vagy! Miért tetted ezt? Miért kelett ez?

- Szeretlek!

Mindketten megálltak egy pillanatra, mi pedig már előttük jártunk pár méterrel, de még visszanéztem, s némileg boldogan álltam a helyemen. Egymást ölelve dőltek neki egy sötét törzsű fának, majd Louis megkísérelt egy csókot, melyet a lány boldogan viszonozott. Végül egy nagyot sóhajtva én is továbbindultam, majd megfogtam Harry vállát, aki az érintés hatására rám sem nézett, csupán belefeledkezett a helyzetbe, s hihetetlen módon betörte az ajtót, mely már amúgy is némileg nyitva volt. Mindkét kezében-készenlétben pihent a Revolver, s csak arra várakozott, hogy mikor sütheti el magát. Harry ment a folyosó jobb oldali részére, Louis és Zayn megkísérelt a bal oldali ajtón túli rémségek szembenézésével, Liam és Eleanor pedig a lépcsőn mentek föl. Én jobbnak láttam ott maradni középen, s figyelni. Azonos idő elteltével mindannyian egyszerre tértek vissza.

- Elmentek!

- Semmi bizonyíték!

- Én találtam valamit – szólalt meg Zayn a túloldalról, majd átmentünk az ő helységükbe. Millió papír, és nyomtatvány, és… egy GPS pihent az asztal mellett fiók tetején. Bekacsoltam, s megkerestem a frissítéseket, s a beírt úti célt. Fogalmam sem volt róla, hogy kell kezelni, mert ez egyáltalán ne úgy nézett ki, mint az enyém, ezért csak reménykedtem, hogy találtam valamit. Aztán nyomkodtam még egy darabig, végül megjelent egy autó, s egy térkép. Temple Wood, s a jel, egyre csak készült elhagyni a települést.

- Srácok… ez az, amire gondolok? – mutattam feléjük a kijelzőt. Tehát igen, egy nyomkövető. Úgy tűnik megfeledkeztek erről a kis apróságról. Egyszerre téptük fel az ajtót, s rontottunk ki rajta, majd siettünk vissza a kocsihoz, végül konkrétan beestünk, s a terepjáró a súlytól szinte csak az oldalsó két kerekén ált. Harry, akárcsak egy őrült, úgy indította be a motort, s csodálkoztam, hogy a kulcs nem tört bele a zárba. Padlógázzal hajtottunk ki az erdőből, majd előre nyújtottam a készüléket.

- A közelben vannak.

- Nem veszíthetjük el! – közölte idegesen a sofőr, majd kissé lassított, s csupán lépésben haladtunk a kocsival. A készülék kijelzőjére pillantva láttam, hogy a két autó között körülbelül húsz méter távolság van. Sandán, s félve hátrapillantottam, így kilátattam a hátsó ablakon, s szinte elképzeltem, ahogy farkasszemet nézek egy puskacsővel. Bár ez lehetetlen lett volna. Tehát egy puska helyett megpillantottam a mögöttünk lévő fekete három terepjárót.

- Azt hiszem, megtaláltuk – szóltam, majd megfordultak, Hazza pedig belepillantott a visszapillantóba.

- Vagy inkább ők minket – suttogta, majd kinyitotta az ajtót, s éppen kézült, hogy kiszálljon, de Louis megállította. – Hé, tudom, mit csinálok!

- De nem ismered őket!

Már késő volt. Harry kiszállt, mi pedig a hátsó ablakokon figyeltük az eseményeket. A másik kocsiból is kiszállt… tulajdonképpen mindenki. Ana, Lily, Nicole, Brooke, A főnök, és a csatlósai is. Minden foglyot egymás mellé állítottak, s csupán egy méternyi távolság lehetett közöttük. Mögöttük egy-egy férfi, s mind fegyvert fogtak a nyakukhoz, arcokhoz. Végül utoljára Brooke-ot is felvezették, őt Harryvel szemben állították meg, majd a legtekintélyesebb, a főnök, a lány mögé ált, s fegyverét neki szegezte. Majd a férfi a száját nyitotta, de nem hallottunk semmit. Csupán az eseményeket láthattuk, de mikor megelégedtem, úgy döntöttem visszafordulok. Nem hagyhatjuk, hogy Harry ezt egyedül csinálja. Nem kötelező a halál. De a sorsot nem magunknak választjuk. Az életünk előre meg van írva. Akárcsak egy forgatókönyv. És mi vagyunk hozzá a szereplők. Nekünk csak el kell játszani. És ha most úgy ér véget a darab, hogy nekünk most végünk, hát legyen. De nem adhatjuk fel ilyen könnyen!

Harry Styles

„Miért?” A múltban oly sokszor föltettük ezt a kérdést, de a válaszokat, úgy tűnik, roppant egyszerűen meg lehet kapni. És a végtagjaim kihűltek, s elfehéredtek, az elmém zavart, mert a Szerelmem bajban van, de a haláltól olyannyira sem félek, mint tőle. De a gondolat is annyira mardos belülről, miszerint ma végre vége ennek az egész felhajtással, s valaki ma meghal, s ez bárki is lehet, hogy szinte a szívem majd’ kiugrik a helyéről, és legszívesebben széttépném magamat. Emelett mikor kiszálltam a kocsimból, s megpillantottam Őt ismét, elkapott valami furcsa érzés, és egyáltalán nem tudtamarra gondolni, hogy hogyan is néz ki. Egyáltalán nem érdekelt semmi, csak az, hogy megmenekülhessünk mindannyian. Aztán ott volt a családja, és a lányok is. Hát, nem éppen ilyen viszont látást képzeltem el magunknak. De mégis, mindjárt vége…

- Minden meg volt tervezve előre. Én már mindent tudtam. De még mielőtt megtudnád az igazságot, valami történjen már azokkal a majmokkal odabent… - mutatott a fekete Range Roverre, mire a srácok eltűntek az ablakból, s a férfi, aki eddig hozzám beszélt, mintha tudta volna, hogy mi fog történni, a hajába beletúrt, s egyszer csak kinyitódott a kocsim ajtaja, s kilépett belőle mindenki. Mellém álltak, s a család tagjaival szemben helyezkedtek el.

- Na. Cher nem véletlenül sírt, amikor megkapta a levelet. Ana nem azért ment el Los Angelesbe, mert a szülei ott találtak munkát. Egyáltalán nem a családja miatt hagyta ott Angliát. Lilyt pedig egyáltalán nem Zayn érdekelte. Nem azért hagyta ott Londont, és az életét, mert a fiú nem bánt vele jól az ágyban… Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy, hogy ezt bevedd… sőt… mikor az idősebb Brooks először feltűnt a hotelszobátok ajtajában, majd nálatok aludt, s megcsókolt téged, aztán rejtélyes módon eltűnt… Annak is oka volt. Harry, értsd meg: itt minden okkal történik. Tudod, amikor az apjukhoz mentél be a kórházba, és Chert felhívta Claire, nos. A betegsége is meg volt rendezve. Mit gondolsz szívem? – itt Brookehoz beszélt – az apád miért nincs otthon tizennyolc éves korod óta? Az apád nekünk dolgozott. Az csak egy alibi volt, hogy zenél. Kellett valami, ami jól elrejti őt, s hogy mibe temetkezik majd bele. Az anyád is tudott róla, drágám. Ez egy illegális drog és kereskedőbanda. Mit gondolsz? Az anyád miért nem keresett? Csak te gondoltad azt, hogy már nem szeretnek. Ó, pedig menyire. Az a jóságos apád, állandóan a hülye képeiddel fárasztotta az agyam. De, hogy mégis mire volt jó ez az egész elrablás? Elvett tőlem valamit. Valamit, ami számomra az életemet jelenti. És, tudod… az alkohol sosem jó válasz. – itt rám nézett – a nem ment fel a tetteid alól. Sőt, ha részeg vagy, akkor vagy a legőszintébb. Ő pedig őszinte volt. Csupán tizenhét volt! Tizenhét volt a lányom, mikor megerőszakolta, majd ruha nélkül kidobta a fagyos, téli utcákra! Mikor megtudtam, s megtaláltam, egy dolgon múlott, hogy nem ölöm meg azonnal. Fájdalmasabb csapást akartam rá mérni. Megölni őt, aztán kiirtani a családját! És én most éppen ezt fogom tenni!

- Maga nem normális! – kiáltotta Niall, majd ránéztem, s kisé átértékeltem az imént hallottakat. Pár perc némaság telepedett a helyszínre, s minket már csak a kis falu közvilágítása fényesített meg. Lassan vettem a levegőt, s mikor kifújtam az orromon, s néha a számon, a leheletem szinte megfagyott. Mérhetetlen gyűlölet lett úrrá rajtam, s szavakkal kifejezhetetlen érzések kavarogtam bennem. Azt hiszem, jól döntöttem, mikor elővettem a pisztolyomat, s egy laza lendülettel a férfi fejéhez szegeztem, aki Brooke mögött ált. Egy aprócska mozdulat választott el mindent.

- Én nem tenném – szólt közbe egy másik srác, aki sokkal fiatalabbnak tűnt a főnöknél, de az éppen Claire fejéhez volt szegezve. Én pedig egyáltalán nem akartam megölni őt. A saját fegyveremet a szívemhez emeltem, majd felhúztam, s elsütöttem. Egy hangos puffanás, s egy kiáltás hallatszódott. Értetlenül meredtem magam elé, az összeszorított szemimet újból kinyitottam. Hiszen lelőttem magamat! Szétnéztem, s láttam, ahogy Niall a fegyver csövének a végét elfújja, akár egy western filmben.

- Nathan! – sikoltott fel erőtlenül Brooke, majd szemiből a könnyek csupán patakszerűen folytak, mire a főnök egy utasítást hallatott, ezért négy lövést adtak le. Lily, Niall, Nicole és Liam kapott egy golyót. Ellőt madárként hulltak le a földre, én pedig Eleanorra néztem, aki a földön elterülő srácokhoz sietett oda. Maradt Lou, Brooke, Ana, Claire, Zayn, Eleanor és én.

- Megölte a barátomat? – dühödött be Zayn, majd erősen felhúzta a fegyverét, s egy lövést adott le Ana fogva tartójának, mire annak a párja rendeltetésszerűen fordult felém, s gondolkodásnyi időm sem volt. Egy lövést adott le Brookera, aki a karjához kapott, s a főnök karjaiba omlott pár pillanat alatt. A főnöke aztán egy lövést adott le rám, amely egészen pontosan a vállamat találta el, amely szinte azonnal vörös foltot hozott létre a fekete felsőmön, s még a hold fénye alatt is tisztán lehetett látni a vért. Annyi erőm maradt összesen, hogy fél lábon is, de felbírtam emelni a karomat, s az egyetlen élő ellenséget is lelőttem. Pontosan a homlokába kapta a golyót. Van, akinek ez a sorsa. Neki ilyen élet jutott.

Azt hiszem ismét elhagytam önmagamat, mert már csak testem koppanását, s erős fájdalmát éreztem az aszfalton. Nem voltam teljese magamnál, de azt hallottam, ahogy a mentő, s a rendőr kocsik szirénáznak. Pár mondatfoszlányt, s nevet felismertem, de semmi több. Igen, azt hiszem véget ért. De legalább túléltük. Ha nem is mindannyian.